LFG.HU

MBR
humorCimkek

IV.

Szürketorony Dolgen dél körül ért vissza Mirendorba. Első útja a banya házához vezetett. Legnagyobb megdöbbenésére az ajtó kerettel együtt be volt döntve az épületbe, a lakás feldúlva, a szobákat lassan birtokba vették a háztáji baromfik.
- Hol bujkálsz, boszorkány?! – Tette fel a költői kérdést olyan hangerővel, hogy a bedeszkázott ablakok megremegtek.
- Egy szülést vezet le a pataknál… A molnár feleségén segít – felelte készségesen egy színes kiskakas. Dolgen illedelmesen megköszönte az útbaigazítást, ám mire kiért az udvarra, a mosoly lassan lehervadt az arcáról. Kézifejszéjét forgatva rohant be az épületbe, a kíváncsiskodó szomszédok csak az ajtón kilibbenő tollfelhőket, és a fel-felcsapó madárrikácsolást leshették értetlenül. Mikor tovacsörtetett a külváros felé, a jobb megfigyelők az övén csüngve mindenféle szárnyasmaradányokat, tollakat, csirkelábakat vehettek észre.
A malom felől hangos kiáltozást sodort felé a szél, így a törpe futásra fogta a dolgot. Az épület előtt a hátát egy szekérnek vetve egy hatalmas lovag állt, kezében pajzsot, és egy véres kardot szorongatva, őt magát pedig fejszékkel, vasvillákkal felszerelt falusi tömeg szorongatta. A bátrabb falusiak messziről kövekkel dobálták, az igazán vakmerőek pedig csúnyákat mondtak a feljebbmenőiről, és fityiszt mutogattak neki. Hogy ebből még eddig miért nem lett vérontás, azt a páncélos harcos lábára fonódó buja növényzet magyarázta meg, ami mintegy mágikusan egyre feljebb próbált kúszni a vértes testen. A lovag lába előtt Öreg Magda teteme hevert, látszott rajta, hogy a biztonság kedvéért, és a varázslat megszűnése érdekében több halálos csapást is osztott ki rá a harcos. Látva, hogy ez nem túl hatásos, a növényzetet kezdte kaszabolni a kardjával, az azonban ráfonódott fegyverére is, mégis biztosnak látszott, hogy előbb-utóbb kivágja magát szorult helyzetéből. Hogy mindez minél később következzen be, egy frissen szerveződött csapat indult felé, mindenféle ütő, vágó, és szúrószerszámmal felfegyverkezve. A lovag hörgött, sisakrostélyán az erőlködéstől habos nyálcsíkocskák tűntek fel, így buzdította támadásra a csürhét:
- Na gyertek, mocskok, az anyátok hétszentségit, én majd megtanítalak titeket kesztyűbe dudálni, de mivel már két dudás sem fér el egy kesztyűben, úgy móresre tanítalak titeket, hogy sosem feleditek el azt a leckét, amit Sir Dalan Balambier adott nektek.
Látszott, hogy nem ez volt az első szitokszava, mert a város legtrágárabb kocsisa épp vigyorogva jegyzetelt egy gyűrött papírlapra. Mindenesetre a vérontás elkerülhetetlennek látszott. Ekkor robbant ki az erdőből Dolgen. Mivel a tisztás kezdete, és a malomház között jó kilométer volt, mindenki megzavarodva figyelte a kalapácsát lóbáló, üvöltöző törpét. Mire öt perc múlva felért a dombra, a lovag is kiszabadította magát, de már mindenki Dolgent figyelte.
- Mi folyik itt? – tette föl az alacsony termetű harcos a kérdést, miközben a térdét markolva kilihegte magát.
- A Zinqira patak… – jegyezte meg félénken egy kereskedő. Lehurrogták.
- Ööö… vér? – próbálkozott Balambier lovag.
- MI TÖRTÉNIK ITT? – emelte ég felé izmos karjait a törpe.
- Jaa, lincselés. – Mosolyodott el egy emberként a tömeg.
- Azt én nem hagyhatom. – emelte fel harciasan a kalapácsát a kis kovács.
- Akkor téged is meglincselünk – hallatszott Jósti hangja az egyre növekvő csődületből.
- Miért akarjátok megölni ezt a nemesurat?
- Mert megölte Magdát!
- Te megölted Magdát? – fordult szembe eddigi védencével a törpe. – Én akartam!
- Te meg akartad ölni Magdát? – fordult szembe a tömeg Dolgennel.
- De engem megmérgezett… Pálinkával…
- De nem haltál meg, neked is csak kicsit kellett volna megölnöd – vetette közbe az igazságos kisbíró.
- De a házból női sikolyok hallatszottak, és mikor kijött a kiáltásaimra, csupa vér volt a keze – vette át a szót Balambier.
- Igen, mert a kislányom születésénél bábáskodott! – ágált a csupaliszt molnár.
- Na akkor álljunk meg egy szóra! – emelte fel a hangját a lovag, akit zavart, hogy ilyen hosszú időre elterelődött a figyelem róla. – Akkor felteszem a kérdést: Van maguk között még valaki, akit megmérgezett a boszorkány?
- Hát, nekem rendszeres hasmenésem van, meg hányok, mióta vettem tőle pálinkát… – szólalt meg valaki tétován a tömegből.
- Igen, ha én is sokat iszok belőle, akkor rosszul vagyok, és forog velem a világ, és nem látok – lelkendezett megint más.
- Én meg a varázsszere miatt egyszer csak táncolni kezdtem, és betörtem minden utamba kerülő ablakot, meg belekötöttem az apósomba, és reggel egy igen csúnya nő mellett ébredtem fel… – szégyenkezett a harmadik. Lehajtott fején először neje pofonja, majd a kovács nagydarab (és csúnya)feleségéé, majd a kovács ökölütése csattant. Ez elvette a többiek kedvét a helyeslő közbeszólásoktól.
- Tehát ez a nő boszorkány volt! – állapította meg elégedetten a lovag. – Na és mi a boszorkányok büntetése?
- Halál! – kiáltotta lelkesen egy részeg paraszt, aki örült, hogy újra fel tudta venni a beszélgetés elvesztett fonalát.
- Nos, akkor mi nem követtünk el semmiféle bűntényt, csak a törvény kezét megelőzve igazságot szolgáltattunk, amiért legtöbb helyen dicséret, és magas pénzjutalom jár. Látjátok, én ezt ingyen, szívességből megtettem, és már megyek is tovább, mert hív a távol, máshol is szükség van rám. – mikor pár keményfejű polgár még megpróbálta útját állni, békítően felemelte a kezét:
- És mivel ő már egy ideje törvényenkívülinek számított, a vagyona is az. Ilyen esetekben, az mind a tietek lehet. – Ez az érve az utolsó akadékoskodókat is meggyőzte, akik rohanva indultak a banya háza felé, hogy minél hamarabb ne csak szellemi örökösei legyenek Magdának. Egyedül a helyi nyomdász állt keményen ellen, akinek az puhafedelű könyveladási mutatói hatalmasat ugrottak a boszi áldásos tevékenysége alatt. Még évek múlva is visszasírta Magdát, mikor már Klamathban meggazdagodott lapulevél alakú törtpapír-gyártásból.
Később a kötszerrel és gyógyitallal felszerelkezett Dolgen visszafelé ballagott az úton, oldalán a fényes páncélú Sir Dalan Balambierrrel.
- Te miért vagy lovag? Nincs is lovad. Inkább gyalog vagy.
- Nem a ló teszi a lovagot lovaggá, hanem a pajzs.
- Egy nyamvadt fa, vagy fémdarab?
- Nem, maga a címer.
- Hát, a címeres ökör az nemes állat. Vagy nagyon hülye ember. Most akkor a címeres ember az nemes ember, vagy okos állat? Belezavarodtam.
- Ne törd tovább a fejed szójátékokon, míg én el nem kezdem törni – nevetett rá a lovag teli szájjal.
- Lyukas a bal felső kettesed. – jegyezte meg Dolgen, mire Balambier durcás képet vágott. Ennyiben maradtak.

V.
Millefo tulajdonképpen egész jól érezte magát. Bár gyomrát már nagyon mardosta az éhség. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a kigömbölyödött kutyát, amire az vicsorgással felelt. De nem, nem adja fel az elveit, hiszen már majdnem kalandozónak számít, és bírnia kell az éhezést.
Mikor Dolgen és a lovag megérkeztek az éj közepén, a bárd éppen egy nyárson forgatott valami állatot a vidáman ropogó tűz fölött.
- Mit eszünk? – kérdezte nyálcsorgatva a törpe.
- Őzet!
- Hol az agancsa?
- Gida volt még…
- Hol a patája?
- Eldobtam…
- Mivel fogtad?
- Hurokkal…
- Hol a kutya?
- Elment… Talán hurokba került. De akarsz te egyáltalán enni? – zárta le az egyre kínosabbá váló beszélgetést Kyler. Miután mind jól laktak – a bárd főleg a törpe által hozott kenyérből evett – Millefo felszerelte a varázshúrokat az újonnan kapott lantjára.
- Dolgen, be se mutattál, ki ez az ember itt veled?
- Sir Dalan Balambier, szolgálatodra – hajolt meg amaz.
- Nagyon örülök, akkor add ide a paprikát légy szíves.
- Nem kell szó szerint venni – szórt szikrákat a lovag szeme.
- Sir Balambier egy shariari lovag, aki boszorkányölő. Képzeld, a vén Magdának, aki megmérgezett, kis színes, beszélő kakasa volt. Biztos familiáris. De én legyőztem, és itt a teteme! – mutatott fel egy zöldes-vöröses tollcsomót.
- Ezzel én nem büszkélkednék, kedves törpém. Ez csak egy papagáj, ami mifelénk igen gyakori állat. – vigyorgott elégedetten a lovag. Dolgen megvonta a vállát, és a vacsora többi részét a lovagtól.
- Tudod, őt is bevettem a csapatba, mert az olyan jót tesz a hírnévnek, ha nemesember is van velünk. Na, igyatok már ebből a jófajta pálinkából!
- Na, és honnan származol, lovagom? – húzta meg, s adta tovább a kulacsot Kyler.
- Ha szép hölgy lennél, se lennék a lovagod, amúgy meg messze délről, Shariarból. – Nagyot kortyolt az erjesztett gyümölcsléből, majd az otthonmaradtakra való tekintettel még egy emberes adagot leeresztett a torkán. Szeme könnybe lábad, vagy az emlékezéstől, vagy a pálinkától, mindenesetre kiszáradt ajkait előbb megnedvesítette a nemes nedűvel, majd mielőtt benyakalta a butykos tartalmának a felét, még ivott is. Mikor Dolgen és Kyler együttes erővel kicsavarták kezéből a kulacsot, még kiöntött a markába egy keveset, amit megadó mosollyal nyalt fel az utolsó cseppig.
- Látom, szeretsz inni, hős dalia – kezdte meg Dolgen a beszélgetést.
- Igen. – válaszolta amaz, és ezzel be is fejezte monológját. Eközben az élelmes bárd sunyi módon egy kis pléhpohárba megmentett magának vagy két deci szeszt, majd látványosan nagyot kortyolt, és egy öklendezést visszafojtva továbbadta a butykost.
- Na, most megisszuk a békepiát – próbált viccelni, de mivel gyermeteg szóvicce senkinek sem tetszett, úgy tett, mintha komolyan gondolta volna.
- De mondd, Sir Balambier, mi vesz rá egy igazi lovagot arra, hogy a világot járja ló, fegyvernök, fegyver, nők, felszerelés és élelmiszer nélkül? – mikor látták, hogy a lovag ádámcsutkája nem a beszédtől, hanem a sűrű nyeldekléstől mozog fel-le oly szaporán, megint elvették tőle az ivószerszámot. Illetve csak próbálták, de mire sikerült nekik, már késő volt. A bárd meg is jegyezte magában, hogy ez a fickó minden bizonnyal a nők kedvence lehet, ha a butykosba ilyen mélyre be tudta dugni a mohó nyelvét.
- Ez igen! Másfél litert ebből a tüzes italból még én se tudtam volna meginni – tekert újra hatalmasat a piros bicikli pedálján Dolgen, majd Kyler ’bezzeg én szívesen megittam volna’ nyavalygását elengedve a füle mellett újfent a lovaghoz fordult, aki ekkor már nyávogós népdalokat dúdolt magában.
- Szeretem ezt a ’letet. Zsiger, ír név, galandok… lányokkal. – motyogta Balambier egyre akadozóbb nyelvvel. – Mert én vagyok a gyámoltalanok legyőzője, a szüzek réme, a gonosz megmentője… vagy valami ilyesmi. Nem vagyog gazdag, de a pénz csak a zegényeknek kell. Éljen a király, a királyné, az udvartartás, meg az összes zép lány. Főleg az én kis Amáliám – kék selyemkeszkenőt emelt az arcához, átszellemült arccal megszagolta, mélyen beszívva a benne rejlő utolsó illatfoszlányokat is, melyek az imádott hölgyre emlékeztették, majd mikor a varázs tovaillant, üveges szemekkel fújta bele az orrát, hangos trombitálás kíséretével.
- Az ő apja az, aki feltételül szabta, hogy megkérhessem a kezét… már a lányának, hogy hírnévvel, és nemesi rangomhoz illő birtokokkal térek haza. Csak nem tudom, hogy viszem haza azt a sok hektárnyi földet – zokogta magát álomba Balambier, miközben két útitársa sokatmondóan összevigyorgott. Egy ügyes pénzfeldobással Kyler eldöntötte, hogy ma Dolgen áll éjszakai őrségbe, amibe ő bele is egyezett: Zord arccal megmarkolta kalapácsát, és beült a tűz mellé, majd mikor látta, hogy a bárd álomba zuhan, ő is megágyazott magának.

VI.

Az ebédet egy útszéli fogadóban költötték el, Dolgen kontójára. Maga az épület megviselt volt, a tulajdonosa szintén; lelkivilágát pedig igen beszédesen ábrázolták a falra aggatott ütött-kopott fegyverek és molyrágta trófeák. A kemence fölötti pergő vakolatot egy fakeretes tájkép takarta el, mely a lenyugvó vörös napkorongot ábrázolta. Valaki bizonytalan kezekkel vörös kocsányokat és gömböket rajzolt körbe rajta, és az eredeti címet átjavítva a “Menekülő Beholder”-ben jelölte meg a mű témáját. Fluty fogadója néven futott a vállalkozás, és cégtáblája, melyen a “legjobb ételek a környéken” szlogennel csalogatta be a gyanútlan utazókat, valóban nem hazudott. A legjobbfajta nyers gomba, vagy csipkebogyó sem vehette fel a versenyt az odaégett, elsózott pörkölttel, bár ha egy átlagos főzési ismeretekkel rendelkező ember szalonnát sütött volna a közeli erdőben, már kétségbe lehetett volna vonni a tábla igazságtartalmát.
- Hiába, mégis az éhség a legjobb szakács! – törölte meg a törpe zsíros ujjait az asztalterítőben.
- Minden bizonnyal, mert ahogy múlik, egyre kevésbé ízlik a főztje -finnyáskodott a lovag, aki már a leves mellé megivott három sört.
- Na, akkor beszéljünk üzleti dolgokról! – nézett Kyler egyenként a szemükbe.
Legtovább a fogadós állta a pillantását, majd mikor gyengéden oldalba bökték, rájött, hogy vendégei magányra vágynak. Kicsit távolabb állva egy soha el nem mosott edényt kezdett el törölgetni, s közben annyira hegyezte a fülét, hogy ezen tevékenysége közben bárki elfnek nézhette volna.
- Na, akkor beszéljünk a mocskos anyagiakról. Tudom, hogy a pénz beszél, de többnyire azt mondja: viszlát! Tulajdonképpen miért is vagyunk így együtt hárman? Dolgent és magamat még értem, de csak a társaság kedvéért egy néma koldust is hozhattunk volna magunkkal, az is elcsörgetne egy pohár aprót ilyen hangosan, és még talán beszédesebb is lenne.
- Most sértegetsz, fattyú? -emelte fel a szavát és a torkánál megragadott bárdot a lovag. – Nemtelen ember nem beszélhet így egy nemessel! Ezért deresre húzatlak, bitófára juttatlak!
- Te nemes vagy? Hadd lássuk a papírodat! – hörögte Millefo.
- Most éppen nincs nálam – ejtette el rezignáltan áldozatát Balambier.
- Tudjátok, kiraboltak. Részegen. Gaz hamiskártyások. És csak 200 aranyért adják vissza. Erőszakot nem alkalmazhattam, most éppen azon vagyok, hogy megszerezzem a pénzt, és a hírnevet. Csak tudjátok, ez nem megy könnyen. A hálás parasztok csak pár garast tudnának adni, a nemesek meg azt hiszik, az nekem jó, ha egy hónapig jól tartanak, és mindennap seggrészeg vagyok.
- Hmmm. – simogatta meg a szakállát Kyler, majd mikor a lovag a kezére csapott a bizalmaskodásért, így folytatta: – A hírnéven még tudunk segíteni. Hiszen minden valamirevaló lovagnak van saját versfaragója, a kalandor lovagoknak meg harci dalnokuk, csata-bárdjuk. Hidd el, én messze földön híres bárd vagyok, csak még épp errefelé nem ismernek. De ez most el fog múlni, mert Dolgennel kalandozni indultunk, saját kalandjaink lesznek, és zsákmány, hírnév, ez mind ránk vár. Az igazság mindig nagyobb elismeréssel jár, mint a hazugság!
- Meg több sebhellyel, és törött csontokkal. Meg amikor azt a bizonyos rögös utat emlegetik, nehogy azt hidd, hogy aranyrögökről van szó – csóválta meg a törpe a fejét. – Ez kemény meló, viszont tudni kell, hogy addig élsz, amíg meg nem halsz. És az is igaz, hogy több szem többet pislog, meg tehénszar mindig lapjára esik. – Mikor látta, hogy a többiek már ostobán elmerültek az ő bölcsességtengerében, még rátett egy lapáttal.
- Ne feledjétek, itt maximum hős leszel, de nős soha, és sokszor elő fog fordulni, hogy a szagodtól alélnak a karodba a szép lányok, és mondjon bármit a költő, ágyban, párnák közt meghalni két fél-elf hetérával sokkal jobb, mint ott esni el a harc mezején.
- De a kalandok… az emlékek… lesz mit mesélni az unokáknak…
- Ugyan már, hány hőst ismersz, aki öregségben halt meg… hacsak az nem valami gonosz varázslat hatása? – hengerelte le Dolgen Kyler próbálkozását.
- Na és a dicsőség? Az örök! – csapott Balambier az asztalra.
- Ez nem így működik. Királyokat kell megmenteni, vagy kell pár igen ékesszóló dalnok, aki megzenésítve híressé tesz téged. Számos bajtársam halt már dicső halált, névtelen ellenfelek kezétől, és én magam se nagyon emlékszem már a nevükre. A hőstett nem örök, csak az alkotás.
- Akkor te miért csinálod ezt egyáltalán?
- Mert csak az a tied, amit megeszel, és megiszol. Nekem túl unalmas a csupasz teremtés. Keresem a kalandot, és fajtám nagy részével ellentétben én imádom az utakat róni. Nem azért születtem, hogy meghaljak, de célom, hogy acélom nyomot hagyjon a világban.
- Ha ilyen bölcs vagy és ékesszóló, akkor talán neked is tollat kellene forgatnod fegyverek helyett. Ismertem egyszer egy bárdot, aki kikiáltott egy nemesifjút majdnem-hősnek. Sir Robert, aki majdnem legyőzte a dunwicki sárkányt, akire nem hatott a baziliszkusz pillantása, akit nem győzött le a beholderkirály, ésatöbbi. Pedig szerencsétlen tésztaképű grófocska egész nap csak otthon ült, mégse hazudott a hírnök. És a nők imádták, elhalmozták kegyeikkel-begyeikkel. A középszerű párbajhősök megfutottak előle, pedig azt se tudta, mi a különbség a kard nyele és pengéje között. Tulajdonképpen neki lehetett volna szép és békés élete, ám ráfázott, mert egyszer részegen a kocsmában egy patkolókovács, aki nem ismerte a hírnevét, egy ütéssel szétzúzta a koponyáját. A sors furcsa fintora, hogy Ilmer, a kovács megszökött, és mivel körözött bűnöző volt, és amúgy is nagy hírnevet szerzett, mint hős-ölő, beállt tábornoknak egy gonosz máguskirály seregébe. Aki végül kivégezte, mert nem ismerte fel a hadvezéri zsenijét, mikor az meg akarta patkolni a sárkányokat.
- Hmmm, ezzel nem értem, hova lyukadtunk ki. No mindegy – ivott meg zavarában még két korsó sört a lovag. – A lényeg az, hogy össze kell fognunk, nagy tetteket végrehajtani, és pénzt szerezni. Köznyelven akár nevezhetnénk kalandozásnak, no de nem kalandor módon, hanem hőshöz méltóan, nemesen.
- Hé, kalandozók, kaptok fejenként száz aranyat, ha kitakarítjátok a budit! – a kocsmáros minden bizonnyal tovább röhögött volna, ha a 100 arany említésére villámgyorsan felpattanó Balambier észre nem veszi megalázó helyzetét, és mintha sértést torolna meg, úgy vágta pofon vaskesztyűs kezével a szerencsétlent.
- Ezt az arcátlanságodért kapod! – majd visszakézzel beröpítette a pult mögé.
- Ezt pedig a pocsék kajádért!
- Mennyivel tartozunk a vendéglátásért? – köszörülte meg a torkát Kyler.
- Általában egy aranyat kapok… – formálta a szavakat a fogadós feldagadt ajkaival, majd mikor látta a lovag fenyegető tekintetét, még gyorsan hozzátette – De ilyen nemes vendégeknek természetesen ingyen van minden.
Kifelé menet, mikor Balambier kirúgta az amúgy befelé nyíló ajtót, még nevetve megjegyezte: – Látjátok? Egy jó pofon aranyat ér!

VII.

Még jó kétnapos út állt előttük, de a bárd már úgy érezte, elérte tűrőképessége végső határát. Végül még feltűrte az ingujjait, mikor egy iszaptól sikamlós domboldalra caplattak fel, majd egy fa alatt a földre rogyott.
- Álljunk meg pihenni egy kicsit! Nem bírom tovább. Két napja folyamatosan esik az eső, beázott a csizmám, a gatyám, a csuklyám, és csak azért nem vagyok büdös a verítéktől, mert az eső befolyik a ruhám alá, és lemossa.
- Minek? Nemsokára elérjük a kilátót, ott van egy erdei menedék, ahol kihúzhatjuk reggelig. Igaz, hogy fél napos kitérő, és beázik a teteje, és nincs is mit ennünk, de legalább tüzet tudunk gyújtani, ha fél nap alatt sikerül pár gallyacskát megszárítani…
- Jól van, jól van, ne tegyünk kitérőt, menjünk tovább, aztán egyszer csak túlleszünk ezen az egészen. Na tessék, ez a rohadt patak is az utunkat állja. Mert “tudok egy rövidebb utat fiúk” mondtad. “Gyertek utánam fiúk, egy köpésre van a város,” mondtad. Na köpni-nyelni nem bírok, de ha felértél ide hozzám, Dolgen, majd látni fogod, hogy ez a kis patak, amiről lefitymálóan beszéltél, némileg meg van duzzadva. – A domboldalra felérő törpe lihegő arcán csalódottság áradt szét, amint látta, hogy lába előtt egy öt méter széles folyó teszi ugyanezt.
- Ezen nem tudunk átmenni, de van egy gázló pár mérföldre dél felé… – kezdte volna a menekülési útvonal felvázolását a törpe, de Balambier félrelökte, majd egyenesen belegázolt a vízbe, és ugyanazzal a lendülettel Dolgen lelkivilágába is:
- Nem tudom, mitől féltek, mint a vénasszonyok, csak derékig ér. – mosolyodott el kárörvendően, mint egy aggódó varjútenyésztő.
- Te könnyen beszélsz lovag, mert két méter magas vagy, és vagy 130 kiló, nem csoda, hogy nem bír veled az ár. De a Szürketorony klán daliás szülöttének már úszni kell, mert a sisakforgója se látszana ki a víz alól…
- Egy törpe soha nem úszik! – csattant fel Dolgen, és bőszen belefutott a patakba, ami hamar ellepte a fejét is. Elég mulatságos volt, ahogy a vízből kiálló öklelőszarvakat még lehetett követni, és látszott, amint a kezdeti lendülete az első pár lépés után bizonytalan botladozássá változott, majd cikkcakkban indult meg a szemközti part felé, tett egy kört, végül eltűnt az örvényben. Kyler egyből utána vetette magát, és nagy nehezen kivonszolta a túlpartra. Amint elég levegő jutott a törpe tüdejébe, egyből elfojtotta a kitörni készülő köszönet hálás szavait, bár amit mondott nála biztosan valami olyasfélét jelenthetett.
- Minek húztál ki? Én csak… én csak aranyat találtam a patak fenekén, és keresgéltem, hátha van még ott több is. – mutatott fel egy fénylő pénzérmét.
- Jó trükk Dolgen, de hogy kerülne a patak mélyére egy arany? Valami paraszt hagyta el? Gazdagabb errefelé a pórnép, mint mifelénk a nemesurak? Meg különben is, ez egy törpe dukát, hogy kerülne ide északra egy ilyen? Én megértelek Dolgen, hogy neked kínos, hogy majdnem belefulladtál, meg minden, és hogy eddig te voltál a nagy és erős, de most én mentettelek meg, így legalább kvittek vagyunk. – Dolgen reménytelenül megcsóválta fejét, és nagyot sóhajtott; csak akkor pillantott fel, amikor a patakmederben turkáló lovag egy pénzeszacskót emelt ki a vízből.
- Nézd Kyler, tényleg itt volt a víz alatt egy zacskó, és igen! Tele van arannyal! Na, akkor a törpéé a fele, mert ő találta meg, és enyém a másik fele, mert én hittem neki, és én szereztem meg.
- De mi egy csapat vagyunk! Igazságosan kell osztozkodnunk! – vakította el az arany csillogása a bárd józan eszét.
- Szóval azt mondod, osztozzunk egyenlően a zsákmányon, mert egy csapat vagyunk?
- Azt hiszem, mostantól muszáj – adta be a derekát Millefo, és nem vette észre a cinkos pillantást, amit a lovag küldött a törpe felé. Jelenthette akár azt is, hogy látod, megérte pár arannyal befűznünk a kis kapzsit, meg jelenthette azt is, hogy van pálinkád, de ez már soha nem derül ki. A válasz mindenesetre “nem” volt.

VIII

Klamath városáról azt írta egyszer valaki, hogy griffhátról úgy néz ki, mint egy nagy fekélyes seb az anyatermészet testén. Mondjuk odafentről egy óriás is csak hangyányinak tűnik, tehát nem igazán lehet ezeknek a grifflovasoknak a véleményére adni. Tény, hogy a város kicsi volt, a külvárost pár ház választotta el a belvárostól, és ez csak arra volt elég, hogy a belvárosi inges-gatyás parasztok lenézhessék a külvárosi inges-gatyás parasztokat. Pedig a városalapítók csodaszép helyet szemeltek ki lakhelyüknek, bár akkor még nem sejthették, hogy később három ország határa fog futni a kereskedelmi útvonalak eme találkozópontjánál. Ezzel a gonddal elsősorban a mostani lakosoknak kellett megküzdeni, ugyanis minden áthaladó sereg megsarcolta a várost, és ha azt mondom, hogy az elvett javakért acéllal fizettek, akkor nem a kis nyolcszögletű pénzérmékre kell gondolni, hanem valami sokkal kellemetlenebbre. Ezt fontos tudni mindenkinek. Életbevágóan fontos. Ha te ezt nem tudod, akkor neked nem érdemes Klamathba költöznöd.
Ennek hatására senki nem foglalkozott saját termeléssel, hiszen milyen egzisztencia az, amit minden hónapban újra és újra fel kell építeni? Iparosok nem is igen voltak a városban, hacsak a vándorkovácsokat és arra tévedő foltozóvargákat annak nem tekintjük. De ezek menekültek el a leghamarabb a környékről, ha valami sereg közeledett. Nem ez az iparűzési tulajdonsága volt a legkellemetlenebb az idegen hadaknak, hanem az, hogy többnyire férfiak szolgáltak bennük. A katonai szolgálat köztudottan már az első napok után azt hozza ki a legműveltebb emberből is, hogy “nőt akarok, de azonnal”, most képzeljük el ugyanezt párezer olyan műveletlen emberrel, akik csak akkor láttak iskolát, ha éppen kifosztottak és feldúltak egyet.
Ez az erőszakhullám eleinte igencsak káros hatással volt a szaporulatra, mert nagyon sok meggyalázott nő ugrott a kútba szégyenében, ezért később a vízhiány megtizedelte az állatállományt is. Emellett igencsak változatos kinézetű porontyok árasztották el a várost. Volt ugyan pár hölgy, akik kivirultak a férfiúi figyelem ilyetén feléjük fordulása miatt, de őket hamar ledérnek bélyegzett meg a maradék öreg és irigy asszonytársadalom, szégyenük meg egyre nagyobb lett, ahogy életszeretetük különböző színű, szagú és méretű gyümölcsei felcseperedtek. Volt olyan családanya, akinek fekete, sárga, barna gyermeke is volt, nem beszélve arról a csemetéről, aki hosszú szőrös karjaival támasztotta magát járás közben, és néha még röfögött is. Hosszú századok teltek el az alkalmazkodás jegyében, és ez erősen rányomta a bélyegét a női divatra. Az lett a trend, hogy minél gusztustalanabbul kell kinéznie a nőnek, nehogy egy férfi még véletlenül megkívánja a hűséges családanyákat. Gyakran előfordult az is, hogy a szebb kislányokat szüleik elcsúfították, és közkézen forogtak a Hirák, a belső használatú erényövek, melyek tulajdonképpen egy erős gumigyűrűből álltak, a közepén egy vékony és éles pengével. Az erőszaktevők meg ezután nyugodtan pisilhettek 2, 4, 6 és 8 irányba.
A férfiaknál pont ellenkező hatást produkált a genetika. Erősen elszaporodtak a kiváló adottságú, nagydarab agrár-gazdálkodók (a paraszt leírószót sértőnek találták, ezért ezt a megnevezést használták. De mivel ezt is ugyanazokra a tuskókra gondolva tették, idővel ez is szitokszószámba ment, és alapot adhatott egy kis verekedésre). Csak azért nem lett ez a rabszolgakereskedők kedvelt helye, mert agyi kapacitásuk nem nagyon haladta meg a talicska majom szintjét, csökönyösek voltak, és nagyon nyugodt természettel áldotta meg őket a természet. Lázadhattak volna a sors ellen az unalom és a reménytelenség miatt, a csúnya feleségek miatt, mert minden nap több volt a napsütötte, munkára alkalmas idő, mint az éjszaka, ők mégis jámborak maradtak. Könnyen tehették, mert Klamathban éltek, a kocsmájáról híres városban.
Ha szétnézel a városka utcáin; lerobbant házakat látsz, a szél hordja a szemetet, és látszik hogy az erre szakosodott szemétügyi vállalkozók igen ritkán teszik ugyanezt. Ha ezt a polgármester szemére vetnéd, akkor azzal védekezne, hogy milyen jó a közbiztonság. Tény, hogy ahol nincs felvilág, ott az alvilág is nehezen ver gyökeret, de mondhatnám úgy is, hogy az alvilágnak ez lenne a földi pokol. Nincsenek védművek, nincsenek többszintes épületek, leszámítva a kocsmát, és a polgármester házát, aki a kocsmáros is egy személyben. A helyi lakosok legkedveltebb és legfontosabbnak tartott épülete természetesen az ivó, ami a már említett központban helyezkedik el. Ez a középpont dolog nem vicc, itt fektették le a nullkövet, (meg jópár rosszkislányt) azonban a többi lerakása valahol az egyes mérföldkőnél abbamaradhatott. Az egyetlen kilométerkő úgy virított a sötétben, mint egy sírkő, amire nem tudtak mit írni, vagy ami igencsak rossz kritikája az alant nyugvónak. Ezért képesek harcba is szállni, és utolsó csepp vérükig megvédeni. Két éve ez meg is történt, mikor sorra adták fel állásaikat visszavonulásuk közben, még a helyi Eldath templomot is felgyújtották a bevadult lakosok, állítólag azért, hogy az ellenséges Kazazúr hívő sereg ne tudjon erőre kapni az imádkozástól. Persze vannak, akik azt suttogják, hogy mindez csak azért történt, mert egyszer a pap azt hangoztatta egy misén, hogy nem kellene annyit kocsmába járni. A templom azóta is romokban hever, Darel atya nagy bánatára, aki ezért erősen alkoholfüggő lett, és most már bort iszik a víz prédikálása helyett.
Szóval a kocsma állt, áll, és állni is fog, ahogy tartja a helyi mondás, és igaz az is, hogy kómába vezet minden út, mert a várostervezők valami fura ötlettől hajtva a település arculatát úgy alakították ki, hogy az utak koncentrikus körökben ezt az épületet jelölik meg végső célként. Ez elég egyértelművé teszi az úticélt, de ezzel meg is keseríti a szomjas férfiak dolgát, ugyanis az utcákon szállingózó férjeket egész házastársi figyelőrendszer követi. Eleinte megpróbáltak átvezető utakat eszkábálni a házak mögött, kerítéseket kitörve, de ezt a gaz nejek mindig megakadályozták. Lehet, ez adja meg a dolog izgalmát, mindenesetre a férfiak körében a kocsmába lopózás, nőknél pedig a rikácsolva hazavonszolás vidám társadalmi szokássá érlelődött. Mindkét fél bevet minden fegyvert és eszközt, miközben újabb technikákat fejlesztenek ki. Egyik az úgynevezett alkoholista mimikri, aminek a legnagyobb mestere Lakner bácsi, aki miután seggrészegre itta magát, feldühödött neje elől akár órákig is képes egy árok fenekén mozdulatlanul rejtőzni.
Kalandozó szemmel nézve pont az unalmassága miatt lehet izgalmas Klamath. Hiszen egy ilyen helyen, ahol nemzedékek vannak összezárva, és az igazságszolgáltatás annyira jogszerű és takarékos, hogy egy “i” betűt lespórolva akár gazságszolgáltatásnak is lehetne csúfolni. Ilyen környezetben elég sok embernek lehet megtorolni valója a rokonain/szomszédain/ismerősein, oda és vissza. Nincsenek ősi romok, nagy kalandok, de pár fej beverésével lehet annyit keresni, hogy rövid pihenő után készleteket feltöltve lehessen továbbutazni. Hogy ez még senkinek nem jutott előttük eszébe, azért is csak a kalandori mentalitást lehet okolni, de a kis csapatunknak ez igencsak kapóra jött. Dolgen nagy ötlete volt ugyan, hogy itt verjenek tanyát egy időre, de ebbe hamar beleegyeztek a többiek is. Első útjuk természetesen a fogadóhoz vezetett, hogy szállást keressenek, lemossák az út porát magukról – Kívül-belül! – tenné hozzá vigyorogva Balambier, akinek állítása szerint a torkát marja a felcsapódó homok. Az odabent rájuk leselkedő veszéllyel természetesen a lovag szerette volna felvenni elsőnek a harcot, ezért ő tépte fel lelkesen az ajtót, majd Dolgen lesett be a lába mellett. Pár pillanatig meredten takarták el a kilátást a bárd elől, majd amilyen izgatottan nyitottak be a kocsmába, olyan letörten csukták be maguk mögött az ajtót, és indultak szomorúan a városkapu felé. Kyler nem tudta mire vélni a dolgot, ezért ő is belesett az ivóba, és a látványtól, ami elé tárult, majdnem megütötte a guta. Odabent minden asztal foglalt volt, pár helyi paraszt mellett a helyiség tele volt törpe harcosokkal, nagydarab barbárokkal, szakállas varázslókkal, imádkozó papokkal, sunyi félszerzetekkel, hegyes fülű elfekkel, és kártyázó szerencsejátékosokkal. Minden fej felé fordult, és Millefo reménykedve nézett a háta mögé, hátha áll ott valaki, akinek ezt a sok gyűlölködő pillantást címezték, de egyedül állt az ajtóban. Az egyik sötétképű kártyajátékos finoman rákiáltott, hogy “Tűnj el, telt ház van, semmi keresnivalód nincs itt!”, és mivel a hangerőtől a kisebb üvegtárgyak megrepedtek, a bárd jobbnak látta, ha a távozás mezejére lép. Valami puhában megbotlott, de végül nem esett el, így is eléggé megszégyenülten kullogott a többiek után.
Már messze járt, így nem hallhatta, amint a láthatatlanná tévő gyűrűvel játszó hobbitot végre kidobták az utcára. Aki látott már láthatatlan embert vörösbort inni, és sugárban hányni, az nem kérdezi, hogy miért tették ezt a kis szőröstalpúval a szőrösszívűek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához