LFG.HU

Varga Illés
novella

(törpe mese)

Történt pedig, hogy a törpék igen megsokasodtak, s hogy egy csoportjuk – erős és hatalmas ifjak – saját haza és saját otthon után kezdett esdekelni. Oly haza után, ahol csakis ők az urak, és nem kell hallgatni apjok szavára.

El is határozták, hogy alászállanak a hegyekből, és hogy az erdőn át nekivágnak az ismeretlen földeknek új hont keresni. No, ha elhatározták, hamar meg is cselekedték. Vándoroltak, mentek és vonultak hosszú éjeken és nappalokon keresztül, s egy nap új földre értek, rengeteg erdő közepébe, amely széltében, hosszában kellőképpen hatalmas volt. Elhatározták, hogy tábort vernek, s ott helyben várost alapítanak. Hanem amint másnap nekiláttak volna mindezt megcselekedni, viszály támadott közöttük: ki is légyen közülük a király? Mert amíg vándoroltak erdőn-mezőn, jól volt közöttük, hogy az lesz majd a vezetőjük és királyuk, aki a legderekasabban viselkedik az új haza felé vezető úton. Csakhogy kettő is volt – s ezek testvérek -, aki igen derekasan bírt magával, s híveik, barátaik száma hozzá még ugyanannyi.

Tanakodtak, hogy mi tévők legyenek, s végül megállapodtak: kerek egy esztendeig fog uralkodni az egyikük, hogy ne legyen viszály; a másik azalatt világgá megyen. Visszatérvén aztán majd tetteiről beszámolva bizonyíthatja az otthon maradottaknak, mégis ő a derekabb és rátermettebb. Akkor majd a másik vág neki a világnak, hogy kerek egy esztendőre rá visszatérjen, s hogy beszámoljon akkor a maga tettiről. Amelyik vitézebbnek bizonyul, fényesebb és értékesebb csodákkal tér vissza, az leszen a király. Ha pedig valamelyikük nem térne vissza a kiszabott idő végére, hát az otthon maradottat választják urukká, s az ül majd a trónon. Ebben marad a két törpefia vitéz.

Már épp csak arról kellet dönteniük, melyikük is keljen útra hamarost.

Hanem e kérdésben megint csak nem tudtak megegyezni, így hát legfőbb istenükhöz, Jazadhoz fordultak: küldene ő nekik valamilyen jelet. Megállapodtak: másnap felmennek a dombok tetejére, s amelyiküknek több madarat küld az Úr, az marad otthon, hogy uralkodjon kerek esztendeig.

Az Úr azonban néma maradt, s így a fivérek egy madár nem sok, de még annyit se láttak. Egyik sem tudta azonban, hogy hány madarat látott a másik, s mondá az idősebb testvér a fiatalabb fivérnek:

- Bíz én egy madarat sem láttam öcsém – hát nem ajangok: téged illet a bárd és a vesszőnyaláb meg véle a cím, de megszolgálom még én esztendőre a tetteim által!

- Nem úgy van az, édes bátyám! – így a kisebbik. Dejszen nekem sem küldte Jazad egyetlen madarát sem. Épp azért hát egyet mondok, kettő lesz belőle: keljünk útra mindketten! Ki erre, ki arra menjen, s térjünk vissza ide legkésőbb egy esztendőre, amint kigondoltuk, s aki jobban rászolgált, az legyen népünk vezetője, s legyen az a király!

- Helyesen szóltál – fűzte a szót az idősebb, s imígyen megegyezvén paroláztak, összeölelkeztek, azután szót se szóltak többet, azt is lassan mondták, egyik emerre, másik amarra indult világgá.

Mentek Jazad hírével, amerre láttak, vagy az út vitte őket, vagy amerre bajnak, csodának hallották a hírét. Akik meg otthon maradottak, eképpen szólottak: “Tiszteljük az Úr Jazadot, a Mennydörgőst és tiszteljük Um-mahlt, az Atyát, aki az első törpét faragta a hegyek húsából; ám nincsen királyunk, s szükségünk van valakire, hogy uralkodjék, míg a vezéri ifjak hazatérnek. Így szólottak az otthon maradott törpék, s kérdezgették: “Ugyan ki legyen addig a királyunk, aki uralkodnék?”

Hanem, hogy szavamat össze ne bogozzam, volt az erdő közepében, ahol tábort vertek, egy elvarázsolt filagória, annak a közepébe meg egy hatalmason növő hársfa. Annak a hatalmas fának a csúcsa – mondanám, ha nem így lett volna? – az egeket verdeste, ahhoz pedig, hogy a tövénél a törzsét körbenyargalják, bizony, még három hét is kevés volt.

Vikotálódtak az otthon maradott fiatalok, ki legyen a királyuk, aki az uralkodó fő, és se-vége, se-hossza tanakodásuknak meg lett akkor a foganatja, mert dűlőre jutottak a kérdésben: az égig érő hársfából faragják meg a királyukat.

S akkor, hogy végtére is megállapodtak, roppant munkába kezdtek, valahányan csak voltak. Kezdték azt az égig érő hársfát nyesni, vágni, kérgét hántani, hogy a közülük legkiválóbb nemes tekintetes fanyövő mester majdan arcot s kezet formálhasson neki. Hét nap, s hét éjszaka folytak az előkészületek, mígnem végre hozzáláthattak.

Hétszer hét héten keresztül fúrt, faragott, vésett és karcolt a dérhajú fanyövő mester, a törpék faszobrász-művésze. Bizony, hétszer hét fejszéje elkopott, hétszer hét vésője vásott, míg elkészült a fából faragott királlyal, amelynek lábai a föld szívét tapodták, karjai a felhőket ölelték, levelei árnyékot borítottak a földre, és aki tekintetével beláthatta egész birodalmát – az erdei királyságot.

A hold ekkor lesütött arra a tisztásra, amelyen az erdővel egyidős, égig-érő hársfa állt, a zádokfa, ahogy a törpék nevezték, és a fák között a szél játszott bújócskát nővérével, az árnyékokat kedvelő káprázattal. Még az egyébként mindig morózus hold is elmosolyodott, amikor az erdei lugas közepében meglátta az óriások fiainak Fából Faragott Királyát.

Elkészült hát a mű, s amint utolsót koppant a véső, a Király is felsóhajtott, s megrezegtette koronáját. Felnyitotta szemeit.

Tekintetében ott ült a sötét és a múlt, és hatalmas ágai megremegtek, amint orcáin földöntúli fény gyúlt és kezdett el tündökölni. S a törpék ekkor egyhangú üdvrivalgásban törtek ki, majd imádván őt tort rendeztek a tiszteletére. Túláradó jókedvükben dombérozásba kezdtek ott: pengett a koboz és vonított a nyirettyű a törpék férfiainak kezében, asszonyaik pedig körbejártak és rostával hordták a bort ott hét nap s hat éjjelen keresztül – míg csak tartott a vigadalom.

A hetedik éjjelen azonban ismét megrezdültek a zádokfa ágai, s újfajta fény ragyogott fel a Fából Faragott Király orcáin.

“Jazad” – tört fel a törpékből egyszerre, mert a Mennydörgős képét pillantották meg a fa lecsüngő karjai között, a sok-sok zizegő, szél-játszópajtási lomblevél alatt. Az pedig, aki így megjelent nékik, imígyen szólott hozzájuk:

- Mit cselekedtetek? E földet Atyám nem néktek adta, hanem-de más gyermekeinek. Mohosnőknek és erdei szellemeknek adta ezt a földet, manóknak és tündéreknek… S ti királyt faragtok magatoknak az Én képemre? Legyen hát, amint akartátok, s szolgáljátok az Én akaratom szerint fából faragott Királyotokat!

S haragvó szavakkal szólt végzetül félelmetes, rendelkező harsogással, és beleremegtek a fák, és megremegett a föld, és beledörrent még az ég is:

- Szolgáljatok hát! Szolgáljátok… az erdőt!

S akkor, amint haragos szavai elültek a zádokfába bújt Jazadnak, szellemek bújtak elő a fák közül. Mohosnők bújtak elő, s jöttek könnyed, gőgös tartással, és kikacagták a hatalmas erejű óriás-fiakat. Körbelibbenték-táncolták őket, s bár néma volt a koboz, és egyetlen nyirettyűn se járt vonó, mégis szólt valamely erdei, harangvirág s lomb susogta zene. Különös és sokszínű-ős; s az erdei lelkek bűvös-bájos pillantásokat vetve a faimádókra szolgáikká változtatták a törpéket.

Eltűntek azok egytől egyig.

Mert maguk is a fákhoz lettek hasonlatossá. Karjuk-lábuk göcsörtös ágakká lett, bőrük s hajuk színe a lombok élénk-elevenzöldjére és a fák törzsének kéreg-barnájára váltott. Szakállukból és hajukból pedig kacsok és indák sarjadtak, a testükön levelek, görcsök burjánzottak el… És átkuk generációról generációra száll nemzetségükön, amelyet elhagytak vitéz vezérei, s amelynek fiai ennek okán úgy döntöttek, hogy fából faragnak maguknak királyt azon a földön, ahol a madár se jár.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához