LFG.HU

HammerTimeCafe
Peter S. Beagle
novellaCimkek

/A The Raven hírlevél aktuális számában megjelent rövid esszé fordítása./
fordította: SeSam

EGÉSZEN más, amikor sikongatnak. Minden teljesen rendben volt, amíg el nem kezdtek sikongatni.

Negyvenvalahány íróként és időnként énekes/dalszövegíróként eltöltött évem alatt számtalanszor beszéltem közönség előtt, és eközben meglehetősen sokat tanultam a szórakoztatóiparról. Megtanultam, hogyan kell megfelelően használni a mikrofont, hogyan kell sietve felmérni egy tömeget, és eldönteni mit szeretnek benned, és – a legéletbevágóbbat – hogyan kell elhagyni a színpadot, sem túl korán, sem egy nanoszekundummal túl későn. Egy kevéssé mestere lettem a nevetés és a taps értékbecslésének, az illedelmes akadémikus körömtapstól az olyan közönség nagylelkűbb tapsáig, aminek nem probléma az sem, ha nem szeret. És egyszer-egyszer volt alkalmam a felemelő zúgáshoz, amikor megleped a hallgatóságot, úgy hogy elnyerje a tetszésüket. Nem vagyok szóló komikus, de tudom ezeket a dolgokat.

De a sikongatás…

A sikongatás egyenlő a 12 éves lányokkal. A sikongatás a Beatles, a Stones, a Grateful Dead, James Brown, Julio Iglesias, Britney Spears. A sikongatás mindig felizgatott, részben mert sosem értettem meg vagy kezeltem jól a hisztériát, részben mert a sztárok nyakkendőjéért vagy alsóneműjéért való sikongatást egy hajszál választja el a fejüket követelő vonyítástól. Letaglózott, amikor értem kezdődött el.

Egy Oscar-átadást követő partin történt, amit a TheOneRing.net, egy J.R.R. Tolkien és más epikus fantasy írók munkájának szentelt weboldal adott A gyűrűk ura: A király visszatér tiszteletére. Egyike voltam a körülbelül kétszáz vendégnek, akik megtámadva a koktélokat és a kanapékat felszabadultan ünnepeltek. Nem csak a fölényes győzelmet, hanem a tényt, hogy egy irodalmi státuszt oly sokáig megtagadott grandiózus mese – sok más történettel egyetemben – végre kulturálisan is létjogosultságot nyert. Egykoron, amikor a világot csak tüzek világították meg minden irodalom az volt, amit ma fantasynak hívunk. De azután jött a villamosítás és nem csak Tolkien tündéi fogytak és fakultak, míg el nem veszítettük őket. Még így is, az “igazi” irodalomtól elkülönített fantasy, amit csak furcsa szerzetek, hangyásak és megszállottak olvasnak, legnagyobb részt a múlt század második felének terméke. A köré épített falak egyenletesen morzsolódnak napjainkban; mi különcök, kitörtünk és dúljuk az irodalmi kastélyokat. Hangos éljenzésünk így szólt: Hurrá, végre, értünk is!

Előre tudtam, hogy fantasy író lévén valószínűleg bemutatnak a színpadon, és vártam az ilyenkor szokásos illő ünneplést, amihez hozzászoktam az évek alatt. Nem kell valami hatalmas dologra gondolni, de ennyi kijárt nekem.

Amikor eljött az idő, és a konferanszié bemutatott, mint “különleges vendég”-et, Az utolsó egyszarvú íróját…

Soha nem jutott el a nevemig.

A sikongatás nem szűnt. Már mondtam, hogy le voltam taglózva, de ez több volt annál. A fizikai paralízisen túl mentálisan is sóbálvánnyá meredtem. Egy barát szó szerint feltolt a lépcsőkön a színpadra. Jó érzékkel rájött, hogy onnantól a reflexeim többé-kevésbé átveszik a hatalmat.

A családomban hagyománya van a szórakoztatóiparnak. Tapasztalatlannak, naivnak és ösztönszerűnek tűnhetünk, de a felszín alatt nagyon is jól tudjuk, mit csinálunk. Odasétáltam a mikrofonhoz, vártam, hogy az ováció alábbhagyjon egy kissé, majd a következőket mondtam: “Szóval ilyen érzés. Mindig is kíváncsi voltam.”

Újra rákezdtek. Ezúttal hangosabban.

Nem tudom, megfelelően hangsúlyoztam-e mennyire nem vagyok hozzászokva az ilyen jellegű fogadtatáshoz. Biztos vagyok benne, hogy nem emeltem ki eléggé, mennyire függőséget okoz. Másodpercekre volt szükség, – másodpercekre - hogy akarjak még, mintegy követelve, még ebben a percben. A vágy durvasága megdöbbentő volt, főleg egy olyannak, aki élete során mindig is szerény hivatásosként gondolt magára, távol a reflektorok kereszttüzétől, akinek csak az számít, hogy a munkáját rendesen elvégezze. De amikor visszatekintek arra a pillanatra, csak az éhségre emlékszem, és utána a jutalomra. Méghozzá sokkal erősebbre, mint eddig valaha ismertem. Ilyen lehet, mint amikor a frissen született vámpír először kóstol embervért.

Amikor lekerültem a színpadról, (pont időben; újabb reflex) az este hátralevő részében olyan emberek gyűrűjében találtam magam, akik folyamatosan arról beszéltek, mekkora megtiszteltetés érte őket, hogy velem találkozhattak, és mennyire hatottak a novelláim és regényeim az életükre. Azonnal Barátságos módba kapcsoltam, – minden írónak, függetlenül az eladási adatoktól, van ilyene – határozott szemkontaktust tartottam, apró szerénykedő vicceket meséltem, és mindenek felett komoly kérdések feltevésével személyes érdeklődést mutattam. Régi trükk, egyike a legjobbjaimnak, és paradox módon meglehetősen komoly. Ezúttal azonban nem hallottam sem őket, sem magamat, mert a sikongatás még mindig ott visszhangzott a fejemben. Nem sokra emlékszem a sikongatás után.

Viszont most megértettem valamit, amit eddig soha. Nem csoda, hogy a szólisták, az énekesek, a matinéhősök (hívnak valakit még így egyáltalán?) az utolsó utáni búcsúturné, visszatérés után is lehetetlennek érzik, hogy visszavonuljanak a színpadról. Nem meglepő, hogy a sztárok és szupersztárok gyakran szörnyetegekké válnak; ami figyelemreméltó, hogy nem mindegyikükkel történik ez. Megvolt az első kóstolóm a vérből – fogalmam sincs, mivé lennék, ha valaha is jutna belőle több. Kérlek, emlékezzetek amikor a tizenharmadik Oprah-beli fellépésem után durván félresöpröm az autogrammért nyújtott könyvecskéket, az úton kifelé, hogy később teljesen tönkretegyem a hotelszobámat, hogy én egy rendes ember voltam, egy szerény, átlagos ember, igazi szeretnivaló alak. Esküszöm, a sikongatás az oka – én valójában nem vagyok ilyen, csak az a sikongatás…


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.sesam.hu]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához