LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

- Merem remélni, katona, hogy a foglyunk még él.
- Él, uram.
- Időben beadták neki az ellenanyagot?
- Igen, uram. Hárman kellett lefognunk, mert azt hitte, újabb méreginjekciót kap. Én megúsztam néhány zúzódással, a többiek bordatöréssel fekszenek a gyengélkedőn.
- Nos, azt hittem, mindannyian tudják, hogy Callaghan hadnagy éveken át ezüstérmes volt az egyetemi ökölvívó-bajnokságokon, és az óta is rendszeresen edz. De úgy látszik, tévedtem. Na álljon félre, fiam.
Csak a beszélgetés utolsó foszlányai jutottak el a tudatomig. A torkom veszettül kapart, a fülem pedig még mindig zúgott. A félrelebbenő sátorponyva szembántóan éles fénynek és egy homályos körvonalú alaknak adott utat. Hunyorogva állapítottam meg, hogy egy viseletes egyenruhájú rádiós őrmester állt meg mellettem.
- Szíveskedjék abbahagyni az ordítozást és a padlón fetrengést, hadnagy! Kingsley ezredes látni kívánja – azzal talpra segített, és hagyta, hogy magamtól botorkáljak ki a szabadba. A sátor előtt posztoló holdvilágképű, köpcös katona is mellénk szegődött, így már hárman indultunk a félbevágott hengerekre emlékeztető faházak között a tábor közepe felé.
Az ezredes egy kifeszített ponyva alatt üldögélt kedvenc karosszékében, néhány láda és jó néhány borostás altiszt társaságában. Mindannyian elmélyülten tanulmányozták az összetolt lőszeresládákra kiterített hatalmas térképet – amelyen talán éppen én jelöltem meg valamikor a magasságpontokat és színeztem be a terepviszonyokat. Csak nagy néha pillantottak fel, és akkor is mindössze annyi időre, amíg elmagyarázták a környékükön szédelgő bennszülött teherhordóknak, hogy mennyi cigarettára és gin-re lesz még szüksége a váll-lapos uraknak a további katonai előkészületekhez. Két derék bajtársam egyenesen a rögtönzött vezérkari asztalhoz lökdösött, karnyújtásnyira az emberevő hírében álló ezredestől.
- Úgy látom, még mindig nem került meg az az átjáró, uram – erőltettem mosolyt az arcomra, amitől újból kiserkent a vér a szám sarkában.
Haragos tekintetek villantak felém. Az egybesereglett tisztek közül legalább négyen gondolkodás nélkül odacsörtettek volna hozzám, hogy jól pofán vágjanak efféle szemtelenség hallatán. A hőség ellenére fagyossá vált a légkör. A mellettem álló katona fenyegetően marokra fogta a puskát, amit addig hanyagul a vállának támasztott, és a szemem sarkából azt is láttam, ahogy a rádiós őrmester jelentőségteljes mozdulattal a pisztolya után nyúl. A bikanyakú ezredes azonban csak unottan végigmért, majd az orrára csíptette aranyláncon lógó monokliját, mélyet szívott a cigarettájából és találomra lapozgatni kezdte a mellette lévő hordón heverő jelentéseket.
- Örülök, hogy a modora még mindig a régi, hadnagy. Remélem, ez alatt a pár magányos nap alatt azért komolyabb dolgokon is törte a fejét. Még mindig áll az ajánlatom, hiszen nagy szükségünk lenne az ön nyelvismeretére és a gyarmati ügyekben szerzett tapasztalatára.
- Azt meghiszem, uram. Én azonban még mindig a brit koronát szolgálom, és nem az olyan megátalkodott kincsvadászokat, mint amilyenné önök vedlettek – az őserdő fölé magasodó hegylánc felé néztem. – Ha azok az aranyoszlopok valóban léteznek, akkor múzeumban a helyük, nem a maga kis magángyűjteményében. Egy lépést sem vagyok hajlandó tenni az ügy érdekében. És ezt nyugodtan veheti felettessel való szembeszegülésnek, uram.
Az ezredes valószínűleg nem ilyen válaszra számított. Vicsorogva pattant fel a helyéről, kis híján felborítva a lőszeresládákat és az irattartó hordót. Messzire köpte a szájából lógó cigarettavéget, és lapáttenyereivel megragadta a zubbonyom gallérját.
- Legszívesebben itt helyben keresztüllőném, Callaghan – sziszegte az arcomba arasznyi távolságból – De azt túlságosan sokan látnák, és még a végén lázadás törne ki maga miatt ezek közt a katonáknak nevezett véglények között. Mind bálványozzák magát, és bizonyára elveszíteném néhány emberemet, mire legéppuskáznánk az összes semmirekellőt. Ilyen luxust pedig nem engedhetek meg magamnak, mikor már ilyen közel vagyok a célhoz.
Egyre hangosabb propellerzúgás mentette meg az ezredest az agyvérzéstől. A légi felderítéssel megbízott aprócska kétfedelű megérkezett a tábor túlsó végén leszállópályának kialakított irtásra. A pilóta és a lövész futólépésben közeledtek, egyikük kifinomult technikájú fényképezőgépet, a másik hevenyészett térképvázlatokat nyomott a legközelebb álló altiszt kezébe. Amaz sarkon fordult, és eltűnt a szomszédos barakk ajtaja mögött. Öt perc múlva maszatos, fekete-fehér papírképekkel tért vissza. Kézről-kézre jártak a felvételek, izgatott mormogás futott végig az egybegyűlteken.
- A légi felvételek alapján az átjáró a 4. szélességi fokon és a 33. hosszúsági körön lehet, uram – bökött az egyik kackiás bajszú tiszt lovaglópálcájával a térképre. Az ezredes elismerően hümmögött, majd a homályos fényképeken lévő foltokat próbálta összevetni azokkal a szénrajzokkal, amelyek a helyi bennszülöttek szerint az utat szegélyező oszlopokat ábrázolták.
A bikanyakú táborparancsnok szemében eszelős csillogás gyúlt, ami csak egyet jelenthetett: végre elérhető közelségbe került ahhoz, amit olyan áhítattal keresett.
A legendás átjáróhoz, amely összeköthetné Észak-Afrikát a keleti és a déli területekkel. Ahhoz az átjáróhoz, amelynek felfedezésével feleslegessé válhatnak az egész kontinenst megkerülő tengeri útvonalak, amelyeken csak hónapok alatt jut el az áru Brit Kelet-Afrikából Szudánon és Egyiptomon át az Óvilágba. Nem kell a Kilimandzsáró kanyargós és veszélyes hegyi ösvényein zötykölődni, nem kell a németektől megszerzett területek vad bennszülöttjeivel szakadatlanul harcolni, nem kell a krokodiloktól hemzsegő, zuhatagokkal tarkított Níluson kockáztatni a hajózást. Az átjáró keresztülvisz az őserdőn, és talán még a síneket is le lehet fektetni egy kiszáradt folyómeder mentén. Ezt az átjárót már évszázadokkal ezelőtt felfedezték az afrikai bantu népek és az északi berber törzsek. Fontos kereskedelmi útvonal volt, kapu az arab világ felé, melyet ősi források szerint kétszáz méterenként színarany oszlopok szegélyeztek.
Ezen utóbbiak vették el az ezredes maradék eszét is.
- Uraim, nincs vesztegetni való időnk – fordult a tisztjei felé -, azonnal indulnunk kell. Az első csoportot én magam vezetem. Százados, az ön embereinek lesz a feladata az expedíció további részéhez szükséges felszerelés kiválogatása és szállíthatóvá tétele, a megbeszélt szempontok szerint – villantotta könyörtelen tekintetét lovaglópálcás szárnysegédjére -, valamint maga fogja vezetni a gépemet is. Már most figyelmeztetem, ha egy karcolást is ejt rajta…
- Tudom uram, keresztüllő, mint egy kutyát – dörmögte a százados a bajsza alatt, és haptákba vágta magát.
- Úgy van. Maga, MacNeil – bökött egy tűzvörös hajú, szeplős képű lovaskapitányra, aki éppen egy titokban felbontott húskonzerv maradékát tömte magába -, az utászaival pontosan két óra múlva porig rombolja a tábort.
A kapitány buzgón bólogatott, és közben igyekezett nem félrenyelni a pácolt hús utolsó darabkáit.
- De semmi robbantgatás, fiam. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha a veszett hírű akhare törzs harcosai ütöttek volna rajtunk, akik aztán vissza is takarodtak a kongói határ túloldalára. Hadd fájjon a belgák feje a történtek miatt, amilyen dörzsölt fickók, előbb-utóbb úgyis kimagyarázzák magukat, ha diplomáciai bonyodalom támadna.
A vörös üstökű tiszt hanyag mozdulattal tisztelgett, majd elsietett. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem egy dobozolt libamájpástétom fog eltűnni az elkövetkezendő két órában.
- Törölje le ezt az ostoba vigyort a képéről, Callaghan! Az önnek tett ajánlatom innentől tárgytalan. Igyon egy pohár italt, szívjon el egy cigarettát, ha úgy gondolja, mert többet már úgysem teheti meg – intett a tiszteknek, hogy a részéről befejezettnek tekinti az eligazítást, egyedül a rádiós őrmester és a mokány közlegény maradtak. Az ezredes halk, bizalmas hangon kezdett beszélni hozzájuk.
- Vezessék a hadnagyot a folyóhoz, és csak ott lőjék tarkón. Aztán győződjenek meg arról, hogy a vérszagra odagyűlő krokodilusok elvégezték a piszkos munkát. Kerüljék a feltűnést, nem akarom, hogy híre menjen a dolognak. Ezek itt – bökött a barakkok felé. – mind ott voltak Kartúmban, amikor Callaghan megkapta a Viktória-keresztet. Még a végén a védelmükbe vennék, és egy újabb lázadás egy csapásra a végét jelentheti mindennek.
Az ezredes lopva körbe kémlelt. Tekintete megakadt az egyik bennszülötten, aki mintha a kelleténél több figyelmet szentelt volna az eddig elhangzottaknak
- Vigyék magukkal azt a vigyorgó négert is. Elég jó kötésűnek látszik, hármójukkal már csak nem bír el ez a legendás hős, ha netán mégis szökésen törné a fejét. Lelépni!

Libasorban kerülgettük a tegnapi esőtől új életre kelt, bűzlő óriásvirágokat, és a hatalmas fák gyökereit. A katonák semmit sem bíztak a véletlenre. Kahuzit, a jól megtermett teherhordót küldték előre, hogy egy alkarnyi pengéjű machétával vágjon nekünk utat. A rádiós őrmester jóval lemaradt mögötte. Minden fatörzs mögé ugrásra kész leopárdot és emberevő vadembereket képzelt, és nem akarta, hogy először őt marcangolják szét. A hátam mögött egy puskacső, és a hozzá tartozó mokány közlegény zárta a sort.
Jó tíz perce elhagytuk már a tábort, a távoli morajlásból ítélve az őserdőn átkanyargó folyó már nem lehetett messze. Mikor Kingsley ezredes itallal kínált, örömmel elfogadtam. A rádiósunk is legurított két pohár száraz gin-t – talán pont emiatt nem vette észre, hogy a medve termetű hordár valami trükkre készül.
Kahuzi ugyanis szőrén-szálán eltűnt, machétája az ösvény közepén hevert. Az őrmester némi hezitálás után óvatosan elindult abba az irányba, amerre legutoljára látta a hordárt. Vesztére. Kahuzi egy jókora léggyökér mögött lapult, és torkon ragadta, mikor amaz elhaladt mellette.
Dulakodás hangjai hallatszottak. A holdvilágképű közlegény előreszegezett fegyverrel indult meg arrafelé, ahol a bajba jutott társát sejtette – pár pillanatra teljesen megfeledkezve rólam.
Éppen erre vártam. A földön heverő pengével gyorsan elvágtam a kezemet gúzsban tartó kötelet, és csendben a többiek után siettem. Nem volt nehéz megtalálni a holdvilágképű közlegényt. Letért az ösvényről, és már a fák között járt. Idegesen kémlelt jobbra-balra, szerencsére engem nem vett észre. Pár lépésnyire mögötte megragadtam a fejem fölé kilógó combnyi vastag ágat, vettem egy nagy lendületet, és páros lábbal egyenesen a köpcös katona hátába érkeztem. Nagyot nyekkenve hason terült el a földön. Fölé térdeltem, és megfordítottam, hogy pár jól irányzott ökölcsapással elhallgattassam, de ilyesmire már nem volt szükség. Felkaptam az ájultan heverő katona puskáját, és megkerestem Kahuzit.
- Már azt hittem, tényleg végig akarod nézni, amint a krokodilok elé vetnek – kiáltottam oda neki, mikor már láttam, hogy szakavatott mozdulatokkal kutatja át a mozdulatlan rádiós egyenruháját.
- Bevallom, megfordult a fejemben – villantotta ki hófehér fogsorát -, de sajnáltam volna szegény állatokat, megfeküdted volna a gyomrukat.
- Bár nem hittem, hogy végig fenn tudod tartani az inkognitódat, azért köszönöm a segítséget – veregettem vállon. – No meg persze az italt.
- Ugyan már, hadnagyom, a marokkói incidens után most úgy is én voltam a soros világmegmentő.
Évek óta ismertem Kahuzit, és ez idő alatt mit sem változott. Végig ugyanaz a marcona külsejű, de aranyszívű szenegáli óriás maradt, akire nyugodtan rábízhattam az életemet az óvárosok forgatagában és a sivatag mélyén egyaránt. Első találkozásunk óta számtalanszor húzott már ki a bajból, hiszen annak idején nekem köszönhette az életét.
Hat évvel korábban történt, Kairóban. Kahuzi akkoriban egy utazó cirkusznál dolgozott, akikkel keresztbe-kasul bejárta a világot. Erőemberként is megállta volna a helyét, de ő inkább csodatévő afrikai varázslónak nevezte magát. Nem volt több persze egyszerű szemfényvesztőnél – bár meg kell hagyni, igazán értette a dolgát. Legsikeresebb számai közé tartozott a híres indiai kötéltrükk, melyet évekkel korábban tanult Kalkuttában egy szingaléz fakírtól. Megmutatott egy hosszú kötelet a nézőknek, majd az egyik végét feldobta a magasba. A kötél úgy maradt a levegőben, majd lassan elkezdett tovább emelkedni, az összesereglett tömeg feje fölé. Ezután egy kis selyemmajom mászott végig rajta. Mikor már úgy tizenöt lábnyi magasba jutott, a kötél Kahuzi egyetlen csettintésére visszahullott a földre, a kismajom pedig egy ruháskosárba pottyant. Mindenhol népszerű mutatvány volt, és az emberek sokat megadtak azért, hogy láthassák.
Kahuzi társulatának legsikeresebb kairói vendégszereplése a legutolsó is volt egyben. A különösen jól sikerült előadás végén a szenegáli óriás lépett fel a várva-várt kötéltrükkel. Bemutatója lenyűgözte a közönséget. A lelkes tömeg azonnal megrohanta a csodatévőt, hogy segítsen a nyavalyáikon, vagy legalább megérinthessék egy pillanatra. Ennyi embert azonban nem bírt el a Kahuzi alatt húzódó titkos üreg álmennyezete, és beszakadt. A föld alatt egy megszeppent nigériai fiú, a társulat egyik segítője, és egy meglehetősen különös kötél rejtőzött: belső szálakkal ki lehetett merevíteni. Kahuzi trükkje roppant egyszerű volt. A földön egy összetekert kötélcsomó hevert, ez alól dugta ki az odalent rejtőző segéd a maga preparált kötelét, majd elkezdte lassan fölfelé tolni a levegőbe. Amikor a kismajom felért a tetejére, a segítő egyszerűen kioldotta a merevítőket, és a kötél visszahullott a földre.
A feldühödött nézők nem bántották a fiút, a leleplezett szenegáli csodatévőnek viszont menekülnie kellett.
Ezekben az időkben már viszonylag jól kiismertem magam Kairó zegzugos utcáin, így segíteni tudtam a bajba jutott Kahuzin, mielőtt meglincselte volna őt a pénzét visszakövetelő tömeg. Azóta inkább csak kígyóbűvölőként próbálkozik a vásárokon – bár ehhez is éveknek kellett eltelnie – emellett szeszcsempészetből próbál valahogy megélni, ha épp nem egy trópusikalapos utazót kalauzol a vadonban.
Örültem, hogy Kartúmban újra találkoztunk, és hogy az indulás előtti utolsó napon Kingsley ezredes végül őt is beválogatta a bennszülött teherhordóink közé.

Nevetségesen festett rajtam a rádiós altiszt trópusi zubbonya – Kahuzi szűnni nem akaró gurgulázó röhögése legalábbis erre engedett következtetni. Az altiszt nemcsak egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de az inge kíméletlenül szorított, ha végig begomboltam. Szerencsére ilyet legfeljebb csak díszegyenruhában voltam hajlandó csinálni.
Egy homokzsákokból összetákolt fedezék mögött lapultunk, nem messze a raktárnak használt sátraktól. A poros földút végében álló kétfedeles, tolómotoros repülő felé böktem.
- Azt az FE2d-t ugyanúgy hagyták, ahogy volt. Mit gondolsz, el tudnánk vezetni?
- Vezetni még talán – tűnődött Kahuzi – Leszállni nem biztos, hogy tudnék vele.
¬- A nagyobbik gond az ezredes gépe. Ha megtudja, hogy élek, biztosan utánunk jön. Még ha fél órába is telik, mire menetkésszé varázsolják azt a madarat, hamar beérhet bennünket.
- Gondolod, hogy ott hagyná az arany oszlopokat, és a két szép szemedért leporolná a Bristol Bulldogját, amit még a széltől is óv, és azzal indulna lövöldözni utánad?
- Egészen biztos. Ez személyes ügy kettőnk között. Kingsley ezredes tizenöt éve vár a Viktória-keresztre, én két év szolgálat után megkaptam.
Sejtettem, hogy ezek után Kahuzi mit gondolhat az arisztokrata angol tisztekről, de szerencsére nem osztotta meg a nagyvilággal. Nem lett volna annyi időnk.
A tervünk egyszerű volt. Kahuzi továbbra is eljátssza a mit sem sejtő bennszülött hordárt, és megpróbál annyi élelmet, gyógyszert és italt szerezni, amennyi csak belefér egy katonai zsákba. Én azalatt megkeresem néhány személyes holmimat, és kerítek valami robbanószert, amivel a levegőbe röpíthetjük az ezredes vadászgépét. Ha minden az elképzeléseink szerint alakul, a nagy kavarodásban, amit okozunk, észrevétlenül meg tudunk lógni a kis kétfedeles felderítővel.
Bárcsak minden őserdei katonai táborból való szökés ilyen egyszerűen menne.
A felszerelés összelopkodása még teljesen simán ment – a bajuszos százados emberei ráérősen tettek-vettek a barakkok körül, szemlátomást igen rugalmasan kezelték azt a kétórányi időt, amit a táborbontásra kaptak. MacNeil kapitány utászai annál idegesebben tekintgettek az óráikra, egymásra, és a dzsungel fái közé, egyszerűen lehetetlenség volt észrevétlenül ellopózni mellettük, és besurranni a lőszerraktárba, ahová bevackolták magukat. Szerencsére találtam egy indulásra kész géppuskás törzsőrmestert, aki teljes menetfelszerelésben hortyogott egy sátorban, és a derékszíjáról le tudtam akasztani néhány nyeles gránátot.
A gránátokat az övembe tűztem, és amilyen csendben csak tudtam, elindultam az ezredes repülőgépét rejtő faépület felé, a tábor másik végébe. A hangárajtó félig nyitva volt, de a századost, akinek Kingsley ezredes után kellett volna vinnie a gépet, nem láttam sehol. A méltóságteljes, majd’ nyolc méter hosszú Bristol Bulldog itt-ott még le volt takarva vízhatlan ponyvával. A gép eleje azonban szabadon volt. Az ember nagyságú légcsavarban végződő, hatalmas, krómozott hűtőbordáktól roskadozó Bristol Jupiter csillagmotor egyértelművé tette, ezzel a kétfedelessel semelyik vadászgép nem veheti fel a versenyt.
A Királyi Légierő gyöngyszemeinek számító Bulldogok legkorábbi példányaival az ezredes repülhetett először, még 1927-ben. Tapasztalatai alapján egy sor változást hajtottak végre a prototípuson, és így a futószalagról Bulldog II sorozatszámmal legördülő gépek már tényleg a kontinens leggyorsabb és legfordulékonyabb kétfedeleseinek számítottak. Kingsley ezredesnek azonban mindez nem volt elég. Újabb módosítást kérvényezett saját gépéhez, ehhez az ezüst és fekete színűre mázolt, kétüléses gyakorlóváltozathoz – az akkor még precíziós fejlesztés alatt álló szinkrontüzeléses Vickers géppuskák, vagy a hátsó lövész mozgatható, 7,7 mm-es Lewis géppuskája csak egy volt a sok közül.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem annak, hogy én repíthetem a levegőbe az ezredes szeme fényét, amivel eddig sorra aratta a győzelmeket a kontinens olyan gyorsasági versenyein, mint amilyen legutóbb a ’31-es Schneider-kupa is volt.
Fedezéket kerestem magamnak, ahonnan elhajíthatom a gránátot, és a biztonság kedvéért még egyszer oldalt pillantottam, a messzebb álló másik kétfedeles felé.
Kahuzi azonban nemhogy a gépnél, még a környékén sem volt.
Ennyit a nagy szökési tervünkről. Idegesen nyújtogattam a nyakam, hogy a hordók takarásából megleljem segítőtársamat. Kis idő múlva meg is láttam, még mindig a raktárnak használt sátrak között szédelgett, és mintha lázasan keresett volna valamit. Madárhangokat utánozva elfütyültem neki egyezményes hívójelünket, de így is csak nagy sokára vett észre. Elkeseredett képpel kezdett magyarázni és mutogatni, én pedig megpróbáltam szájról olvasni.
Sehol… nem találom… Babuit…
Elfojtottam egy káromkodást, aztán rögtön még egyet. Mindig mondtam Kahuzinak, hogy az az átkozottul vén törpekobra egyszer még a vesztünket okozza. Neki mégis a házikedvence volt – noha “törpe” létére legalább másfél méteresre nőtt a drága – és egy tapodtat sem akart mozdulni nélküle.
Kahuzi veszettül mutogatott, de csak nagy sokára értettem meg, mit is akar. A tábor tőle legtávolabb eső részére, az egyik fából ácsolt őrtorony felé integetett, és ahogy erőltettem a szemem, meg is láttam miért. Babui őnagysága ott napozott harminchat láb magasan, az őrposzt deszkaerkélyére tekeredve.
A szenegáli óriás hallani sem akart arról, hogy ő menjen el érte, és én is jobbnak láttam, ha nem bízom rá a mentőakciót, hiszen termetéből adódóan körülbelül úgy tudott hosszú időn át észrevétlenül mozogni, mint egy zsiráfcsorda a pusztaságban. A gyarmati hadseregben pedig sohasem nézik jó szemmel, ha egy teherhordó túlságosan közel megy a védett katonai objektumokhoz – bár a legtöbben csak egyszer követik el ezt a hibát életükben.
Hordók és ládák mögött bujkálva jutottam el az őrtoronyhoz, unatkozó utász őrmestereket kerülgetve. A torony üresen állt – ez volt Babui egyetlen szerencséje, hiszen nem egy bajtársamtól hallottam már, hogy a szudániak készítik messze földön a legjobb kígyóspecialitásokat, és sokan elkérték tőlük a recepteket. A magaslati őrhelyet egyedül a tábor átellenes csücskében felállított másik toronyból kellett figyelni, így nem volt más dolgom, mint megvárni, hogy az ottani őr cigarettára gyújtson, és egy kis időre megfeledkezzen a külvilágról.
Megragadtam az első létrafokot, majd gyorsan mászni kezdtem felfelé. Az az átkozott ureuszkígyó valahogy megneszelhette, hogy innentől vége a jó világnak, mert mire felértem, már bebújt két lőszeresláda közé, és az Istennek nem akart előmászni onnan. Mikor odébb toltam az egyik ládát, a gaz bestia belém harapott. Rémülten hátraugrottam – de szerencsére hamar eszembe jutott, hogy a kígyóbűvölők rendre kivágják kis kedvenceik méregfogait. Egy tábori szék alól végül előrángattam a kobrát, de találtam ott mást is. Valaki gondosan elrejtett egy egészségügyi dobozban legalább kéthavi cigaretta-adagot és néhány laposüveget.
Kiáltozásra lettem figyelmes. Egy hamisan fütyörésző mesterlövész imbolygott az őrtorony felé, vidáman integetve a barakkból kurjongató társainak, akik arra kezdtek el fogadásokat kötni, vajon hányadik próbálkozásra fog tudni felmászni a toronyba.
Örültem, hogy embereink sajátosan értelmezték az ezredes arra vonatkozó utasításait, hogy meg kell semmisíteni mindazt a felszerelést, amit nem tudnak magunkkal vinni az asandék átjárójához; annak már kevésbé, hogy mesterlövész barátunk éppen hozzám igyekezett, hogy megkeresse az őrtoronyban hagyott laposüvegeit. Bár a létrához még nem jutott el, világossá vált számomra, hogy csak egyetlen úton juthatok le a toronyból: az épületet a barakkal összekötő ujjnyi vastag távíróvezetékbe kapaszkodva.
Sietve a nyakamba akasztottam Kahuzi állatkáját, és a rádiós őrmester amúgy is szűk zubbonyát átvetve a vezetéken gyorsan csúszni kezdtem lefelé. Bár megfogadtam, hogy soha többet nem nézek le, ha megint ezt a fajta menekülési formát kell választanom, ismételten sikerült.
Remegő lábakkal értem el a másik barakkot. Végigrohantam az épület szélén, hogy a domború tető valamelyest eltakarjon a túloldali őrtoronyban pöfékelő katonától, de félúton beleakadt a lábam az ereszcsatornába. Hiába is próbáltam megkapaszkodni bármiben, menthetetlenül lecsúsztam az épület tetejéről – és egyenesen a lenti ládák közt pókerező utász közlegények közé zuhantam.
A gránátok kiestek az övemből, nagy riadalmat okozva a társaságnak. Felkapni már egyiket sem volt idő, mert a sarkon beforduló MacNeil kapitány egyből felismert, és miután két harapással eltüntette a kezében lóbált fél rúd kincstári füstölt kolbászt, oroszlánbőgésnek is beillő böfögések közepette adta ki ellenem a tűzparancsot.
A nyakamban tekergő kobra láttán egy pillanatra mindenki elfelejtett utánam lőni – mire a szomszédos barakk elé kidobált ládákhoz értem, már alig győzték bepótolni lemaradásukat.
Kahuzi vigyorogva nézte végig a lövöldözést, szerencsére volt annyi esze, hogy már a tolómotoros felderítőgép pilótaüléséből.
- Öröm látni, hogy a híres Callaghan professzor újra a régi – kiáltozta már messziről, de a szitoközönt, amit Babui őnagysága miatt zúdítottam a fejére, amíg bemásztam az elülső lövész helyére, már nem hallotta a háta mögött felberregő motortól.
Elegánsan távozhattunk volna a lemenő nap fényében a táborból, de jól tudtuk, Kingsley ezredes haragjától csak ideig-óráig szabadulhatunk.

- Kérem utasainkat, kapcsolják be öveiket – kiabálta előre Kahuzi. – Egy feldühödött ezredes jön utánunk, a Brit Birodalom leggyorsabb vadászgépével.
Hátrafordultam, bár tudtam, hogy szenegáli barátom tényleg a legrázósabb helyzetekben áll elő ilyen idétlen viccekkel. A nyomunkban lihegő Kingsley ezredes egyedi építésű Bristol Bulldogja a légierő anyagi erőforrásokat nem kímélő fejlesztésének hála, valóban kétszer olyan gyors volt, mint a mi kis tolómotoros FE2d felderítőnk – azt azonban nem gondoltam, hogy már ekkora távolságból is képes célzott lövéseket leadni.
- Emelkedj fel! – süvöltöttem hátra Kahuzinak, és a fejem fölé mutogattam. – Magasságot kell nyernünk!
- Mi a terved?
- Eljátsszuk az ezredesnek, hogy a második sorozata telibe talál bennünket – harsogtam.
- Aztán alulról támadjuk meg, mint harmincnégyben a szingapúri égi kalózok vezérgépét! – vigyorgott Kahuzi. Buzgón bólogattam. A medvetermetű szenegáli korábbi repülős kalandunk minden manőverére pontosan emlékezett. A hátunk mögött felugató második géppuskasorozatot követően tökéletes félorsóval vitte dugóhúzóba a gépet, mintha valóban találatot kaptunk volna. A Bulldog csak lassan körözve jött utánunk, szinte láttam magam előtt, ahogyan az ezredes elégedetten mosolyogva azt nézi, hová zuhanhattunk le.
A vadászgép látókörén kívülről közelítve, alulról támadtunk. Annyi ólmot pumpáltam a Bulldog vászonborítású hasába, amennyit csak tudtam – ám a kritikus pillanatban, mikor a becsapódó lövedékeknek lángra kellett volna lobbantania az üzemanyagtartályt, a géppuska egyszerűen beragadt.
Nem tudom, kitaláltam-e volna magam is olyan nyaktörő manővereket, mint amilyenekkel Kahuzi próbálta lerázni a sarkunkban loholó tajtékzó ezredest – sikertelenül.
Annyit szerencsére el tudott érni a soha véget érni nem akaró hurkokkal és nyolcasokkal, hogy néha az ezredesnél sokkalta rosszabb céllövőnek számító hátsó lövésztől – a kackiás bajszú századostól – kaptunk egy-egy sorozatot.
- Hozd egyenesbe a gépet! – kiáltottam hátra. – Támadt egy ötletem.
Kahuzi vízszintesbe navigálta a kis kétfedelest, szemlátomást meglepve ezzel üldözőinket, mert az elülső ikergéppuskák hirtelen elhallgattak.
Sohasem értettem, hogy egy tolómotoros felderítőgépen mi értelme annak, hogy egyetlen fegyverét, a 7,7 mm-es Vickers-t öt láb magasba is fel lehet tolni egy teleszkópos állványzat segítségével. Most mindenesetre jól jött. Mindig is irtóztam a szédítő magasságtól, ezúttal viszont sürgősen le kellett győznöm a félelmemet. Kihámoztam magam az ülésből, és felálltam a süvítő szélben, magammal rángatva a géppuskaállványt. Remegő térdekkel másztam ki a gép tömpe orrából meredő szerelőlétrára – alattam zöld mohaszőnyegnek tűnt csupán a dzsungel – és megfordítottam a géppuskát. A célkereszt csak pár hüvelyknyivel mutatott a gépünk felső szárnyai fölé, és az erős szélben nehezemre esett irányban tartani a fülbántó kelepelésbe kezdő fegyvert a ravasz meghúzása után. Kahuzi tátott szájjal nézte végig a mutatványomat, és üdvrivalgásban tört ki, mikor az ökölnyire szűkült gyomrom morranásai ellenére mosolyogva mutattam neki, hogy elkaszáltam a Bulldog mindkét elülső géppuskáját.
Az ezredes gépe meredeken lebukott, majd berepült a felhők közé. Akárhogy forgolódtunk, sehol sem láttuk kijönni. Nem csoda, hiszen néhány ügyes manőver után a jócskán lemenőfélben lévő, vöröslő napkorong felől, oldalról közelített felénk.
Hiába volt Kahuzi minden elkeseredett próbálkozása, az ezredes gépe elhúzott alattunk, és mi kiváló célpontot nyújtottunk a hátsó lövésznek.
- Nincs komoly találat. Szerencsére – krákogta Kahuzi szinte fuldokolva a gépünk motorjából ömlő füsttől.
- Azért csak játsszuk el szépen a sebesültet – rivalltam hátra, miközben az agyam lázasan kutatott valamiféle megoldás után. Ilyen rosszul nem állt a szénánk annak idején Szingapúrban, valami újat kellett kitalálni. Kétségbe esve mutattam lefelé, egy sziklák közt kanyargó, galériaerdővel szegélyezett sebes sodrású folyó irányába – Vidd oda a gépet bukórepülésben!
Kahuzi amennyire csak tudta, előre tolta a botkormányt, és meredeken megdöntötte a kis kétfedelest.
¬- Állítsd le a motort! – ordítottam neki, mire a motor hirtelen köhögve leállt, megszűntetve a fülsüketítő alapzajt. – Csak a vízhez közel kapcsold be újra!
Lélegzetvisszafojtva figyeltem az ezredes lágyan köröző gépét, vajon ezúttal elhisz-e, hogy végzetes sérülést szenvedtünk, és belezuhantunk a folyóba.
Elhitte!
A Bulldog megfordult, és vissza indult a tábor felé. Kahuzi újra bekapcsolta a motort, és egyenesbe hozta a felderítőt. Egy ideig még követtük a folyó vonalát a víz fölé hajó óriásfák takarásában, aztán újból felemelkedtünk a magasba.
Hátrafordultam, és kezet szorítottam Kahuzival. Némán örültünk annak, hogy sorstól nyertünk egy újabb esélyt az életre.

A csendet végül Kahuzi törte meg.
- Van itt egy kis gond… – kiabálta. – Hiába ütögetem, az olajnyomás-mérő mutatója nem akar visszaugrani a nulláról.
- Ne aggódj, az még nem olyan nagy baj.
Hosszú csönd után ismét Kahuzi szólalt meg.
- Lehet, hogy mégis az. Elszoktam ezektől az angol felderítőktől… Itt minden a másik oldalon van, szerintem ez nem is az olajnyomás-mérő…
Hanem a benzinszinté, te nagyra nőtt idióta!
Varázsütésre állt le a motor, még csak nem is köhögött. Kahuzi vért izzadva próbálta a vad pörgésbe kezdett kisgépet letenni a vízre – majdnem sikerült is neki.
Ugrottunk.
Mire becsapódtunk a vízbe, a kis kétfedeles már szilánkokra tört egy óriásfa törzsén, nehezebb alkatrészei bugyborékolva süllyedtek el nem sokkal mellettünk. Mégis motorzúgást hallottam valahonnan, és mire kiúsztam a szétszóródott felszerelésünket összegyűjteni próbáló Kahuzihoz a folyópartra, már tudtam is miért.
A fejünk felett megpillantottam az ezredes vadászgépét. Lassú köröket rajzolt az égre, és legnagyobb rémületemre egyre csak közeledett.

Cohors Scriptorium


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához