LFG.HU

Küzmös Imre
novellaCimkek

A hangzavar lassan csillapodni kezdett. Az Aréna penészes, szürke terméskőből épített falai megremegtek amint a lelátókon ülő több tízezer ember egyszerre üvöltött fel, ezzel nyilvánítva ki hangos tetszését a küzdelem végkimenetelét illetően. Gaius még mindig megrezdült minden egyes alkalommal, amikor a hangorkán kitört, pedig már veteránnak számított. Kilenc éve tapodta sarujával az Aréna véres homokját.

A kis dohos, félhomályos helyiséget, ahol várakozott, betöltötte a nyárközépi koradélután izzó forrósága. Gaius tarra borotvált fején kövér izzadtságcseppek ütköztek ki. Vértezetét már rásegítették, ami miatt még elviselhetetlenebbnek érezte a hőséget. A kis tölgyfaasztalkán, ami az ajtó mellett állt, egy kupa és egy kancsó nemes redóniai vörösbor volt, mint mindig. A kis ezüstözött réztálka, rajta a frissen szedett cseresznyével már csak az ő kedvéért került mellé. Arrius, a lanista, tudta jól, hogy kedvenc gladiátora sosem iszik bort a küzdelem előtt.

Gaius felállt a kis kőpadról, ahol eddig ücsörgött. Intett a fiatal segítőgyereknek, aki már ugrott is, hogy sisakját a kezébe adja. A fiú azt reméli, – gondolta Gaius – hogy egyszer majd ő is kiléphet az Arénába, ahol ünnepelt hős lehet, s mindent megkaphat. Legfőképp a szabadságra áhítozik, miként Gaius is azt kívánta leginkább, mielőtt Arrius felszabadította volna. Most mindene megvan. Pénz, nők, jó bor és étek, és mindenekelőtt: Szabadság.

Mostanában gyakran eltűnődött azon, miért nem hagyja el a “hideg fém és forró vér házát”, ahogyan az a csilini fickó nevezte az arénát. Ugyanabban a cellában laktak hónapokon át. Hogy is hívták….? Gaius megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatot is ki tudná rázni a fejéből, ami eltereli a figyelmét a közelgő újabb megmérettetésről.

De az emlék makacs módon belekapaszkodott Gaius emlékeinek kusza szövevényébe, és nem hagyta magát lerázni. Felrémlett előtte az a nap, amikor a csilini előtte hevert a porondon, és mosolyogva rákacsintott, mielőtt Gaius kardja megszabadította a szenvedéstől. Ugyanolyan rekkenő hőség volt, mint ma. A tömeg éppúgy üvöltött és őrjöngött, mint most.

“Nem!!! Nem most!” – űzte ki gondolatai közül Gaius a csilinit.

Még pár perc, míg a gondnokok eltakarítják a holttesteket, rózsaszirmokat és illatos olajat hintenek szét a homokon. Gaius elvett a tálkáról egy szem cseresznyét, és lassan komótosan forgatni kezdte a szájában, kis darabokat hasítva le fogaival a gyümölcs húsából. Odalépett a kis rácsos ablakhoz, mely az Arénára nézett, és látta a tüsténkedő szolgákat, amint lábánál fogva húznak kifelé egy élettelen testet.

Gaius elfordult. A vérontás sosem zavarta. Távol, északi hazájában, Manadogföldön járta a rigmus: “Élet és halál, mint jó testvérpár, kéz a kézben jár.” Az élettelen test alatt súrlódó homok azonban nem volt füle szerint való hang. A harcban elesettek tiszteletet érdemelnek. Gaius ezt hallotta apjától, és így is érezte helyesnek.

“Azt hiszed számít, hogy halálod után mi lesz a testeddel?” – tolakodott be ismét emlékeiből gondolatai közé a csilini. Egy este beszélgettek erről, és sok másról is. Épp azelőtt amikor…

Ekkor harsantak fel a kürtök, jelezve a tömegnek az új látványosság kezdetét. A zsongás elült, a nézők áhítattal hallgatták a kikiáltó szavait, aki bejelentette a következő küzdelmet.

Gaius kardját és pajzsát megragadva, elméjét kiürítve kilépett a szűk folyosóra, ahol már ott várt rá négy társa, akikkel meg kell ma küzdenie. Egyiküket ismerte, a többieket nem. Mind fiatalabb volt nála. Izgatottak voltak. Bor-, és áporodott izzadtságszag ülte meg a folyosót, ami belőlük áradt. A zsírral lekent fegyverek szagával elegyedve mindez sajátos, sehol máshol nem érezhető bűzzé olvadt egybe. A félelem és a harc szagává, ami kinn a porondon a vér édeskés szagával vegyülve átalakul a halál szagává, ahogyan azt Gaius elnevezte.

Az ajtó kinyílt, és az öt gladiátor, ahogyan az illem megkívánja, futva megindult az Aréna közepe felé. A tömeg üdvrivalgása köszöntötte őket, és Gaiust minden sötétárnyú gondolata elhagyta. Hallotta, hogy az egyik szektorból a nevét skandálják. Nyilván rá fogadtak. A befutóra. Elöntötte a büszkeség, és a visszavonulás gondolata ismét nagyon távolinak, érthetetlennek, és ostobának tűnt Gaius számára. Híres harcos lett. Nevét többen ismerik, mint ahány ember él szülőtörzsében. Elhatározta, nem okoz ma sem csalódást csodálóinak. Harcolni és győzni fog a véres homokban, miként eddig is, minden alkalommal.

Mosolyogva futott tovább, és pillantása az előtte trappoló gladiátorra esett, akinek hosszú, befont fekete haja volt. Mint a csilininek…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához