LFG.HU

HammerTimeCafe
Gorbadock
novellaCimkek

- Most nézd meg! – kiáltotta feszült arccal a fiú és a nyugati égbolt szín kavalkádjára mutatott. Az ég alját felhők tarkították, mögéjük narancsszín hátteret igézett a lemenő Nap. A vár-fal tetején, a gyilokjárón, egy fiatal pár állt. Arccal a Nap felé fodultak, hátuk mögött a város mormolt, mesélt, alig hallható zsongással töltve meg a levegőt. Egyikük sem lehetett több, mint 16-18 éves.
- Most tisztán látszanak a szigetek!
- Bárhogy nézem, én csak felhőket látok.
- Nézd meg jobban! Mintha a látóhatárnál felemelkedő ívbe menne át a Föld görbülete! – kezével is mutatta, mintha egy felszálló repülőt utánzott volna. A lány elkerekedett szemmel nézett rá.
- Ha nem ismernélek már egy ideje, azt hinném, bolond vagy! – fakadt ki végül, rövid szünet után. Fázósan megdörzsölte a karját, és még morgott valamit, de azt a fiú nem értette. Az utóbbi évektől eltérően különösen hűvös, esős ősz volt.
- Sajnálom, hogy te nem látod, pedig ott vannak a szigetek, és köztük a tenger – próbálta magyarázni a fiú – Egy másik világ, és csak ilyenkor látszik.
- Persze, hogy csak ilyenkor látszik! Hiszen ha nincsenek felhők, akkor nem lenne mit szigeteknek nézned!
Régóta próbálta felfedni a lánynak a legtöbb ember számára láthatatlan tüneményt, de úgy látszik, ő sem volt azok között akik megpillanthatják. Pár éve fedezte fel, hogy valami különös, szokatlan bujkál a lenyugvó Nap fényében. Egyre többször találta az alkonyat a város fölé magasodó vár nyugati falának fokán. Legtöbbször télen volt alkalma megfigyelni a jelenséget. Néha olyan sok időt töltött egyhelyben toporogva, hogy a jeges szél hidege csontig átjárta, és hálás volt a hazafelé induló busz sofőrjének, ha a végállomáson a várakozás alatt becsukta az ajtót és járatta a fűtést. Sokat töprengett ezen a “másik világ” teórián, hogy mennyire lehet igaz vagy sem. Nem véletlen hogy az emberi történelem során ezerféle, a földitől különböző létezést találtak ki, így érvelt a maga igaza mellett. Sokáig nem mondta el senkinek, de szerette a lányt, és úgy érezte ennyivel tartozik neki. Mindegy, én megpróbáltam, gondolta és magában megvonta a vállát.

Az alkonyattal erősödő hullámok egyre jobban dobálták a kis halászhajót. A tajték néha már átcsapott az alacsony építésű palánkon. Az egyárbocos guradíni hálóvetőt nem ilyen megpróbáltatásokra tervezték. A fedélzet jobb oldalán egy bőrkötényt viselő, tagbaszakadt ember éppen egy halakkal teli háló bevonásán fáradozott.
- Krill! Ne mélázz annyit! Segíts, az istenek szerelmére, mert sosem végzünk! – dörögte a bőrruhás. Erre összerezzent az eddig a taton álldogáló, a lenyugvó Napot bámuló suhanc. Odaugrott apjához, és megragadta az egyik kötelet. Az elöregedett csigák nyikorogva tiltakoztak a jónak ígérkező fogás súlya alatt. Mostanában ritkán volt ennyire teli a háló. Ezért is messze ki kellett hajózni a védett vizekről, de muszáj volt kockáztatni, hisz itt a tél, és kellett a tartalék. Miután a fedélzeten hevertek a halak, a bőrkötényes megragadta a kormányrudat, Krill pedig kibontotta a vitorlát. Sötét volt már, mire elérték a hullámtörő karéját, és kikötöttek a szokott mólónál. A halászcéh munkásai egyből nekifogtak kipakolni a zsákmányt, egyfolytában dicsérve az apa bátorságát.
- No, most már mehetsz, kölyök. – veregette meg megkönnyebbülten fia vállát. Krill átugrott a palánkon, a móló végéről visszaintett apjának, majd elsietett a házak között. “Jó gyerek ez, csak ne ábrándozna annyit azokon a fránya naplementéken” – gondolta az apja. A kocsma már tele volt munkából megtért emberekkel. Krill belökte az ajtót és a már emelkedett hangulatú ifjak hívogató kurjongatására lerogyott melléjük a lócára. Bágyadt mosollyal köszönt barátainak. Még mindig az alkonyaton töprengett, úgy érezte, valami titkot rejt a haldokló Nap. Egy éve lehetett talán, mikor itt járt egy dalnok; egyenesen a királyi fővárosból érkezett. A falusi halászok hírekre és dalokra éhesen csüggtek minden szaván. Ő mondta el azt a mesét, mely nem akart nyugtot hagyni Krillnek.
- …biztos belebolondult valami tengeri szépségbe! – kacagott egy fiatal. Krill arra eszmélt, hogy társai éppen őt ugratják.
- Előbb, utóbb a hullámok ölelik majd, a lányok helyett! – felelt rá egy másik.
- Nem szerelmes ez senkibe, csak a naplementékbe!
- Biztosan az eltűnt macskáját gyászolja – hahotázott Droan az asztalra csapva fakupájával.
- Igenis van mit gyászolni rajta, a legjobb egerész volt ebben a faluban – dörmögte morcosan Krill, ahogy eszébe jutott elkóborolt kedvence.
- Teljesen elcsavarta a fejét a tavalyi dalnok a meséjével!
Ami igaz, az igaz, ilyen szép igricet még sohasem látott azelőtt. Abban az időben mindannyiukat szerelembe igézte a fekete hajú hölgy bársonyos hangja.
- Mondd csak el azt a mesét Krill. – unszolták a többiek. Belekezdett, immár ki tudja, hányadszor, de sosem unta meg.

A tavasz közeledtével egyre gyakrabban járt ki a várromhoz a fiú figyelni, mikor kerül közel az a másik világ. A lány előtt titokban tartotta ezeket az útjait. Nem akarta, hogy emiatt tönkremenjen a kapcsolatuk. Bár ha mélyen magába nézett, akkor tudta, hogy kettőjüknek nem sok jövője van. Mindenképpen meg kell próbálnia átjutni. Hogy ez miként végződik, azt nem tudta, de a lánynak itt kell maradnia. Ha nem látja, akkor nem is hihet benne, hogy átjuthat. Még maga sem volt biztos a dolgában, és voltak napok, amikor ő is balgaságnak tartotta az egészet. Valami jelre várt. Egyre türelmetlenebb lett a világgal és önmagával szemben is. Elhatározta, ha nem történik semmi márciusig, akkor fenébe az egésszel!
Egy macska volt az, ami új bizonyságot mutatott neki. Egyszerű fehér cica volt, egy-egy feltűnő szürkés folttal a fején és a farka tövében. Olvadáskor akadt meg rajta a szeme, amint mancsait tisztogatja az egyik kőpárkányon ülve. Amint a Nap elérte azt a bizonyos helyzetet, fejét a lángra gyúlt égre fordította és néha halkan nyávogott egyet. Amikor látszott a másik világ, a macska mindig ott ült és várt. A fiú érezte, hogy ez nem lehet véletlen: az állat látja amit ő is lát. Mikor megsimogatta, nem húzódott el, csak beszélő szemeket meresztett rá, mintha unszolná valamire.

- Az ismert világ hajnalán történt, miről a mese regél. Évtizedekig tartó, kegyetlen háborúkban hullott az éppen csak öntudatára ébredt emberiség. Nem a hősök ideje volt az, hanem a gyászolóké. A vulkánok okádta füstfelhők, a felperzselt falvak elporladt tetemeivel keveredve, véget nem érő hónapokra elhomályosították az éltető fényt. A sötét fátylat viselő Nap elborzadva tekintett a frissen kovácsolt acél fakasztotta vérre. Az istenek látva az értelmetlen pusztítást, úgy határoztak, hogy kitaszítják a világ törvényei ellen vétkező lelkeket az Örök körforgásból. Ezzel lassan sikerült megállítani a végzetébe rohanó emberiséget. A lelkeket egy színtelen világba száműzték, amelynek örök időkre foglyai maradtak. A Fakó világ határai néha összemosódtak az élőkével, ezért az égiek úgy határoztak, hogy őrt állítanak a két világ mezsgyéjére. A legtávolabbi óceán szélén álló kopár szirtre, felépítették a világítótornyot, amely nem vezérli, hanem elvakítja és félrevezeti az áttörni próbáló kárhozottakat. Azokban az időkben megszámlálhatatlanul sok megkeseredett lelkű embert szültek a véget nem érő öldöklések. Közülük is kitűnt egy harcos, ki korán elvesztette szüleit, majd a gyűlölködés démona szerelmét is elragadta tőle. Megszállottként gyilkolta azokat, kik szerettei végzetét beteljesítették. Olyan lobogó lánggal égett a gyűlölet tüze lelkében, hogy az istenek felfigyeltek a vérszínű izzásra, ami táplálhatná torony fényét. Álmában szóltak a férfihoz, legyen ő az őre a Fakó világnak. Boldogan vállalta a terhet, mely inkább átok volt számára. Örök élet lett a jussa szolgálataiért. Évek múltával azonban gyűlöletének lángjai lelohadtak, koromfekete nyomot hagyva lelkében. Egyetlenegy érzés, a vágy volt csak, mely öröknek bizonyult. A világítótorony világossága elhalványodott és nem rémítette többé a kitaszított lelkeket. A időtlen időket megért férfi őrületében rég elporladt kedvesével beszélt, a levegőt ölelte és zokogott, sóssá változtatva az addig édes tengereket. Az istenek letekintettek a világ végi óceán ostromolta sziklaszirtre. Látták az üvöltő magányt és a halványuló őrtüzet. Meghallgatásra találtak az őr könyörgései és egy éjszakára életet leheltek halott szerelmébe. Másnap hajnalban azonban magukhoz szólították a lány szellemét. A hirtelen fényrobbanásban átszökni próbáló lelkek ezrei pusztultak el örökre. Az őr kettégörnyedt az újonann fellángoló gyűlölet súlyától. Mindkét világ lakói megborzongtak és a földre rogytak, mikor Isteneket káromló üvöltése végigdübörgött a földek felett. A Hatalmasok azonban mosolyogtak, a torony tüze pedig sosem látott erővel lobogott. Ezért van az, hogy időről időre, mikor a gyűlölet megfagy az őr lelkében az Istenek egy éjszakát engednek neki vágyai beteljesülésére. Ilyenkor szökhetnek át a bátrabb lelkek a Fakó világról és ilyenkor látszanak az egymáshoz közeli tájak is. Egyébként a fény eltakarja a látványt, és tévútra vezeti a lelkeket.
Csak a gyertyák sercegése hallatszott az elnémult ivóban. Krill észre sem vette, hányan figyelték a történetet. Éppen megszólalt volna, hogy köszönetet mondjon a kivételes figyelemért, mikor halk kaparászás törte meg a csendet. Mindenki egy emberként meredt a bejáratra. Fülükben még visszhangoztak a mese komor mondatai és a sosem nyugvó őr fájdalmas kiálltása. Pár pillanatnyi dermedt némaság után egy, az ajtóhoz legközelebb álló legény megragadott egy fáklyát. Óvatosan nyomta le a kilincset, nem tudván mi várja odakinn. Fejét félve kidugta a sötét utcára, és körülnézett.
- Senki – szólt hátra a válla felett. Ebben a pillanatban árnyékként szökkent be egy lény a lába mellett, s a legény felkiáltott. Amint földet ért, egyenesen a mesélő ölébe ugrott. Krill alig tudta megállni, hogy fel ne pattanjon a lócáról. Mellette ülő barátja harsány nevetésben tört ki, amint a lény jólesően összegömbölyödött a kővé vált Krill ölében és dorombolni kezdett.
- Foltos? – hitetlenkedett Krill. Határozatlanul simította végig a fehér szőrt, elidőzve a két szürke folt környékén. Mire a farka tövéig ért, a macska már az igazak álmát aludta.

“Úristen, – gondolta a lány – biztosan valami őrültséget akar csinálni!” Ez visszhangzott a fejében egész úton a várig. Mikor elment hozzá, a fiú szülei azt mondták, azt hitték, vele találkozik. Sohasem csinált még ilyet. Nem hazudott, és nem csalta meg sosem, így bizton gondolhatta, hogy a várba ment, a naplementét csodálni. Mélyen, a zsigereiben érezte, hogy ezúttal nem csak a pazar színorgiát ment megnézni a fiú. Most tenni fog valamit, valami fontosat. A látóhatár felé közelítő napkorong a szokottnál is rőtebb vörösen izzott a nyugati égen. Ahogy a busz kanyargott felfelé a szerpentinen, a fordulókban elvakította a lányt, könnyeket csalva a szemébe, de nem merte pillantását másfelé fordítani. Mágnesként vonta magához a tekintetét a kegyetlenül lángoló égi fáklya, mint a végzet beteljesülését jósoló kuruzsló tekintete. Amint leszállt a buszról, egyből rohanni kezdett a rom felé. Berontott az elhagyott udvarra, és ahogy feltekintett a nyugati falra, a legrosszabb rémálmai látszottak valóra válni. A fal tetején a fiú állt, kezében tartva valamit, egyenest a Napba nézett. Fellépett a párkányra és a következő lépésével eltűnt a mélyben. Valami összerántotta a lány belsőjét, mintha egy izzó vas érne az összes idegvégződéséhez. A tompa puffanást elnyomta egyre gyorsuló szívverése. Lélekszakadva futott a fal tövéhez, ahol a fiú testét sejtette.
A fiú retinája már üvöltött a napsugarak okozta fájdalomtól. Ösztöneit legyőzve lépett egyet előre, majd még egyet, és a szilárd talaj eltűnt a lába alól. “Hát így lesz” – gondolta volna, de nem maradt rá ideje. Mielőtt a földnek csapódott volna, a macska kiugrott a kezéből. Távoli reccsenés, majd a minden érzéket betöltő kín, és utána a sötétség.
A lány ölébe véve a fiú fejét megpróbálta eszméletére téríteni. Pár perc múlva már egymással szemben ültek a földön, a fiú a karját fájlalta, de az nem tűnt töröttnek. Sírt, de nem a karja miatt. Olyasmit veszített el, ami talán soha sem pótolható. Feltápászkodott, és körbe botorkálta becsapódása helyét. Hamar megtalálta amit keresett: a macska betört koponyával hevert egy rózsabokor aljában. Szájából vékony vérerecske szivárgott a földre.
Nehezen szedte össze magát; már az utolsó járat is elment, mire lekecmeregtek a végállomásra.

(Hatodik Bugyor novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához