LFG.HU

Silvermoon
novella

Nem maradt más, csak a becsület. Kár, hogy nekem az sincs. Asszonyok módjára szorítom a tantót, aztán összegyűjtöm minden megmaradt erőmet. Nincs jogom, hogy apám harcokban edzett katanáját használjam. A kis tőr éles, csupán egy mozdulat, megrándulok. Egész testem remeg, a nyakam szétnyílik, mint egy virág. Minden kép egy pillanatba zárul. Most egyedül vagyok, teljesen egyedül. Levegőért kapnék, mindhiába. Vér bugyog csak át a roncsolt torkon.

Amikor megszületett, egy téli éjszakán, ezüst fény ragyogott – szikrázott a havon. A fák között, a réteken fehér tükröt tartott a Holdnak milliónyi kis hópehely. Amikor erre a világra érkezett, meleg szoba fogadta. Forró vízbe mártották, azután felsírt. Vörösre festette a vizet. Az anya hófehér bőrű, hollóhajú lány a fáradtságtól és a nyugtató teáktól hamar elaludt. A béke és nyugalom fátyolként borult rá. A kisfiú az apa ölében szundított, pufók arcát a puha ruhákba fúrta. Az apa sem bírta sokáig a virrasztást, s csak a szolganép járkált éberen, léptére úgy vigyázva, hogy a csendet meg ne törje.
Aztán reggelek jöttek és újabb éjszakák, majd hajnalok megint. Virágoztak a cseresznyefák és elhullatták minden szirmukat évről – évre, újra és újra. Ők hárman minden évben ott álltak a fák alatt, mosolyogva. Az aranyobis, zöldkimonós férfi és párja, a gyönyörű, hollóhajú, kékszemű lány. Mellettük a gyermek, a szelíd és szép, pufók fiúcska. Gyermek volt még, mikor nyolcadszor nézték a hulló szirmokat. Nem mosolyogtak többé, csak ketten maradtak. A kékszemű nő csendesen sírdogálva húzta magához kisfiát, akit úgy neveltek, hogy ne sírjon soha. Elesni a daimjó szolgálatában becsületes halál, az egyik legnagyobb érdem egy katonának.

Könnyek csorognak végig arcomon, és arra vágyom, bárcsak lenne itt valaki, aki még megmentené a tisztességemet. Bárcsak volna valaki, aki katanájával elvágná szenvedéseim fonalát és megszabadítana a gyalázattól.

A szenszei szigorú volt, de igazságos. Méltóságteljes, fiatal férfi, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a kamikhoz imádkozott. Asszonyt sosem vett magához, egyszerű életet élt. Példamutatóan viselkedett az ifjak előtt. Talán pont ezért választották őt, és talán pontosan ezért nem hitte volna el róla senki az igazságot.
Ott állt a többi tanító között a fiú gempuku ceremóniáján. A fiú büszkén harcolt, nem akadt legyőzője. Talán kicsit kevésbé hajolt meg a mesterek előtt, mint azt az illendőség, az udvari etikett diktálta volna. Akkor még mindenki meg volt győződve róla, hogy oly kitűnő harcos válik majd belőle, akárcsak apja. Így lett gyermekből szamuráj.
Lehetséges, hogy épp a modora miatt esett rá a mester választása, őt vitte magával, amikor a császári udvart felkereste évekkel később, nem valamely nyájas talpnyalót.

Szenszei, te, aki azzá tettél, amivé lettem, te sem állsz mellettem most, mikor a végső perc eljött. Ha tudnám, hol jársz, kiszagolnám a lépted. Ha tudnám, két kezemmel tépném ki a szíved, barát és áruló mesterem.

A fiú felnőtt. Kecses lett a lépte, mint a darvaké. Kék szemei és hollóhaja anyját idézték. Úgy forgatta a katanát, mint ecsetet a festő. Művészetet látott, aki harcolni látta, sokszor utoljára életében.
Nem félt a csatákban a vérgőzös mocsoktól, az ellenség harcosaitól, túlerővel szemben nem hátrált meg soha. Talán pont ezért bízott meg benne annyira a daimjó, hogy lányát neki ígérte, és talán pont e bizalom miatt nem csodálkozott senki, hogy a szerzetes-harcos mester őt választotta maga mellé a krizantém udvarába.

“Atyám helyett atyám, soha nem volt nőm atyja, miért nem vagy itt velem most, mikor életem szentelem azért, hogy rólad a szégyenfoltot lemossam. Miért vagyok én egyedül?”

A hosszú és fáradtságos úton a szenszei mindent elmondott az ifjúnak a küldetésről. Kését kezébe fogta s az ifjú haját rövidre vágta. Hosszú hollóhaj – legyezőként nyílt a szélben, ahogy tovahaladtak. Ott volt minden, a fekete ruha, a maszk, a fiolák, a fegyverek. És ott, és akkor a szenszei két erős karjába zárta, és erős karok között ő békét talált. Amateraszu kövér könnycseppeket hullatott.

Szenszei, te, aki szerettél engem, aki barátnak neveztél, miért nem enyhíted most a fájdalmamat, hogy még egyszer, hogy utoljára karodba zárj, s ott nyugalmat találjak?

Hamar megismerkedett küldetése célpontjával. Azzal a fiatal, agilis férfivel, aki az ellenséges klánt képviselte a császári udvarban. A férfivel, aki csak arra nyerhetett időt, hogy a császár megismerje vak és mohó vágyát, hogy a daimjó lánya s vele földjei az övé lehessenek. Ha az uralkodó mellette dönt, a daimjó szava kevés, hiába ígérte már másnak kedves gyermekét. Már másnap éjszaka felöltötte a fekete ruhát, az egyszerű maszkot, a kardot, mit előtte bőven bekentek az egyik fiola tartalmával. Most tudta már, hogy mindenre megtanították, lopakodott és hallgatózott, kúszott és bújt a kertben. Megpillantotta a diplomatát: látszólag egyedül üldögélt egy kis tavacska partján és hallgatta a császár madarait, akik éjjel is énekeltek.
Elő a kardot! Gyorsan, mint a ragadozó állatok, csapott le, de a férfi szembefordult. Mintha nyugodt, de gyorsan eszmélő meditációban várta volna végzetét. Kard feszült kardnak. Hosszúra nyúlt a néma küzdelem. Végül győzött a jobb, de ő is számtalan sebből vérzett és ekkor már tudta azt is, hogy a másik penge sem volt “csupasz”. A méreg gyorsan áradt szét a vérrel, míg végül elveszítette látását.

Anyám, te legszebb, gyönyörű asszony, fiad miért nem hajthatja utoljára fejét öledbe? Miért nem óvod meg őt a szégyentől, miért nem temeted őt tested mélyére, hogy végső álmát ott aludja békén?

Vakon térdelt az áldozat felett, kezét mellére szorítva, és ott a ruha alatt érezte a tantó rideg hűvösét. Már nem maradt idő gondolkozni, a becsület a kétes győzelem fölé kerekedett. Most már tudta, miért történhetett meg mindez. Tudta azt is, hogy miért van egyedül. Ő a politikai küzdelem kegyetlen go – tábláján parányi kő csupán, aki “aljasul” öl, aki ölt a “féltékenységtől” elvakulva.

(Hatodik Bugyor novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához