LFG.HU

HammerTimeCafe
Matador
novellaCimkek

Máté páros lábbal huppant a homokozóba, majd a betonszegély takarásába vetette magát. Gyuri alig lemaradva követte. Egy percnyi pihenőt tartottak, amíg kilihegték magukat. Veszélyes szakaszt hagytak maguk mögött, a célpont könnyen észrevehette volna őket. Máté feltolta orrán szemüvegét, és kilesett a fedezék mögül. A tanárnő a hinták melletti padon ült, és elmélyülten olvasott egy könyvet. Mit sem gyanított az ellene irányuló hadműveletről.
- Merre megyünk tovább? – kérdezte suttogva Gyuri.
- Balra, a ház mögött. – válaszolt rekedten Máté, a játszótér apró fészerére mutatva,
Amikor érezték, hogy a tanárnő nem fog felpillantani, kimásztak a fedezék mögül, és a választott irányba futottak. A fészer mögött biztonságban voltak, nem láthatta meg őket senki. Az épület túloldalán könnyedén bevetették magukat a játszóteret szegélyező bokrok sűrűjébe. Itt Gyuri került előre, Máté kicsit lemaradt. Féltette a szemüvegét az ágaktól, ráadásul – bár ezt nem vallotta volna be senkinek – tartott a pókoktól is. Amikor a kerítéshez értek, újabb terepszemlét tartottak. A hinták mögött voltak. Úgy számították, most már ellopózhatnak a padig, félig a tanárnő háta mögött, és megszerezhetik a zsákmányt. Egymásra néztek, bólintottak, majd óvatosan lopakodva megindultak.
Közel jártak már a padhoz, Máté szeme egyre a műbőr retikülön csüngött, amikor a tanárnő meghallott egy óvatlan lépést, és hátrafordult.
- Mátéka, Gyurika, mit kerestek itt? – mosolyodott el.
- Semmit, tanító néni, csak játszunk. – mondta Gyuri, Máté pedig elpirulva hátrébb
húzódott..
- Miért nem mentek focizni a többiekhez?
- Most nem lehet, majd később. – hangzott a válasz, és a két gyerek elsomfordált.
A tanárnő visszafordult a könyvéhez, mely annyira lekötötte, hogy már el is feledkezett a közjátékról.

- Nem lehet igaz, miért kellett hátrafordulnia? – mérgelődött Gyuri.
Máté csöndesen ment mellette, örült, hogy barátja nem tesz szemrehányást neki. Mindketten tudták, hogy ő botlott bele a kavicsokba. Visszatértek a játszótér végébe, a kidőlt – vagy soha fel sem állított? – rakéta formájú mászóka mellé. Ezt a részt csak bázisnak nevezték egymás között. Itt maguk lehettek, kivéve a kicsit odébb, egy pirosra és kékre festett mászóka-házikóban kuporgó lányokat. De ők nem számítottak, soha nem ártották magukat a fiúk dolgaiba. Ez persze kölcsönös volt, ahogy Máté is megtanulhatta, amikor tavaly egyszer velük akart játszani. Csúfosan kinevették, leforrázva kullogott el. Azóta ő sem törődött a buta lányokkal.
Ahogy a rakéta tövében ültek, és azon tanakodtak, mit játszanak most, egyszerre kulcs csikordult a hátsó kiskapu zárjában. A játszótér gondnoka lépett be rajta, egy kukát húzva maga mögött. Idős, valamikor minden bizonnyal termetes, de már kortól hajlott hátú férfi volt. A fiúk ritkán látták, de akkor mindig ugyanazt a kopott, szürke zubbonyt viselte. Máté szeme felcsillant, ahogy az öreg elsántikált mellettük a zörgő kukával.
- Gyere, kövessük! – súgta izgatottan barátjának.
Gyuri szó nélkül követte. Mindig Máté volt az ötletgazda, és ő szó nélkül ment, ha új játékra nyílt kilátás. Óvatosan lépkedtek a gondnok nyomában, aki néhányszor megállt, hogy szemetet szedjen fel a földről.
- Vajon miért nem dobja őket a kukába? – kérdezte Gyuri, amikor látta, hogy az öreg a kezébe gyűjti a zacskókat, csokipapírokat.
- Talán már tele van.
Az öreg megint megtorpant, elengedte terhét, és zubbonyának ujjába törölte homlokát. Lassan indult tovább.
- Nehéznek látszik… ilyen sok szemetet szedett össze az utcán?
- Lehet, hogy só van benne. – vetette fel Máté. Emlékezett rá, hogy az utcai nagy, narancssárga tárolókban is só szokott lenni. A mamája mondta egyszer, amikor megkérdezte tőle.
- Só? Az nem télen kell?
- Talán most is kell neki.
- Ugyan mire? – csodálkozott Gyuri, miközben meglapultak a beton pingpongasztal takarásában, mert a gondnok megállt a fészer előtt. Gondosan körbenézett, miközben elővette a kulcsot a zsebéből, és csak azután lépett be a sötét ajtónyíláson.
- Mire vigyáz ennyire? – kérdezte most Máté.
- Szerintem hullákat rejteget odabent – válaszolt Gyuri, és izgatottan elmosolyodott, amiért ilyen jó ötlete támadt.
Máté összeráncolta a homlokát, úgy figyelte a szürke kövekből emelt fészert. Egyszerre eszébe jutott valami.
- A sóval tartósítja a halottak testét.
- Micsoda? – lepődött meg Gyuri.
- Azért kell neki a só, hogy ne kezdjenek el rohadni az áldozatai. A kukában van a legutóbbi. – mindketten megborzongtak, ahogy elképzelték a szeméttároló mélyére gyömöszölt, sóval borított holttestet.
A fészerből most egy lassan beinduló, majd egyenletes tempóra váltó elektromos motor zúgása hallatszott ki. A fiúk felkapták a fejüket.
- Most kínoz valakit!
- Nem, szerintem ez egy daráló. – mondott ellent Máté – Most őröli porrá a csontokat.
Gyuri felkuncogott, tetszett neki az ötlet.
- És mit csinál a porral? Megeszi?
- Nem, csak eltűnteti a nyomokat. – Máté figyelmesen körbenézett – A homokozóba szórja.
Mindketten arrafelé néztek, a betonszegéllyel kerített homokozóra. Végül is az elképzelés egészen hihetőnek tűnt.
- Hol máshol lehetne jobban elrejteni a bűnjelet? – tette fel a költői kérdést Gyuri.
- Persze. És ott, az a fa, – mutatott barátja a szürke homoktenger szélén terpeszkedő tölgyre – szerinted mitől nő olyan nagyra?
Egy ideig nem szólaltak meg, fejükben további izgalmas rémségek kavarogtak. Nemsokára elhallgatott a motor, majd nyílt a fészer ajtaja, és a gondnok lépett ki rajta. Egy gereblyét tartott a kezében, mellyel a bokrok alól kezdte összegyűjteni a lehullott leveleket. Az ajtót nem csukta be, hiszen csak néhány lépésre ment. A fiúk megbabonázva meredtek a sötét nyílásra, ugyanaz járt a fejükben:
- Nézzük meg, mi van odabent! – mondta ki végül Gyuri.
Óvatos léptekkel indultak a fészer felé, szemüket le sem véve a gondnok hátáról. Úgy érezték, hogy tiltott dolgot tesznek, ezért készen álltak rá, hogy bármikor kereket oldjanak. Már ki tudták venni az ajtó mellé támasztott hólapát alakját, amikor az öreg észrevette őket. Megállt kezében a gereblye, és szemöldökét összevonva rájuk mordult, mire ők rémülten elrohantak.
Csak a homokozó melletti tölgy takarásában álltak meg. Máté a térdére támasztotta kezét, úgy kapkodta a levegőt, Gyuri pedig a fának dőlt.
- Még jó, hogy nem kapott el minket is. ¬- lihegte Máté.
- Én nem féltem tőle.
- Persze! Te futottál el.
- Nem is igaz. Csak megnéztem hová mész.
Erre aztán kitört belőlük a röhögés.
- Felszúrt volna minket a gereblyével. – nevetett Máté, és mutatta is, hogyan.
- Aztán mi is a kukában végeztük volna, a tanító néni meg hiába keresne minket.
Ezt a gondolatot rendkívül viccesnek találták. Egymást túlkacagva vetették fel az újabb ötleteket, hogy mi történik majd, miután a gondnok múmiává aszalja a holttestüket.
- Ledarálna minket is, és éjszaka elszórna a homokozóban. – mondta Gyuri.
- Aztán az ovisok a mi csontjainkkal homokoznának. – kontrázott rá Máté.
- Készülne belőlünk homoktorta, meg homokvár.
Máté közben kilesett a fa mögül. A gondnokot kereste, de helyette azt vette észre, hogy a többiek sorakozóhoz készülnek a játszótér bejáratánál. A tanárnő éppen eltette könyvét a retikülbe, majd türelmesen rendezni, igazgatni kezdte a gyerekeket, hogy meg tudja őket számolni.
- Mennünk kell, a többiek már ott vannak.
- Siessünk! – indult el Gyuri.
Máté két lépéssel mögötte futott, és már a homokozó szélénél járt, amikor érezte, hogy a lába kifordít valamit a homokból. Sejtette, hogy egy fadarab, de ösztönösen megfordult, hogy megnézze. Nem ág volt, és nem is ismerte fel rögtön, mi az, ezért felvette, hogy megnézze közelebbről.
Gyuri is megtorpant, amikor érezte, hogy barátja nem követi. Megfordult, és látta, hogy Máté értetlen arccal áll a homokozó szélén. Kezében egy lábszárcsontot tartott.

(Hatodik Bugyor novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához