LFG.HU

Feleri
novellaCimkek

A várost betakarta az éjszaka köpenye, melyre aranyport hintettek az angyalok. Néhány sötét felhő kúszott az égen, hogy ezt a kis fényforrást is elvegye, meghagyva az embereknek a saját világosságukat, a reklámfeliratok, reflektorok, utcai lámpák vibráló, szemet bántó fényét.
Az utcák szövevényének egy eldugott, csendes részén egy gyermek az ablakhoz nyomta az orrát, és pár percig a csillagokat nézte. A padláson, Virág szobájában csak egy kis éjjeli lámpa világított. Virág az ablaka alatti régi ládán kuporgott. Hosszú, aranybarna haja puhán omlott a vállára, nagy, barna szemei az éj köpenyét fürkészték. Az esőfelhők lassan hatalmas gyapjútakaróként terítették be az eget, eltakarva a különös mintákat a kíváncsiságtól csillogó szemek elől. A kislány kinyitotta az ablakot, hogy a nyári szellő kivigye a vadvirágok illatától nehéz levegőt. Az ablakpárkányon álló vázában lévő növényekre tekintett. Felidézte azokat a felszabadult pillanatokat, amiket akkor élt át, mikor a réten virágokat szedtek a nővérével. Elmosolyodott, majd egy perdüléssel az asztalánál termett. Összehúzta rajta a szétkotort rajzokat, melyek mindenféle erdei manókat, tündéreket ábrázoltak. Gyakran rajzolta le barátait, szülei nem kis bosszúságára. Próbálták elhitetni vele, hogy az aprónépek nem léteznek, de hiába, mert ha nem is beszélt velük, Virág mindig tudta, hogy melyik fán mely szirmok vagy levelek mögött rejtőznek.
Hálóingének zsebébe csúsztatott egy madártollat, melyet a szél sodort be az ablakán, majd az ágyába bújt. Benyúlt a párnája alá, majd egy pillanatra megdermedt, mint egy ijedt őz. A lépcső nyikorgását vélte hallani. Félt, hátha anyja jön fel hozzá, hogy elvegye legféltettebb kincsét. Tévedett, nem a lépcső nyikorgott, s az anyja sem nyitott be hozzá. Várt néhány másodpercet, majd fellélegzett. Egyedül van és egyedül is lesz az éjszaka megnyugtató susogásával, s az álmaival. Folytatta a megkezdett mozdulatsort.
A párnája alól kihúzott egy nagyalakú, meglehetősen régi könyvet, melynek az állt a borítóján: A tündérek mesélnek. A nagymamája olvasott föl neki ebből a könyvből még kisebb korában. Mikor elkezdett olvasni tanulni, megkapta ajándékba, hogy akkor is belecsöppenhessen a mesék világába, ha nem alszik nála. A szülei nem örültek ennek, mert úgy gondolták, nem jó a gyerekeknek, ha tündérekről, manókról, meg hasonló “butaságokról” olvas. Ennek ellenére nem vették el tőle, de ő félt, hogy egy idő után megteszik. Szeretettel végigsimította a címet övező tündérek és liliomok képét, majd a huszadik oldalon nyitotta ki a könyvet. Lassan, minden szót némán megformálva olvasta a díszes betűket. A következő oldalon alig pár sor állt, alá pedig nagy, színes képet festettek. A képen csodaszép erdő volt, melyben egy kidőlt fa törzsén ült az egyetlen orrát lógató tündérlány, akit Virág egész életében látott. A kép alatt kanyargós, ferde betűkkel az volt írva: Mohiry. A kislány összeráncolta a szemöldökét, majd újra megformálta a szót. Megnézte a képet és felcsillant a szeme. Most már, tudta, mi a tündér neve. De nem tudta meg, miért oly szomorú, ezért pár további fürkésző pillantás után szeme újra a sorokra tévedt. Észre sem vette amint csendesen felsóhajtott: – Mohiry, bárcsak tudnék segíteni…
Mielőtt még olvasni kezdhetett volna, a kép színei megelevenedtek. Elkezdtek vibrálni, és egyre élénkebbé váltak. Hirtelen azt vette észre, hogy a szobát halvány, elmosódott képek töltik be: fű, fák, virágok képei. Az egész kezdett megszilárdulni, a padlót fű nőtte be, a vázát lelökte az ablakpárkányról egy ott termett faág, majd odáig fajult az átalakulás, hogy már nem látta a szobáját, csak az őt körbeölelő természetet.
Egy nagyobb sziklán ücsörgött, s tágra nyílt szemekkel figyelte a körülötte termett csodát. Zöldellő erdő vette körül különböző vadvirágokkal, gombákkal, mohos fákkal, zsenge fűvel. Csodálkozva dörgölte meg a szemét, majd újra körülnézett. Még mindig ugyanazt látta. Hallotta a madarak trillázásait, a falevelek összecsengését a szél borzolása közben, és a távolban csobogó csermely locsogását. Mélyet szippantott a gyanta és virágillattal teli levegőből, majd lecsusszant a szikláról, amelyen az ágya helyett ült, elindult, hogy magához ölelje az erdő ajándékait. Megfordult, mert a háta mögül gurgulázó kacajt hallott. Meglepve tapasztalta, hogy Mohiry ül vele szemben a kidőlt fán s nevetve nézi őt.
A meglepett arckifejezés gyorsan barátságos félmosollyá vált Virág arcán. A tündér hirtelen leugrott a kidőlt fa törzséről és szivárványszín, hártyás szárnyaival szellőt kavarva odaröppent a kislányhoz. Megfogta kezeit és vidáman pörögni kezdett vele, egyre csak azt nevetve, hogy
- Köszönöm, köszönöm!
Miután lelassult a körtánc, Virág előhozakodott a fejében motoszkáló kérdéssel.
- Mit köszönsz?
Mohiry némileg meglepődött a kérdésen.
- Hát a segítségedet.
A továbbra is értetlen tekintetre reagálva elkezdte újdonsült barátját a kidőlt fához húzni. Mikor odaértek a kidőlt, félig kiszáradt fa törzsén lévő fiatal hajtásra mutatott.
- Ezt a te szereteted növesztette erre a majdnem kihalt fára. -magyarázta.
- De hát… de hogyan? Én nem tudtam, hogy ilyet is tudok csinálni. -ráncolta a homlokát a kislány.
- Ne törődj vele! Gyere, táncolj velünk!
Mielőtt még válaszolhatott volna, Mohiry hátat fordított neki és hívogatóan intett az erdő sűrűje felé, mire tündérek jöttek elő mindenfelől. Mikor mind Virág köré gyűltek, egy különös kavicsot adtak a kezébe. A gyermeknek olyan érzése volt, hogy a kő lüktet a kezében. Ahogy jobban megnézte, egy gyönyörű, de számára ismeretlen betűt látott kirajzolódni rajta. Valamit szeretett volna viszonzásul adni a tündéreknek. Tanácstalan volt, de mikor a kavicsot a zsebébe csúsztatta a toll cirógatta meg a kezét. Megörült, hogy mégiscsak tud valami apró ajándékot adni új barátainak. Nagy meglepetésére szolgált, hogy az aprónép mennyire nagy szeretettel fogadta szerény kis semmiségét. Talán csak egy anya tudott volna jobban örülni a gyerekétől kapott tollpihének, mint a tündérek.
Körbe álltak, és vidám énekeket kezdtek dalolni az erdőkről. Bár Virág még soha nem hallotta e sorokat korábban, a szavak kiszaladtak a száján, a dallam pedig a szívéből tört elő. Egyszerű, de mégis csodálatos körtáncot jártak, lábuk alatt tündérgombák nőttek, virágok bontották ki szirmaikat. A lépések egyre gyorsultak a szavakat, pedig elrepítette a szél. A fák visszhangozták az ősi hangokat, a harmatcseppek a ritmus szerint gördültek végig a fűszálakon, a madarak éneküket igazították a tündérekéhez. Az erdő egyszerre dalolt, a barátok szíve egyszerre dobbant, a fák leveleinek zördülését a tánclépésekhez igazította a szellő. Mikor az egységesség elérte a tetőpontját, s minden felgyorsult, aranyló ragyogás töltötte be az erdőt. A tánc abbamaradt, az ének elhalt, Virág fáradtan feküdt le a fűre, a tündérek meg lassan szétszéledtek. Mielőtt a kislányt végleg magával ragadta a kimerültség, látta ahogy Mohiry fölé hajolva mosolyog rá. Búcsúzóul suttogott neki:
- Mindent köszönünk. Aludj jól, és ne felejts el minket!
A lányka arra ébredt, hogy a napsugarak az arcát melengetik. Körbenézett, majd kidörzsölte a szeméből, az estéből megmaradt homályt. A padláson volt, az ágyában. Még élénken éltek benne az éjjeli tánc képei, de a végén érzett fáradtságot sikerült kipihennie. Fölült, s körbenézett a reggeli fényárban úszó szobában. A könyve az íróasztalán feküdt, az ablaka be volt zárva, az ablakpárkány pedig üres volt. Feltérdelt, s szemével kereste a széttört váza maradványait, de azok nem voltak ott, csupán néhány virágszirom, és egy sötét folt, ahová feltehetőleg a víz folyt. Először kicsit megrémült, hogy valaki följött a zajra, hogy megnézze, mi történt. Mivel ő nem látott senkit feljönni, feltételezte, hogy addigra ő már az erdőben volt. Vajon mit szóltak hozzá, hogy nem volt az ágyában? Azzal nyugtatta magát, hogy talán csak reggel takarították föl, így észre sem vették, hogy nem aludt itthon az éjjel. De egyáltalán hogy került vissza? Bizonyára a tündérek gondoskodtak róla -találgatott magában.
Fordult még néhányat az ágyában, majd felkelt és felöltözött. Az éjszaka zengett dallam még mindig ott keringett a fejében ezért azt dúdolta, csak más szöveggel:
- Tündérekkel táncoltam az éjjel tralamm tralamm…
Elindult lefelé a konyhába, mert úgy emlékezett, hogy legkedvesebb játékát, egy régi, bozontos plüssmackót ott felejtett tegnap, s mert a pocakja már úgy döntött, eljött az ideje, hogy kapjon egy kis lekváros kenyeret. Vidáman szaladt be a konyhába, ahol az asztalon várta Kiri, a macija. Elővett magának egy tányért, kivette a hűtőből a lekvárt, a szekrényről levette a szeletelt kenyeret, majd az asztalhoz telepedett. Vidáman falatozva kezdte mesélni barátjának, hogy mi történt vele az este. Közben az édesanyja bement, hogy meglocsolja a növényeket, és elmosogassa a tegnap otthagyott koszos edényeket, így ő is hallotta a lánya meséjét. Nem szerette az ilyen képzeletbeli dolgokat, így gyorsan rápirított a lelkesen mesélő gyerekre.
- Kicsim, tündérek nem léteznek, hogy gondolhatod komolyan, hogy velük találkoztál?
- De hát bekerültem a könyvükbe! Pontosabban az erdő került körém. A fák, virágok, tündérek. -próbált érvelni a tündérbarát leányka.
- Csak álmodtál, ilyesmi nem történik a valóságban. Ne beszélj butaságokat.
Virág érveket keresett. Tudta, hogy igazat beszél és végül meg is találta a kusza emlékek közt a megfelelő bizonyítékot.
- Nem álmodtam. A szobámban megjelenő egyik faág volt az, ami leverte a virágaimat is.
- Tévedsz. Semmiféle fa nem volt a szobádban, csak megint nyitva hagytad az ablakodat. Az éjjel vihar volt és a szél csapta be az ablakodat. Mire felmentem a csörömpölésre, te már mélyen aludtál a könyvedre borulva.
- De… de én láttam… láttam, hogy egy faág volt…
- Csak álmodtad.
Virág kétségbeesetten törte a fejét, hogy mivel bizonyíthatná az igazát, de aztán úgy döntött hogy jobb ha nem erősködik nagyon, mert még a végén anyja elveszi a könyvét. Így hát egy lemondó sóhaj kíséretében megragadta Kirit és elindult a szobájába.
Fönt kinézett az ablakon, így maga is megbizonyosodott róla, hogy az éjjel vihar volt. A fák kócosak voltak, a földön pedig nagy pocsolyák terültek el mindenfelé. Kint megpillantotta a nővérét, aki nagyokat ásítva dörzsölte ki szemeiből az álom utolsó emlékképeit. A hirtelen ötlettől vezérelve lekiáltott neki, hogy menjen fel hozzá. El akarta újságolni neki kikkel találkozott az éjjel, ezzel visszakúszott a fejébe a dallam, melyet az éjjel tanult. Tündérekkel táncoltam az éjjel tralamm, tralamm – dúdolta éppen, mikor Kriszti felért és kérdőn nézett rá.
- Mit akarsz, hugi?
- Képzeld, mi történt velem tegnap! Elkezdtem olvasni a nagyitól kapott könyvet, és akkor valami nagyon izgalmas dolog történt. Kijött az erdő a könyvből és itt volt körülöttem. Aztán… -darálta lelkesen Virág.
Kriszti egy ideig úgy csinált, mint akit érdekelne de aztán úrrá lett rajta a reggeli nyűgösség, úgyhogy egyértelműen megmondta amit gondolt.
- Nem vagyok álomfejtő, és most egyáltalán nem is érdekel, mit álmodtál. Hagyj békén a hülyeségeiddel.
Virág úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
- De ezt nem álmodtam. Tényleg találkoztam a tündérekkel.
- Tündérek nem léteznek. -mordult rá nyersen a nővére.
- Hogy mondhatsz ilyeneket, amikor te is hallgattad a nagyit, ő megmondta, hogy…
- Ébresztő! Azok csak mesék.
Virág előbb dühös lett, aztán szomorú, majd felragyogott benne egy reménysugár. A kő!
- Nincs igazad, még egy nagyon szép kavicsot is kaptam tőlük. Várj, megmutatom, bár nem is érdemled meg.
Kriszti nem hitt neki, de azért várt amíg kistestvére kiforgatja a hálóinge zsebeit, majd kétségbeesetten matat a fiókban és végül elkezdi kidobálni a maradék ruhákat, valami nem létező vacak után kutatva. Egy idő után megelégelte a várakozást.
- Fejezd be! Mondtam, hogy csak álmodtál. Inkább csinálj rendet és ágyazz be. -morogta, s ezzel lement, magára hagyva húgát a könnyeivel.
A kislány teljesen elkeseredett. Könnyes szemekkel pakolt össze és egy hanyag mozdulattal dobta a vastag pokrócot az ágyára. A szomorúság függönyén keresztül nem is vette észre az ágy végében meglapuló kavicsot. Pedig igen figyelemre méltó apróság volt. Ha valaki jobban megnézte volna, egy furcsa betűt fedezhetett volna fel rajta. Virág csalódottan huppant a székébe és bánatosan magához ragadta a zsírkrétáit. Teljesen belefeledkezett saját világába, amelyet senkivel nem tudott megosztani. Lábait lóbálva, dúdolva rajzolta le legújabb barátait és az erdőt.
Ha az asztalán fekvő könyvet valaki kinyitotta volna a huszonegyedik oldalán, gyönyörű képet látott volna, melyen a kidőlt fa törzsén üldögél egy tündérlány, s apró tollpihét forgatva dúdol valamit. Talán kihallotta volna a lapok zizegéséből a távoli hangokat: Virág-lánnyal táncoltam az éjjel tralamm, tralamm…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához