LFG.HU

MBR
humorCimkek

/a 9-12. fejezetet az író kedden du. juttatta el hozzánk, ezt is felraktuk a helyére – szerk./

IX.

Az estét végre szárazon úszták meg, és erre Balambier volt a legbüszkébb, mert neki részegen vizelettartási problémái voltak. Másnapra ugyan megint zuhogott, de legalább korgó gyomorral vágtak neki az útnak, amiről Dolgen azt ígérte, hogy két nap alatt véget ér, ha a rövidebb úton mennek, de mikor a kérdésre, hogy “Milyen messze van még Exin?” azt felelte hogy “30-40 mérföld légvonalban, de én tudok egy rövidebb utat”,s ez eléggé elbizonytalanította a társait. Nagyra becsülték ugyan a törpe helyismeretét, de a saját életüket is, így biztos ami biztos alapon az országúton folytatták a közlekedést. Természetesen az utat nem kikövezett sztrádának kell elképzelni, csupán annyiban különbözött egy nagyobb erdei csapástól, hogy többen taposták ki, és a kocsisok kátyúkikerülő mániája az évek alatt több méteresre szélesítette.
- Utálom az esőt. Ezt a rohadt mocskos esőt. – siránkozott Kyler, aki
szorosabbra húzta magán köpenyét. Miután fulladozni kezdett, kicsit engedett a csuklya zsinórján. Látszott, hogy már nem sokáig bírja cérnával, hiszen már a harmadik zoknija szakadt el.
- Nem tudom, miért nem állunk meg pihenni valami szélvédett helyen.
- Ha látsz egyet, majd szólj.
- Ja, meg különben se tudok aludni esőben. Jobb ha megyünk. Ha szerencsénk
van, akkor délutánra elérjük Exint, és végre fedél lesz a fejünk fölött. Ne feledd, hogy te akartál kalandozni. Tessék, jobb ha megszokod. – emelte fel mutatóujját bölcsen Dolgen. Nimbuszát némiképp csökkentette a tény, hogy a cuppogós sárba beragadt vasalt csizmája miatt kapálózva orra bukott. Mikor szitkozódva felállt, szakálla tele volt sárral, falevelekkel, ágacskákkal, és arcára is jókora adag mocsok jutott. Mégse tűnt ápolatlanabbnak annál, mint ahogyan máskor szokott kinézni. Mikor jobban szétmaszatolta a koszt az arcán, hirtelen magasba emelte a fejét. Majd még magasabbra. Kyler már viccesen meg akarta jegyezni, hogy “mi van, így gyűjtöd az esővizet, vagy tán szomjas vagy?”, mikor észrevette, hogy mozognak a törpe orrcimpái. Természetesen a törpének nem törpe orrcimpája van, hiszen a fél arcát eltakarja a szaglószerve, valószínűleg azért, hogy a legnagyobb esőben is tudjon pipázni. Szóval az a bizonyos cimpa idegesen mozgott, de nem tüsszentés előjeleként, hanem ahogy a kutyák szoktak. Szimatol – esett le Kylernek.
- Na, mit érzel, öreg harcos?
- Tűz. – felelt a törpe.
- Tessék?
- TŰZ! – kiáltott a fülébe pipiskedve Dolgen. Ekkor valami zizegve elhúzott
mellettük, amit már a földön hasalva kőhegyű nyílvesszőként azonosított a bárd, miután társa lerántotta.
- Álljatok meg! Ez nem az én jelem volt! – futott feléjük csapata után loholva
az ork rablóbanda vezére. A csúszós sártengeren át hét megtermett ork közeledett feléjük bunkókat, kőbaltákat lóbálva. A vezér rövidkardot szorongatott, és végig hátul maradt, innen is látszott, hogy ő volt a legokosabb. A csapdát megúszták a vakszerencsének, és a zseniális ork gondolkodásnak köszönhetően, mégis szorongatott helyzetben voltak. Balambier ráérősen felcsatolta pajzsát, megcsókolta kardját, és elmormolt egy rövid harci imát, Dolgen csataüvöltést hallatva hergelte magát a harcra, az ijedt Kyler pedig még a kardját se nagyon tudta előhúzni a tokjából, mire ellenfele odaért hozzá. A rablók őt tarthatták a leggyengébb láncszemnek, mert csak egy öreg ork támadt rá, aki már bunkóját mankónak használta békeidőben, mindenesetre most veszedelmesen villogtak a szemei.
Kyler a támadást kardjával próbálta hárítani, de a nagy erejű ütés majdnem kitépte fegyverét a kezéből. Földre zuhant, ám sikeresen gurult félre a nekiszánt bunkócsapás elől. Mozgás közben szerencsésen megrúgta támadója lábát, aki a csúszós talajon hanyatt esett. Feltápászkodott, és kardjával mellbe szúrta a térdelő orkot. Ellenfele arcára néma döbbenet ült ki. Megmarkolta a kard pengéjét, miközben tenyeréből vércseppek fakadtak, s eltolta magától a fegyvert. A fájdalomgrimaszt nevetés váltotta fel. Aztán visszahúzta. Majd megint elengedte, aztán megint visszahúzta. Mintha egy fémes tejköpülőt szereltek volna a mellébe. A meghökkent Kyler csak most vette észre, hogy a penge visszacsúszást gátló gombja kiakadhatott, és most ezzel játszik a zöldbőrű melák. Egy óvatlan pillanatban, mikor újra maximálisan kint volt a hegy, visszakattintotta a gombot, majd mikor az ork magába húzta a kardot, a meglepetést kihasználva még mélyebbre nyomta a lüktető szívbe. Felszabadult mosoly terült szét az arcán, majd az ork ráfröccsenő sötét vére. Kitörölte a szeméből, miközben még egyet fordított a kardján. Diadalt kellett volna éreznie, de ahogy nézte azokat a semmibe révedő, ködösülő szemeket, csak sajnálatra futotta neki. Lehuppant a sárba első áldozata mellé:
- Mit tettem?! Öltem! Soha nem teszek ilyet többet. – esküdözött fennhangon,
majd mikor Dolgen egyik sebesült támadója mellézuhant a sárba, addig verte a fejét egy kővel, míg az ki nem lehelte a lelkét. Ettől megkönnyebbült, és megutálta magát, mert immár valóban kalandozóvá lett.
Nem emlékezett rá, mikor ért véget a csata, társai ott találták meg, a két tetem mellett. Egyik kezében egy ork fül volt, a másikban a kardját szorongatta. Veszélyesnek látszott, ezért ki akarták venni a kezéből, de sehogy sem akarta elengedni a fület. Végülis nem terjeszt az olyan betegséget, hogy félteni kelljen egy embert, aki túlélte Magda gyomorkavaró támadását.
- Szerinted jól van? – bökött a lovag a bárd felé, aki éppen sírgödröt próbált ásni az ázott talajba.
- Beszélek vele. – Dolgen odasántikált Millefo hátához, és kalapácsával
gyengéden megkocogtatta barátja vállát. Amaz a kulcscsont reccsenésére ijedten kapta fel a fejét az orknak, akit Balambier fejezett le.
- Túl vagyunk rajta öcsi. Jól csináltad. Komolyan. Tudod, ez is benne van a
pakliban. – emelt fel egy ászt a kártyalapjai közül a törpe. – Eleinte kicsit nehéz, de ez például még jogos önvédelem is volt.
- Ölnöm kell, hogy éljek? – Kyler arca megtörtnek látszott.
- Ha nem akarsz meghalni, akkor igen. Gondolj úgy rájuk, mint a nyulakra.
Azok is szomorúan néznek, de ha nem ölöd meg őket, akkor éhen halsz. Bár azok nem ölnek meg. Mondjuk hallottam már gyilkos nyulakról, de a kisebb állatokra nem jellemző a gyilkosság. Mondjuk ismertem egy embert, akire ezt mondták, hogy megölte a menyét, de miután ez elterjedt róla, még akkor is élt, szóval biztos csak pletyka volt.
- Figyelj, ölni nem jó. Igaz, kicsit megugrik az adrenalinszinted, és megdobban
a szíved, kiéleződnek az érzékeid, és a győzelem után lelki kielégülés tölt el, meg sok felesleges mellébeszélést megspórol, mert ez a legrövidebb járható út, de azért kellemes érzés is. – próbált segíteni a lovag – A szex is ilyen. Már valószínűleg, mert én szüzességet fogadtam, és nem tudhatom… – itt kicsit zavartan nézett félre, de ez senkinek nem tűnt fel. Csak Dolgennek és Kylernek, aki fellélegzett, mert használt csipkebugyikat pillantott meg egyszer Balambier hátizsákjában, és megnyugodott, hogy a Sir mókás hazug, nem más. Ezek után bátran hagyhatja, hogy a lovag fedezze a hátát.
- Kyler. Egyik élet sem fontosabb a másiknál. Nem jó sokszor ölni, bár valóban kiváló
hírnévalap. Önvédelemből viszont mindenképpen elfogadható dolog. Gondolj úgy rá, hogy te sem vagy kivételesebb, mint a másik, de hiszel valamiben, amiért élsz, és ha valaki meg akar gátolni ebben, akkor ezt te nem hagyhatod. Hiszen aki meg akar támadni, az gyilkos akar lenni. Szinte még a lelkét is megmented, a te életed és az ő vagyontárgyai csak mellékterméknek számítanak.
- Millefo Kyler, az orkölő. – mosolyodott el a bárd. Látszott rajta, hogy egyből megértette a
törpe mondanivalójának mély értelmét. – Ez jól hangzik.

X.

Másnap előrelátóan egy szikla fedezékében verték fel a tábort. Akik ott aludtak, nem örültek. Bár egy varkocsos orkról és egy szamárról beszélünk csupán. Dolgen, mint a felebaráti szeretet példaképe, barátságos harci üvöltéssel rohamozott, mögötte csörtetett a gyengék megmentője, Sir Balambier is.
- Állj! Dörrent rájuk vidáman az ork. – Kyler nem hitte volna, hogy a két
harcos így engedelmeskedik az első szóra, mert ha ezt tudta volna, előző este nem ő megy el fát gyűjteni a tűzhöz. Aztán meglátta, hogy az ismeretlen kezei bonyolult mintákat szőve mozognak. Lehetett volna ez akár egyfajta siketnéma jelbeszéd, a lelke mélyén sejtette, hogy a másik épp befejezett egy varázslatot.
- Üdvözöllek! A nevem Millefo Kyler. Szép munka volt. Nem akartak ők
semmi rosszat, ne bántsd őket.
- Azért ha megengeded, megbilincselném őket. – ezzel két béklyót kapott elő
kis iszákjából, és a törpe kezére, lábára is helyezett egyet-egyet. A lovagot kötéllel rögzítette egy fához, nem törődve annak gyilkos pillantásaival. Nyugodtan leült a tűz mellé, majd hellyel kínálta a bárdot is. Ekkor hullott le a varázsbéklyó, de az igazi Dolgen legnagyobb sajnálatára nem. Ez némiképp frusztrálttá tehette őt, amit egy dobhártyarepesztő, artikulálatlan üvöltéssel tudatott a világgal.
- Na látod, így fogsz berekedni – csóválta meg a fejét az ork. A lovag
ideiglenesen elveszthette a hallását, de harci kedvét nem:
- Hahaha! Így akarsz verekedni velünk, he? Letépem a fejed, és belehányok a
testedbe!
- Nyugalom, jó harcos. Először is hadd mutatkozzam be; a nevem Rushgar.
Nem James Bond, bár ez nem is igazán ork név. Na kezdjük ott, hogy miért akartatok megtámadni?
- Mert ork vagy!
- Mert nem vagy ember! – helyeselt a lovag. Az ork Dolgenre mutatott:
- Na és, te sem vagy ember.
- De egy szörny vagy, egy unintelligens, érzéketlen állat!
- Mert nem vagy ember! – érvelt a lovag.
- Hmmm, ez valóban nem egy intellektuális beszélgetés, de azt hiszem, ennek
nem én vagyok az oka.
- Nem lehet az orkokban megbízni, mert minden ork hazug!
- Mert nem vagy ember! – vetette közbe a lovag.
- Ismersz minden orkot? Egyetlen ork sem lehet kivétel? Azok sem, akik
emberek közt élnek, és nevelkednek? Mert ha van kivétel, te nem mondtál igazat. Mellesleg, ha igazad is van, akkor is csak félig, mert fél-ork vagyok. A féligazságokat meg a legtöbb helyen hazugságnak nevezik.
- Nekem egész orknak tűnsz, de szívesen két fél orkot csinálnék belőled!
Orkok támadtak ránk tegnap, és lehet a te bandád volt!
- Mert nem vagy ember! – bömbölte a lovag.
- Jó lovag, látom elkerülte rasszista figyelmedet, hogy kis útitársad sem
ember. Nem, nem a bárd. Hanem a törpe. – Balambier gyanakodva pillantott Dolgenre:
- Te tényleg nem vagy ember? Én azt hittem, valami apró méretű ember vagy. Egy izmos udvari bolond, vagy ilyesmi…
- Figyelj. Nem egy nagyszakállú kisgyerek vagyok válltöméssel, de nem is egy mélynövésű Mikulás. – Felemelte megbilincselt karját, és a bicepszére bökött az orrával: – Ezt nem a szél fújta ide, haver.
- Igaz, hogy én azt hittem, hogy a törpék csak a legendákban élnek, de ez nem gond: úgy hallottam, hogy északon az emberek kereskednek a törpékkel.
- Az emberek orkokkal is kereskednek. Rabszolgaként adják-veszik őket. Még valakinek valami kifogása van az ellen, hogy én fél-ork vagyok? Békésen próbálok élni, még akkor is, ha ezt sokan nem nézik jó szemmel. A bőrömből nem bújhatok ki. – Dolgen ezt cáfolni szándékozott egy nyúzókéssel, amivel eddig a kézbilincsét babrálta a háta mögött. Már majdnem elérte Rushgart, mikor hasra esett az elfelejtett lábbilincs miatt. Nem ütötte meg magát, mert a tekintélyes pocak felfogta a zuhanást, sőt, annyira kitartotta, hogy előre hátra kezdett billegni, mint egy kapálódzó keljfeljancsi. A fél-ork megcsóválta a fejét:
- Figyelj, legalább egy értelmes okot mondj, ami miatt meg akarsz ölni…
- Elfoglaltad a leendő táborhelyünket!
- Van itt hely négyünknek is, meg legalább ti is nagyobb biztonságban lesztek. Még eddig nem mondtam, de jobb, ha tudjátok: Én Gultagnak, a vándorlás, és a természet ork istenének vagyok a papja. Istenem a békét, egyensúlyt, megértést hirdeti. Nem igazán elterjedt a vallásom a népem körében. – hagyta, a többiek hadd dolgozzák fel amit mondott, majd így folytatta: – Figyeljetek, elengedlek titeket, nem akarok nektek rosszat. Ezt is csak óvintézkedésből csináltam. Ha becsületszavatokat adjátok, hogy nem fogtok bántani, eloldozlak mindkettőtöket.
Mindketten ünnepélyesen becsületszavukat adták, és Rushgar valóban elengedte őket. Pár pillanat feszült csönd következett be, hiszen Dolgen lábainál ork még csak véresen, haldokolva matatott, most azonban, ahogy lehullt róla is a bilincs, saját maga csapdájába esett. Ugyanis megígérte, hogy elengedi őket, és ezt meg is tette, tehát nem hazudott. Ha minden ork hazudik, és ő nem, akkor valójában ez a külső csak álca. “Lehet, hogy egy elátkozott elf, vagy ilyesmi.” – zárta le magában a dolgot Dolgen. Balambier azonban nem bírta megállni, hogy rosszalló arckifejezéssel oda ne menjen Kylerhez:
- Miért nem segítettél?
- Mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy papírra vessem, a legújabb ódámat,
ami arról szól, hogy a hős bárd és csapata hogyan győzi le a gonosz ork mágust. – emelte fel amaz a fejét iratai felől.
- Mi le voltunk bénítva, neked kellett volna megsegíteni minket!
- Tudom, tudom, de pont akkor eszembe jutott egy jó rím. Harag- farag. Érted?
Jó, mi?
- Ki kell, hogy ábrándítsalak: Rushgar nem ork, hanem fél-ork, nem varázsló,
hanem pap, nem gonosz, hanem kedves személy, és nem győztük le, hanem ő alázott meg minket.
- De hát már befejeztem az egészet! Látod, három lap! Te egy kis égési
sérüléssel megúszod, de én megmentelek, tessék, ez a vége. – a bárd kétségbeesett arccal nézte a lapokat, Rushgart, aztán megint a verset, majd újra a fél-orkot. Hirtelen harciasan előrántotta kardját, de Dolgen – arcán kárörvendő vigyorral – megállította:
- Már késő! Békét kötöttünk. Tudod, legközelebb meg kell mentened minket
ilyen helyzetben, hiszen az életünk fontosabb a művészetnél. Mert az alkotás halhatatlan, de mi igencsak halandók vagyunk. Sajnos nem sok ork varázslóról hallottam eddig, de tudod, hogy engem mindig is érdekelt a művészeted. Az lesz a büntetésed, hogy ezt elkobzom, – tépte ki a lapokat Kyler kezéből. “Így legalább a Magdától hozott maradék ital se vész kárba” mosolyodott el a törpe elégedetten. Valahogy ez a gondolat jobb kedvre derítette. Abban már minden bizonnyal nem lehetett semmi papi mágia, hogy az est végére Rushgar és Dolgen egymást ölelgetve ivott közös kulacsból, mellettük Balambier hortyogott részegen. Még Kyler is felvidult, mert úgy látszott, a többiek értékelik a művészetét. Ennivalót, és italt adtak neki jutalmul. Az eszébe se jutott, hogy amíg eszik, addig se tud kornyikálni, és részegen a rímfaragás is rémesen nehéz. Nem baj, a többieknek azért gondoltak erre is.

XI.

Millefo eleinte nem értette, hogy Rushgar miért tart a csapattal, de mivel mind a lovag, mind Dolgen vérszerződést kötött a fél-orkkal, nem akarta hánytorgatni ezt a kérdést. Valamiért az exini városőrök sem tették. Igaz, leköpködték őket az utcán és tízszeres áron kaptak egy közös útipasszust, de különösebb atrocitás nem érte őket új útitársuk miatt.
Végre beléphettek a legnagyobb városba, amit a bárd valaha látott. Exin igenis szép város volt. Az utakon pezsgett az élet. A piaci kofák ricsaját még a kézművesek műhelyeiből kiszűrődő zaj sem tudta igazán elnyomni. A távolból látni lehetett az állatpiacot, ahol harcikutyától az igáslóig mindent lehetett kapni. A kísérők ökörködtek, és a helyi pipiket mustrálták, amíg egyik hülye liba meg nem unta ezt, és jelentette a kopóknak, akiknek a vezére annyira megunta a nyávogását, hogy leugatta a parasztokat.
A városfalak egész jó állapotban voltak, a belső részen rámpa húzódott végig, innen íjas őrök figyelték a tömeget, és az országutat. Voltak részek, ahol még nem építették újjá az utolsó háború rombolását, itt alig félméteres falromokon posztoltak a katonák. Mivel innen a legjobb esetben is csak az első házak falát lehetett látni, ezeken a részeken a közbiztonság nem volt a legjobb. Hiába csörtetett erre minden félórában egy tíztagú járőr, a legtöbb gaztettnél elkéstek. A kapitányuk, akinek a pontosság volt a mindene, nem értette a dolgot. Lassan a járőr szerves részévé vált egy hallottaskordé, és ezt a környékbeliek is megszokták. A rutinosabb gonosztevők minden őrjárat érkezésénél megfordították a félórás homokórát, amit rendesebb háziasszonyok a konyhában használnak, és így ők is pontosan tudták, mennyi idejük van, hogy biztonságban cselekedjenek, ha valami gonoszat sütöttek ki. Exinnek vannak szebb, és érdekesebb részei is, de mondanom se kell, hogy hőseinket pont ideirányította egy ártatlan helyi kisfiú, aki valójában a Kölyökképű Kondsként elhíresült félszerzet rablógyilkos volt.
- Na, öcsi, mondjad, hol van az a fogadó, amiről beszéltél?
- Már meg is érkeztünk, nagy jó uram – felelt Konds ártatlan arccal, miközben bal kézzel megmarkolta az ingujjába rejtett tőr nyelét. Szétnézett, és látta, hogy mindenki a helyén van. Csak így lehetett, mert a bandából senki nem volt a megbeszélt lesen, ahol kellett volna lenniük.
- Látjátok, az ott a fogadó a Vörös Házisárkányhoz. A tulajdonost csak úgy emlegetik, mint El Bandit, a csizmás. Mert valamikor rabló volt, sok embert rugdosott halálra. Aztán mióta megnősült, azóta papucs.
A lovag érdeklődve figyelt, miközben már csak azon járt az esze, hogy minél hamarabb bejusson a fogadóba, ahol leguríthat pár korsó sört. Miközben a bejárat felé oldalazott, észrevette, hogy egy paraszt a közeli ház padlásán egy nehéz számszeríjat szerel össze, valaki a szomszédos utcában egy íjjal babrál, az egyik közeledő járókelő köpenye alól meg fém csillan elő, de nem foglalkozott ezzel. Lehet hogy fura, hogy mindegyik odabiccent a kísérőjüknek, de hát az nem fura, hogy itt vannak egy kocsma közelében, pénzük is van és szomjasak, aztán mégse isznak? Konds is felfigyelt emberei megérkezésére, és magában már el is döntötte, melyik alvezérét fogja először megbüntetni. “Mivel késtek, a legjobb lesz, ha mindnek kivereti a lapátfogát, amit fémprotézissel pótolnak majd. Erről majd mindig az eszükbe fog jutni, hogy mit jelent az idő vasfoga!” Ettől a gondolattól annyira fellelkesült, hogy előkapta a tőrét, és Dolgenre szegezte.
- Vigyázz, mert még megvágsz valakit – nevetett Balambier. – Na, most már tényleg mennénk, mennyivel tartozunk az útmutatásért?
- Az összes pénzeteket akarom! Ide gyorsan!
- Nem dolgozol egy kicsit drágán? Mifelénk egy ezüstnek már nagyon örülnek a lurkók. Nesze, itt egy fél arany, aztán oszd be rendesen!
- Pénzt vagy életet! – rikoltott a félszerzet, majd emberei felé fordulva hozzátette: – Most!
- Az életet hogyan gondolod? – vakarta meg a szakállát Dolgen, aki még mindig nem értette a dolgot.
- Ez egy rablótámadás!
- Na ne játssz velünk, fiacskám. Hol látsz te itt rablót, akit megtámadtak?
- Én vagyok a rabló! – lengette meg a tőrét Konds. :- Most! Támadjatok már!
Itt kicsit elbizonytalanodott, mert emberei, élükön Ragyás Willel nem támadtak. Inkább a falhoz dőlve figyelték az eseményeket, és hallgatták a közeledő őrjárat zaját. A lovag ebből semmit nem vett észre.
- Most már elég, te gyerek! Különben is mit ugrálsz itt ezzel a kiskéssel? Hát ez olyan vékony, hogy egy nagyobb falat szalonnába beletörik. Na add csak ide… – már nyúlt volna a kés felé, de az megvillant Konds kezében, villámsebesen lecsapott Balambier kezére, majd nagyot csattant a páncélkesztyűn. Mielőtt másodszor támadhatott volna, a szomjas lovag vasmarka elkapta a bal karját, s egy gyors mozdulattal kicsavarta belőle a fegyvert. Másik kezével könnyedén felkapta, és a térdére fektette a rúgkapáló rablót.
- Ezt akartad? Ha apád nem tanított meg a tiszteletre, majd én jól elfenekellek! – szabad kezével lehúzta annak nadrágját, nem törődve az övből kihulló dolgokkal: hamarosan fojtóhurok, fekete folyadékkal telt üvegcse, és egy zacskó vassulyom hevert a földön. Balambier meglendítette bal kezét, és ütemesen kezdte elfenekelni a félszerzetet. Az sikoltozott, segítséget kért társaitól, de már az egész környék rajta kacagott, többen biztatták a lovagot, hogy bátran üssön nagyobbakat, ezeknek Konds megjegyezte az arcát. Sajnos ők is az övét.
- Engedj el, lovag úr! Ígérem, jó leszek ezután, jaj, csak engedj el! Ne ilyen erősen! – Egyikük sem vette észre, hogy a mindentudó Rushgar varázslatot mormol, miközben kezét a félszerzet fejére teszi. Mikor befejezte, elégedetten mosolyodott el, és lépett hátra, miközben az övéről lecsatolta a parittyáját.
- Fogsz még felnőtteket bántani? – Dorgálta amaz, és közben azon törte a fejét, hogy egy 12 éves gyereknek hogyan lehet ilyen szőrös a hátsója, de hát ezek a mai tinédzserek mindent olyan korán kezdenek…
- Nem, jó leszek! Ígérem! – Balambier szorítása meggyengült, és Konds lángvörös arccal húzta fel a gatyáját. Ekkor ért oda a járőrcsapat, és a félszerzet fizetni akart. Elrikkantotta magát:
- Kapitány, itt rablás készült! Ezek itt körözött bűnözők: Ott a tetőn az Ragyás Will, amott Kese Erik és Brutál Istók egy kardot rejteget a köpenye alatt. Látják, az meg ott az íjjal a Maflás! Fegyver van mindnél, veszélyesek!
- Megállni! Mindenkinek kezeket fel! – fújta meg a segítséghívó kürtöt Romanoff őrmester. Unott arccal fordult hátra emberei felé:- Ti nem, hülyék.
Egyik katonája miközben számszeríjával az íjászt vette célba, odasúgta társának:
- Nem is nézett hátra, akkor meg honnan tudta, hogy mi is felemeltük?
- Büdös a hónaljad. – Mikor a másik elfordult, még hozzátette: – Is.
Pár pillanatig feszült csend uralkodott. Csak a közeli utcákból átszűrődő zaj, egy gyerek sírása, a kocsmából jövő nótaszó, meg a háttérben pusmogó polgárok hangja, no meg Erik kovácsműhelyének mindennapos robajai hallatszottak. A rablók és az őrök farkasszemet néztek. Aztán az öreg ordas, mikor meglátta, mennyien figyelik, behunyta szemét, és vinnyogva eloldalgott.
- Jó! Lassan emeljétek a fejetek fölé a fegyvereket! Látni akarom a kezeket! Te is, ott a tetőn! – adta ki a parancsot az őrmester. Erélyes hangjának, és a túlerőnek köszönhetően mindannyian engedelmeskedtek neki. Ekkor futott be az erősítés, élükön a vénülő kapitánnyal, aki igen rövidlátó volt. És szűklátókörű. Azonnal átvette a parancsnokságot.
- Jelentést, Romanoff!
- Jelentem, fegyveres rablók, fegyveres rablást akartak végrehajtani! – mutatott a fent említett gonosztevőkre az őrmester. A kapitány követte a pillantását, egészen egy bögyösebb háziasszony dekoltázsáig. Kissé elmerengett nyálcsorgatva, majd mikor észrevette a padláson szobrozó számszeríjászt, aki megtornáztatta a kézfenntartástól elgémberedett karját.
- Ennek fegyvere van, és rám céloz! Lelőni! – pillanatok alatt fél tucat vessző járta át a rabló testét társai legnagyobb megdöbbenésére.
- Gyilkosok! Mocskos idióták! Te rohadt vén kretén! – mondtak a rablók valami olyasmit, aminek ez maximum erősen cenzúrázott változata lehet csak. Romanoff bizalmasan odafordult feletteséhez, és a fülébe súgta:
- Ez is célzás önre, uram!
- Őket is lelőni! – nyílvesszők süvítettek a levegőben. A kalandozók hasra vágták magukat biztos ami biztos alapon. Dolgen sajnos az állatpiac felé vezető úton téblábolt, így szinte v-alakban meggörnyedt, hogy elkerülje a tehénlepényeket, amik semmi esetre sem marhahúsos ételt jelentenek. Miközben elégedetten hallgatta ex-társai halálhörgését, Konds azon morfondírozott, hogy a többiek azért haltak meg, mert lebuktak, őt meg azért kerülték el a vesszők, mert lebukott. Figyelmét egy páncélcsizma, gallérját a hozzá tartozó vaskesztyű ragadta meg. Az öreg kapitány könnyedén emelte szemmagasságba fél kézzel a döbbent félszerzetet. Vizsgálódva a szemébe nézett, majd eltette a nagyítólencsét.
- Mi a neved? – kérdezte kedvesen, és rázta olyan mozdulatokkal és sebességgel, ahogyan egy másik világban a legkeményebb acid-rave muzsikára táncolnak csak. Konds válaszolni próbált, de nem kapott levegőt, és beszélni sem tudott. Megpróbált tátogni, miközben feje lilulni kezdett, és szeme kigúvadt, nyelve folyton kikívánkozott a szájából.
- Még gúnyolódsz, csibész? Pofákat vágsz itt nekem? Deresre húzatlak! – rázta még erősebben a katona.
- Nagyuram, elnézést kérek, hogy közbeszólok, de így nem kap levegőt… – vetette közbe Kyler.
- Nem is azt mondtam, hogy lélegezzen, hanem hogy feleljen. Miért nem mondasz semmit, kis kurafi? Tán titkolnivalód van?
- Tudja uram, szégyenlős – próbálkozott a lovag. – Még soha nem volt ilyen nemesúr karjaiban, és lányok tucatjai adnák oda mindenüket, ha őket ölelgetné ilyen finoman. Bár ő nem lány, ki tudja milyen vágyai vannak, ebben a mai világban ezt már tényleg nem lehet tudni… – A kapitány egy undorodó grimaszt vágott, és ellökte a félszerzetet magától:
- Te is egy olyan vagy? – majd Balambierhez fordult. – Veletek van?
- Igen, kapitány úr. Felbéreltük, hogy vezessen minket Exinben.
- Na te kis fattyú igaz ez? Mi a neved?
- Kö… Kötekedő Konc.
- Ismerősnek tűnsz – gyanakodott a Osvard kapitány. – paraszt vagy?
- Mert most mutatkoztam be. Amúgy meg dehogy vagyok paraszt! Árva vagyok. És céhinas!
- Átmentél a teszten. Mert a helyi zsiványok parasztnak adják ki magukat, és ha megkérdezem tőlük, hogy parasztok-e, lelkesen bólogatnak, vagy hozzátesznek valami alpári kötőszót, hogy hihetőbb legyen. De kérdezz csak meg egy igazi parasztot! Egyből kikéri magának, hogy ő zsellér, földműves, kézműves, inas, akármi, holott olyan paraszt, hogy a kapa lóg a szájából. – Itt egy pillanatra elhallgatott, mert elhaladt előttük egy inges-gatyás földműves, aki épp hosszú haját fogta össze hátul varkocsba, így járás közben a fogai közé kapta a kapát. Észrevette, hogy mindenki őt nézi, idegesen megszólalt:
- Na mit néztek? Nem láttatok még munkába induló napszámost? – A hatás leírhatatlan volt. Na jó nem, mert akkor én most mit csinálnék? Szóval kitört a röhögés, a katonák elejtették a fegyvereiket, a nézelődők is a szemüket törölgették a nevetéstől. A kapitány elkönyvelte magában, hogy ő milyen nagyon vicces ember, a kapás fickó meg azt, hogy ez egy nagyképű paraszt.
- Jól van, látom, a papírok rendben vannak, további kellemes itt-tartózkodást kívánok uraim! – ezzel intett embereinek, akik összeszedték a hullákat, a fegyvereiket, és a kordéra pakolták. A környék közbiztonságára jellemző, hogy miközben a kapitány Romanoff fülébe súgta, hogy “Látod, így kell csinálni, ha tele van a börtön,” és a takarítóbrigád még a hullákat kereste, akadt két újabb halott is. Egyiknek egy kés állt a hátába, a másiknak kitekerték a nyakát, de ahol négy halott elfér, ott van hely hatnak is. Ahogy távolodott az őrjárat, sunyi kezek megfordították újra azokat a bizonyos félórát mérő homokórákat, s az élet ment tovább, csak Balambier futott. Mindenkit megelőzve lépett be a kocsmába. Tekintettel arra, hogy a csatazajra a fogadó vendégei is kicsődültek, némi lökdösődéssel járt, amíg átverekedte magát a tömegen.

XII.

A fogadó inkább irodára hasonlított. Vagy még inkább fogadóirodára. Sok pénz cserélt itt gazdát, és majdnem ugyanannyi gazda cserélt itt pénzt. Ez az ok-okozati viszony igen bonyolult, filozófusok nemzedékei álltak örök haragban a kérdés miatt, hogy a pénz birtokolja-e az embert, vagy az ember a pénzt. A pénzpártiak azt mondták, hogy bárkit meg lehet venni jó pénzért, és hogy a pénz örök, ezért vannak többezer éves pénzérmék is a piacon, míg az emberélet igen kurta, sőt egy merész gondolatsorral az istenek szintjére is emelték, mikor az emberek a régi aranybálványokat ledöntötték, beolvasztották, és pénzt verettek belőlük. Az immaterialisták, akik magukat nem-anyagiasoknak nevezték, úgy vélték, hogy valójában az ember tulajdona a pénz, ezért adja-veszi, és az nagy hülyeség, hogy az idő pénz, meg hogy a pénz beszél, mert maximum azt mondja, hogy viszlát, de erre még a hetven év fölötti bevándorlók is képesek, tehát nem nagy kunszt. A pénzt eszköznek tekintették, egy időtálló eszköznek. Leghíresebb alaptételük az volt, hogy a pénz nem vész el, csak átalakul más pénzévé.
A kocsmárosnak nem hiszem, hogy a főkönyvön kívül valaha is más iromány került volna a kezébe, habár orgazdaként rövid ideig lehet, hogy birtokolt egyet-kettőt a múltban. Nagy orra arról tanúskodott, hogy nemcsak mindenbe beleüti, hanem összevissza formája arra is engedett következtetni, hogy azt is beleütik mindenféle kemény dologba, már amennyiben a homlok, térd, ónkupa, ököl, és az elsózott leves tálja annak számít. Sunyi szemével mindig a tömeget figyelte, amelyik le volt takarva, azzal a belső énjére. Lehet hogy nem, de mindenképpen sötétséget látott. Arca kedves volt és barátságos, már ha mondjuk savba esett emberekhez, vagy angol betegekhez hasonlítjuk. Több életkedv szorult belé, mint egy vagon öngyilkosba, leginkább a pisztránghoz lehetne hasonlítani, ami felúszik a folyón, csak azért hogy szaporodjon és meghaljon. Ezt támasztotta alá az őt körüllengő halszag, valamint az, hogy már volt egy fia meg egy lánya, tehát már szaporodott, és csak a halált várta. Vallotta, hogy a pénznek nincs szaga, de lehet hogy akkor se érezte volna meg, ha egy kilapított törpe-borzzal fizettek volna neki. Életkedve kihatott a kiszolgálás gyorsaságára is: a legforróbb újramelegített étel is mérsékelten langyosnak volt csak nevezhető, mire rászánta magát a szervírozásra. Minden bizonnyal az ételek felsorolását spórolta meg azzal, hogy mocskos kötényén az egész heti menüt fel lehetett ismerni. Az elmosott tálaira az volt a jellemző, hogy az ételmaradék mellé a pár csepp rálöttyintett mosogatóléből is odaszáradt minden, ami gusztustalan volt. Az ételben annyi hajszálat lehetett találni, hogy a legoptimistább számítások szerint is egy átlag felnőttnek már 5 éve kopasznak kellett volna lennie, de Banditnak még volt mit oldalra fésülnie.
Kis csapatunk elfoglalta a fél étkezőhelyiséget. A legnagyobb asztal köré ültek, de mivel a székek egyformák voltak, mint az orgonasípok, úgy meredeztek mindenféle magasságban az ég felé. Konds számított a legkisebbnek, és ez elég volt ahhoz, hogy Dolgen egyből megkedvelje. Csendben beszélgettek az eljövendő kalandokról, majd mikor két óra múlva már kiabáltak, El Bandit úgy gondolta, ezek nem mennek el maguktól, mindenképpen el kell riasztania ezeket a csicsás parasztokat:
- Jó napot, uraim! Mit hozhatok?
- Sültet, sört, bort, és valami levest!
- És pálinkát is! – jelentkezett Balambier. – De mintha élnél, mert szomjan halunk!- A fogadós morogva ballagott vissza a pult felé, miközben félrerúgott egy, az éhezéstől és szomjazástól elgyengült vendéget, aki reménykedve próbált lenyalni pár falatot a kötényéről, ha már nincs ereje kimenni az ajtón. Meg is ütötte volna, de hát az ember nem lehet ilyen durva az egyetlen törzsvendégével, akit mindig lelkesen mutogat barátainak. Tehát a tükörnek, és annak a pár részegnek, akik épp túl kómásak a meneküléshez.
- Asszony! Főzzél valamit! – Erre egy bögyös vörös tipegett ki a konyhából, és a pultból elővett egy marék pénzt. Mindenki tudta, hogy a közeli olcsó kifőzdébe megy, hogy gyorsankész silány minőségű kaját vegyen ott, amit háromszoros áron ad majd el a vendégeinek, de aki egyszer már nagyon éhes és szomjas, annak mindegy mit, és mennyiért. Ha nem, akkor ott volt az étvágygerjesztőnek szánt furkósbot a falnak támasztva, ha valaki nem akarná megenni a drágán rendelt ételt. Az ütőszerszám fájába számos fog volt beleragadva, bizonyítva azt az orvosi tényt, hogy aki nem eszik rendesen, az elvesztheti a fogait.
Szerencsére italért nem kellett a szomszédba mennie, ő azért még mindig lelkesen járt, hogy felvásárolja az összes maradékot, amit Koksztél néven árult a hidegben reszkető csöveseknek. Ha keveset kapott, akkor szidta a szegényeket, ha borravalót kapott, akkor a rohadt burzsujokat. Amúgy jó ember volt, de komolyan. Igaz, hogy utoljára 5-6 évesen mosolygott, de őt tényleg a körülmények tették keserűvé. Meg a ráömlött sör és vizelet. Odacammogott az asztalhoz, lecsapta a kupákat az asztalra, majd besöpörte volna az érte járó pénzt, azonban az asztallapon végigcsúszó tenyéréle ezúttal üresjáratban közlekedett, a pár összeszedett morzsát igencsak túlzás lett volna fizetségnek nevezni.
-Á, kalandozók vagytok? Nem láttátok, hogy ki van írva, hogy kalandorok kíméljenek? Azt hittétek ez valami házassági hirdetés, he? Na majd akkor fizettek utólag, vagy ledolgozzátok kőbányában, ahová a városi rabok kerülnek!
Már indult volna vissza, mikor a vaskesztyű alakjában materializálódott félelem összeszorította a torkát. Nem volt kistermetű ember, mégis mintha súlytalan lenne, úgy emelte át a lovag az asztalon:
-Idefigyelj paraszt. A nevem Sir Dalan Balambier. Ezt jegyezd meg. Lovag vagyok, az ártatlanokért harcolok, és nem tűröm el, hogy így bánj velem. Lehet, hogy egy polgárral ezt te megteheted, de engem Uramnak kell szólítanod, és ha már fizetek itt, akkor ugrani minden szavamra. Megértetted? – mikor látta a fogadós bólogató arcán a megbánást és a lilulást, elengedte: – Dolgen, fizesd ki, és borravalót is adjál, mert bort kértünk, nem ezt a lóhugyot!
-És ne tegezz! – tette hozzá Konds, akinek már mindegy volt, hogy egy ’baráttal’ több vagy kevesebb.
Később megjött az étel, bár az étvágyukhoz képest fél nappal később, mint kellett volna. Egy koldusgyerek hozta, mert a fogadós felesége a megspórolt pénzen elment vásárolni a piacra. Szerencsére beszűkült gyomra lehetett az alkalmi futárnak, mert gyanúsan kevés hiányzott az ételből. Evés után inni kezdtek, és persze megint alkoholt. No nem azért, mert mind alkoholisták voltak, hanem mert errefelé igen gyakoriak voltak az egzotikus betegségek, és a fogadó konyhája sem a ’higiénia’ címszó alatt szerepel az értelmező kéziszótárban, tehát az alkohol egyfajta védekezés volt. Ha így vesszük a dolgot, akkor Balambiert ahhoz a nénihez lehet hasonlítani, aki akkor is C vitamint szed, mikor nem beteg, mégpedig a szükséges adag sokszorosát, de az nem árt, mert a felesleget úgyis kipisiled. Tehát igaz, hogy vasszervezete volt, nemcsak kívül, hanem belül, mégis szemmel láthatólag nagyon félt valami vírusos támadástól. Hangulatára furcsán hatott az ital, mert hol dalolni kezdett a többiekkel, hol sírni. Igaziból mindkét elfoglaltságot átmenet nélkül fejezte be, Millefo már kezdett arra gondolni, hogy az ő énekhangja miatt jön rá a lovagra a sírógörcs, de természetesen ez lehetetlen, így kiverte a fejéből a dolgot. Azonban a többiek hangos zokogását nem tudta hova tenni, pedig ezek is időben az ő szólói után következtek be.
Mikor Balambier végre elaludt a kupája mellet, és úgy festett, mint egy nyomolvasó, aki az asztali szúk nemi életét figyeli, Kyler szóra nyitotta a száját. A többiek befogták a fülüket, de ajkairól le tudták olvasni, hogy nem énekelni fog. Erre az eddig rezzenetlen arccal ülő Rushgar is kivette a dugókat a füléből, pedig a bárd már kezdte azt hinni, hogy legalább neki tetszenek a dalai.
- Figyeljetek! Ettünk, ittunk, lesz szállásunk, és még a pénzünk is futja egy darabig, de kérdem én, ezért jöttünk ide?
- Hát tulajdonképpen igen…
- Úgy értem, mi a célunk?
- Az, hogy legyen annyi pénzünk, hogy fogadóban lakhassunk, és legyen mit enni és inni – szólt közbe Rushgar, de Kyler már csak a füldugók miatt is haragos pillantást küldött felé.
- Ó igen? És mi lesz a hírnévvel? Mi lesz a kalanddal? Hát ez lenne a szövetségünk vége, mielőtt elkezdődött volna?
- Én még nem vagyok a szövetségben benne – vigyorogta Konds, majd mikor a szeme sarkából észrevett egy katonát, aki elgondolkodva figyeli őt, gyorsan hozzátette: – de nagyon szeretnék benne lenni, ha már egyszer benne vagyok a…
- Nekem semmi kifogásom ellene, jelentette ki Rushgar, és Dolgen is nagy kegyesen bólintott, miközben arcán jóleső vigyorral kihúzta magát. Ezt a vigyort meglátta Budi Bandit, a fogadós kisfia, és azonnal sírni kezdett. Egész további életét frusztrált emberként élte le, és a fejlődésben is megállt.
- Gondolom, a lovagnak is mindegy, tehát akkor szögezzük le, hogy el ne kóvályoghasson. Szóval legyünk itt minél kevesebb ideig, keressünk jól fizető megbízatást, hírnevet hozó kalandot, de itt nem a legelérhetetlenebb nemeshölgyek meghódítására céloztam – mondta magának, mikor egy testőrökkel körbevett hölgy rákacsintott. – És gyakoroljunk sokat, fejlődjünk a képzettségeinkben, mert egyszer lehet a mi vállunkon nyugszik majd a világ sorsa, és mindig mindenben össze kell tartanunk, mert egységben az erő, és az egymással foglalkozás mindennél többet ér. De azért nem tilosak a világi gyönyörök – mondta, mikor a hölgy újra rámosolygott. – Bocsánat barátaim, de egy kis dolgom van.- Ezzel nagy lendülettel felállt, és határozottan megindult a nő asztala felé. Mikor a hölgy mellett ülő férfi bal kezével megpöckölte az ujján lévő jegygyűrűt, majd jobb kezével a kardmarkolatát, mégis úgy döntött, hogy inkább a WC felé veszi az irányt. Elvégre ez még nem kaland, és hátha a többiek félreértették, mikor azt mondta, hogy kisdolga van. Persze nem, de a büszkeség és a félelem párharcából ha a büszkeség kerül ki győztesen, akkor ott már legendák születnek, azok meg nem mindig mondanak igazat.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához