LFG.HU

Nagy Sándor
novella

A Pyarron előtti 16923. esztendőben, az Amhua-hegy lábánál

A crantai szeme gyűlölettől izzott. Hatalmas, karmos markában irdatlan, embermagas kardot szorongatott, a fegyver pengéjéről bő patakokban folyt le a vér. A robosztus férfi előtt hamuszín hajú kyr nemes feküdt önnön mocskában, vérbe fagyva, felnyitott hasából belei ömlöttek a földre. A crantai felpillantott. Jobb szeme – az ép – összeszűkült, ahogy a hegy lábánál elterülő mezőn tomboló csatát fürkészte; bal szemének helyén feketelunír szemfedőbe foglalt borostyán izzott, testetlen támadók után kutatva. Kyr és crantai harcosok százainak vére festette vörösre az Amhua-hegy parányi hágójának mezejét, de a csatatéren még így is több mint másfél ezren harcoltak. Tépett kyr hadilobogókat cibált a szél, crantai sáska-klán harcosok és kecses daru-katonák hada pusztított a fakószín hajú egységek sorai között, hollóhajú sámánok küldtek rontást az ellenre; megtizedelve soraikat. Sokan – kyrek és crantaiak egyaránt – megnyomorodva, tehetetlenül, fetrengtek a vértől és az esőtől felázott földön. Fájdalmas ordításuk elveszett a csata hangzavarában. A hódítók idézőmágusainak köszönhetően szellemharcosok serege próbálta menteni a menthetetlent, a kyr elősereg teljes megsemmisülését. Azonban ők is csakhamar semmivé enyésztek a crantai őssámánok praktikái által.
A mezőt körülölelő ereklyesziklák pedig csak hallgattak.
A vasmarkú férfi átgázolt a derékmagasságig érő keserűsáson, egyenesen a hegyoldal lábánál fekvő agyagépületek felé vette az irányt. Az egykori őslakosok kunyhójának legnagyobbika most hadászati szerepet töltött be, helyet adott a crantai hadak vezetőinek. A kahubok itt véglegesítették stratégiájukat, a kilenc hadúr közül hatan, innen vezérelték parancsaikat; a sáska-mentalisták itt fogták össze csapataik mozgását és itt vertek tanyát a külső tartományok sziklamágusai és vtah-sámán küldöttei. Hárman a kahubok közül azonban maguk is a csata forgatagába vetették magukat. Ők voltak a crantai birodalom legjobbjai. Gyermekkoruk óta erre nevelték őket, kiválasztottak voltak ők a kiválasztottak között. Személyüket temérdek legenda és hőstett övezte; a mindenkori Hármak nevét – életükben és haláluk után is – félték és rettegték szerte a tartományokban.
Most pedig végre a kyr fattyak is megtapasztalhatták veszett hírüket.
A vasmarkú öles léptekkel haladt célja felé, tarra borotvált fején sártól összecsomósodva meredezett rituális harci kontya, a fejbőrre tetovált spirálrajzolat smaragdzölden lüktetett az életre keltett óvó defenikhor varázstól. A férfi kutató szeme megpillantotta két társát. A másik két harcoló kahub csapataik élén kaszabolta az ellenséget, egyikük háromembernyi hosszú, öklömnyi vastag lándzsakardjának végén épp egy a hamuszín-hajú harcos vívta haláltusáját. A kahub megérezhette, hogy figyelik, mert ösztönösen a vasmarkúra pillantott; amaz szellemnyelven üzent felé. A crantai kirántotta lándzsáját a szerencsétlen kyrből, visszapörgetve agyonütött egy következőt, majd gyorsan hátrálni kezdett. A fehér páncélos katonák közül öten ostoba baromként utána vetették magukat, a rájuk rontó, széllel érkező sáskaklán-harcosok második hullámával azonban már nem tudtak mit kezdeni. A Sáskakirály felfelé rohant a kaptatón, puszta kézzel letaglózott egy útjába kerülő fakósörényűt, egy másikat pedig felnyársalt. A harmadik, aki megpróbálta megállítani, még ennyire sem volt szerencsés: a kőkörökön kívül lépő crantainak már nem tudott ártani, a láthatatlan erőfalról ártalmatlanul pattant le a shikris, majd a crantai vezér a sarkán megpördülve odacsapott. A kyr hayiss szilánkosra tört csípővel zuhant a földre. A Sáskakirály nem törődött vele, futott tovább a hegy oldalában álló, földbarna lobogókkal feldíszített agyagkunyhó felé.
A második kahub egymaga küzdött a hegy oldalában, lábánál tucatnyi daru-harcos feküdt szerteszét. A megcsonkított holttestek felett még mindig ott lebegtek az eltávozottak szellemei, hogy aztán haláluk után is társaik segítségére legyenek. Mindannyian a kyr idézőmágusok testetlen lényeire vetették magukat. Az anyagon túli világban egy másik csata folyt.
A félmeztelen crantai derékig érő mocsársárga sörénye, tépett köntösként omlott a vállára és mellkasára. A hajába fonott parányi, mérgezett rézpengék minden egyes lépéssel, csusszanással, pördüléssel a támadók felé csapódtak. A hadúr – termetét meghazudtoló kecsességgel – le-lecsapott a támadó ívbe belépő kyrekre, komolyabb kárt azonban nem tett bennük. A férfi könnyed táncot járva ingerelte ellenfeleit, az avatatlan szemlélő azt hihette volna, hogy esztelennek tűnő vívó parádéja ellene fordul majd. Kimerül, lelassul, felmorzsolják a márványfehér páncélba öltözött óriások. A vasmarkú azonban felismerte Daru-klán harcosainak felhőtáncát, a birodalmak egyik legősibb rítusát. Egy garast sem adott volna a páncélos óriások életéért.
A Madárember tekintete csak egy pillanatra találkozott a Vasmarkúéval. A félszemű hadúrnak szellemnyelven sem kellet üzennie. A daru-harcos teste megrázkódott, ahogy útjára bocsátotta a varázst. A testén feszülő csatos bőr szíjakból először földbarna szín tollak, majd később két szárny sarjadt. A mortorok nem lepődtek meg; sokat képzett katona volt mindahány, a calowyni erők rettegett alakjai. A crantai hátraszökkent, szája néma szóra nyílt. A torkából felszakadó ofhonikor varázslat szavai meghátrálásra késztették a hozzá legközelebb álló Pusztítót. A kyr páncélja mellkasán és sisakján is behorpadt, elemi erejű széllökés repítette társai közé. Feje természetellenesen hátrabicsaklott, a lunírmaszk alól véres nyál folyt le az állán. A sárgahajú hadúr elrugaszkodott, majd a következő pillanatban már a levegőben repült az agyagkunyhó felé.

A harida – harcosok idézőmágusa katonái gyűrűjében, teljes biztonságban várakozott a kyr vezérsátrak előtt. Az utóvéd vezetője volt, az idézőmágusok leghatalmasabbika – legalábbis azok közül, akik az előseregben helyet kaptak.
Figyelte az eseményeket, és bár helyzetüket más esetben rossznak, mi több menthetetlennek nevezte volna, a rá osztott információ és szerep birtokában most még is úgy érezte, hogy a crantaiak nem menekülhetnek. Szánalmas kis akciójuk elbukik, még itt az előőrssel vívott csatájukban. Gondolatait a csatamező fölött átrepülő fattyúlény megjelenése akasztotta meg. Nem tudta, mi lehet az, de nem is érdekelte igazán. Egy volt a fontos a számára, hogy mihamarabb lekerüljön onnan, és ha egy mód van rá, darabokban. Egyetlen szavával maga mellé rendelte az utóvéd néhány tagját. Néhány pillanat múlva négy felhőlovas tartott a szárnyaló crantai felé, hogy végképp eltöröljék a föld színéről.

A Vasmarkú már távolból észrevette a közeledő felhőlovasokat. Az aranyszín tollazatú griffonokon közeledő könnyűvértes kyrek kezében, mágiával átitatott szárnyas kopja meredezett a repülő Daru-Hadúr felé. Négyen, négy irányból rontottak a Madáremberre.
- Rukh’nar! – Mögötted! – küldte a figyelmeztetést a Vasmarkú szellemnyelven a társa felé.
De elkésett.
Az első felhőlovas kopjája átszakította a kahub jobb szárnyát; csak a crantai évszázados harci tapasztalatának volt köszönhető, hogy az idejében érkező figyelmeztetésre még úgy-ahogy ki tudott térni az öklelés elől. A második felhőlovas griffonja a felnyársalt crantai mellkasát szemelte ki karmaival. A félig tehetetlen férfi szánalmasan próbálta magát levergődni a kopja végéről. A szárnya bár nem a sajátja volt – mágiával hívta életre – a seb így is lüktetett. Minden egyes mozdulattal éles fájdalom hasított a hátába.
A Vasmarkú közbelépett.
Mágikus ereje közel sem volt társai erejéhez fogható, az ő tudománya a körökön kívül mit sem ért. Itt azonban kedve szerint játszadozhatott a természet adta lehetőségekkel. Három rövid szót vakkantott mély öblös hangján, mire a nedves levegő megremegett, közvetlenül a rohamozó felhőlovasok körül. Pusztító erejű elemi erő lökte őket hátra, a levegő hullámokban fodrozódott a kitörési ponttól – a sebesült Madárembertől. A négy felhőlovas közül kettő a mélybe zuhant, szárnyas szörnyeik tehetetlenül nézték gazdáik halálát. A maradék kettő csak kizökkent lendületéből, mi több a kahubhoz legközelebb álló hóhajú harcos, az új támadó felé vetette magát.
A hadúr csak erre várt.
Lecsatolta hátáról az embermagas pengét, egyetlen szavával réz sárga derengéssel övezte, aztán útjára küldte.
Könnyű kavics, mikor elhajítják.
A kyr lovas érezte a veszélyt, de már nem tudott előle kitérni. Felhúzta hát mágikus védműveit. A felhőlovasok legjobbjai közül származott, nem állhatott meg előtte senki sem…
A kard akadálytalanul hatolt át a hószín hajú harcos védelmén. A griffont a mellkasán találta, lovasát pedig a nyereghez szegezte. A repülő lény vergődve zuhant az ereklyesziklák tövébe, gazdája már halott volt, mikor mindketten a kahub melletti kő monolitra csapódtak.
A Vasmarkú szembefordult a megmaradt egyetlen felhőlovassal.
Az aranyszín tollazatú griffon visítva, zuhanórepülésben, a legrövidebb úton csapott le a hadúrra. Talán ez okozta a vesztét is. A kyr – látva, hogy ellenfele fegyvertelen – a győzelem mámorától megrészegedve a legegyszerűbb, legrövidebb utat választotta a crantai elpusztítására.
És a legostobábbat.
A Vasmarkú nem értette, hogyan lehetnek a hóhajú harcosok ennyire híján az ép észnek, hogyan nem veszik észre, hogy a Körökön belül ő az úr! Nem sokat foglalkozott a kérdéssel.
Mennydörgés rázta meg a környéket, ahogy a villám a felhőlovasba csapott. Szénné égett holtteste billeget néhány pillanatig a nyeregben, majd a nyeregkápán átesve a mélybe zuhant. A megpörkölődött griffon most inkább hajazott az Oghogul közeli mocsárvidék valamely nagyra nőtt mocskos madarára, semmint a hódító sereg nemes állatainak egyikére. A borzos tollazatú lény magas vércsehangon felvisított és a hadúrra rontott.
A Vasmarkú akaratlanul is elmosolyodott a látványon.
A griffon szárnyait hátracsapva, karmait előremeresztve támadott. A hadúr az utolsó pillanatig várt. Karmos mancsai fémes csikorgással sóhajtottak fel, mikor ökölbe szorította őket. A szemfedőjébe foglalt borostyán és a spirális tetoválás is egyszerre izzott fel, amikor a crantai elrugaszkodott.
A Vasmarkú fémes karmokban végződő keze – kitérés közben – végighasította az állat oldalát. Vérpermet szállt szerteszét, a lágyékrészen kibuggyantak az állat belsőségei. A feketévé pörkölődött lény fájdalmasan felvisított, majd hangos döndüléssel csapódott a földbe. Szárnyai és mellső lábai is eltöröttek, vergődve próbált talpra állni. A crantai időt sem adott neki; három szökkenéssel mellette termett és lecsapott a védtelen testre.
A griffon koponyája hangos reccsenéssel engedett az elemi erejű csapásnak. A vasmarok nyomán véres csontos-salak pép maradt az állat fejének helyén.

A Madárember leereszkedett a levegőből, a varázs megszűnt. Szárnyai néhány pillanat alatt a semmivé enyésztek, a hátán alkarnyi seb lüktetett az egykorvolt testrész helyén. A hadúr ismét a Körökhöz szólott. Nem akarta tartalékait teljesen kimeríteni, hiszen a csatából a nagyja még hátra volt, de mindenképp meg kellett csapolnia a sziklákat, ha nem akart elvérezni.
Egyetlen szavára a vérzés alábbhagyott, mi több a seb összébb húzódott. “A többit majd elvégzik azok a nyavalyás kuruzslók később!” - ennyiben maradt magával. Rituális bőrpereceivel összefogta mocsárszín haját, aztán egy utolsó pillantást vetve a kavargó csatára kilépett a kőkörökből.

A Szárnyas Légió előcsapatainak parancsnoka szálfatermetű kyr volt. A szokásosnál is vékonyabb testalkattal áldották – vagy verték? – meg az istenek, átlagon felüli magasságával jó másfél fejjel magasodott a többi kyr fölé. A vékony, már-már vézna testben azonban hihetetlen erők lapultak. Nemhiába volt ő a Shiir Exínius légió hadurának jobb keze. A vezetése alá beosztott katonák, harcosok, de még a gőgös idézőmágusok is tisztelték, leginkább elért érdemei miatt.
No meg tudták, hogy nála kegyetlenebb kyr csak elvétve akad a hódító nép fiai között. Rémtörténetek keringtek megcsonkított riválisokról, felnégyelt futárokról, akik rossz hírt hoztak; kivégeztetett katonákról, akik ok nélkül visszavonultak a csatából, nem áldozva fel életüket a birodalomért; és harci ebekkel széttépetett alvezérekről, akik meghátráltak a rájuk bízott feladat elől.
A hayiss futva érkezett. Szakadt ruhában, mocskosan, több kisebb sebből vérezve úgy nézett ki, mint egy utolsó tetves koldus. Arysa Kwy’Arin a parancsnoki sátor előtt állt két férfi társaságában. Egyikük sensiess volt. Hullámokban fodrozódó makulátlanul tiszta, vérvörös köntösét szorosan maga köré húzta, a hirtelen lecsapó hideg alaposan megviselte. Megfázhatott, legalábbis beesett, pirospozsgás arca, vörös orra erről árulkodott. A másik férfi a mortorok egyike lehetett. Társaival ellentétben azonban koromfekete páncélt viselt. A fekete-márványszín lunírlemezek egyfajta második bőrként, leheletfinoman illeszkedtek egymásra. Oldalán koromfekete pengéjű kard függött, páncélkesztyűs kezét hanyagul tartotta a markolatán. A három férfi egyszerre pillantott fel, a futár az illemet elhagyva szólott. Csak remélni merte, hogy a rettegett nagyúr később nem bünteti meg merészségéért.
- Dom! – szavait a megengedettnél gyorsabb meghajlás övezte – a Hármakat nem sikerül megállítanunk. A mortorok, a barras-harcosok és… – itt pillanatnyi szünetet tartott – Dom Cyrash és emberei sem bírtak velük.
A Dom felszisszent. Csak a szemében izzó zsarátnok és megnagyobbodó orrlyukai árulták el dühét. Nem a mortorokat és nem is a barras-harcosokat sajnálta, akad helyettük másik tucatszám, de Dom Cyrash az egyik legjobb embere volt. Azon ritka emberek közé tartozott, akit a barátjának tartott.
A nagyúr nem szólt, a futár folytatta.
- A gyilkosok hegyoldalban álló agyagházak felé vették az irányt, a körökön kívül azonban nem tudjuk követni őket. A harida-secodom az egyikre uszított négy felhőlovast. Mindegyik ott veszett. A secodom szerint azok a kőkörök segítenek nekik. Az áruló kapcsolatba lépett az anyrokkal. A crantaiak hamarosan elkezdik a szertartást.
A parancsnok nem sokat gondolkodott, jóllehet már kész mentőtervek tucatjai kavarogtak a fejében, csak választania kellett közülük.
- Eredj! Mondd meg a secodomnak, hogy a Némák, a sensiess – ék, és Suessa May’ha és lányai is készen állnak! A belső körben rekedt mortorok vonuljanak vissza a nyolcadik vonalra, az idézőmágusok közvetlen utánuk sorakozzanak fel. Tartsák az ívet. Várják a parancsomat!
A Dom alig láthatóan biccentett fejével, ezzel jelezve, hogy befejezte. A futár, elhagyva az illemet, se szó-se beszéd elviharzott. Arysa Kwy’Arin emlékeztette magát, hogy ezért később még alaposan megbünteti a hayisst. Már ha egyáltalán túléli a következő órát.

Suessa May’ha a tisztást övező hegyi rejtekéből figyelte az odalent kavargó csatát. Sok hódító háborúban részt vett már – az ó-hazában is – de ilyen eszement mészárlásban nem volt még része. Még a lányai is megirigyelhették volna a crantaiak vak fanatizmusát.
Megbabonázta a crantaiak vakmerősége.
Csodálta őket.
Csodálta a harcosaikat, azt, ahogyan mindent eldobva a lehetetlennel határos, már-már meggondolatlan cselekedetekbe hajszolják magukat.
Mint például ez is itt.
Ki hallott már olyanról, hogy néhányszáz alig felfegyverzett harcos szembeszálljon több mint egy ezrednyi kyr sereggel? Odahaza minden bizonnyal nevettek volna még csak a gondolatra is, itt azonban mindez valóságossá vált – nem is első ízben, csupán néhány esztendő leforgása alatt.
A Gal-Nâr máguscsászár és népe nem adta könnyen magát.
Suessa May’ha gyanította, hogy ha itt – és így – sem sikerül győzedelmeskedniük, akkor a háború és a vérengzés még jobban elfajulhat. Évszázadokon keresztül festi majd vér vörösre a kontinens folyóit, tavait és tengereit.
Erre már nem lett volna képes.
Tovább harcolni, tovább vezetni lányait a hódító sereg zászlaja alatt…
Félt bevallani magának is: belefáradt.
Ez azonban nem számított, hiszen mindegy volt már – ha rajta múlik, most megálljt parancsolnak ennek az egész őrületnek. Még ha csak egy kis időre is. Még ha csak annyi időre is, míg ő el nem távozik. Míg megpihen.
Addig viszont…
Merengését egyik lányának feltűnése szakította félbe.
- Úrnőm! – a fiatal, karcsú teremtés vérvörös testre simuló nadrágban és zárt zekében feszített a nő előtt. Rövid hamuszín haját ugyanilyen színű festéssel díszítette; arcára a kyr sereg tetoválómestere festett rituális ornamentikákat. A fekete festék alól jádezöld szem tekintett az úrnőre. – Egy hayiss dom Arysa Kwy’Arin parancsát hozta: a kém jelentése szerint a szertartás hamarosan elkezdődik.
- Értem. – a nő felsóhajtott. – Mindenki legyen a helyén! Nincs már sok időnk.
- Úrnőm. – a lány meghajolt, majd elviharzott.
Suessa May’ha, a Vérnyelők úrnője ismét egyedül maradt a gondolataival.

A Vasmarkú érkezett utoljára az agyagkunyhóba. A crantai seregvezérek parancsnoksága a hegy oldalába vájt, lépcsőzetesen elrendezett agyagfalu legnagyobb épületében kapott helyet. A robosztus monstrum belsejében a crotoni hadak leghatalmasabb alakjai irányították a kint zajló eseményeket. Nem kellett tartaniuk semmitől: a szoros mezejét lefedő ereklyesziklák hatalma őket segítette, a hegyek felöl pedig képtelenség lett volna rajtuk ütni.
Mindazonáltal nem voltak nyugodtak.
A csata jobban is álhatott volna, már így is több embert veszítettek a kelleténél, a sáskaklán-harcosok egyik egysége pedig épp most esett csapdába a külső ívek mentén. A kahub pont akkor lépett be, mikor a Gal – Nâr császári megbízott – kétembernyi, ősmágiával átalakított lény – a terem végében gunnyasztó vatah-sámánok felé viharzott.
- Hozzátok ki őket onnan! – ordította a kupolás falufülkében helyet foglaló csuhás alakok közé.
Egyikük – forradásos arcú, aszott vénség – komótosan a nagyúrra pillantott hályogos szemeivel.
- Azon vagyunk nagyúr. – ennyit mondott, a Vasmarkú azonban felfedezni vélt némi gúnyt is a hangjában. A kahub alig hallhatóan felszisszent.
A nagyúr vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte. Szó nélkül visszatért a terem közepén felállított asztalhoz.
Az agyagépület egyetlen nagyteremből állt, mintegy jó húsz láb átmérőben. A terem falait nem díszítette semmi sem. A csatát biztosító mentalisták és szikla-sámánok szertartásosan berendezett fülkéin kívül az egészet a kosz és a mocsok jellemezte. Ahogy az ilyenkor egyébként lenni szokott.
Az agyagtömbre erősített tölgyfaasztal körül tizenhárman álltak. A nagyúr mellett két testőre. A zöldszínű akhvar páncélba bújt crantaiak síri csendben, kezüket a mellkasukon keresztbefonva, ősi szobrok gyanánt rostokoltak a férfi mellett. A hat hadúr közvetlenül a nagyúr mellett fogta körbe az asztalt, mellettük a sáska és a daru mentalista papok álltak. A hadurak – utolsóként érkezvén – a nagyúrral szemben foglalta el helyét.
Az asztal felé poroszkáló fonnyadt testű asszonyságot szinte senki sem vette észre, jóllehet tudták mindannyian, hogy itt van. A nagyúr közvetlen maga mellé intette. A mócsingos, fehérhajú némber egy szál szakadt földbarna darócgúnyában, törött gallyacskáját szorongatva csoszogott az asztal felé. Törékeny vézna kis senkinek tűnt, a teremben jelenlévők azonban tudták jól, hogy elsőre semmi sem az, aminek látszik. A vénség eltörpült az asztalt körben állók között, hatalma azonban meghaladta azokét. A Gal – Nâr birodalom leghatalmasabb boszorkányának hírében állott. Ezrek halála tapadt a kezéhez, teljes falvak pusztultak el rontó praktikái által.
A jelenlévők közül senki sem kívánta volna ezt megkérdőjelezni.
A Vasmarkú megborzongott.
Nem kutakodott az anyagon túli világban, érzékszervei azonban így is figyelmeztették, hogy valaki szándékosan tapogatja le tudatukat. Tekintete a nagyúrról a vénasszony felé rebbent, az rávicsorgott.
A feszült csendet távolból hallatszó lánccsörgés törte meg. A nagyúr hátrafordult. A terem végéből nyíló, a hegy belsejébe vezető folyosó-alagút sötétjéből akhvar-harci ruhába öltözött koromfekete hajú, ragadozómozgású férfi bukkant elő. Kezeiben egy-egy alkarnyi vastag láncot szorongatott, a harmadikat a szolgája hozta. A férfi mögött három pár smaragdzöld macskaszem fénye villant, majd pillanatokkal később három sarrak-párduc türemkedett be a terembe. Az agyagépületben halk moraj kélt, csak a három kahub türtőztette magát. A nagyúr egyetlen kézmozdulattal csendre intette őket, az alig hallhatóan nyüszítő, az állatoktól megrettent boszorkány a nagyúr köpönyege mögül szórta átkait az Állatmesterre.
- Kám hozott! Téged talán valóban ő hozott követ! – a nagyúr meghajolt a császári bizalmas előtt.
- Talán Ő hozott… – a férfi a szolgája kezébe adta a két láncot, ő maga közelebb lépett az asztalhoz. A párducok mindegyike akkora volt, mint egy kifejlett ökör. Szürkésezüst bundájukat csak a fülük végén pihenő kékszín bolyt tarkította. Mancsaik hatalmas visszahúzható karmokban végződtek. A vékonyka szolga úgy tartotta a három láncot, mintha az a világ legkönnyebb és legtermészetesebb dolga lenne. Aprót rántott a mágiával átitatott láncokon, a három párduc pedig engedelmeskedett. Kényelmesen leheveredtek a szolga mögé.
A követ az asztalhoz ért. A boszorkány vicsorgott; az Állatmester nem törődött vele, szemei azonban összeszűkültek. A három hadúr figyelmét nem kerülte el az apró közjáték.
A nagyúr folytatta.
- A császár személyesen küldött segítséget. – páncélos karjával az Állatmester felé intett. – A többit mondja el ő maga, de ne feledjétek: az ő szava az én szavam is, mindegyben pedig a császáré!
A párductekintetű belekezdett.
Alig fertályóra alatt vázolta az eseményeket. A teremben állók először meghökkentek a hírektől, majd izgatottak lettek, végül pedig undorral köptek a padlóra, ahogyan az egész terv körvonalazódni látszott. Egyedül a sáska és daru mentalisták bólogattak helyeslően, no meg a szikla-sámánok vezére: végre megmutathatják igazi hatalmukat. Csak az aszott vénasszony lapult síri csendben a nagyúr köntöse mellett. Némán babrált gallyacskájával. A nagyúr kikérte az ő véleményét is.
- Ott rohadtok majd mind!
Velős mondandójával nem vitatkozott senki. Érezték, hogy kockázatos a terv, de más esélyük úgy sem igen lehetett. A hadurak közül néhányan tanácsaikkal próbálták változtatni a nekik nem tetsző haditerven, az Állatmester utolsó, mindent eldöntő mondata, azonban pontot tett a még ki sem kibontakozó vita végére.
- Császári parancsra!
Nem szólott senki sem.
A következő pillanatban három lepkekönnyű páncélba öltözött alak anyagiasult a sarrak-párducok és az Állatmester szolgája előtt. A mindeddig a láthatatlanság varázsával rejtőzködő aranyszín hajú, égkék szemű elfek oldalán a mitikus elf fénytáncosok kardja, a shalar-penge függött.
A döbbent csendet a császári küldött törte meg ismét.
- Nektek – mutatott a három kahub felé – lesz a feladatotok, hogy a shalarrynokat a Körökön belülre kísérjétek. A negyedik ívre!
A Vasmarkú, a Madárember és a Sáskakirály is bízott benne, hogy a feladatuk nem lesz olyan lehetetlen, mint amilyennek elsőre hangzott.
Mindannyian tévedtek.

A vatah-sámán bár transzban irányította a kőkörökön belül tomboló vihart, idebent minden egyes szót hallott és értett is. A fali fülkében ücsörgő crantai lehunyt szemmel fürkészte az asztalnál állók tudatát. Nem félt hogy lelepleződik, biztonságát a tanítványai által az agyagépületek köré felhúzott defhenikor aura szavatolta. Óvatosan haladt lépésről lépésre, egyik hadúrtól a másikig, a kahubokon keresztül a vezér mentalistákig. A haditerv felvázolásának végeztével ő is befejezte a kutakodást.
És nem örült annak, amit látott.

A Vasmarkú, a Madárember és a Sáskakirály már az agyagkunyhók mögötti dombtetőről tekintett le a csatára. A Körökön belül most kegyetlen szélvihar pusztított, a legbelső négy íven azonban nem mozdult semmi sem. A crantai sereg – mintegy félezer sáska klán és daruharcos és néhány tucat vtah-lény – a negyedik kör ívén állt a sziklakörök legnagyobb, központi menhírje körül. Mindenkire lecsaptak, aki volt olyan botor, hogy beljebb merészkedett a vihar elől. A négy külső íven maradt kyreknek – és pár tucat szerencsétlenül járt crantainak – esélye sem lehetett a vatah-sámánok természeti csapásával szemben. Száz szám hullottak a hóhajúak, a vihar testeket szaggatott, a villámok elevenen égették el a dicső kyr birodalom mortorait, hayissait és rettegett harida-harcosait is.
A kahubok tudták azonban, hogy a nyolcadik íven kívül – a hegy lába mögött – még mindig ott állomásozik legalább egy ezrednyi páncélba bújtatott harcos.
És azon is túl még ki tudja, mi minden.
A Vasmarkú – bár nem volt szokása – most elrebegett egy fohászt Kámhoz, minden crantai isten leghatalmasabbjához.
A domb másik oldalában mintegy kéttucat shalarryn várakozott és mintegy ugyanennyi – ahogy az elfek nevezik őket – daryess-chyen. Mitikus képességű, alakváltó állat-elf harcos.
Az Időszövők kék és fekete lunír lepkekönnyű páncélba öltöztek. Hajukat achátgyöngyökkel díszítették, arcukat harci festés díszítette. Megannyi örökkévalóságba álmodott gyönyörű szoborarc mindahány.
A Sáskakirály beletúrt hatalmas, loboncos hajába.
- Barátaim! -pörgetett egyet a lándzsáján – Nem lesz ennek jó vége.
A Vasmarkú kiköpött.
Sosem tagadta, hogy nem kedveli az elfeket, a legendás Időszövőket pedig kifejezetten rühellte. A császári parancs azonban császári parancs.
A birodalomért!
A Madárember csak vállat vont.
Mögöttük aztán megremegett a vidék, ahogy a sáska-mentalisták és a vtah-sámánok útjára bocsátották a következő iszonyatot.
A parányi mezőn perzselő forróság omlott a hóhajúak nyakába nyomában milliós rovaráradattal.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához