LFG.HU

Villányi Dániel
novellaCimkek

Nehéz lejegyeznem a bennem kavargó, szüntelen remegésre késztető, nyomasztó érzéseket. Leginkább a félelemhez hasonlíthatnám jelenlegi idegállapotomat, bár ez a fogalom semmi esetre sem fedi le teljes mértékben a valóságot. Igen, talán a félelemhez, mégpedig az ismeretlentől való félelemhez áll a legközelebb, hiszen az egész testem borzong, mégpedig minden egyes pillanatban, amikor csak arra a bizonyos estére gondolok.
Hah, gondolok…. Nevetségesen hangzik ez így, hiszen egyáltalán nem kell, hogy így tegyek: állandóan akörül keringenek gondolataim. Elég csak elfelejtkeznem magamról egy pillanatra, lehunynom a szemem, és rögtön eszembe jut minden. Ugyanis ezzel az emlékképpel a fejemben kelek minden reggel, s végig e körül cikáznak gondolataim, miközben megpróbálom mindennapi teendőimet elvégezni… Sőt, minden éjjel visszatérnek az azon az estén történtek, hisz álmaimban újra és újra végigélem a eseményeket.
Ám még ennél is rosszabb, hogy mielőtt hangos zihálások közepette fölriadnék verejtékemtől nyirkos ágyamban, újra és újra átélem a felismerést. Azt a pillanatot, amikor minden kétséget kizáróan összeállt fejemben a kép. A felismerést, amikor rádöbbentem és megértettem, hogy mit is láttam én azon a bizonyos hűvös éjjel odakint a sivatagban. A felismerést, hogy nem vagyunk egyedül.
Az éjjeleim tehát gyötrelmesen telnek azóta, hiszen ilyenkor semmi sincs, ami – akár csak egy pillanatra is – elvonná a figyelmemet a fejemben cikázó, rémisztő gondolatokról. De mindenképpen dőreség lenne azt állítanom, hogy a nappalaim ennél jobbak lennének.
Minden bizonnyal a rettenetes felismerésem hatására megváltozhattam, hiszen nap nap után látom az egyre döbbentebb arcokon azt az értetlen kifejezést, amivel az utóbbi időkben rám néznek a környezetemben. Bár próbálják titkolni, látom szemükben azt az együgyű riadalmat, amit jómagam keltek bennük minden egyes találkozás során. A családtagjaim, a munkatársaim, még az utcai járókelők szemében is ugyan azt a ki nem mondott, elrejteni igyekezett érzést látom nap mint nap. Az érzést, amely eleinte aggodalomként nyilvánult meg bennük, majd – miután következetesen elutasítottam a tapintatos, segítő szándékú kérdéseiket – egy idő után szánalommá vált szemükben.
Először úgy éreztem, hogy föl tudom dolgozni magamban a látottakat. Próbáltam bebizonyítani magamnak, hogy ami ott velem történt, az csupán félreértése volt valamely számomra addig teljesen ismeretlen, ám egyébként természetes jelenségnek. A probléma csak az volt, hogy józan eszem nem engedte ezt. Sőt, akinek eddig erről meséltem, mind megmosolyogta, vagy egyenesen ki is nevette az egyébként nyilvánvalóan képtelenségnek hangzó történetemet. Habár valószínűleg én sem hittem volna el mindezt, ha mástól hallottam volna.
Tudom, most még zavarosnak hatnak eme sorok, habár be kell ismernem, hogy ama felismerés óta jómagam is ilyen vagyok. Akármilyen nehéz is lesz, mégis, még utoljára megpróbálom összeszedni szétzilált gondolataimat, hogy megértsétek végre azt a még soha, senki által nem tapasztalt, kétségbe ejtő félelmet, ami az utóbbi napokban érthető módon eluralkodott rajtam.
És hogy mi lesz azután, hogy eme sorokat kínkeservesen lejegyeztem? Úgy érzem, csupán egy út áll majd előttem. Tény ugyanis, hogy megállíthatatlanul csúszok lefelé azon a lejtőn, amely egyenesen az őrület mélységes szakadékába vezet. Ezt csupán egyféleképpen tudom biztosan elkerülni, mégpedig úgy (és tudom, ez lesz az egyetlen kiút), hogy megragadom elmém még épp szilánkjait, és a lehető leghamarabb, önként vetek véget életemnek, megóvva így környezetemet a rájuk nézve esetleg veszélyes énemtől. Inkább végzek ugyanis magammal, mintsem hagyjam, hogy – nem lévén ura magamnak – akár valamilyen nagyobb bajt okozzak társaimnak. Talán tettemet látva hisznek majd nekem, és óvatosabbak lesznek.
Bár azt a bizonyos végső döntést még ráérek később is meghozni, történetem elmesélésével már nem késlekedhetem. Következzék hát az alábbiakban mindaz, ami eme tébolyult állapotomat előidézte. Bár sajnos egyre ritkábban van így, most biztosan érzem, hogy tudatom tiszta, s kényszerképzetektől mentes.
Szavahihetőségemben – mindezidáig – soha, senki sem kételkedett. Lényegében egy átlagos személy átlagos hétköznapjait élem, nem is tartom ezért szükségesnek magamról bármit is írni. Akármilyen hihetetlennek tűnik ugyanis majd borzasztó históriám, azt előjáróban kötelességemnek érzem elmondani, hogy minden úgy történt, amint azt az alábbiakban leírom. Bár állíthatnám az ellenkezőjét…
Rátérek hát a lényegre: úgy tíz napja űrlényekkel találkoztam.
Tudom, nevetségesnek hangzik. Hisz a bulvár sajtó rendszeresen beszámol ilyesmiről. Egyesek a világűrből jött hajókat látnak az égen, míg mások egyenesen azt állítják, hogy találkoztak olyan értelmes lényekkel, melyek más bolygókról repültek ide mihozzánk. Általában csak (ahogy én is annakidején) legyintenek egy ilyen hír hallatán, azokat pedig, akik kiállnak történetük igaz mivolta mellett, sültbolondnak nyilvánítják.
Nevetségesen hangzik, vagy nem, ez tényleg megesett velem. Kint voltam a sivatagban, nem messze az egyenlítőtől (hogy pontosan hol, már nem emlékszem). Egy nyaralásomat töltöttem éppen, ugyanis azelőtt minden álmom egy ilyen sivatagi út volt. Egyedül (természetesen a szükséges felszerelések birtokában) ott, ahol még senki sem járt. Pontosabban mondva, ahol igen csak ritkán járnak. Bár az átlagot elriasztja az egyenlítő menti, kietlen kő- vagy homoksivatag, engem mégis valamiért mindig is lenyűgöztek a világ eme szegletéről készült beszámolók.
A sivatag mélyén voltam tehát, jó pár napi úttal a hátam mögött, távol a civilizációtól, amikor nem sokkal napnyugta után megpillantottam azt a tárgyat egy homokdűne mögött.
Egy hatalmas méretű (nagyobb, mint a lakásom), fénylő, kerek tárgy hevert lábaival némileg a homokba süllyedve. Döbbenten néztem a tárgyat, majd egyre inkább kezdtem megbizonyosodni afelől, hogy ez a valami semmi képen sem a mi civilizációnk műve. A széles, kerek forma természetes eredetét pedig rögtön kizártam. Ráadásul valamiféle furcsa, (általam még sosem látott) anyagból készült, és a színe is olyan érdekes és egyben idegen volt.
A tárgy körül különböző kisebb, szintén általam még sosem látott dolgok hevertek szanaszét a homokban. A se nem gömb, se nem henger alakú objektum körül a homok több helyen össze volt túrva, és – tudom, hihetetlenül hangzik, de igaz – a miénktől különböző méretű és alakú lábnyomokat véltem fölfedezni benne!
Akkor természetesen még nem is tudatosult bennem a gondolat, hogy ott egy idegen civilizáció hírnökeinek a nyomait látom. Csak álltam ott, a dűne tetején, és döbbentem bámultam az ismeretlen eredetű tárgyakat. Viszonylag hosszú időt töltöttem el így félig lebénulva a látottaktól, mígnem a furcsa tárgy (azóta tudom, hogy űrhajó) oldalán ki nem nyílt egy ajtó, vakító, rideg fényt árasztva magából.
Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan reagáltam a mozgásra. Rögtön a földre vetettem ugyanis magam, s a dűne pereme fölött kilesve követtem nyomon az események további alakulását. Ami ezután történt, az oly sokkolóan hatott rám, hogy – bár végig tágra nyílt szemmel néztem azokat – egyben az ájulás határán is voltam. Soha nem tapasztalt remegés jött rám, majd egyfajta fojtogató félelem is eluralkodott rajtam amiatt, hogy esetleg észrevesznek engem.
Az űrhajó ajtajában ugyanis egymás után négy imbolygó alak jelent meg, majd leereszkedtek a talajra valamiféle szerkezet segítségével. Imbolygó, bizonytalan járásuk egyszerre volt esetleges és rémisztő: annyira máshogy jártak!
És ahogy kinéztek! Teljesen különböztek tőlünk. A méretük, a végtagjaik, ó, és a legborzalmasabb, a fejük volt! A kinézetük egyszerűen ocsmány volt, a mozgásuk pedig valahogy nem tűnt eviláginak. Sajnos nem tudom pontosabban leírni azokat, mert annyira különbözőek voltak mindattól, amit mi ismerünk. Egyszerűen olyan… olyan visszataszító volt a látványuk! És a förtelmes, gyomorforgató szagukról még nem is beszéltem!
Szerencsére azon rövid idő alatt, amit ott töltöttek, nem hagyták el az űrhajó közelét. Ide-oda dülöngéltek, körbejárták a járművet (már ha azokat a rángásokat járásnak lehet nevezni) és összeszedegették a mindenütt szétdobált tárgyakat. Bizonyos eszközök úgy tűntek nekem, mintha fegyverek lettek volna, bár ebben nem lehettem biztos. Csak egyszerűen úgy tartották őket a természetellenesen hajló végtagjaikban…
Amikor mindet összeszedték, megálltak egy kis időre, szétnéztek (csak a csodának volt köszönhető, hogy nem vettek észre), majd mind a négyen visszaszálltak az űrhajóba. Az ajtó becsukódott utánuk (mint ha ott se lett volna előtte), aztán sokáig semmi sem történt.
Én a rémülettől moccanni sem tudtam. Csak remélni mertem, hogy nem vettek észre, és azon gondolkoztam, hogyan menekülhetnék el feltűnéskeltés nélkül.
Aztán egyszer csak hatalmas robajt hallottam az űrhajó felől. Odanéztem, és láttam, amint az vakító fény kíséretében felemelkedik a talajról, és elképesztően nagy sebességgel eltűnik az éjszakai égbolton.
Sok időbe telt, míg összeszedtem a bátorságom. Először el akartam futni, de aztán a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet. Lassan fölálltam hát, és lesétáltam a dűnéről oda, ahol nemrég még azok a visszataszító, természetellenes lények sétálgattak. Az űrhajó helyén csupán egy gödör volt, amely orrfacsaró bűzt árasztott magából. A mélyedésben és körülötte koromfekete volt a homok – egyszerűen megégett, még sohasem láttam ilyet!
A lények semmit sem hagytak ott. Semmi olyat, amivel később bizonyítani lehetett volna létezésüket. Semmit, leszámítva egyetlen egy dolgot. Egy furcsa lemezt találtam ugyanis nem messze a frissen keletkezett krátertől, mely félig eltemetve hevert a felszállás során felkavarodott homokban. Egy kis szögletes lemezt, melybe valamiféle jelek voltak bevésve.
Lehajoltam, és felvettem azt a valamit. Az érintése borzasztó érzéseket keltett bennem. Még sosem láttam és tapintottam ehhez hasonló anyagot. Ó, és azok a förtelmes jelek rajta! Annyira idegenek voltak! Vajon miféle ocsmány üzenetet jelenthettek?
Azt hiszem, akkor veszítettem el az öntudatomat, miközben azt a szokatlan alakú lemezt vizsgálgattam. Úgy hiszem, hogy a tudatom akkor fogta föl először, hogy azt, ami akkor nálam volt, egy minden szempontból ellenségesnek tűnő, idegen civilizáció készítette, és hagyta itt véletlenül vagy szántszándékkal a mi bolygónkon. Annak a tárgynak és azoknak a jeleknek rajta egyszerűen nem szabadott volna létezniük!
Másnap éjjel tértem csak magamhoz. A homokban feküdtem, teljesen kimerülve. Valószínűleg egy egész napot végigfutottam a sivatagban tébolyultan, míg elcsigázottan össze nem estem. Az a bizonyos lemez nem volt nálam, elhajíthattam valahol az eszeveszett rohanás közepette. Csak nagy felkészültségemnek köszönhettem, hogy akkor nem tévedtem el örökre a kietlen sivatagban.
Azóta sok mindenkinek elmeséltem a velem történteket. Megpróbáltam figyelmeztetni őket a veszélyre, de persze bizonyíték hiányában senki sem hitt nekem. Pedig én már tudom, mi történik itt valójában. A mienkénél jóval fejlettebb civilizáció valószínűleg már régóta figyel minket, hogy egyszer eljöhessenek a mi csodálatos bolygónkra, hogy itt aztán letelepedjenek, és hogy minket pedig szolgasorba taszítsanak, vagy akár ki is irtsanak!
Azóta sem merek belegondolni, hogy mi történt volna, ha azok az undorító lények nem a kietlen, egyenlítő menti sivatagban, hanem egy lakott területen szálltak volna le..
Nem tudok tovább élni ezzel a teherrel, túl nagy súly nehezedik rám. És félek! Reszketek, ha csak eszembe jutnak azok az ocsmány piktogramok azon a lemezen. Bár nem értem, mit jelenthetnek, elfelejteni sosem fogom őket! Pontosan emlékszem ugyanis minden egyes vonásukra. Azok a jelek annyira… természetellenesek voltak!
Nem akarom tébolyultként leélni az életem, úgyhogy inkább magam vetek véget lelki tipródásomnak! Mégis, mielőtt végleg elbúcsúznék tőletek, idemásolom azokat a jeleket. Hátha egyszer valaki mégis le tudja fordítani majd ezeket, s talán így megérthetünk valamit ama félelmetes lények velünk kapcsolatos, alattomos terveiből. Azon a lemezen ugyanis pontosan ez állt:
“BÉKÉVEL JÖTTÜNK AZ EMBERISÉG NEVÉBEN”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához