LFG.HU

HammerTimeCafe
MBR
humorCimkek

I.

- Kocsmáros! Még egy korsó sört ide, de most kevesebb vizet tölts bele! – kiabálta túl a hétvégi tömeg monoton ricsaját egy dallamos bariton a mirendoni Hatcsöcsű csárdában. Burdel, a tulajdonos morogva intett vissza a tömegbe, miközben kárörvendő mosollyal öntögette össze a maradék italokat egy tisztának látszó kupába. Nem volt jókedve, mert ma megint felkeresték a céhek megbízottjai, és újfent követelték, hogy változtassa meg kocsmája polgárpukkasztó nevét. Már kapott a városi tanácstól is felszólítást, akkor nevet is cserélt, mert a negyedik pincérnője, Lyana hozzáment egy foltozóvargához, és három lánnyal tényleg nem futhat a fogadó Nyolccsöcsű csárda néven. Páran megjegyezték, hogy Burdel hízástól megereszkedett melleit is bele kellene venni a számításba, de miután ezek a delikvensek rendszeresen sós-keserű sört, vagy rovaruszodára emlékeztető, előző napról megmaradó bort kaptak, az effajta viccelődés hamar abbamaradt. Elvégre itt a legjobb az ital az egész városban, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy öregasszony házi kifőzdéjén kívül csak itt lehetett szeszes italt kapni. Öreg Magda meg ahogy vénült, szenilitásában egyre furább dolgokat szórt az üstbe, hajdan méltán híres kisüstijét most hashajtóként is előszeretettel dicsérték.
Ráadásul most a nyakán élősködik ez a léhűtő, aki ugyan egész jó dalnok, de annyiba kerül neki a koszt és kvártély, hogy annyi pénzből egy hastáncosnőt is felfogadhatna. Ha a neje engedné.
Utat tört magának a tömegen keresztül, majd a szalonspicces bárd elé lökte az italát:
- Most má’ igazán énekelhetné’ valamit, hogy megdógozz a pénzedért! – rángatta el a lelkes bárdot a szerinte lelketlen pincérnő mellől.
- Este még beszélünk… – búgta sejtelmesen a bárd a lány felé, miközben elnyomott egy büfögést az orra alatt. Sokatmondó mosollyal engedte el a füle mellett Dina “Arra várhatsz, piperkőckém” válaszát. Amint elég vér jutott az agyába, összeszedte magát, lesöpörte a poharakat az asztalról, és lantját szorongatva felpattant rá. Egyik, söre elvesztését fájlaló favágó finoman felpofozta, így inkább a kemence melletti kis párkányra állt fel. Nem szerette ezt a helyet, mert a nyári kánikula mellett áradt a forróság a lobogó tűz felől. Itt sültek a mesés húsos piték, no nem a látványsütöde jelleg miatt – az emberek egyszerűen bizalmatlanok voltak, és látni akarták, mit tesznek az ételbe.
Megpendítette lantja húrjait, és elégedetten nyugtázta a nemlétező tapsvihart, ami a közelben ülő félrészegek bávatag pillantásában materializálódott. Gyors torokköszörülés után belekezdett az: ’Alúria párkányain tündérrózsák nyílnak’ kezdetű szerelmes ódába, de a felröppenő szitokszavak és korsók arra kényszerítették, hogy már az első akkordok után egy mulatós nótába kezdjen.
Nem túl nagy lelkesedéssel énekelt; felhasadt alsó ajkát szívva nehéz is lett volna. Millefo nagyon unta már ezt a helyet a maga műveletlen parasztjaival, és tenyeres talpas menyecskéivel, akik nem értékelték az ő művészi mivoltát.
A húr akkor szakadt el, mikor egy részeg halász felpattant a halbontó késével. És cseppet sem átvitt értelemben, ugyanis egy gyors mozdulattal átmetszette mind a négyet. Produkciója legalább akkora sikert aratott, mint az azt megelőző közel másfél órás kornyikálás. A bárd sértődött arckifejezéssel pakolta elő felszereléseit, különös tekintettel az előző nap nyert bűvös lanthúrokra. Szitkozódva szerelte fel a régiek helyére, mert a fogadóssal megbeszélt egyezmény szerint záróráig kellett szólni a muzsikaszónak. Hitt is, nem is az öregnek, akitől az ingujjba rejtett ász segítségével megszerezte a hajszálvékony, aranyszín póthúrokat, hogy ezzel a legkeményebb ember szívét is meg lehet lágyítani. Még nem próbálta ki a szerzeményét, most azonban nem volt több tartaléka. Védettebb helyre húzódott, és próbaképp megszólaltatta hangszerét.
A hatás lenyűgöző volt, egy pillanatra elcsendesült minden, az arcokra önfeledt áhítat ült ki. Millefo ezt a kis szünetet használta ki, mikor valami belső kényszertől hajtva dalolni kezdett:

A szerelem tengerén úszik hajónk mostan,
Te vagy az én kicsi sellőm, akit ott kifogtam.
Most minden szép, ringunk nyugodtan, szerelemmel telve,
De zöld féltékenység-cápa bárkánk kiszemelte.

A fogadó közönsége zavart révületben kezdett egy emberként mozogni a zene szomorú ütemére. Vállak, és fejek ringtak, lábak dobogtak a földön, de hátul egy-két részeg már hangosan kurjongatni kezdett. A hatáson csodálkozva a bárd pattogósabb zenét kezdett játszani:

Komámasszony, te is ropjad,
Lebbentsd meg a szoknyád!
Hajad lobogjon a széllel,
Holnap majd befonják!

A teremben lévő összes nő pörögve-forogva kezdett táncolni. A hátsó konyha felől hangos csörömpölés jelezte, hogy a fogadós felesége sem tudott ellenállni a zenének.

Te pedig nagy jó uram, ne maradj adósa,
Mindenkinek otthon van a rusnya anyósa.
Most miénk a mulatság, és ma egész este,
A halott sem pihenhet, táncoljon a teste!

A férfiak is felpattantak, ki-ki részegségétől függő legénységgel. Jarel, a nyüzüge cipészinas, aki babáját siratta, és egész este merevrészegen feküdt a sarokban, most kurjantva pattant fel, majd esett össze ugyanezzel a lendülettel, de lábával még akkor is kapálva a döngölt padlón. A testes kocsmáros összekapaszkodott egy falábú matrózzal, és karjukat összeakasztva asztalborogató forgásba kezdtek. Millefo Kyler azonban nem elégedett meg ennyivel, még többet akart: – Most megmutatom ennek a dagadéknak, hogy megérem a pénzem! – gondolta, és tovább gyorsította az iramot.

Nem akadunk fel olyan apróságon, hogy nem bírja a lábunk,
Akit most nagyon utálunk, a pofájába mászunk.
Egyszerre emeljük a bal lábunkat, majd csapjuk le a jobbot,
Forogjunk még gyorsabban, ahogy társunk forgott.

Később, mikor visszagondolt a történtekre, úgy vélte, hogy ezt a strófát ki kellett volna hagynia, mert mintegy varázsszóra hatalmas pofonok csattantak a teremben. Egy polgár megütötte a feleségét, a kocsmárost felpofozta a szeretője, míg a nejétől egy nagy serpenyővel kapott. A féltékeny kovács a segédjét ütötte le, míg egy nemest egy elégedetlen paraszt borított be az asztal mögé egy elegáns jobbegyenessel. A zűrzavart fokozta, hogy a gróf testőrei is gazdájuknak estek. Sokan csak bámultak, de a csapszék felőli oldalon alapos verekedés tört ki, közben mindenki cifra tánclépésekkel közeledett kiszemelt áldozata felé. Jósti, a városka verekedője, boldogan lehunyt szemmel, veszett cséphadaróként pörgött körbe. Azok jártak a legrosszabbul, akik az első ütés, és a meglepetés erejétől a földre zuhantak, mert ezeket alaposan meg is taposták. Egyvalaki élvezte igazán a jelenetet: a sarokban ücsörgő szakállas törpe. Hasát fogva kacagott, csak akkor csapott oda, ha asztala, vagy itala veszélyben forgott. Rajta szemmel láthatóan nem fogott a lant varázsa. Azért őt egy helyi kemény legény kinézte magának, ám egy orrcsonttörő ütés hatására elvesztette harci kedvét, és két, amúgy igen nagy lapátfogát. A szimplán táncolók közül, sokan törtek a törpe felé, bár őket az immár székkel hadonászó Jósti némileg akadályozta a haladásban.
- Hé szakállas! Törpe! Ments meg minket!
- Miért tenném? Jól szórakozom. – kacagott amaz válaszul. Pár markos legény kurjongatva, bokacsattogtatós csűrdöngölőst járva a bárd felé sasszézot. Millefo közeledni látta vesztét, és az ajtó felé hátrálva továbbénekelt.

Engedj csak a vér szavának, ropd a táncot újra,
Csak a zenét kövesd, legyen bármily durva.
Fordíts gyorsan hátat, s a fal felé pattogj,
Aki éppen fekszik, kötözd egy ép padhoz!

Az emberek vicsorogva engedelmeskedtek a dalban adott parancsnak, és még azok jártak jól, akik lehajoltak a földön heverő ártalmatlanokat még ártalmatlanabbá tenni, ugyanis a nagy többség arccal előre ugrált a fal felé. Az öreg Gretchen kiálló fogsorával mély árkokat harapott a vakolatba, a vérmesebb kovács pedig előbb a fejével, majd hordónyi mellkasával döngette a falat. A káosz teljes volt, a táncoló lábakhoz-karokhoz tartozó fejek vicsorogva csúf szitkokat zúdítottak Millefo felé, aki immár elérte a pultot, de az ajtót elállták előle:

Emberek, ne legyen az arcokon harag,
Aki nem táncol tovább, biz’ ma hoppon marad.
Szeressetek engem, ne gyűlöljön senki,
Engedjetek innen, el kell nekem menni!

- énekelte rekedten elfúló hangon a bárd, és a vérére szomjazók már mosolyba torzult vicsorral rázták felé az öklüket. Útjából eltáncoltak az emberek, bár az alkoholista Danner bátyó még egy látványos táncnak álcázott félköríves rúgással megpróbálta útját állni. Torokhangú üvöltése hamar szopránba csapott át. Először szövet reccsent, aztán valami más, majd mikor félig spárgába merevedve a földre huppant, arcát mintha már nem a düh torzította volna el. A verekedés közepén is mindenki adózott annyi tisztelettel az öregnek, hogy együttérző arccal a nadrágja elejéhez kapott, majd magas hangú “Húúú” kiáltással felrántotta azt.
- Törpe! 100 aranyat kapsz, ha elkapod a fickót! – hallatszott a tömegből, a polgármester irányából, és Millefo hiába fogta futásra a dolgot, a törpe Mózesként vágott át az embertengeren. Ha kellett, a tömegre sújtott, pelyvaként szórva szét a legnagyobb testű polgárokat is. Eleven faltörő kosként tört át minden akadályon, és Millefo mikor a kilincsre tett kézzel még hátralesett, már csak egy felfelé lendülő hatalmas öklöt pillantott meg, amint arca felé suhan. Aztán mintha hegy szakadt volna a fejére, hosszan repült a levegőben, magában elmosolyodott, mert ha katapultból lőtték ki, soha nem érik utol, aztán csak csönd, feketeség…

II.

Millefót édesanyja ébresztette, illatos meggyes lepénnyel.
- Itt valami nem stimmel. Anyának nincs ekkora bajsza, szakálla is elenyésző, és mit keresnek ilyen éles kövek a puha ágyamban, és miért van a pitének istállószaga? – Millefo eddig jutott az elmélkedésben, majd mikor a következő baráti pofontól újfent lefejelte a talajt, végképp magához tért. A tegnapi törpe hajolt fölé foghíjas vigyorral, olyan erős pálinkaszagot árasztva, hogy menten öklendezni kezdett. Forgott vele a világ, a tüdeje szúrt, bal arca duplájára dagadt, ujjait nem is érezte.
- Hatott a varázsszered vén boszorka, nem csalódtam benned – mondta a törpe egy görbe hátú csúf vénségnek, aki aszott kezét a bárd homlokára helyezte.
- Magda néne főzetei mindig hatásosak. Meg egy ilyen remek vevőnek csakis a legjobb italokat adom.
- Megéred a pénzed banya! Csodát tettél, és a pálinkád is jó erős. Na, mondjál valamit, mit csináljak, hogy ez a szerencsétlen flótás, vagy lantos ne dögöljön meg itt nekem, ha már ennyit költök rá.
- A sebeit kenegesd lóhuggyal, tartsd melegen, és ne hagyd, hogy megfázzon. Vigyázz, mert még jöhetnek rá lázas rohamok! Ha esne az eső, vidd védett helyre, és egy puha ágy is jót tenne, de egy-két napon belül mindenképpen talpra áll. Ha kell valami, tudod, hol találsz meg! – integetett hátra az asszony, majd halkan nyögdécselve elindult a lejtőn Mirendor felé.
Millefo érezte, hogy a zsibbadtság lassan kiszáll végtagjaiból, de közben a fájdalom egyre csak erősödött, és mintha tűz égette volna belülről.
- Mi történt? – nyögte elhaló hangon.
- Semmi különös. Kiosztottam életem legjövedelmezőbb jobbegyenesét. 100 aranyért az egész kocsmát szétvertem volna, így csak a polgármestert kellett megagyalnom, hogy tartsa a szavát.
- Mintha egy ló rúgott volna meg… – A törpe halványan elpirult a szakálla alatt a dicséret hallatán. Tulajdonképpen a haja és a szemöldöke közti alig egy centis szőrmentes bőrterület árulkodott pillanatnyi elérzékenyüléséről.
- No igen, gyerekkoromban is kemény legény voltam, akkoriban igencsak munka nélkül maradt a fognyűvő manó mifelénk. Később az emberek között már jobban féltették tőlem a tojásokat, mint egy csapat menyéttől. De nyugodj meg, nem én készítettelek ki ennyire. Mikor az emberek kiszabadultak a varázs alól, mindenki rúgott rajtad egyet. Eltörték az ujjaidat, és kiheréltek. – Millefo szemébe azonnal kövér könnycseppek gyűltek.
- Csak vicceltem – mondta mosolyogva a szakállas, majd mikor látta a megkönnyebbülést a beteg szemében, folytatta: – Nem is törték el az ujjaidat! – hatalmasat hahotázva a bárd kétségbeesésén.
- Megint csak vicceltem, látom, mi vidám csapat leszünk!
- Csapat? Miről beszélsz? Különben is ki vagy te, nem is ismerlek?!
- Most nem mondom, hogy csapj a tenyerembe; a nevem Szürketorony Dolgen, a Szürketorony klánból! Te meg Millefo Kailer vagy, a dalnok.
- Kyler.
- Tessék? – Nézett kérdőn a törpe. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a szája nyitva volt, de nem beszélt. Tulajdonképpen ahol kezdődött a szakálla, odáig lógott le a haja. Hatalmas orra az összes szőrrel takart arcvonásért is bosszút állva büszkén meredt a nagyvilágra.
- Kyler, így hívnak.
- Mindegy. Választhatnál valami művésznevet, ha már zenész vagy.
- Nem mindegy, és ez a művésznevem. Az eredeti nevem senki sem ismeri, meg errefelé senkinek nem mond semmit a Ragyaverte név… – hallgatott el gyorsan Kyler, mint aki hirtelen túl sokat árult el magáról.
- Nem is vagy ragyás – jegyezte meg Dolgen.
- Miért te még nem találkoztál olyan emberrel, akit Kovácsnak hívnak, és közben asztalos? Vagy valaki Hajas, és közben kopasz? – a törpe felhúzta szemöldökét, újabb területeket tüntetve el cserzett bőréből a vörös üstöke alatt.
- Mondasz valamit… – vágta rá rövid töprengés után. Millefonak fel sem tűnt az a röpke 5 perc, amíg gondolkodott.
- És miért nem hagytál a sorsomra?
- Mert nem vagyok gyilkos – rejtette Szürketorony a háta mögé sok csatát látott harci kalapácsát. – És nagyszerű csapat lennénk ketten. Te elmész egy fogadóba, elvarázsolod a népet, akik nekem sok pénzt fizetnek majd, hogy megmentsem őket tőled.
- Szóval akkor járjuk a városokat, én fellépek, te meg minden alkalommal félholtra versz? – kérdezte negédes hangon a bárd, majd Dolgen buzgó bólogatását látva lehervadt arcáról a mosoly:
- Nem vállalom. Bolond lennék, ha pár aranyért kockáztatom az épségem, és a szépségem!
- De ha nem mentelek meg, akkor meghaltál volna.
- Ha nem ütsz meg, ép bőrrel megúszom!
- Na igen, de mi van, ha más van ott helyettem, és ő öl meg? Így osztozhatunk a pénzen is.
- De nincs meg a lantom!
- Én elhoztam – mutatott a pozdorjává zúzott hangszer romjaira a törpe. – Meg tudod javítani?
- Nincs felszerelésem.
- Nekem van, vettem azt is.
- Jó, bevallom, nem értek hozzá – pislantott rezignáltan Kyler. – De a húrok megvannak, és ez a lényeg. A cuccomat nem hoztad el?
- Nem is volt semmi holmid!
- De volt egy szép köpenyem, még nagyapámtól örököltem… Meg a kardom.
- Ja, azt elhoztam. Ugye tudod, hogy ez csak átverés? Ez nem jó semmire, legfeljebb kenyeret vághatsz vele – nevetett. – És a hegye is visszacsúszik. Hol szerezted?
- Egy színi társulattal jártuk a vidéket, és ezt a kelléket megtartottam. Velük jöttem el otthonról, a siker, pénz, és persze a rajongó nők világa felé. Mondjuk néha volt sikerünk, pár ezüstöt megkerestünk fellépésenként, és a nők se utasítottak el olyan durván, mint régebben, de tudod én nem erre vágytam. Többre vagyok hivatott, mint hogy egy szakadt szekéren járjam az országutakat, műveletlen embereket szórakoztatva. Meg aztán történt az a kis baleset, hogy a késdobálónk részegen, mikor bekötött szemmel megforgatták, két tőrt kurjongatva a tömegbe dobott, a harmadikkal meg megsebesítette a segítőjét. Menekülnünk kellet. Na és te, miből élsz? Mi a szakmád?
- Én fegyverkovács vagyok, de mostanában zsoldosként, testőrként dolgozom, tudod az jobban fizet. Meg izgalmasabb. Ha már egyszer eljöttem az emberek földjére, gazdagon, és híresen szeretnék hazatérni. Szóval, ha szerzek neked lantot, tudsz majd rajta játszani?
- Ha visszakapom az ujjaimat e helyett az öt kékes uborka helyett, amiket valaki viccből a kézfejemre ragasztott. Persze, ha meggyógyulok, tudok majd játszani. De figyelj, tetszik az ötlet, hogy együtt járjuk az országot, mert bevallom, mindig is kalandozó szerettem volna lenni. – Halk morajlás hallatszott az északi hegyek felől. – De nem akarom minden városkában ilyen betegre veretni magam. Gondolj bele, ezzel a zenével mekkora pénzt tudnánk összeszedni egy nagyobb városban? Több százat? Ezreket! És a nők a lábam előtt hevernének, mert muszáj lenne nekik! – A törpe elkomorult tekintettel lehelt felé egy nagyobb pálinkafelhőt:
- Te ilyen gonosz ember vagy, aki az ártatlanok hiszékenységét és gyengeségét kihasználva akarsz pénzre és elismerésre szert tenni?
- Dehogyis! Én csak kihozom magamból a legjobbat, és szerényen elfogadom az ezzel járó pozitív visszajelzéseket. Tudod, én csak az egyenes beszédet szeretem. Bármikor elviselem, ha a szemembe dicsérnek.
- Már megijedtem, hogy te is rossz ember vagy, mert azoktól nagyon óvtak a klánomban. De eddig még csak egy igazán jó emberrel találkoztam az elmúlt 6 év során. Tódorral, az útonállóval. Klamath mellett végezte áldásos tevékenységét. A pénzt elvette a gazdagtól, és odaadta a szegényeknek: pl. a kocsmárosnak, a nyomorult utcalányoknak, a zsellér ivócimboráknak. Mikor a bitó alá vitték, akkor is a gúnyáját akarta odaadni a rászorulóknak. Azt mondta, hogy akik megruházták, azoknak de szívesen visszaadná. De nem kellett senkinek a rongyos gúnyája, később ha szóba hoztam a nevét, akkor is csak azt mondták a hálátlanok, hogy halottról vagy jót, vagy semmit. Lehet ezért.
Az eszmefuttatást egy bűzös fuvallat kísérte gyomormorgás szakította közbe, meg a félholt bárd lelkes kapálózása, aki a törpe kínos arckifejezésével mit sem törődve hadarta saját mondókáját, miközben gyűrött papírcsomót vett elő mellényzsebéből:
- Ez nagyszerű! Mesélj még! Ha van ilyen történeted, papírra vetem, versben örökítem meg a fantasztikus történeteket, hogy majdan ezzel a legendáriummal alapozzam meg a hírnevemet az örökkévalóságban.
Dolgen szeme mohón csillant fel a lapok láttán, s gyomrát fogva ragadta ki az irományt Millefo összetört kezéből:
- Hú, ez nagyon érdekes! – olvasott bele a lapokba, s szemmel láthatólag az sem zavarta, hogy fejjel lefelé tartja azokat. – Mindig ilyen olvasmányra vágytam! Ha most megbocsátasz, most magányra vágyok, és olvasgatok kicsit a bokrok között!
A bárd első öntelt örömét hamar a gyanú árnyékolta be, mikor a szeme sarkából észrevette, hogy a lapokat összegyűrve markoló törpe szenvedő arckifejezéssel szökell a közeli cserjés felé, miközben szabad kezével a nadrágszíját oldja meg éppen. Valószínűleg szóvá is tette volna a dolgot, ha a világ nem kezd el egyre halványodva pörögni. Másodpercek múlva már a szédülés helyett azzal küzdött, hogy bele ne fulladjon saját okádékába. Nagy nehezen az oldalára fordult, és megpróbált egyszerre levegőt venni, és üvöltve hányni, ami végül is kisebb biológiai csodaként sikerült is neki, és az is külön tanulmányt érdemelne, hogyan került a félig emésztett étel közé borsó, de hamar ez a probléma is másodlagos lett, mert hiába markolta görcsösen a valóság peremét, lassan visszazuhant az öntudatlanság sötétjébe.

III.

Egy szint után az álom és a valóság összemosódik. Biztos sokan álmodták már (szerencsés esetben csak) gyermekkorukban, hogy valami misztikus erőnek engedelmeskedve kényelmesen pisilnek egy hatalmasat, és ezt a csodálatos álmot nedves ágyban ébredve szakította félbe az élet. Gondolom, senki nem így szeretné, hogy az álmok valóra váljanak, mégis az első pillanatokban, mikor a tudat még tompa, az álomvilág és a realitás határán ingadozik, a repülő lila tehenek körülbelül annyira tűnnek valóságosnak, mint egy gyönyörű nő oroszlánfejjel, vagy egy csörtető csatapáncélos lovag, aki éppen föléd hajol. Millefo is valahogy így lehetett a dologgal, mert tudta, hogy meghalt, és az a vén banya mérgezte meg. Amit átél, az pedig lángoló homloka mögött megbúvó nem épp lángelméjének a szüleménye. Füttyszó és félig emésztett gyomortartalom hatolt fülébe, amint oldalra fordította a fejét, halál előtti bölcsességében mosolyogva legyintett egyet lélekben:
- Megmérgezett az a szemét vén boszorkány, ki se néztem volna Öreg Magdából ekkora huncutságot… – gondolta hangosan, és talán a kimondott szó erejétől, talán a nem éppen kellemes szájszagától látomásai sorra eltűntek: a bosszúszomjas lovag kifakult a valóságból, a lila tehén egy korcs kutyává változott, aki felváltva habzsolta hányását, és nyalta az arcát, az oroszlánfejű nő pedig mintha Dolgenre kezdett volna hasonlítani.
Lassan a forgás is abbamaradt, kiürült gyomra sem háborgott immár, de a sötétség csak nem akart elmúlni. Mikor valamelyest kitisztult a látása, akkor vette észre, hogy a csillagfényes égbolt alatt fekszik egy tábortűz mellett a meggyötört arcú törpe társaságában, aki hasát fogva vadul ringatózik előre-hátra egy farönkön.
- Dolgen! Élsz még? – nyögte elhaló hangon.
- Figyelj, elolvastam az ódádat, és ööö nagyon tetszett. Komolyan. Csak történt egy kis baleset. Hát tulajdonképpen elégett… Igen! – derült fel a törpe arca. – Véletlenül beleejtettem a tűzbe, és hopp, a lángok martalékává vált. Nagyon sajnálom… Majd ígérem, veszek neked sok ív papírt, meg írószerszámot is…
Hirtelen belefagyott a mentegetőzés, amikor meglátta a bárd gyilkos pillantását, amint emberfeletti erőfeszítéssel rámutat a lelkesen farokcsóváló korcsra, aki szájában gyanús barna foltokkal borított papírlapot zabált éppen.
- Te kitörölted a segged a ’Magányos hercegnő’ ódájával! Hogy tehettél ilyet?! Ez volt az eddigi legnagyszerűbb, és legromantikusabb alkotásom! Szerencsétlen mű nem a rajongó nagyközönséget ismerte meg, hanem egy nyomorult törpe redves valagát! Ó, hogy a szíved legyen szabadnapos! Ezt sose felejtem el neked! Ha éppen nem haldokolnék, nem mentetted volna meg többször az életemet, erősebb lennék nálad, lenne fegyverem és nem kapnék érte semmi büntetést, bizisten, megölnélek! De egyelőre szenvedek, és megint neked kell segítséget szerezned, hogy felépülhessek, és jól seggbe rúghassalak!
Némileg megenyhült a törpe bűnbánó arcát látva, meg a gyengeség is erőt vett rajta hirtelen.
- Figyelj, Kyler… Nagyon sajnálom… Engem is megmérgezett az a banya, de ha egyszer elkapom, bizisten átpofozom a holnapba, de a pénzemet mindenképpen visszakérem tőle, hiába csak egy öreg nőszemély. De téged kárpótollak, jó? Jogos a haragod, de tudod mit? Legyünk partnerek! Vegyük úgy, hogy nem tartozol nekem, és én sem neked, hanem társak vagyunk, és fele-fele arányban osztozunk mindenen. Illetve én többet bírok megenni. Meg ha nővel vagy, akkor az egész a tied lehet. Ilyen kivételeket beiktathatunk az egyezségünkbe. És most hogy magadnál vagy, elindulok a faluba, ha ez a hasmenés ezt lehetővé teszi.
Annyira szánalmasan szenvedő arcot vágott, hogy a bárd kacagva nyújtotta felé a kezét:
- Sebaj, majd leírom újra. De ha partnerek leszünk, akkor meg kell állapodnunk a rangsorban, és a szerepkörben. Te leszel az ész, én leszek az izomerő a csapatban! Rendben? Áll az alku?
Dolgen előbb kétkedő tekintettel végigmérte a magatehetetlenül heverő Millefót, majd töprengő arccal megvakarta a tarkóját. Szinte hallani lehetett, amint nyikorogva pörögnek az agyában a fogaskerekek:
- Hmmm, nem akarlak megbántani, deee én lehet kicsit erősebb vagyok nálad… Tudod, most le vagy gyengülve, meg minden. Meg tudod, én rutinosabb harcos is vagyok, nekem kellene lennem a harcosnak a csapatban – majd látva a bárd arcán a mű-kétségbeesést, még hozzátette engesztelő hangon: – De tudod mit? Akkor lehetsz te az ész!
Reménykedő pillantást vetett Kylerre, és agyaskodásával sikert is aratott, mert az nagy kegyesen belecsapott hatalmas tenyerébe:
- Üsse kavics, akkor én leszek az ész! Jó kis csapat leszünk mi ketten! Már ha lehet csapatunk, mert ugye ahhoz az is kell, hogy életben maradjunk, tehát vissza kell menned a városba segítségért! Ha itt hagysz velem egy kést, akkor talán meg tudom majd védeni magam ettől a kutyától itt.
Dolgen szabadkozva vonult el egy közeli bokorba, és mintha Millefo egy fehér lapot látott volna megvillanni a lapáttenyerében, de már nem tette szóvá a dolgot. A törpe szemmel láthatóan örült, hogy ürült, még intett egyet búcsúzólag, felkapta a harci kalapácsát, majd beleveszett az éjszaka sötétjébe.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához