LFG.HU

Nagy Sándor
novellaCimkek

Arysa Kwy’Arin pejszín kancán léptetett a feketelunir páncélba öltözött mortorok sorai között. A ló és lovasa felemelő látványt nyújtott. A magas, kecses kyr palástja fodrozódva omlott a ló tomporára, az állat marjára fogatott éjszín hímzett bársony köntös végein apró ezüstcsengettyűk csilingeltek a fújdogálló szellő hívó szavára.
A férfi arca komor volt. Komorra festette az elkövetkező röpke óra víziója.
Az idillinek tűnő kép, festőkét ihletett volna meg, ha nem lett volna ott mögöttük a borzalom maga. A sátrakon túl, ahol a Körök kezdődtek a kyr elősereg vesztésre állt. A katonák fájdalmas ordítása, kínkeserves haláltusájuk hangjai áthallottak a dombok túloldaláról.
A hegyen innen azonban mintegy félezer állig felfegyverkezett Pusztító várta a nagyúr parancsát.
Ennyien a legjobbak közül, a Shiir Exínius Feketevarjai.
Suessa May’ha, a Vérnyelők úrnője a sáros földön térdelt. Lehajtott fejjel várta, hogy ura megszólítsa.
A kyr hadúr végighaladt a mortorok sorai előtt; a mágikus hadilobogókat tartó hayissok, de még a sátrak végében tevékenykedő szolgák is némán figyelték minden mozdulatát.
Mindannyian halálba mentek volna érte.
Mikor a sor végére ért, a lánghajú nőhöz szólt.
- Suessa May’ha, állj fel kérlek! – hangja már-már kedves volt
- Uram! Vérem tiéd és a birodalomé!
- Akkor tudod, mit kell tenned!
- Igen uram! Mahh’sanytor! - Ideje volt! – a nő megigazította ruháját, majd elviharzott.
Arysa Kwy’Arin esküdni mert volna rá, hogy nevelt lánya mosolygott miközben felfelé futott a kaptatón.

A Szárnyas Légió secodomja a harida-harcosok idézőmáguával és még vagy kéttucatnyi emberével várta a parancsot a külső íveken kívül. Előttük alig néhány arasznyira sáskahadak armadája ette a Körökön belül ragadt kyreket, fekete, átláthatatlan felhőbe burkolta a tisztás egy részét. Perzselő nap fonnyasztotta össze harcostársaikat, ők még sem tettek semmit.
Nem tudtak.
Nem tehettek.
Az anyr bosszút fogadott a kyr birodalom minden elvesztett fiáért.

A sensiess már védett helyen volt. Egy külön erre az alkalomra kialakított sátracskában.
Régen nem itt volt már.
Egy másik világban mozgott. Testi épségét a melléje kirendelt háromszor három Feketevarjú mortor vigyázta, a testetlen támadók ellenében saját – előre felhúzott – mágiája óvta.
A sensiess a sátor közepén ült mély transzban. A sáros földre leterített pentagrammával hímzett brokát szőnyegen apró mélylila szín mécsesek pislákoltak. A pentagramma fókuszpontjainban szellemvilág útjait elősegítő füstölők égtek.
A férfi pirospozsgás arcára gyermeki mosoly ült ki, ahogy rábukkant a crantai árulóra a Kárpiton túl.
- Sen’siar ha’nadar yshera!
Hívó szavára megmozdultak a szőnyegbe szőtt szellemábrázolások. A tekerőző ornamentikák mentén testetlen lények tucatjai szabadultak ki rejtekhelyükről.
A sensiess kifújta magát, kicsivel később a szemét is kinyitotta.
Most már vigyorgott.

Suessa May’ha épp akkor ért oda lányaihoz, mikor azok az utolsó crantai őrszemmel is végeztek. A hegy oldalában keresztül-kasul megbúvó őrposztok jó szolgálatot is tehettek volna a gal – nâri császár seregeinek, ha nincsenek itt a Vérnyelő Klán lányai.
Érkezésük után alig fertályórával már tudtak mindegyikről, a sensiess szellemlényeinek segítségével most pedig végre a mágikus védelmet is hatástalanítani tudták. A Vérnyelők úrnője tudta, hogy ez a férfi nélkül nem sikerült volna. Az odúkat túl sok földöntúli lény védelmezte az anyagon túli világban. A sensiess-ék ismét jó szolgálatot tett.
A nő előtt áttetsző férfialak anyagiasult. Egykoron harcos lehetett maga is. Valamikor az ó-időkben, talán az ó-hazában…
- Végeztünk suessa. – halk, suttogó beszéd a nő tudatában
Szellemnyelv.
- Ideje tovább állnunk. Odalent várnak ránk. – úgy lebegett ott, akár ha nyári szellő fújdogálná
A kyr szuka csak bólintott, a lányai – egy tucat Vérnyelő – már mellette álltak. A szellemharcos visszatért világába.
Mély sóhaj.
Ha nincsenek a vén sensiess gazember cimborái, talán máshogy is alakulhatott volna ez az egész.
De nem alakult máshogy.
Köszönet érte Weila!

A Némák vezére inkább hajazott egy kocsmárosra valahonnan Enrawell fogadóiból, semmint a Szárnyas Légió titokzatos csapatának vezérére. Alacsony volt és köpcös. Erősen kopaszodott, és ezt még az oly ügyesen összefogott hamuszín haja sem tudta leplezni. Pufók arcát ápolt körszakáll keretezte, égkék szeme fenyegető fényben villant.
Huszonhárman voltak.
A sodronyingbe bújtatott ikerpengés harcosok tökéletes kört alkotva várakoztak. Koromfekete hajukat rövidre nyírták, arcukat égkék harci tetoválás díszítette. Szemük a tengerek azúrja. Álluk alatt parányi mintázatos lunirkúp csüngött.
Az inithora fogatta oda még gyermekkorukban.
Ha beszélni nem is tudtak, a szellemvilágban legalább megértették egymást.
Huszonhárom fanatikus harcos, elpusztíthatatlan Kiválasztottak.
Szent emberek. Egyesek szerint. Ychar, a Néma azonban nem osztotta ezt a nézetet. Pedig az ő fiai voltak, az ő tanítványai.
Inkább tartotta őket a Sors – így Weila – választottjainak; de hogy szentnek!?
Hisz gyilkosok, az istenekre!
Mindegy volt egyébként. Ebben az esetben – ahogy máskor is – mindez nem számított.
A lényeg, hogy ismét őket hívták – rendelték – utolsó szó gyanánt.
Ölni…
Tépni…
Szaggatni.
Máshoz nem is értettek. Ehhez viszont nagyon.
A kisember megdörzsölte a kezét.
Ó, mennyire szerette azokat a pillanatokat!

Az ereklyesziklák közt elhalt minden.
A külső íveken nem maradt egy sem a hóhajúak fiai közül, de az a néhány tucat szerencsétlenül járt crantai is ott feküdt vérbe fagyva, akik az ellennel együtt rekedtek.
Ahol a jóllakott sáskák hagyták őket.
Arysa Kwy’Arin az utolsó külső ív mögött ült lován, mögötte félezer Feketevarjú sorakozott fel, mellette kéttucat harida-harcos, a többiek elrejtőzve.
A tisztás túloldalán páncélokon csillant a fellegek mögül kibukó napfény. Három robosztus testű crantai harcos vezetett egy kisebb elf csapatot. A Körök felé igyekeztek.
A lymysserek! Elkezdődött hát!
A kyr nagyurat izgatottá tette a felismerés.
Gyors egymásutánban parancsokat osztogatott, a zászlóhordozó hayissok üvöltve tolmácsolták szavait a tőle távolabbra álló harcosok felé. A nagyúr leugrott lováról és maga is a sereg élére állt. Gyönyörű ezüstszín páncélján arannyal díszített szarvas-oroszlán vicsorgott, kivonta ezer meg egy csatát megjárt felszentelt másfélkezes kardját, és – elsőként – letérdelt.
A sereg előtt hófehér csuhás kegyeltek fohászkodtak a kyr istenek kegyeiért.
Papok imája szállt a hódítók fejére.

Az Állatmester egyedül maradt a sáska-mentalistákkal és a vatah-sámánok vezérével. A nagyúr és a hat hadúr is a Hármak seregének élére állt. Az Időszövők mellé.
A boszorkány velük tartott, igaz ő biztonságosabb helyről támogatta őket mágiájával.
A hályogos szemű sámán az Állatmesterhez csoszogott. Az épp az asztal felett foglalatoskodott, az elé kiterített bőrtérképeket tanulmányozta.
Megérezhette, hogy a sámán feléje tart, mert még oda sem ért már szembefordult vele.
Néhány pillanatig némán figyelték egymást.
Tekintetük egymásba kapcsolódott, szavak nélkül megértették egymást.
A sámán öklömnyi opálgömböt vett elő, majd közelebb lépett az asztalhoz.
- Hagyjatok magunkra! -a teremben álló sáska-mentalisták értetlenül pillantottak a követre, de ellenkezni nem mertek a magas rangú jövevénnyel.
Császári Bizalmas.
Miután már csak ketten maradtak az asztal körül, a sámán újabb tárgyat húzott elő tarisznyájából. A rézállványt az asztal közepére tette, majd a karmos foglalatba belehelyezte a drágakövet.
Sötétség borult a teremre.
A kő felizzott, vörös fényű csóva csapott ki belőle egészen a mennyezetig, majd szétvált és körben szétterült.
A mágikus térkép az Amhua-mezőt mutatta. A sziklák között crantaiak és kyrek mozogtak, a belső íven félezer daru és sáska-klán harcos állt, a hegy oldalán lefelé haladtak shalarrynok, a hadurak és a kahubok.
Ott volt mindenki.
A hegyek túlsó lábánál pedig a felsorakozott kyr sereg.
Szívdobbanásnyi ideig némán figyelték a térképet, aztán a sámán szólt.
- A boszorkány nincs sehol, uram! – krákogó hangja mellé vicsorgott.
- Nem meglepő. Nem így gondolod, Míichar? – az Állatmester hátratekintett szolgájára.
A Míicharnak nevezett körül megremegett a levegő, ahogy a varázs feloldott. A szolga vonásai megváltoztak, a vézna test helyét egy szikár izomzatú harcos teste vette át. A sörtére nyírt ápolatlan hajat derékig érő, fonott hajzuhatag cserélte fel.
A szolga helyén egy akhvar-páncélba öltözött gal-nâri nemes harcos állt.
Az ifjú ledobta a kezében fogott láncokat, és szó nélkül az asztalhoz sétált.
- Or’hor shígha sarrak’htu! – Vigyázz a szádra Állatmester! – a fiatal hollóhajú fiú azonban maga sem gondolta komolyan válaszát.
Barátság.
A vatah-sámán meghajolt, ahogy a szoborarcú crantai az asztalhoz ért, a császári küldött- jó egy fejjel magasodott a fiú fölé – letekintett Míichárra.
- Ideje lenne tennünk is valamit azért, hogy a saját lábunkon távozzunk innen, nem igaz?
- Tegyünk kedvére az isteneknek!
- Parancsod szerint. – a sámán és az Állatmester egyszerre hajoltak meg a fiú előtt.
Míichar Ochin Gal-Nâr Assár, a gal-nâri császár fia némán figyelte a térképen, ahogy a shalarrynok beléptek a Körök területére.

A különítmény tagjain borzongás futott végig, ahogy az ereklyesziklák közé léptek. A Hármak haladtak elöl, őket követte a Sáskakirály és a Madárember öt-ötfős kisegysége – a klánok legveszedelmesebb harcosai. A fénytáncosokat a vtah-lény – a nagyúr – és a daryess-chyenek fogták közre.
A Vasmarkú karja meglendült, a crantai harcosok felvették támadóalakzatukat, elfoglalták helyüket. A hetedik ívig jutottak minden ellenállás nélkül. A kyrek még a túloldalon várakoztak. A Vasmarkú megálljt intett.
Résnyire szűkült a szeme, ahogy megcsapolta a sziklákat. A szemfedőbe ágyazott borostyán felizzott, sárgás köd borult elméjére – a Kárpiton túli világ.
Néma volt odaát minden.
Nem mozdult semmi sem.
Aztán hirtelen…
Szellemalakok tucatja rontott be a sziklagyűrűk közé, a belső négy íven körkörös védelmi vonalba fejlődő crantaiakra támadtak.
- Láthatatlan támadó! – üvöltötte a kahub. Figyelmeztetése az anyagon túli világban is értő fülekre talált.
Mozgásba lendült minden.
Feketepáncélos kyrek zúdultak be a tisztásra, a lymysserek felé vették az irányt. Mágiával felszentelt harida-harcosok siettek a legrövidebb úton a belső körökhöz.
A kunyhóban a vatah-sámánok ha csak kis időre is, de engedtek a Körök hatalmából, mikor a Hármak bevezették az elf csapatot a tisztásra – máshogy esélyük sem lehetett volna a belépésre – újra lezárni azonban már nem maradt elég idejük.
Míg máskor néhány lélegzetvételnyi időbe telt, addig most nem tudtak vele megbirkózni ily’ hamar.
A nagyteremben a transzban remegő sámánok közül csakhamar kidőlt az első. Szájából habos nyál futott le az állán. A teremben állók egyszerre kapták fel a fejüket.
- A boszorkány! – az örökös és az Állatmester is tisztában volt az öreg sámán állításával. A hályogos szemű vénség a fülkébe sietett, kiráncigálta halott tanítványát, majd a helyébe ült. Szinte azonnal feloldódott a vatah energiaörvényben.

A Vasmarkú nem értette mi történik, csak azt tudta, hogy valamit nagyon elrontottak odabent. Csak remélni merte, hogy nincs veszve minden, és a nyamvadt elfek tudni fogják a dolgukat.
A kyrek teljes létszámban be tudtak lépni a tisztásra, ez pedig nem volt jó jel. Mi több, testetlen támadók rontottak a negyedik íven belül rekedt harcosaikra. Bízott benne hogy kitartanak addig, amíg oda nem érnek.
“Újabb esztelen mészárlás, bár igaz eleddig melyik nem volt az.”
A feketepáncélos kyrekre orkán erejű szél csapott le a semmiből, nyomában vaskos esőcseppek hullottak. A le-lecsapó villámok nyomán kékes derengés világította be szüntelen a mezőt, szénné égett holttestek roskadtak a földre.
Egyik a másik után.
Úgy tűnt azonban, hogy mindez kevés.
A shalarrynok ekkor lendültek mozgásba.
Futva-rohanva vetették magukat a csata forgatagába. A daryess-chyenek kétember magas lényein megtört a kyrek első áradata. Feketepáncélos katonák repültek szerteszét, ahogy a fenevadak lecsaptak rájuk. A vatah-lény a daryess-chyenek élére állt. Hatalmas pallosa úgy szelte a mortorokat akár a legvékonyabb fűszálat a sarló.
A Hármak szorosan követték a fénytáncosokat – már amennyire képesek voltak rá.
A shalarrynok szemmel követhetetlen gyorsasággal mozogtak. Átléptek már térben és időben is az anyagi világból, shalar-pengéik vörös, zöld, ibolya, arany és fehér színben izzottak, ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak céljuk felé. Vágásaik nyomán a Mindenséget összetartó eresztékek engedtek. Más időben mozogtak, más törvények uralkodtak felettük.
Egyikük csak egyetlen egyszer zökkent ki az évszázadok sora alatt begyakorolt leheletfinom mozdulatsorból, de ez az apró hiba azonnali vesztét jelentette. Az apró vágás, mely a combján érte, elegendő volt ahhoz, hogy a tér és idő szövedékén játszi könnyedséggel harcoló elfet elragadja az enyészet.
Megsemmisült, mintha soha nem is létezett volna.
A tovább tomboló fénytáncosok nem foglalkoztak társuk halálával.
Ösztönné fejlődött ez is, mint annyi más az évszázadok során.
Számukra csak egy dolog volt most fontos.
Mihamarabb elérni a menhírt.

A félezer feketepáncélos kyrből csakhamar a fele, majd néhány pillanat leforgása alatt alig száz maradt talpon. Az elfek már az ötödik íven jártak, közel a crantaiak bent rekedt egységeihez.
Belőlük sem maradt azonban sok.
A harcosok legtöbbje holtan feküdt a földön. Szemük kifordulva, testük természetellenes szögben kicsavarodva – véres nyál keretezte napcserzette arcukat.
Már csak félszászan védték a menhírt: a testetlen támadók ellen képtelenek voltak felvenni a harcot.
A Vasmarkú közvetlenül a shalarrynok mellett szelte az ellent. Ofhonikor varázsszavai úgy taglózták le a mortorokat, akár a böllér az ökröket. A Sáskakirály ötfős csapata élén tombolt a feketepáncélosok sorai között, a Madárember és fanatikus daru-klán harcosai felhőtáncukat járták.
A félszemű kahub kettészelt egy felé törtető kyrt, aztán fordulásból agyonütött egy következőt – a karmos mancs nyomán szilánkosra zúzódott a koponya, a harci sisak ezúttal semmit sem ért.
Futott tovább a belső körök felé.
A borostyán újra felizzott: a középkörön belül harcoló, testetlen támadókat kutatta.
Nem talált azonban semmit sem.
Eltűntek mindannyian.
Életben hagynák őket? Az nem lehet!
Valami nincs rendjén.

Balsejtelem lett úrrá a hadúron.
A menhír közelében mozgó crantaiak csak egy pillanatnyi idő jutott a szusszanásra.
A fellegek közül felhőlovasok érkeztek, aranytollazatú griffonok szárnya homályosította el az eget.
A Vasmarkú tucatnál is többet vélt felfedezi a repülő fenevadakból.
Nem táplált hiú reményeket.
Azok a szerencsétlenek meghalnak mind.

A nagyúr vállvetve harcolt Pusztítóival. Tomboló dühvel vetette magát a csata forgatagába. A távolban a Körök mezejére lépő ifjú harcos látványa pedig csak még jobban feltüzelte benne az ölés vágyát. Tizedmagával futott el a táncoló – és közben egyre beljebb és beljebb haladó – lymysserek mellett, új ellenfele vérét akarta.
A crantai fiú egyedül indult meg felé, de csakhamar fél tucat sáskaklán-harcos csatlakozott hozzá. A császári címerrel díszített akhvar-páncélban feszítő örökös kisfiús arca egy fenevad vérengző pofájává torzult, ahogy kivont ikerpengéivel rohanni kezdett Arysa Kwy’Arin felé.

Az Állatmester ártalmatlannak tűnt, pedig nem volt az.
Defenikor varázslatok védték elméjét és fizikai testét, ikerpengéi combjára szíjazva pihentek.
A boszorkány odúja felé tartott.
Az apró sziklaszentély körül csendes volt minden.
A távolból ideszűrődő csatazaj távoli mormogásnak tűnt csupán: legyengült védőaura úgy-ahogy gátolni tudta, hogy bármi is kiszűrődjön onnan.
Az Állatmester közelben lopakodó párducai halkan morrantak fel. Veszélytelennek találták a környéket.
A hatalmas állatok egymás után léptek ki az odú előtt elterülő kis tisztásra, mindannyian a crantai mögé álltak.
Kaparászás hallatszott az odú mélyéről, és vézna árnyalak bontakozott ki a homályból.
A crantai boszorkány gallyacskáját szorongatva lépett a odúja elé. A sarrak-párducok egyszerre bömbölték el magukat.
Az Állatmester bár megfontolt harcos hírében állott, most mégsem gondolkodott sokat. Szempillantás alatt kezében termettek mérgezett pengéi, aztán az asszonyra vetette magát, nyomában három idomított fenevadjával.
A banya első varázslata a párducokat tette ártalmatlanná. A szentéjt övező, moha lepte, parányi ereklyesziklák ereje még a sokat tapasztalt császári küldöttet is meglepte.
Forgószél kapta fel mindegyiket, messzire repítve őket az erdő fái közé.
A súlyos testek kisebb fákat törtek ki, irdatlan testtömegük alatt megremegett a föld. Egyikük azonnal kimúlt; törött gerinccel, mozdulatlanul hevert egy ezeréves tölgy tövében.
A Némák a semmiből érkeztek. A huszonhárom ölni vágyó fanatikus, ocsmány bogarak gyanánt bújt elő az odú mögötti sziklarepedésekből. A kiözönlő harcosok első hulláma megtört az Állatmester rövid akhvar-pengéin.
Hárman hullottak síri csendben a földre. Csak arcuk árulkodott fájdalmukról.
Halál és szenvedés.
A második rohamot a párducok érkezése akasztotta meg. A több sebből vérző két állat gyilkos dühvel csapdosta a rohamozó korcsokat. Karmos mancsuk tépése nyomán, mellkas robbant, fej hullott, láb szakadt.
Nem hallatszott azonban halálsikoly és nem volt fájdalmas ordítás sem.
A banya nevetett egyedül. Krákogó, földöntúli hangján.

Az Állatmester és három párducának teteme a banya odúja előtt hevert kiterítve. A férfi akhvar-páncélja is kevés volt az áruló crantai praktikáival szemben. Az ereklyesziklák páncélt éltető mágiáját maga a vényasszony hatástalanította.
A férfi bronzbarna arcát vérpermet festette vörösre. Felhasított torkából még mindig folyt a vér.
A párducokkal a Némák végeztek. Nem kis veszteség árán.
A huszonhárom berzerkerből mindösszesen tizenegyen maradtak élve, no meg Ychar, a Néma.
Tizenkettő.
Szerencsétlen szám.
A kis ember több sebből vérezve, kezében véres ikerpengéivel állt a banya előtt.
A vénasszony csak felemásan mosolygott.
A férfi nem viszonozta a kedvességet.
Ne hagyj hátra senkit!
Szemvillanás alatt mindkét pengéjét az asszony mellkasába mártotta, a szívbe hatolón még fordított is egyet.
Csont ropogott a mágikus penge szúrása nyomán.
A crantai áruló üveges tekintettel holtan rogyott odúja elé, a Némák hangtalanul hagyták el a parányi tisztást.
Volt még feladatuk.

A vatah vezérsámán a fülkében ült. Tanítványai és a sáskamentalisták is rég kidőltek már mellőle. Mindegyikük habzó szájjal vergődött az agyagpadlón.
A hályogos szemű vénség az életéért küzdött. Sokat megélt, sokat tapasztalt sámán volt, ezzel a mostani ellenféllel azonban nem bírt.
A kyr sensiess és a sensiess-ék – ellenfél híján – a sámánt ostromolta a Kárpiton túli világban. A vtah-energialények képtelenek voltak felvenni a harcot a kyrek szellemharcosaival. Egymás után oldódtak fel az ereklyesziklák energiaörvényében.
A vtah-sámán már nem érzékelt semmit a külvilágból. Tudata, és valamilyen formán a teste is elhagyta már az anyagi világot. Csak azt sajnálta, hogy halálával a crantai sereg is elveszik: az ereklyesziklák végképp megadják magukat, erejük elenyészik a támogató elme híján.
Érezte, ahogy az utolsó mágikus eresztékek elengednek, tudata végleg leválni készült az ereklyesziklák fókuszpontjairól.
Utolsó erejével még felszabadította a testében lakozó rejtett tartalékokat, aztán átadta magát Örvény törvényeinek.
Neeeeeem!!!
Még hallotta a kyr földöntúli kiáltását, majd magával rántva a seniesst mindkettőjüket elnyelte a felcsapó vatah energiahullám.

A crantai örökös csapott le először. Míchar defhenikor varázsa halványzöld derengéssel futott végig vértjén, ahogy az ereklyesziklák életre keltették az akhvar-páncél mágiáját. Gondos kezek által kovácsolt két kardja, a lehető legrövidebb úton száguldott az ellenfele nyaka felé. A kyr nagyurat védő mortorok vérengző fenevadokként vetették magukat az örököst támogató sáskaklán-harcosokra.
A nagyúr kitért, hárított és vágott.
Eltalálni azonban nem tudta a fiatal fiút.
Az örökös, haláltáncát járta a vértől vöröslő Amhua-mezőn.

A shalarrynok már a menhír közelében jártak. Az izzó-lüktető óriássziklán aranyló térhasadék nyílt az Időszövők közeledésére.
Majd rohamosan halványodni kezdett…
Kicsivel később néma csönd telepedett a mezőre.
Hogy aztán…

A robbanás leírhatatlan pusztítással járt.
A vén vatah-sámán utolsó varázslata nem kímélte egyik oldal harcosait sem.
Az ereklyesziklák támogató mágiája egyszerre szűnt meg létezni, ahogy a crantai sámán az utolsó eresztéket is feloldotta.
Az epicentrum – a szikla menhír – körül az összes crantai darabokra szakadt, a levegőből támadó griffonok, szánalmasan vergődő madarakként csapódtak az óriási ereklyeszikláknak, a Feketevarjak legtöbbje megpróbált ellenállni a robbanásnak és az azt követő perzselő lökéshullámnak – jobbára sikertelenül.
A körökön belül senki nem hallott már semmit sem.
Az ember tűrőképességét feszegető pokoli hangorkán csak néhány pillanatig tartott, de az a pillanat felért egy örökkévalóssággal.
Az örökös akhvar-páncélja már nem állt ellen a kyr nagyúr támadásának. Mágiája épp akkor hunyt ki, mikor a nagyúr vágása a fiú gyomrába mart. A fiú hátratántorodott, de nem veszítette el egyensúlyát. A második csapás az örökös nyakát vette célba, Miíchar vicsorogva hárította a kyr nagyúr támadását és döfött. A felnyársalt Arysa Kwy’Arin és a gyomorsebből vérző Míichar Ochin Cro’thon Assár, gal-nâri örökös egyszerre hanyatlottak halott embereik mellé.

A vatah-lény a daryess-chyenek is ott vesztek mind. Míg az előbbinek az ereklyesziklák megsemmisülő mágiája vetett véget, addig az állat-elf harcosokkal a robbanás és az összezavarodó Időszövők pengéje végzett.
A fénytáncosok közül mindössze három érte el a lezáródó tér-idő Kaput.
Ők még átjutottak.
A többiek nem voltak ilyen szerencsések: a megbomló ritmusban kizökkentek halálos táncukból.
Elhullottak mind.
A Vasmarkú, a Madárember és a Sáskakirály mágiája már nem az ereklyesziklákból táplálkozott; szent ereklyéjük táplálta az óvó defhenikor varázst.
A vatah-vezérsámántól kapott varázstárgy most aztán igazán jó szolgálatot tett a három kahubnak.
Az Amhua-hegy mezején kétezernél is több halott feküdt.
Ott voltak a crantaiak legjobbjai; a klánharcosok, a sámánok vtah-lényei, a hat hadúr, a daryess-chyenek, a kyrek harida harcosai, nemes felhőlovasai, rettegett mortorai; és ott volt a kyr nagyúr és a crantai örökös is.
Halottak, halottak hátán.

A három rettegett crantai hadúr egyedült állt az ereklyemező negyedik ívén. Fáradtan és kimerülve ziháltak, a robbanás és a lökéshullám ellen védő varázs fenntartása kiszipolyozta majd’ minden tartalékukat.
A környéken nem mozdult semmi sem.
A három kahub néma szavakból is értette egymást.
Az Időszövők, az elfek titokzatos Homályhozói átjutottak. Innen ők már semmit sem tehettek. Odaát a hosszúéletűek már csak magukra számíthattak.
A tervet véghezvitték – de milyen áron!?
A Vasmarkú kiköpött.
Az ereklyemezőre belépő kyrekre a Sáskakirály figyelt fel.
Halk morranással hozta társai tudomására az események ily’ formán alakulását.
Némán közeledő, festett arcú harcosok és rohamozó, vérvörös ruhába bújt veszedelmes némberek futottak a Hármak felé.
Suessa May’ha, a Vérnyelők úrnője és Ychar, a Néma csapataik élén rontottak a három crantai hadúrra.
A Vasmarkú keze hangos nyikorgással zárult össze, markába irdatlan, embermagas kard került; a Sáskakirály háromembernyi hosszú, öklömnyi vastag lándzsakardját ellenfeleire szegezte; a Madárember ajkait utolsó varázslatának szavai hagyták el, nyomában földbarna szín tollazatú szárnyak sarjadtak a hátából – aztán a levegőbe emelkedett.
A Hármak, szemükben izzó dühvel vetették magukat a kyrek közé…
…és nem állhatott meg előttük senki sem.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához