LFG.HU

Szodas_Lova
novellaCimkek

- Jó reggelt! Jóóóóó reggelt!!! Új nap, új lehetőségek, új… Izé! –

A rádió megszokott stílusában harsogta tele baromságokkal a szobát, és Jan nem igazán érezte jól magát. A torka kapart, pontosabban nem is a torka, hanem a tegnap esti, mértéktelenül fogyasztott cigaretta. Úgy érezte, hogy a szájszagával komoly csapást lehetne mérni bármely második világháborús kommandós egységre, beleértve azt is, amelyik annak idején megpróbálta likvidálni a Führert, és majdnem sikerült is nekik. Minden bizonnyal a Sasfészek őrei is Karpatit szívtak… Hirtelen rövid látomása támadt a szomszédjáról, akit, ha csak lehetett, szeretett elkerülni, mivel a gégéje helyén egy hüvelykujjnyi lyukat viselt, gézkendővel fedve. A géz alul nem volt rögzítve, így egy erős fújás fellebbenthette a lyuk elől, amit tulajdonosa soha nem is mulasztott el megtenni, ha Jannal találkozott.

Pár napja elkaphatott valami betegséget, mert olyasmi hangok jöttek át a lakások közötti vékony válaszfalon, mintha valaki egy velőscsontban rejlő lehetőségeket próbálná kiaknázni. De nem erről volt szó. Gandu bácsi a torkát fújta, egy nagy ruhazsebkendőbe, amit mindenhová magával hurcolt. Jan ezt a folyosóra nyíló kisablakból látta, porszívózás közben. Utána pár napig nem tudott joghurtot enni, és most az emlékek hatására a cigaretta elhagyása mellett döntött, közvetlenül fogmosás után. Előtte talán mégy egyet. A tegnap megírt levélre még rá kell nyalnia a bélyeget, annak is rossz íze van, azt lenyomja egy cigivel, aztán fogmosás. Megkereste a levelet, az asztalon heverő kupacban pedig bélyeg után kutatott. Az albérlőtársai nem a rendszeretetükről voltak hírhedtek, az ő holmija ráadásul valahol alul volt. Hopp, egy bélyeg! Sárga, fura, szemüveg nélkül nem is látja igazán, de bélyeg. Nyal, tapaszt. Nem ragad. Nyalt rajta egy jó nyálasat, de semmi. Inkább előkereste a fiókból a papírragasztót. Ez fontos, ha ma nem küldi el, vége az egyetemi pályafutásának. A borítékot is leragasztotta. Király. El van rendezve.

Megkereste a szemüvegét, és kilépett az erkélyre. Odalent csend volt, korán volt még. A köd lustán terpeszkedett, csak néha- néha kavarodott meg egy kicsit a szeme előtt. Szárnysuhogást hallott, de nem törődött vele, az alsó szomszéd rendszeresen etette a galambokat, akik nem csak a táplálkozást, de már a szexuális életüket is odacsoportosították az ő balkonjára. Ezzel persze a végletekig magára haragította a többi lakót, de koránál fogva ez őt nem különösebben érintette, mivel eljutott a szenilitásnak arra a bukolikus fokára, hogy mindenkit a barátjának, szélsőségesebb esetben a rokonának hitt. Pimpi néni így Jant hol unokaöccsének, hol a postásnak gondolta, ami közül az első sokkal kellemesebb volt, mert a második esetben nem igazán tudott elszámolni Pimpi néni nyugdíjával.
A suhogás abbamaradt. Közvetlenül az erkély korlátjánál. Jan kissé meglepődve nézett oda, mivel egyetlen szexuálisan túlfűtött galamb sem akart eddig kapcsolatot létesíteni vele, igaz, ezt ő sem igényelte. A zaj azonban nem egy galambtól származott.

Egy varjú ült az erkély szélén, és őt nézte.

Meghökkent. Nem szokott varjakkal farkasszemet nézni, itt egyébként is varjúszemről volt szó. Az állat rezzenéstelen tekintettel bámult a szemébe. Kicsit zavarba jött, mert a tekintetben a leplezetlen rosszindulat heves akarással keveredett. Zavartan beleszívott a cigibe, és azon gondolkozott, hogy vajon mit kellene most tennie. Kifogásokat keresett magában, hogy miért nem mer szembenézni a helyzettel: reggel van. Alig aludtam. Fáradt vagyok. Izé. A helyzet viszont továbbra is pillantás nélkül nézett vele szembe, kissé félrefordított fejjel, mintha a szablyaszerű csőrre kívánná felhívni a figyelmet. Jan érezte, hogy eljött a cselekvés pillanata, és egy torokköszörülés után megkérdezte a legnagyobb hülyeséget, amit egyáltalán ebben a helyzetben lehetett:
- Kérsz egy slukkot?- A varjú meghökkentnek tűnt. De nem sokáig. Jan zavartan lenézett az utcára.
- Hülye vagy? Csőrrel hogyan szívjak bele?-
Kis híján szívrohamot kapott. A varjú rekedtes hangon válaszolt.
- És különben is. Nem ittunk egymás lábvizéből. Maga minek tegez?
- Mért magázzak egy varjút?
- Az nem tűnt fel magának, hogy velem beszélget? Akkor már akár nyugodtan magázhat is. Úgyse hiszi el.
- Én? Már miért ne hinném?- Jan kissé megsértődött. Igenis van fantáziája.
- Azért, kedves fiam, mert eddig senki sem hitte el.
- Nem vagyok a maga fia. Emlős vagyok.
- De fiam lehetne! Én vagyok az idősebb. Ötven éves vagyok. Az emberi számítás szerint… körülbelül ötven.
- Akkor miért nem tegez maga engem?
- Ha már itt tartunk, akkor nem szeretem a huszárpertut.
- Esetleg?… Igyunk pertut?
- Az illem szerint ezt nekem kellene felkínálnom, de mivel nem hordozok egy minibárt a szárnyam alatt, ezért most nem sértődök meg.
- Ez nagyvonalúság öntől. Mit iszik?
- Konyak van?
- Azt hiszem… Öööööö, fáradjon beljebb. – A varjú illedelmesen lefosta az erkélykorlátot, majd szárnyra kapva belibbent a szobába. Az asztalon landolt, leverve a borítékot.
- Hopp! Erre vigyázzunk! – Jan felkapta a levelet a földről.
- Elnézést.
- Semmi gond. Mibe kéri a konyakot? Úgy értem, miből lehet konyakot a legjobban csőrrel inni?
- Konyakospohárból.
- Ööö… kávés is jó?
- Jó.
- Mindjárt elmosom.
Jan agya bénultan küzdött, hogy visszanyerje az uralmat a történések felett, de amikor a penész a pohár alján sértődötten sziszegni kezdett a mosogatószer hatására, feladta. Kíméletlenül kisúrolta a poharat, nem törődve a következményekkel. A szobába visszaérve látta, hogy a varjú letelepedett a fotel támlájára, amelyben Rob vackolt el, és a történtek ellenére konok kitartással horkolt. Az állat jól látható vágyakozással meredt Rob szemhéjaira.
- A konyak.
- Ide vele!- Letette az asztalra. A varjú odaszállt, és egy szippantással eltüntette. Ő is lehúzta.
- Akkor szasz!
- Édes fiam, az udvariasság akkor is megmarad, ha tegeződünk. Szervusz. Nincs véletlenül itthon valami ennivalód?
- Te most koldulsz?
- Ne alázz meg. Inkább kínálj, ha már behívtál. Elvégre itt most én vagyok a vendég.
- Parízer jó lesz?
- Tökéletesen. Uborkát, kenyeret, kést nem kérek.
Jan tálalt. Egy tányérra készített a varjúnak egy pár szelet párizsit, magának pedig vajas kenyeret, sajttal. Odatelepedtek az asztalhoz, ő még fölpattant kikapcsolni a rádiót. Minden szót jól akart hallani. De nem sok szó esett, a varjú némán felkapkodta a szeleteket. Héjastul.
- Nem kellett volna meghámozni?
- Ha ez most nem kérdezed meg, sokkal jobban érezném magam.
A beszélgetés kissé leült, senki nem szólt. Jan úgy érezte, ha nem töri meg a csendet, meghülyül.
- Egy sört?
- Jöhet.
A hűtőhöz ment, kicsit motoszkált. Kibontotta az üvegeket. A madárét egy pohárba töltötte, a magáét üvegből kezdte meg.
- Nem túl korai még a sör egy varjúnak?
- Egy sör soha nem túl korai.
- Ééés… Milyen manapság varjúnak lenni?
- Nem különösebben érdekfeszítő. Télen a banda, nyáron a család. Kevés a kaja. Kevés a pia. Hideg a szállás. És milyen manapság embernek lenni?
- Dettó ugyanez. Mármint egyetemistaként. Annyi csak, hogy amíg egy varjú sokáig varjú, én már csak két évig maradok egyetemista. Utána rosszabb lesz.
- Miért gondolod, hogy varjúnak lenni élvezet?
A jószág rosszindulatúan bámult rá. Kicsit dülöngélt, előre- hátra ingadozott a szék karfáján. Jan belegondolt, hogy alig egy kilós állattal itatott meg fél deci konyakot, meg egy pohár sört. Valószínűleg iszonyúan részeg lehet.
- Az is legalább akkora szopás lehet.
- Nekem te itt ne empatizálj! Semmi okod rá. Ti nem hullotok el százszámra telente a hidegtől!
- De. Sajnos igen. És ugyanúgy, mint nálatok, nálunk is az öregek fagynak meg előbb.
- Nem lehet összehasonlítani a két dolgot. Megyek, könnyítek magamon.
Felrebbent, és a szobába repült. Jan is felállt, hallva a puffanást.
- Te most ezt direkt csinálod?
- Ne haragudj, de elég hideg van. Ilyenkor már be szoktuk csukni az erkély ajtaját. Nem tehetek róla, hogy üvegezett.
- Engedj ki! Felrobban a kloákám!
- Oké.
Kinyitotta az ajtót. A varjú pár erőteljes csapással rárepült a korlátra, de megkapaszkodni nem tudott benne; egy folytott károgással lezuhant róla. Jan odaugrott, de csak a köd nézett vele szembe, vak, tejfehér szemmel. Egy darabig nézelődött.

Semmi. Hang sem hallatszott, csak egy halk köhögés valahonnan, távolról, mintha valaki paplanokkal vastagon bevetett ágyban fulladozna. Kicsit még várt, de fázni kezdett, így hamarosan bement. Az ajtót becsukta, a szoba már így is épp eléggé kihűlt, Rob közben valahogy magára ügyeskedte az ő takaróját, és továbbra is mélyen aludt. Előkereste a borítékot, és felöltözött. A liftben új firka nézett vele szembe: “Egy hiba vagy. Szerezz egy kötelet, javítsd ki magad.” Az utcán hideg volt a levegő, a tél szagától terhes, dércsipkéket viseltek a fák, az utolsó pókhálók finom függönyként lógtak közöttük, rezzenetlenül. Megborzongott. A posta közel volt, gyorsan odaért, bent meleg és félhomály fogadta. Csak egy ablak volt nyitva a műfa burkolatú teremben, és senki sem látszott várakozni. Legalább gyorsan végzek, gondolta. A hivatalnok öreg volt, ráncos arcából meglepően kék szemek világítottak rá hidegen. Beadta a levelet az ablakon. Megcsörrent a telefonja, sipítva hasogatta fel a csöndet. Bocsánatot motyogott, és felkapta. Rob volt az, kásás hangon kívánt jó reggelt.
- Heló. Hozz kenyeret. Nem láttad a bélyegemet?
- Milyen bélyeget? Abban a szobában egy döglött kutyát sem lehetne megtalálni.
- Mindegy, még keresem.
- Csá.
A postai alkalmazott még mindig metszően nézett rá. Kezében a levelét tartotta, nyújtotta vissza.
- Ilyen bélyeg nincs rendszeresítve a postánál. Ragasszon rá másikat, mert nem fog így elmenni.
Jan meredten nézett a borítékra. A bélyeg kicsi volt, sárga. Egy szmájli vigyorgott rajta hülyén. Egy pillanatra megállt a világ. Aztán újraindult. Zavartan másikat kért, ezt pedig levakarta, és a szemetesbe szórta. Aztán kért inkább egy másik borítékot, elvégre soha nem lehet tudni, kinek a kezébe kerül. Fülig vörösen nyújtotta oda a szigorú hivatalnoknak. Az hangos dörejjel bélyegzőt ütött rá, majd elköszönés nélkül az újságjába temetkezett.
Jan kiment az utcára. Össze volt zavarodva. A közeli parkban egy padra ült. Sütötte az ülepét, olyan hideg volt. Próbálta kitisztítani a fejét, nagyokat szívott a karmoló levegőből, fejét hátravetette. Megakadt valamin a szeme. A ködből, a semmiszínű, üres fényből valami fekete hullott alá. Kerengve szállingózott, mint egy tollpihe. Nem messze tőle ért földet. Egy zilált tollazatú, kopottas varjú volt az. Az oldalán landolt, kétségbeesett vergődéssel igyekezett talpra állni, de csak ülésbe tudta küszködni magát. Felhős szemmel bámulta Jant, aki nem tudta, mit tegyen. Felállt, és közelebb lépett hozzá. A varjú vad küzdelemmel igyekezett távolabb tőle, közben rekedten károgott.. Megállt. Várt kicsit, majd megfordult. Hazament.

Mikor legközelebb arra járt, megint látta a madarat. Gyenge hó fedte a tollait, a szemei üres, nyitott jéggolyók voltak. Szempilláira kacskaringós mintákat rajzolt a dér.

Ez az írás a Hatodik Bugyor scriptorium feladatára íródott. A feladat bemutatkozó novella írása volt, tetszőleges témában.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához