LFG.HU

Marvin
novellaCimkek

Nem igaz, hogy a végén mind egyformák, gondolta Harun. Azaz a legvégén igen, de kicsivel előtte még nem. Kiütközik a kiképzés, a megtört vagy még a rogyadozó öntudat, az akadozó szavak, és a terepgatyák, ritkábban öltönyök változatos geometriájú foltjaiban meg az önfegyelem. Errefelé már mind botladoznak. Némelyiket hozni kell, de erre csak a legritkább esetben hajlandók az udvari szolgák. Parancsuk van rá, addig üssék a foglyot puskatussal, vagdossák még folttalan testtájait a görbe nyelű tőrökkel, míg ha kell, akár kúszva be nem húzza magát mind az utolsó ajtón.
A legtöbben sejtik, hogy ez az utolsó. Ami azt illeti, ez, aki éppen most botladozott Harun előtt, egészen biztosan tudta. A politikailag tudatos, lélekben élőhalott fajtából való volt, és a nyugati mozihősök naplemente-mosolyának idegesítő kísértetét lebegtette az arcán végig. Már feküdt a szomszéd pince padlóján, de nem maradt csendben, és addig ismételgette a kérdést, míg a fiú végül ráunt. Válaszolt, és intett az őröknek. Igen, a tévében fog szerepelni. És az ilyenek számára illesztettek be egy egészen új szintet odalent, a Shaitan lakhelyén, a Könyv legújabb kiadásaiban.
– Nem akarsz megállni?
A kérdés nem sokat számít. Akad, aki erre könyörögni kezd, mások összeszorítják, amijük maradt, és hallgatnak. Megint mások még látni akarnak valamit, egy percnyi tévét, vagy ki akarnak menni. Effélék kötik le mind az öröklét vagy az örök kárhozat peremén, és Harun ilyenkor mindig igazolva látta, amit tett.
A fogoly lassított, de ment tovább. Kihúzta a vállát a letépett rangjelzés alatt, megint meggörnyedt, és harákolt, mintha beszélni akarna. A morgás talán jelent valamit, talán nem, és Harun ezeket a félig értelmetlen hörgéseket találta a legzavaróbbnak. A fordítógép nem bír velük, és ha az idegenek istenkáromlásokat vagy elnyomott szitkokat eresztenek meg, nincs mód, hogy megkülönböztesse a kettőt. Az utóbbi időben ezért nem kapcsolta a gépet a fülhallgatójára. A Mozdulatlan Derviseket nyomta be, az övére pedig egy szál dzsambiját akasztott.
Cipőtalpak nyikorognak a betonon. Két pár Nike, mindkettejükön ugyanaz a széria. Tavaly őszi kiadás, az eretneké kicsivel újabb. Harun a magáéval sokat ugrált a sivatagban, koptatta a palota lépcsőin, és most, amikor az alagsorba hívták, sem volt hajlandósága másikat felvenni. Az Írás az ilyen különleges alkalmakra mást írt elő, sarut és lehetőleg kék leplet, de csak a legújabb verziókban, és ezeket a verziókat a palota teológusai nem találták kielégítőnek.
A folyosó plafonján elmaradoznak a lámpák. Ajtó balra, zárja nincs. Nem nyikorog, csak csattan, amikor a falba csapódik. Mögötte ugyanakkora pince, mint az utolsó előtti. Középen egy zsámoly, egy asztal, egy monitor, és a webkamera közönyös fénye. A padló beton, mint mindenhol az alagsorban, rajta foltok, feketék, vörösek, száradtak, a megszilárdulás különböző fokain. A szobát sosem zárják be, és sosem takarítják.
- Nem megállni! Befelé!
Még egy utolsó hősködés. Az eretnekben talán a kamera indít be valamit, a szándékot az ellenállásra, és a fiú magától értetődőnek találta a botlást a küszöbön, a halvány reményt az üres szemekben, míg a pillantás el nem éri a foltokat ott középen. A bálványok, a valótlan képek szolgái, gondolta undorral. Nem csoda, hogy az Írás tiltja az ábrázolást.
– Mozdulj, tetű! Középre!
A fogoly nem mozdult, míg Harun bele nem rúgott. Akkor előredőlt, és úgy kellett elkapnia, nehogy leverje a gépet. Ledobta a tócsákba. Rúgott még egyet a borostás arcba, és érezte, hogy a fogak lazulnak a Nike alatt.
– Szemben a kamerával!
Az eretnek nyámmogott. A mosolya semmivé vált, és csak fetrengett elődei levében. A fiú ordibált még egy ideig, aztán rájött, nem működik a hangszóró, és a fordítógép sincs bekapcsolva.
– Szelim! Feliratot a képre…
A fogoly nem látta, mi van a monitoron, míg kicsit lihegve, a kényszerrel megbékélve el nem töltött egy-két percet a pince közepén. Lerogyott, törött könyökéről mit sem tudva büszke pózba vágta volna magát, csak úgy ültében. Vonyított, amikor kiegyenesedni próbált, de a fejét végül sikerült úgy-ahogy a képernyővel meg a kamerával egy szinten tartania. Harun elfoglalta a zsámolyt.
Fél térdét átvetette a másikon, lehúzta az edzőcipőt, és kiszórta belőle a sivatag homokját. A jövendő halott ott dülöngélt előtte, de a fiú csak azt számítgatta, az őrnagy pár perc múlva aktuális, egy fejjel rövidebb alakja nem csúszna-e ki a gép látószögéből. A néhány szó alapján különös, arizonai nyelvjárást beszélt, amivel a herceg nem tudott megbirkózni, de nem is nagyon érdekelte. A webkamera életre kelt, és az alagsor mély csendjében zümmögve ellenőrző rutinokat futtatott. Felmérte a maga pár méterét, jobbra és balra, mint az élő őrök odakinn a folyosón.
A monitoron a kezdőfutamok nyikkantak, újra és újra. Harmadszorra átlökték magukat a kérdésen, amire nem válaszolt semmiféle felhasználó, és mentek tovább. Zöld betűk, a próféta színe a fekete háttérben, a teremtés szavai az űr mélysége előtt. Harun legalábbis mindig így képzelte el. Magában kicsit csodálta a tengerentúliak ösztönét, amellyel minden pogányságukon túl mégis ráéreztek épp ezekre a színekre, míg oktató teológusa fel nem világosította, a bejelentkezésnek nincs köze Allahhoz.
A Mozdulatlan Dervisek puffogásán túl recsegés támadt. A monitor kiürült. Csak alul maradt egy szürke sor, mint nem létező, vak film néma felirata. A gépet pontosan erre használták, feliratozásra, míg pár emelettel feljebb, a napfényes palotában a szolgák be nem hozták az újat a hercegi szobába. Harun akkor költöztette le ide ezt itt.
Csavart egy leheletnyit a fülhallgatón, bekeverte az új sávot. A dobok hangjába a utolsón túli pince zümmögése vegyült. Az utolsón túli ajtó, ameddig a foglyok soha nem jutnak. A keverőszoba. Ventillátorok, még két gép és egy szerver zaja a szomszédban, most épp legyek zizegésével és egy tócsába hulló csepp hangjával. Meg Szelim, a vágó anyagos zenéjével. Itt elnézték neki.
Harun előtt megjelent a török fiú furcsán ráncos képe, hallotta ujjai dobolását.
- Hercegem.
Az egykori őrnagy a vállapja helyét tapogatta. A fiú a Nike hullatta, apró sivatagi foltot bámulta a betonon. A homokszemcsék homályos, formátlan kérdést ébresztettek benne, de akadt fontosabb dolga, elhessegette. A szája elé hajtotta a mikrofont.
- Tudom, ki vagyok. És te is tudod, és ha nem akarod, hogy emlékeztessenek, amit úgyis tudsz, belövöd a fordítást.
A révült puffogás kicsit halkult odaát. Harun feljebb tekerte a maga hegyi pásztordobjait.
- Nálam már bejött, hercegem. De azonnal megnézem.
Míg várt, összeállt előtte a kérdés. A másik mit tenne a helyében, sosem tudta elképzelni, és a teológusok korán leszoktatták az ilyen gondolatkísérletekről. A pogányok maguk választották, amit kapnak, pedig a Szó előttük is elhangzott. Nincs köze hozzájuk. A sivatag apró darabkája, pár szemnyi megnyilvánulása itt, a minden reményen túli pincében viszont megindította egy kicsit.
Csupasz talpával söprögetett a földön. Látja még a sivatagot, számtalanszor, a fogoly viszont soha. Mi jut eszébe a kevés homokról, neki mit jelenthet.
- Hé! Idefigyelj… ide nézz.
A lábujjával a homokra mutatott, és bogozni kezdte a Nike fűzőjét. Amikor lerántotta, kicsit összegabalyodott. Az eretnek nem fordult hátra, csak a sötét monitor tükrében látszott a szánalmas vigyor, vagy amit annak szánt. Szétvert, repedt száj, két megmaradt fog.
- Valami történt az infrával, hercegem. Mindig mondtam, a folyosón nem megy. Indítom kábelen.
A képernyő megrezdült, a vigyor eltűnt. A hangszórókon a beszédszintetizátor zöreje jött, zavaróan recsegve. Harun a végéig tekerte a fülhallgató gombját, mert a Derviseknél itt müezzinek következtek, menő visszhangokkal. És az ilyesmit, a végét mindig jobban szerette hang nélkül, azaz külső hangok nélkül. Csak a maga választotta kíséret, semmi más. A legmagánabb előadás, hercegi mozi itt a szemében, bármennyire rosszallta is az efféle nyugatias ábrándokat az udvari oktató. A valóság nem játék. A pogányok is azért jutottak ide, mert bábszínháznak nézték az Örökkévaló művét.
- Ide nézz! Elmondod, neked mit jelent!
A fogoly nem nézett sehová. Lehunyta a szemét. Késő a bánat, késő a tiltakozás, gondolta a herceg futó szomorúsággal. A látszat és a földi eretnekségek közt töltött élet legvégén az őrnagy hiába zár ki mindent. A kárhozat már ült. A csatornák, a képernyők az Ellenség kezében vannak, és most rajtuk vágnak vissza. Szólította az őröket.
Ordíthatott, bár ő maga semmit sem hallott belőle a Dervisektől. A vasajtó némán vágódott a falba, és az izzadságszag hullámával négy álarcos, burnuszos alak rontott a pincébe, feleakkora gépfegyverekkel, mint ők maguk. Harunnak csak az ajka mozgott, és látta a szavait képernyő feliratán, és érezte a zsámoly meg a beton rezgésén, ahogy a szintetizátor is elbömbölte őket.
- Mondd el, neked mit jelent!
A szakállas örök közül ketten felemelték a hitetlen testét. A harmadik puskatussal ütötte, a negyedik pedig az ajtó mögé ment, és leakasztott a válláról egy kifakult orosz sporttáskát. Lehúzta a zippzárt, és közönséges, műanyag nyelű, hosszú és éles pengét vett elő. Inkább böllérszerszámot, mint kardot.
Szelim odaát állandó ciklusra lőhette be a kérdést. A mondat ritmusa rezgett végig újra az egész felületen, mindenhol a pincén, és zötyögött körbe a képernyőn, mint a fényújság egy messzi város üres, esti közterén. A leendő halott kapott még pár rúgást, majd a pengét lengető őr mögé lépett, és zsíros hajánál fogva hátrahúzta a fejét.
Megszólalt. A véres száj tátogott, a gép pedig fordította, zöld betűkkel lökve a monitor felületére, amit az idegen akart.
- A szabadság, a demokrácia és a hé várjunk, a világ szabad népeinek nevében…
A szavak az idegen nyelvén jelentek meg, és bár Harun gyerekkoránál fogva használta ezt a nyelvet, sosem szerette. A mondat megakadt. A fogoly mondhatta tovább, de a fordítógép nem bírt a hosszú kifejezéssel, és csak a lehetséges négyféle, majd hatféle jelentéssel jött, meg hivatkozásokkal zsúfolta tele a képernyőt.
Harunon a csalódottság mellett érintésnyi unalom futott végig. Elment a kedve a jelenetétől. Intett a böllérkardos őrnek, abban a pillanatban, amikor a Dervisek albuma véget ért, és véletlenszerű lejátszással kezdte elölről.
A penge lassan, nem túl ügyesen mozdult. Kétszer kellett lecsapnia, közben az őrnagy sötét leve szanaszét fröcskölt. A fogoly két részre szakadt.
Az őrök vártak egy percet, majd a falig hátráltak. Harun intett, mire az egyik átlépkedett az egyre lassabban növekvő, vörös tócsán, és kiemelte belőle a halott kisebbik felét. A herceg egy másik őrtől átvette a tiszta, fehér kendőt, amit felé nyújtott. Becsomagolta a fejet, kikerülte a vért, és az őrnagy eltorzult arcát a szomszéd szobában tette az asztalra, egy másik kamera és egy garantáltan eredeti kólásüveg közé.

A palota hűvös, és ragyogóbb, mint ablakain túl a sivatag. Odakint a hosszú napokon reggeltől estig izzik a fény, bent mégis élesebbek a színek, és a belső világossággal, semmihez sem hasonló erővel kirajzolódó tárgyak valódibbnak tűnnek a dűnéknél és a szikláknál. Minden feszes, ugyanakkor megnyugtató. Egy-egy kerevet, szőnyeg, vízipipa vagy sosem használt fáklyatartó már akkor tapinthatónak tetszik, amikor felbukkan a folyosó kanyarulatában, egy csarnok messzi végében. Közelebbről pedig egyre többet és többet árul el magáról. Mindet minták fedik, kézművesek művei. Az Örökkévaló által engedélyezett útvesztők, spirálok, egyszerű minták végtelen bonyolultságban, és soha nincs végük.
Harun a vízipipákra gyanakodott, amikor először látta a mintákat. Nem ezekre természetesen, amelyek itt álltak a fényes folyosók zugaiban, hanem arra, amit a hercegi szobában rejtett az ágy alá. Szelim ekkoriban, talán nyolc éve, talán tíz, sokat hantázott a dervisekről, és a dobgépek mellett a menő megvilágosodás fontos eszközének tartotta a pipát és füstöt. Akkoriban még be lehetett csempészni ilyesmit, de még egy hercegnek is csak üggyel-bajjal, ráadásul a füst kesernyés volt, nem édes, ahogy számított rá. Lekapcsolták a légkondit, ne vigye a szagot, de a meghibásodásra felfigyeltek az őrök, és jöttek az elhárítók, a karbantartók, végül a teológusok.
Battúta, az oktató és imám arca ettől kezdve kántált a herceg előtt esténként, a képernyőkön rohanó zsoltárok zöld fényében. Görnyedten, napszemüvegben és fekete kezeslábasban, szent emberhez kissé méltatlanul öltözve hajolt a fiú fölé. A kezeslábas zsebeire szüksége van, mondta mindig. Megszámlálhatatlan vacakot, titkos értelmű fecnit, rozsdás alkatrészt, csontokat hordott bennük, a pogányok és az igazhitűek világának e sokat látott tanúit.
A fiú unta a példabeszédeket. Előre látta a végüket, és gyermetegnek találta a fogást, ahogy Battúta a példázat végén rendre felemelt egy egérkoponyát, fogat, vagy kábeldarabot, amit állítólag odakint, a hitetlenek helikopterroncsaiból guberált. Előfordult, hogy nem értette a jelképes jelentést. Ilyenkor mocorgott a párnáin, megkérte az oktatót, ismételje el a végét még egyszer, aztán a kérdésre rávágta az első szót, ami visszafelé tükröződött a zsoltárokból Battúta napszemüvegén.
Az öreg csak mondta a magáét. A hercegi szoba sötét háttérében libegett éjszakáról éjszakára, fekete ruhájában mint test nélküli fej, bölcsességet vagy értelmetlenséget daráló dzsinn. Idővel egyre kevésbé törődött vele, szólnak-e egyáltalán bármit a jelenlétéhez. Mintha valóban megszállott szellem lett volna, akit csak az érdekel, letudja a magáét, aztán libbenhessen tovább kétes sorsára. Az évek folyamán mégis elérte, hogy felkeltse Harun kíváncsiságát az Örökkévaló terve és a hitetlenek bomlott szokásai iránt, és amikor végül kiköltözött egy sivatagi barlangba, a fiú önként húzta elő és adta át neki a roggyant vízipipát.
Mára nem sok eredeti maradt belőlük a palota útjain. Ami maradt, nyilvánvalóan dísznek készült, felületnek az örökké kavargó mintákhoz. Még lyukat sem hagytak rajtuk. Annak idején, nyolc vagy tíz éve, amikor felfedezte azt az utolsó működő darabot, Battúta tisztogatást hajtott végre. Ellenőrizte még a teáskészleteket és a fürdők csőhálózatát is holmi rejtett adagok után, és a pincébe vitetett négy szolgálót, akiket sosem láttak többé.
Harun most ezeknek a lányoknak a tekintetét próbálta maga elé idézni, ahogy végigment egy alkonyi csarnokon. A terem oszlopai körül kis pálmák álltak, alacsony talapzatokon pajzsok, rothadó palástok, és a pipák. Közeledtére a használhatatlan vízipipák sorra beindították mintáikat. Útvesztők, örvények, sorminták a rézutánzat felületeteken, néha fordítva, lehetetlen görbék mentén, kifelé domborulva a lámpások oldalából. Hologramok, csak tiszta mintákból, élőlények nélkül. Elmélkednivaló minden pillanatra, ha a kóbor tekintet elkalandozna.
A szolgálók ócska hacukáit megtépték azon a távoli napon, amikor eltűntek az őrök gyűrűjében. Lerángatták mindet a pincébe, és Harun nem emlékezett, hogy nyugtalanabbul aludt volna, csak mert eltűntek. A határ mentén vették fel őket, alkalmi munkára, és a herceg előtt egy pillanatra megjelent a pokoli buszpályaudvar, az olvadt aszfalt, apja tiszttartóinak pusmogása, sima modoruk, amivel megcélozhatták azt a pár fogalmatlan lányt. Egyszer belenézett a könyvelésbe a fekete iratszekrényekkel, ósdi gépekkel teli északi szárnyban, és elé került pár életrajz.
Elindultak valami faluból. Szerencsét próbáltak, de mindenki nem találhatja meg. A sors néha erősebb, mint a szerencse, de mindkettő az Örökkévaló szolgálatában áll.
Esengő, fekete kutyatekintetek a szakállas hóhérok gyűrűjében, ennyi maradt belőlük évekkel később, a főúri emlékek közt. Három fekete szempár, az egyik szürke, talán barna. Egyik sem erősebb, mint a peches hitetleneké, akiket épp ezen a környéken szedett le a légvédelem. Az idegenek égve zuhantak a rakéták nyomán, mint a fordított, megfeketedett angyalok, és aki megmaradt, utoljára a palota alagsorában nézett szembe a tömegmédiával. Csak a másik végéről, mint azelőtt, haszontalan tengerentúli életükben.
A pilóták és a lányok Battúta szerint ugyanoda kerültek. Azaz nem pontosan ugyanoda, de egymás közelébe, szomszédos bugyrokba. Tanítványának egyre ritkábban jutott eszébe a példázat, és egy idő óta nem is törődött a megfejtésével. Csak a határon túli, meg az égből hullott leendő hullák ugyanolyan megtört, ugyanolyan rémült tekintete jött elő újra meg újra. A Mindenhol Jelenvaló nyilván akart ezzel valamit, Harun viszont hithű lányokhoz méltatlannak találta a dolgot, ezeket a megvert kutyához illő szemeket. Eltüntette maga elől az emléket. Ugyanoda kerültek.
- A jó leánygyermek engedelmes szolgája…
Az egyik cserepes pálma földjében szólalt meg a hangszóró. Észlelte a közelségét. A fiú otthagyta a gépi prédikátort, odébb ment, és megállt a csarnok végében. Talpát törölgette a drága szőnyegeken, és a pár edzőcipőre sandított, amit még mindig a kezében hurcolt.
- Talán saru, talán a török csizma. Melyiket vegyem fel helyette, ó, Uram…
Motyogott, és a mondat végére megemelte a hangerőt. Az egész palotába bedrótozott prédikátor mikrofonfüleinek ennyi még kevés volt. A hangszóró kántált tovább. A herceg leült az emelvény szélére, és találomra nyúlkált egy kicsit a dísztárgyak közt, amelyeket oda halmoztak. Egy ezüstszínű szelence, egy aranyozott kardhüvely, egy lámpás.
- Az a valódi török csizma, tudod, Uram, a lovaglócsizma. Tényleg, mit tettél a lovakkal…
Ezt hangosan mondta, elnyúlt, gúnyos müezzines hangsúllyal. A szavak idegenül, ostobán hatottak e hithű helyen, és Harun elvigyorodott, amikor hallotta a pillanatnyi sistergést, meg a megakadt mondatot a pálma felől. Folytatta.
- Az idejét sem tudom, Teremtőm, mikor ültem utoljára lovon. Persze, ott az öszvér. És van motorom, huszonhárom motor, de az nem ugyanaz. Messze nem.
A gépi prédikátor csak sistergett. Az egyszerű értelmező nem bírt az ilyen mondatokkal, sőt, a rövidebbekkel sem. A hangsúlyon múlt, úgy kellett tenni, mintha minden szó végén egy vesszőnyit hallgatna az ember, vagy akár a szavak közepén. Szelim egyszer megmutatta a kinyomtatott programot, a döntési fát, és szintén vigyorgott.
- De honnan tudnád, ó, Végtelen Értelmű. Sose motoroztál.
Ez azért már kétségeket ébresztett. Az Örökkévaló képzelete mindent magában foglal, minden teremtménye minden élményét, az összes lehetséges emlék végtelenségig ágazó tárházát. Előre és hátra, múlt, jövő, az igazhitűek nyergei és az idegenek ülései. Hitetlen műszerfalak az ezerféle autó kormánya mögött, a zuhanó helikopterekben, a tévék tükrében és idekint, a valódi égen.
Ha nem is csinálta, biztosan tudja. Tudnia kell. Harunnak mégis nehezére esett elképzelnie az Örökkévaló transzcendens ülepét, odakinn, túl a csillagokon, ugyanakkor egy feltételezett motor naptól hevített nyergén. Csak leste a sodródó labirintusmintát a lába közt a szőnyegen, és megint nem volt hajlandó leállni a határon. Sokszor kérdezte, de Battúta szerint errefelé rejtőzött a határ, amin túl halandó gondolatnak nincs keresnivalója. Meg kell kérdeznie még egyszer.
Különben is rég járt a palotán kívül. Kelletlenül végigtapogatta a díszeket, a szelencét meg a kardot, de már szédült a mintáktól. A kavargás nem ébresztett benne sem emléket, sem ájtatos gondolatot. Idegenül érezte magát, mint aki gyerekkorának mára megkopott vackait tapogatja egy poros padláson, és lesajnáló mosollyal áll egykori önmaga felett, látva, hogy egy kiégett lapka vagy egy műanyag szent harcos már nem indít be semmit.
Felvette a fél pár edzőcipőt, a másikat a fűzőjénél fogva lógatta. Kézbe vette a lámpást, és a hüvelykujjával dörzsölgette. Végigment az ablakok előtt, és látta, a vörös, forró ég és a szürkéssárga sivatag közt mindenhol ugyanolyan pengeéles a láthatár. Mindenhol ugyanaz. Battúta pedig a jeltelen láthatár mögött lakott egy kicsivel, egy sziklák közé süllyedt barlangban, de a barlangot műholdas tájékoztatás nélkül senki meg nem találhatta.
Harmadszorra járta végig a csarnokot az árnyak közt, amikor az egyik oszlop tövében megrezdült egy lámpás. Csak úgy magától. Ökölnyi, félig kész, kék és vigyori szellem jelent meg mellette, kicsit odébb csúszva a lámpa nyílásától, ahonnan lógnia kellett volna. A hitetlenek kommerciális vigyorát viselte a fején, és azon az arrogáns tengerentúli nyelven belekezdett egy mondatba, de nem tudta befejezni. Három szó, aztán nyikkanás, és a felvétel kezdte elölről.
A lámpást egy hologram felületének szánták, aztán valaki itt hagyhatta. Harun felvette, és addig csapkodta kifelé menet az oszlopoknak, míg el nem hallgattatta. Végigment még néhány lépcsőn. Kiugrasztotta Szelimet a vágószobából, kezébe nyomta a horpadt lámpást, és szólt a szolgáknak, nyergeljék fel az öszvért.
Az istálló környékén szívta a mesterséges széna szagát, és négy pár edzőcipőt, meg egy műholdas kapcsolattal belőtt gépet pakolt a motorra. Tépelődött, végül a Hondára pattant, de azért utasította Szelimet, a hercegi tekintély kedvéért hozza utána az öszvért. Kellő távolságban, ahol az állatot már nem zavarja a por. Felhúzta a török lovaglócsizmát, és kilépett a valódi ég alá.

Idekint nem hallgatott semmit. A sisakot is levette, úgy élvezte a huzat süvítését és a homok recsegését a kerekek alatt. A láthatár elérhetetlenül libegett, és míg Battúta sziklái meg nem törték, lassan kiemelkedve az alkonyból, semmit sem zavarta Harun ábrándját a mozdulatlan száguldásról.
Villogni kezdett egy piros jelzőfény, és a gégemikrofonból messzi, gyenge csipogás jött, épp érezhetően. A herceg induláskor maga elé akasztotta a fülhallgatót. Kizárt volna mindent, de ha le akarta kapcsolni a piros villódzást, már meg kellett mozdulnia. Levette bal kezét a kormányról, és rosszkedvűen hátranézett.
A háta mögött lassan kígyózó nyomok húzódtak, míg bele nem vesztek a Honda oszló porfelhőjébe. A láthatár itt hátul ugyanolyan, mint előtte, csak a hátsó horizont alá süllyedt pár perce apja palotája, itt elöl pedig a fő teológus sziklái bújtak elő. Sóhajtott, lassított, és megemelte a gégemikrofont.
- Siess, megvárlak itt.
A fülhallgatóból Szelim hangja recsegett.
- Találkozzunk félúton. Szegény pára nem nagyon bírja…
- Ha a mi istállónkból való, bírnia kell.
- Lehet, hercegem, de mindig csak szimulációkkal volt dolga. Ez meg itt valódi nap, valódi sivatag. Nem állja a meleget.
Harun elnyomott egy eretnek káromkodást. Behúzta a féket, és a motor majdnem kipördült alóla.
- Itt kéne hagyjalak, mindkettőtöket. A meleget, meg a napot még ez a japcsi gép is bírja…
Átdobta fél lábát a nyergen, és leállt a Honda mellett. Az ellenszél nélkül a nap egy pillanat alatt hevíteni kezdte szürke bőrruháját, de nem törődött vele. Visszafelé lesett a japán kerekek által vágott, girbegurba csapás mentén, és legyezgette a port, míg a mindenes és az öszvér elő nem bukdácsolt belőle.
Az öszvér pofáján sárgás hab gyűlt össze, és a monitorokon oly tökéletes alakját köznapi kosz és izzadság fedte. A fiú jelen volt, amikor az eltérő génkombinációk nyomán változott az állat koponyája, lába hossza és lépteinek könnyedsége, de nem nagyon érdekelte a dolog. Az apja rángatta oda, amikor tervezték, és azon a messzi estén még külön egy előadást kellett meghallgatnia az Írás és a teremtés új verzióiról. Battúta másnap kíméletlenül ki is kérdezte.
Szelim megvárta, míg leülepedik a homokfelhő. A végén a hercegnek kellett odamennie hozzá, mert meg sem moccant, csak az öszvér izzadt oldalának támaszkodva állt. Mire Harun odaért, már be is nyomott egy kis, hordozható keverőegységet, és buzgón nyomkodta.
- Még mindig azt mondom, a végén össze kellene törni a kólásüveget.
- Szelim, egészen pontosan milyen rangban szolgálsz is a palotában?
A török fiú vigyorgott, és visszahúzta az arca elé a kockás kendőt.
- Ha a mostani rangomra kíváncsi, uram, azt szerintem nem akarja, hogy kimondjam. Amikor legutóbb láttam a csekkemet, még hangtechnikus és kliprendező voltam…
- Meg még?
- És a hitetlenek médiakutatója is, de ez csak úgy volt, mert nem maradt rá, azt hiszem, nem kell emlékeztet…
A herceg letámasztotta a motort az öszvér mellett. A támasz mélyre süllyedt, és a Honda kis híján felborult. Az állat hörgött és nyihogott, és a fiúnak is reszelős köpet gyűlt a torkában. A bőrruha a válla táján már majdnem égette.
- Azért mondd csak, jó hangosan. Tudod, mi arisztokraták feledékenyek tudunk lenni. Annyi mindennel tele az elménk…
- …nem diplomázhattam, mert az apjaura látta a statisztikákat. Meg az átlagomat, és rögtön magával hozott.
- Talán megbántad?
Szelim állított a kis képernyő fényerején, aztán átvonult az öszvér árnyékos felére. Feltett egy napszemüveget, és enyhén bedöntötte a keverőegységet. Beindította, amit eddig összerakott, és a lencséi felett, összehúzott szemmel figyelte a hatást.
- A megbánás nem a megfelelő szó, uram. Megkaptam mindent, külön szobát és a koreai ipar legjavát…
A felvétel az őrnagy elkínzott arcát mutatta. Húsz másodperc alatt végigfutott rajta a megalázás és a reménytelenség összes, éppen megkülönböztethető foka. A fejet kicsi, féregszerűen tekergő csillagos-sávos pilóták falták fel fokról fokra. Hangsáv nélkül is visszataszító rimánkodás, aztán a képet zavaros, sárga lével teli kólásüveg töltötte be. A lé lötyögése úgy maradt, a felvétel véget ért, és pillanatnyi kavargás után újraindult.
- …nem mintha bármi bajom lenne a koreai iparral. Még többet is bír, mint a japcsi, csak hát nem néz ki olyan jól…
- Te is nagyon jól tudod, mire kell a pénz.
- Tudom, uram, naponta nyolcszor nézem a kimutatásokat. Nem mindegy, mivel csináljuk, ott áll világosan. Az orosz cucc többet visz, de a koreai repeszes, meg ami a perui lerakatból maradt, csúnyábban szaggat. Még mindig nem tudjuk, hosszú távon melyik a jobb.
- Én is nézem a kimutatásokat. Nekem írják a kimutatásokat. Azt kérdeztem, megbántad? Bármi okod a panaszra?
- Semmi, uram. A világon semmi, csak az a kólásüveg…
Harun odacsapott a benzintankra. Rázta az öklét, és az alkonyi égre vetülő sziklabuckára mutatott.
- Szabadulj már meg attól a rohadt üvegtől! Battúta jól mondta…
A mindenes vállat vont. Kettéosztotta a képernyőt, és hírcsatornákat hívott be.
- Azt mondta, nem érhetek fel az igazsághoz. De itt nincs is szükség az igazságra. Eddig meg ő nem jutott el. Hitetleneknek megy az egész, nekik töltjük fel…
- Vigyázz a szádra! A megfigyelő vesz mindent!
A hírcsatorna a keverőegység kijelzőjén további kis képernyőket fialt. Bemondók tátogtak, szaporodtak, jelentek meg négyen, nyolcan, tizenhatan. Szelim összesítette az eredményeket. Hátranyúlt a nyakához, ahol apró vágat vált láthatóvá a hőálló szerkó résében, és megint megvonta a vállát.
- Talán, de ezen is be lehet nyomni a szünetet. Meg venni mást a helyére. És nem igaz, hogy ha ismerem őket és az útjaikat, hasonlóvá válok. Csak kihasználom a félelmüket. A szentségekkel ugyanúgy tisztában vagyok…
- Akkor áruld el végre, minek az a rohadt üveg! Ez az egész alantas gondolkodásmód!
A képen statisztikák emelkedő íve jelent meg, piros és ezüst oszlopok.
- Alantas, mert erre van szükség. Nem az igazságra, hanem… az igazság felfogható alakjára. A hitetetlenek eltompultak, elvesztettek mindent.
- Kiráz a hideg, ha arra gondolok, a királyi ház szerverein…
- Nem maradt semmijük, csak a disznóhús meg a kólásüveg. Egyszerű léleknek egyszerű eszközök, nem? Mi lenne, ha a végén… lánctalp menne át rajta. Szilánkok mindenfelé, síró amcsi kölykök, apa nélkül, Ronald McDonald meg röhög. Primkó, de hatásos.
- Micsoda? Honnan vegyek neked lánctalpat?! Hozzuk elő az őrség tankjait, azt akarod?
Szelim hálózati alkalmazásokat lőtt be, a nap lement. Ankarai, szöuli és japán kalózadók tárhelyei jeleztek vissza, a hangmérnök pedig beindította feltöltés tesztjeit.
- Tessék, erre gondoltam, hercegem, amikor azt mondtam, ott ragadt a múlt században. Semmi szükségünk valódi lánctalpakra. Odaanimáljuk, és kész.
- Csend legyen!
A herceg idegesen keresgélt a motor oldaltáskájában, míg elő nem szedte a lámpást. Maga elé tartotta, mintha az alakja körvonalait csodálná. Lefújta róla a port, és toppantott.
- A hálóra az kerül fel, amit engedélyezek.
- Semmi köze az egésznek a királyi szerverekhez. Senki nem tudja visszakövetni, körbemegy Koreán, meg…
- Csend! Csend legyen, azt mondtam!
Odadobta Szelimnek a lámpást, de a technikus nem figyelt. Látképe a kis képernyőre szűkült, így a réz hologramtároló vackot nem kapta el senki. Lepattant a keverőegységről, a médiafigyelő meg nem tudta, hova kapjon. Elfojtott kiáltást hallatott, elejtette a gépét, és rögtön leborult, rémülten kapkodott utána a homokban. Csak a kockás kendő mozgott a szája előtt, hangosan nem szólt, a tekintetét meg a napszemüveg óvta, de érezni lehetett a feszültséget, míg a lámpás és keverőegység közt guggolt félúton. Felemelte a kezét, de nem nyúlt egyikért sem.
- Mozogj, művészkém. Első a szolgálat.
Harun nem szégyellte a gúnyos hangot. Kivárt, míg Szelim meg nem mozdult, és morogva össze nem szedte a lámpát, majd a homokba fordult gépét. A képen még mindig az őrnagy kísértetarca szenvedett.
- Na látod! Hova izgulsz, még megy. A koreai ipar, lehet, nem néz ki jól, de működik. A jó szolgától ne sajnálj semmit, mondá a könyv.
- Nem emlékszem ilyesmire.
- A legújabb kiadásról beszélek. Nos, csomagold csak össze, és vedd kézbe a lámpást.
A hangmérnök két másodperc alatt, gúnyos gyorsasággal összehajtogatta a gépét. Aztán összevonta a szemöldökét, mint akinek most jut eszébe valami. Újra szétnyitotta, lekapcsolta, eltette, és hanyagul, egy szál hüvelykujjánál fogva emelte fel a lámpást.
- Mit csináljak vele?
- Javítsd meg, ha tudod. Azt a rohadt üveget pedig visszaadod, mihelyt hazatérünk A gyűjtőszenvedélynek is megvan a határa, és nem érdekel, ha hasonulni akarsz, nem hagyhatom…
- Ezeregyszer mondtam, nem hasonulok, csak az útjaikat tanulmányozom.
- Csend! Ha rajtad múlna, lefogadom, még azt is benne hagynád a felvételben, ahogy azt a barmot belepisáltattuk az üvegbe.
Az öszvér zihált még néhányat, azzal minden nemes tartását elhagyva ledöccent a sivatagba. Izzadt oldalára homokréteg tapadt. Felhemperedett, majd lassan újra talpra kecmergett. A nagy kapálózásban belerúgott a Hondába, mire a motor kondult egyet, és szintén felborult.
A két ifjú kétfelé fordult, mindketten a maguk káromkodnivalójával. Szelim tessék-lássék kocogtatta a lámpást, Harun meg felrángatta a motort, és a koszt törölgette a nyeregről meg a műszerfalról. Kirázta a homokot a sisakjából, és visszafordult. Hanyagul vakkantott oda a technikusnak.
- Nos? Mit hozol ki belőle?
- Hatalmas nagy kék fagyhalált, hercegem.
Harun a körmeit nézegette, és felhúzta a kesztyűjét.
- Micsodát?
- Semmit, uram. Nem működik, de talán majd a szent ember… –
A török fiú az egyre sötétebb sziklákra bökött a láthatáron.
- Hallom, hallom. Nehogy megdolgozz a pénzedért…
- Nem erről van szó, hercegem. A hologram nagyon régi. Primitív, és teljesen tengerentúli. Nem értem, hogyan maradhatott itt olyan sokáig. Battúta még uram gyerekkorában jelentkezett ilyen szellemekkel. Rajzfilmstúdió, a múlt században, odaát…
A herceg felpattant a motorra, felkapta a sisakot, és lassan, kiszámított mozdulattal letolta az ezüstszínű napellenzőt. Hűvös szél támadt, és az égen megjelentek az első, bántóan éles fényű csillagok.
- Dunjazádot nagyon óvatosan hazaviszed…
A másik értetlenül bámult, mire a herceg ingerülten horkant, és az öszvérre mutatott. Felpörgette a Hondát. A gép első, fülsértően recsegő motorhangját visszavette, míg fenyegető brummogássá nem halkult, a tekintetét pedig a fordulatszámmérőre függesztette.
- …és amint hazaérsz, a felvételt bemutatod az imámok tanácsának. Ez az első dolgod. Feltöltés csak az engedélyemmel. Az üveget pedig leteszed az asztalomra.
Kikapta a lámpást a szolgája kezéből, és csak úgy könyökkel kormányozva, ide-oda sodródva a homokban elporzott a sziklák felé. Az öszvér panaszosan felbőgött, Szelim meg csak állt, és várta, hogy a por leülepedjen a kockás kendőjére, a vállára, meg Dunjazád csatakos hátára. Percek múltán megszorította a kötőféket, odébb rángatta az állatot, és visszafelé indult a hűlő, sötét sivatagban.

A sziklák közt elektronikus dobszó visszhangzott. Harun emlékezett a Blaupunkt kijelzőire a barlang homályában, a kőpadlón kanyargó kábelekre és oktatója merev arcára, amikor elbúcsúztak, hónapokkal ezelőtt. A ráncos, kopasz fej biccentett. Visszasüllyedt a barlangba, és más nem maradt, csak a kék pontok pislogása az üreg szemközti falán, ahová a lejátszó fénye vetült.
Ismerte a hazavezető utat. Fordítva is ott volt a fejében, most, amikor egymás után vette a kanyarokat a domboldalon tekergő úton. Porsáv volt, nem sokkal több, de ha elég gyorsan hajtott, a homok nem csapta félre a Honda kerekét. Egy ideig kísérletezett az infrával, de a sisak zavarta, az meg nemkülönben, hogy alkonyat után a sziklák ugyanúgy hűlő, vörösből kékre váló foltokként jelentek meg a belső kijelzőn. Felhajtotta az ellenzőt, és a szemére bízta magát.
A barlang előtt, a kis katlanban megsokszorozódva csattogtak a Dervisek. A hithű zajzenészek odáig lennének, gondolta Harun, ha hallanák, az Úr teremtette kövek milyen menő remixet kevernek, és sajnálta, hogy bele kell rondítania a dübörgésbe a Honda hangjával. Várt, de nem jelent meg senki, csak az este sűrűsödött tömör feketeséggé. Dudált, és kétszer is felpörgette a motort.
A barlang szájában elemlámpa fénye vágott-oda vissza. A dobszó egy pillanatra csontrengető hangerőre váltott, majd halkult, a lámpa fényében rezgő port és fülcsengést hagyva maga után. A fénykéve egyenesen a szeme közé csapott, és míg pislogott, Harun krákogást hallott.
- Nem halkítom lejjebb, hívjon, akit akar…
Battúta egy szál ágyékkötőt viselt, kék turbánt, és egy afgán vagy koreai fazonú fegyverhevedert. Közelített, póklábait rakosgatta a köveken. Szeme oly mélyre süppedt az üregében, hogy csak fekete horpadást lehetett látni a helyén.
- És sem halkítottam lejjebb soha.
- Jó, de uram herceg. A trónörökös. És ha már olyan nagy úr, hozott elemet?
Harun a nyeregtáskák zippzárjait húzogatta hogy jó sokáig tartson.
- Nem tudom, hová tehettem. De ha nincs, ott a napelem, nem?
- Sisak nélkül tán jobban menne…
- Látom, amit látnom kell. Akár a Mindenható, de elemet éppen nem, sajna. Elfelejtettem.
Az oktató az égre emelte a tekintetét, és lefelé fordította a lámpát. Arcán összeszaladtak a ráncok, szőrös állkapcsa meg nyámmogott.
- És az a török gyerek? Nagyon értett hozzá, nem?
- Szelimnek hívják. De lent hagytam, mi több, hazaküldtem. Valakinek vigyáznia kell az öszvérre. A mi istállónk, ne feledjük. De miért nem jó a napelem, azt nem értem? Mi van a kábellel?
- Megszakadt. Több helyen is.
- Kiásták talán? A föld alá fektettük, arra emlékszem, azért csaptál akkora botrányt. Ne rondítsuk el a Teremtő művét. Hatan kaptak napszúrást, míg megcsináltuk. Külön díjazást akartak, meg imát az üdvükért, ha lenne valami…
A fiú felcsatlakozott az öreg mellé, és a fal mellett tapogatózva ereszkedni kezdtek a barlang mélyére. Az első pár méteren be kellett húzni a fejüket. Bukdácsoltak a meredek lejtőn.
- Na és? A ház közrendűi szolgái, nem?
- Te is az vagy, ne feledjük. Végső soron semmi több, mégsem halkítottad lejjebb. Hiába mondtam.
- Hé, mit akar ez jelenteni? Emlékezz, Allah szemében mind egyenlők vagyunk. Jó, talán én közelebb kerültem az akarat megfejtéséhez, de a végén…
Pár lépésnyi , vízszintes üreg jött a lejtő alján. Itt már kiegyenesedhettek. A kőpadlón ott hevert a régi Blaupunkt, kicsit kopottabban. A lejátszó és a hangfalak szétrángatva, előnytelen szögben. Mellette egy imakönyv kitépett, egymás mellé terített lapjai, egy katonai magazin kihajtható oldala egy vadászgéppel meg egy macával, és egy cseréptál, benne sötét lötty.
A Dervisek már a maguk paródiájaként, elnyúlt vernyogással, lassan dübögve szóltak csak. Battúta leguggolt, és kikapcsolta a hangot.
- Tessék. Legközelebb a fejed hagyod otthon. Tehát a végén…
- A vége még messze van. Azaz kinek igen, kinek nem. Időben én állok jobban, a bölcsesség halmozásában talán te, de még sok minden történhet. Az akarat kifürkészhetetlen. Mi van a kábellel?
- Kifürkészhetetlen, maradjunk annyiban. Megszakították.
- Szakították? Mégis ki?
Akadozó léptek a sötétben. Görnyedt, sápadt óriáspók hajol a lejátszó fölé, kék turbánban. Csonkolt pók, a pókok szörnyű háborújában elvesztette két karját, két lábát meg hat szemét, gondolta a herceg. Az oktató egy gomb fölé emelte az ujját, de nem nyomta meg. Úgy maradt, behajlított könyökkel és térddel lesett felfelé.
- Ők tették. Az egyik a közelben csapódott be, még a múlt héten…
- Hát ez volt? Egészen megijedtünk, vettünk mindent. Azaz nem, a műhold épp nem látott rá. De a radaron…
Az öreg oldalt mászott otthonos üregében. Bal oldalt nyúlkált a homályban, és nagy, hengeres tömeget emelt a vállára. Nyögve kiegyenesedett, és egy egyszer használatos rakétavető üres csövével jött vissza.
- Izraeli, de jól szólt. Szabaduljunk az előítéletektől, azt mondom. Néha érdemes.
- Nagy ég, rögtön elsőre? Vagy miket beszélek, második lövés itt nincs. Szép lehetett.
A cső perdült és suhogott. Mintha nem lenne súlya, úgy suhant Battúta vállára. Az öreg lőállásba helyezkedett, fél térdre állt, hunyorgott.
- Bravó egy, bravó kettő… Hol van bravó egyes?
- Lopakodó? Hova esett?
- Nem sok maradt belőle. És igen, gyönyörű volt.
Tisztelgett a rakétavetővel, mintha puska lenne, és gunyorosan peckes lépésekkel elmenetelt a sötétség széléig. Nem hajolt le, csak úgy eldobta, és a cső kongva gurult a sziklán. A pókvégtagok mozgásába rángás vegyült, és a Harunnak eszébe jutottak a nyomok Battúta bőrén, a kitüremkedések és a varratok. A szellem egyszer, egy pokolian forró éjszakán, amikor az igazak földjének heve még a király ház légkondiját is lenyomta, egy szál ágyékkötőben állt az ágy felett, és úgy tartott előadást. A hegek egy teherautó szilánkjaitól származtak, és a fiú addig nem nyughatott, míg nem hallhatta a dudorok meg a nagyobb forradások történetét is. A szellem egykor autóstól rontott a betonakadályoknak egy támaszpont előtt. Nem ugrott ki időben.
- Hatszáz lépésre esett le, talán hét. Nem sok maradt, de azt azért elhoztam.
- Remek. Ilyen bölcs ember leszokhatna végre a roncsokról…
Harun tanácstalanul álldogált. A mestere megint leguggolt, és térdét átfogva himbálózott a lemerült Blaupunkttal szemközt. A herceg a nadrágja zsebeit tapogatta, kinyitott egy tépőzárat, elővette a lámpást, és tétován előre nyújtotta.
- Majd leszokom, amiről akarok. Ez meg mi?
- Nem tudom. Régről való, csak úgy beindult…
A ráncos kezek átvették és végigtapogatták a lámpást. A barlang csendjében hallani lehetett a száraz bőr surrogását, ahogy simítgatta, de beletelt egy időbe, míg Battúta megtalálta a megfelelő pontot, és sikerült megnyomnia. A dzsinn szögletesen, még jobban szétcsúszva jelent meg. Arrogáns vigyora a feje helyett csak úgy a levegőben, fehéren és gazdátlanul lógott, fél méterrel odébb, mint kellett volna.
A herceg belenyúlt a lebegő hologrammosolyba. A tenyerére vette, az ujjai közt pörgette, öklébe préselte, de a vigyor nem zavartatta magát. A kék dzsinn megszólalt, száj nélkül végigmondta a fél mondatot a tengerentúli nyelven. Recsegett, és kezdte elölről.
- Mit mond?
- Ne add az ártatlant. Tanultál a hitetetlenek nyelvén, nem is egyen.
- Sokat felejtettem, nem is használom…
- Á, persze! Kikérdezzelek a repülőkből, he? Célkövető, hőrejtő, kazettás?
Az oktató kicsit ügyetlenül nyomkodta a lámpást, míg újra meg nem találta a pontot. A kék alak eltűnt, az üreg feketeségbe borult.
- Annyi mindent kell tanulnom, mesterem. Nem fér minden…
- Ha már ennyire érdekel, tessék. Disznóhúsos menüt kínál, közepes kólával. Meg hogy gyűjtsék össze…
- Hiszen itt van!
- Műanyagból. A játéksorozatot gyűjtsék össze a gyerekek. Olyan kékek, mint ez itt, csak azokat meg lehet fogni, mert műanyagból vannak. Szedjenek össze, amennyit csak lehet. Szegény dzsinn magányos.
A ráncos kéz tett még egy kísérletet a Blaupunkttal, de a gomb üresen visszaugrott. A barlang mélyéről nyögés, talán hörgés sejtelme jött, de Harun meggyőzte magát, csak a maga sóhajának visszhangját hallja. Battúta levette a turbánját, belerejtette a lámpást, és végigsimított kopasz koponyáján.
- Ennyi mindent mondott?
- Ne törődj vele. Még olvastam rég a katalógusban. Úgy lett volna, letöröljük ezt is, és ráteszünk valami istenes mintát, de valahogy kimaradt. Tulajdonképpen mindegy, de azért jó, hogy elhoztad.
- Sok lámpával lehetett dolguk akkoriban.
- Körülbelül kétszázzal, és ott voltak még a szőnyegek. Leárazáson vettük, tudod, akkoriban kezdődött a háború. Nem szórhattuk mindenre a pénzt.
- Láttam a háború kezdetét, mesterem. Két hitetetlen tartotta a tévét, egy harmadik az antennát. Emlékszem.
- A többi hazai, de ezeken le kellett cserélnünk mindent. Hagyjuk. Nem hiszem, hogy ezért jöttél ilyen messzire.
- Ugyan, Hondával minden közel van!
A sivatagi éj hidege kezdett leülepedni a barlang fenekén. Végigsimított a bőrön, rászárította az izzadságot, kényelmetlen kérget vont rá a homokból, piszokból. Az öreg a tál mellé guggolt, meglötyögtette benne a sötét löttyöt.
- Ne törődj vele. Apád a legjobb embereivel építtette a palotát, és a legjobb embereivel őrzi. Az istenes minták is egytől egyig híres kézművesek munkái.
- Mi? A labirintusok?
- Manapság nem így hívják, igaz, igaz. A mintákat nem vésték, hanem programozták. Egyedi minták, sosem ismétlődnek. Nem vésték a rézbe egyiket se, az igaz, de jobban szeretem kézműveseknek hívni, akik odatették. Nem vagyunk olyanok, mint a hitetlenek. A zarándoklattal hogy állsz?
- Nem akarnak elengedni.
Battúta két kézzel magasra emelte a tálat, és tűnődve rázogatta. Harun szeméből eltűnt a hologramdzsinn utolsó villogó visszfénye is. Alig látott. Megkereste az elemlámpát, bekapcsolta, és a poros padlóra fektette. Egy pillanatra repülőterek, fogolytáborok drótkerítése jelent meg előtte, meg keresőfények a régi terepszemléken.
- Ne törődj vele. Majd beszélek velük. De mondd már, mi hozott ilyen messzire?
- Hát, elsőre úgy mondanám, az ablakok.
- És másodikra?
A pókkezek merészen pörgetni kezdték a tálat. A lé kluttyogott, alvadt darabok úsztak körbe benne, míg Battúta el nem ejtette az egészet. A tál csattant, a vér szétfröccsent, és tócsába folyt össze a barlangpadló alján.
- Másodikra is. Ne aggódjon, mesterem, a gépre nem ment.
- Ki érdekel! Lemerült, nem? És az ördögbe, mi az, hogy másodikra is? Mi van az ablakokkal, he?
Harun tett egy lépést hátrafelé, és arra gondolt, a török csizma helyett mit vehetne fel, ha belefolyna valami. Motorozáshoz nincs jobb. Felemelte az elemlámpát, és felülről világította be a felfordulást, a tócsát, a földhöz vágott tálat, az elázott újságot meg Battúta rezgő fejét.
- Semmi. Csak mindegyiken ugyanazt látom.
- Láttál már térképet, gyermekem…?
A vénség kapkodott. Puszta kézzel akarta összekapargatni a vért. Tanácstalanul nézte összemaszatolt ujjait, és a nadrágszárába törölte volna a porral kevert emberlevet, de a hevederen meg az ágyékkötőn kívül semmit sem viselt. A sötétvörös, majdnem fekete csíkokkal a combján úgy festett, mint a régi törzsek kivénhedt harcosai.
- Láttam. De az ablakot kérdem.
- …csak mert a teremtett világ legnagyobb pusztaságának közepén áll a palota. A palotában meg az ablakok. Azokon nézel.
- Olyan a láthatár, mint a penge.
- Mit vársz, ha itt bámulsz ki az ablakon, he? Ha annyit lesed a térképet, nyilván láttad a nevét is. Mit gondolsz, miért?
- Nem gondolok semmit. Nem emlékszem.
- Elég baj. Apád akkor nevezte át, amikor ideköltöztetek. Amikor letették a palota alapkövét. A Teremtő sivataga, úgy hívják. Nincs egy zsepid?
Harun elbiggyesztette az ajkát, és visszafordult. Felkaptatott a barlang bejáratáig. Csúszott a keze hirtelen lehűlt kövön, de felhúzta magát, és addig kutatott a motor táskáiban, míg az utolsóból elő nem kotort egy gépolajtól foltos kínai pólót.
Mire visszatért, Battúta felfejtette a turbánját. A kék szalaggal kente össze a pacsmagot, ami a padlón maradt. Egy részét feltakarította, aztán csak húzogatta a szövetcsíkot, és a foltjait leste. A közeledő léptek zajára felnézett, és lestoppolta a törlőrongyot.
- Zsebkendőt mondtam.
- A kifürkészhetetlen akarat ezzel szolgált, mesterem. Más nincs.
- Minek jársz ekkora motorral, ha nincs benne semmi?
- Az üresség hasznos, azt hallottam. Az ég felé fordítja a tekintetet.
- Ó, igen, te már felülemelkedtél az anyagiakon. Te már megteheted. Bizonyos értelemben támogatnom is kéne, az igaz.
A fiút nem hagyta nyugodni a kóbor emlék. A pince és a barlang padlója. Tócsák, friss és száradt lé. A tócsák alakja hasonló, derengett fel benne, de nem lehetett biztos, csak bámulta az elkent körvonalakat.
- Ugyanúgy ömlött ki? A paradicsom határvonala…
- Mit beszélsz?
Battúta a folt maradványait kaparászta. Az egyik karjára a turbán szövetcsíkját csavarta, a másikra a pólót, és láthatólag sem az emberlé, sem az olaj nem zavarta.
- Ilyen lehetett a rendőrségi szalag. Kék, mint az ég, és véres. Effélével húzhatták körbe az Éden kertjét az első bűn után… A tett helyét. ’Isteni fennhatóság. Belépni tilos’.
Az öreg a szalagra nézett, aztán a rongyra, és felhúzta a vállát.
- Az ilyet írogasd le, ha egyedül vagy, jó? A költészet oda való. És ne ábrándozz annyit, a háborúban akarat kell, nem képzelet.
- Itt minden az istenes gondolatokat szolgálja, mindig azt hallom. Az üres ablakok, a csend, a minták.
- Azt hát! Terelgesd arrafelé az ábrándjaid. Az ablak csak,,, keret.
- Komolyan?
A lámpa még mindig a padlón feküdt. A nagy kapkodásban sem rúgták odébb. A rideg keresőfényben, a barlang igazi mélységeinek bejáratánál megmoccant valami. Alig érezhető nyögés hallatszott. Battúta a térdére csapott, kicsit sem ijedten, inkább bosszúsan, ahogy a postás vagy kellemetlen vendég jöttével szokás, és megindult a hang felé. Úgy kiabált vissza.
- Komolyan! Üresek, hogy ragyogjon bennük az Úr fénye, és mélyedjen az akarat! Mint a láthatár pengéje a hitetlenek földjébe…
- Mi van ott?
A vékony árnyék dülöngélt a homályban. Lihegve a vállára emelt volna egy nagyobb árnyékot, zsákforma csomagot, de nem bírta el. A zsák lepuffant, és féregszerűen kígyózva tett egy-két mozdulatot, míg hörögve úgy nem maradt. Battúta elkapta a végét, és úgy húzta vissza a barlang közepére.
- Az ablakok keretek, úgy ám. Semmi több. Tudod, mi történt a hitetlenekkel?
- Ezzel itt?
A zsák szájából egy összezúzott arc került elő. Az öreg lerángatta róla a zsinórt, a katonai hálózsák anyagából meg gallérszerűséget rögtönzött a nyaka köré, úgy mutatta.
- Nem, mindegyikkel! Akik otthon maradtak.
Az arcról nem lehetett eldönteni, él-e vagy halott, míg még egyszer fel nem hördült. A betört orr alaktalan roncsként maradt a közepén, fél füle hiányzott, a szemek vékonyra húzva. Harun homályos kétségekkel telve nézte, és úgy találta, a pilóta fejét ugyanazért kenték el, mint a kiömlött lé tócsáját. A körvonalak titkot őriznek.
- Ez volt a lopakodóban?
- Nem is más. Szóval tudod, mit csináltak a hitetlenek az ablakokkal? Róluk nevezték el az egész világot…
Lehúzta a hálózsákot, és a rangjelzéseket kereste a ruha vállán. A fogoly vinnyogott. Egyenruha nem is maradt rajta, csak jeltelen, fekete bőrszerkó darabjai, egybeolvadva a valódi bőr égett maradványaival. Megpörkölődött műanyag és hús szaga terjedt.
- …a második világukat. A gépekben, a felületekben, amiben nap mint nap elmerültek. Hagyták, hogy a gép és a háló felfalja a lelküket. Nem tudták a különbséget.
- Hát, már kezdik kapizsgálni. Vigyem vissza?
Harun sajnálta, hogy nem mutathatja meg az egyre magasabb vörös és ezüst oszlopokat Szelim képernyőjéről. A félelem lenyomatait, a klipek hatásfokát. Röviden előadta, mit művelnek a keverőszobában meg mellette. Battúta csak néha krákogott közbe rosszallóan, míg hallgatta, a fiú viszont nem tudott szabadulni az emlékektől, meg a lassan gyűlő feszültségtől.
- Vidd vissza. A rangját nem tudjuk, de ha jól hallom, megvannak rá az emberek. Szelim lenyomozza, nem?
- Megpróbálja.
- Ha meg jól értettem, olyat… rajzol hozzá, amilyet akar, nem? De ha rám hallgatsz, ne tábornok legyen. Belőlük nincs olyan sok. És a középosztály nem is szereti őket annyira… Ilyenek a hitetlenek.
- Megtagadják a vezéreik.
Készségesen mondta, amit az öreg elvárhatott. Egyre a pilóta élőhalott arcát leste, és ahogy végigfuttatta maga előtt a rangsort, a sok lépcsőfokot meg a vállapokat, amiket az idegen viselhetett, úgy jelentek meg a fejében a lehetséges életek, lakóteleptől kertes házon át az úszómedencés partikig. A tengerentúli filmekben látott ilyesmit. Szelimmel rengeteget elemeztek és vágtak darabokra, hogy megfelelő anyagot keressenek a háttérhez.
- Hálátlan kutyák. Egytől egyig. De a középosztálybeliek a legjobbak. A közéjük valók sorsán össze-vissza könnyeznek, és fészket ver bennük a félelem. Legyen ez a tetű, mondjuk, százados. Legfeljebb őrnagy.
- Jó lenne azért, ha tudnánk.
- Nem olyan lényeges, nem te mondtad? Akarsz még kérdezni? Megtudni valamit?
Fogást keresett a zsákon. A mestere csak nézte, és nem moccant, míg a fiú a kaptató aljáig nem vonszolta a csomagot. Akkor utána cammogott. Zihálva rángatták fel a csillagos ég alá, a mélykék éjszakába, Harun pedig nem vesződött vele, hogy visszacsomagolja a fejet. Maga elé dobta zsákot, keresztbe a nyeregben, és megpöccintette a pedálokat.
- Köszönöm. A bölcsesség bonyolult, egy ideig nem kérdezek…
- Elemet azért hozhatsz. És még egy izraelit, ezt az egyet ellőttem.
- Majd megnézem, mi maradt. Nem tudom, mikor jövök legközelebb, de… Allah hatalmas.
- Figyelj magad elé. Allah a legnagyobb.
A Honda felpörgött, és maga mögött hagyta a mélyedést a sziklák közt. Harun magára maradt az úttal, a kijelző műholdas térképével. A talán élő, talán halott hitetlen csak súly volt előtte, semmi más, és bőrkesztyűs kezével kellett tartania a kanyarokban, hogy helyben maradjon. A szemellenző zöld pöttyei és a megtett út neonszínű csíkja mögött minduntalan a szétzúzott arc derengett fel. A körvonalak egymásra vetültek, és a leendő halott arca az emlékek sötétjében egyre hasonlóbbnak látszott az őrnagyéhoz. Az utolsó klip egyetlen szereplőjéhez. Harun legalábbis így emlékezett.

A palota éjjel bársonyosan sötét, és titkokkal teli. Az ablakokat nyitva hagyják. Az üres termeken a hirtelen hűlő, mélyen suhanó sivatagi huzat fut végig, és az a kevés faereszték, ami van, néha roppan egyet. A padló alól vagy a keverőszobából szivárog fel csak időnként egy-egy reccsenés, vagy gépbe rögzített emberi hang sejtelme.
Az őrdrónok a plafon alatt lebegnek, zümmögve keringenek örökké újrakevert pályáikon. Néha kilibbennek egy ablakon, ki a homok fölé, de a térerő hiányától megzavarodva gyorsan vissza is húznak. A csillagok alatt kioltják a fényeiket, hogy ne látsszanak messzire. Éjjelre a lámpások, a szőnyegek és a kerevetek mintáit is lekapcsolják. A titkok befelé fordulnak.
Harun tett még egy kört. Végigjárt még néhány csarnokot, de a végére egyre erőltetettebbnek érezte az egészet. Emlékek helyett csak idegesség bújt elő benne. Elég a búcsúzkodásból, úgy sincs mitől. A jövő fontosabb.
Nekiment egy emelvénynek, levert egy díszkardot meg egy faragott ládát, amiben nem tartottak semmit. A csörömpölésre odavágódott az egyik drón. Felzümmögtek rajta a csövek és a tűvetők, de aztán pillanatnyi villámfényével regisztrálta az ismerős alakot, és libbent tovább.
A herceg nem tartotta vissza a lélegzetét. Motyogva káromkodott, és nem tette vissza a helyére a kardot, se a ládát. Átlépett a kiborult semmin. Egy lapos készüléket hordott a markában, amit még Szelimmel ütöttek össze, nem sokkal a visszatérése után.
Imbolygott egy percet a szőnyeg szélén, és kicsit hiányolta róla a magától mozgó labirintust. Odébb ment, a falakat tapogatta a boltívek alatt, és kényelmetlenül merült fel benne a kép: nagyjából ugyanolyan hiteltelenül keresheti a titkot, mint a tengerentúli filmek stúdiókriptáiban a kalapos hősök.
A falak hallgattak. Harun a fal után az ablakokhoz lépett, és az oktatója szentenciáit morogta.
- A Könyv már ott volt a teremtés előtt, a szavak előtt…
Mihelyt visszatért, a keverőszobába vitette a lopakodóból kilőtt foglyot. Készítsék el a klipet azonnal. Szelim nem szólt, csak várt, míg az őrök és az utolsó szolga is el nem tűnt a folyosó végén. Bekapcsolta a monitorokat, és hangot adott a gyanújának. A képernyőkön végigfutottak az arcok körvonalai. Alig lengtek ki.
- Hogy létezhet a Könyv szó nélkül? A palota fal nélkül? Á, balról a második. Mégis honnan második…
Még sosem jutott eszébe megszámolni az ablakokat. A keverőszobában az arcok után térképek jelentek meg, programsorok, és Szelim biztosította, egyszer a saját szemével látta a klónozótermet, tartályok soraival. Bennük megannyi őrnagy, még a születésük előtt.
- Az Úr elméjében, nyilván. Csak az ő szavai léteznek. A szavai teremtenek, minden más csak feltételezés…
A felületek összeérnek. A térképeken minden nagyobbnak tűnt. Sok csarnok ott sem volt, másoknak látszólag egymásba kellett volna lógniuk. Szelim megmutatta még a nevelési programot, a példázatokkal és a példabalesetekkel, a helikopterek becsapódásának pontosan kiszámított krátereivel, aztán villámgyorsan kinyomta a gépet.
- A második ablak. A készülékkel menni fog. Megtörik a felület, csak meg kell nyomni.
Harun a hideg csillagokat nézte a hideg homok felett, és azon tűnődött, hogyan nyomhatná meg a semmit. Előrenyújtotta a kezét, a másikkal felemelte a lapos tákolmányt. Nem akart az istenes igékre gondolni, sem a káromkodásra, e kettőn kívül viszont nem maradt semmi, csak a hasonlóság: mennyire emlékeztet a készülék a hitetlenek távkapcsolóira.
- Hé!
A csillagok láthatatlan lassúsággal fordultak az ablakon túl, a sivatag egén. Senki nem vehette észre, mikor mozdulnak. Várni kell pár percet, aztán újra odanézni, gyorsított felvételen visszanézni, vagy elhinni, tényleg így keringenek az idők kezdete óta. Észrevétlen mozgás.
A herceg mégis esküdni mert volna rá, látta a pillanatot, amikor a mozdulatlan csillagok úgy maradtak. Az ablak kizökkent a helyéből. Egy másodpercre hihetetlenné vált a csarnok és az ég minden kiterjedése. A második ablak meghasadt, felülete kettévált. Az éjszakánál is sötétebb feketeség látszott a résben, és a rés szabályosan terjedt, fokozatosan hajtogatta ki magát. Harun kinyújtott karral állt, mint a holdkórosok, és előrelépett a hasadékba, amiről nem tudhatta, fal van-e mögötte, vagy újabb, szabad és üres tér.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához