LFG.HU

HammerTimeCafe
Defekt
novellaCimkek

- Álmomban egy kastélyt kapott vissza a család… És mindenki kézműveskedett. Volt, aki a bútorokat rakta rendbe, volt, aki a fafaragásokat restaurálta vagy kárpitoskodott… Aztán meghívtunk rengeteg embert, főleg fiatalokat, nem is tudom miért… És szétverték az egész berendezést. Én persze, leszidtam őket… Nagyon leszidtam őket. Furcsa, pedig sosem volt kastélyunk… Te álmodtál az este valamit?
- Nem, nem álmodtam semmit – mosolyogtam rá.
- Biztosan álmodtál valamit, mindenki szokott álmodni.
- Én, most nem. Tényleg nem álmodtam semmit.
Felötlött bennem Borisz arca. Ahogy reggelente az álmairól mesélt. A fényekről, a békéről, a megváltásról.
- De, biztosan álmodtál – erősködött.
Borisz arca, ahogy földöntúli gyönyörrel az arcán csókolja a beleit tépő démon lábát. Mi nem szerettük az álmokat, mert az álmaiba mindenki belehal a fronton.
- Mondom, hogy nem.
- Ezt nem hiszem el – nyafogta -, hogy nem álmodtál semmit!
Borisz egy hete esett el a Cerberuson. Egy hete. Mosolyogva, tekergőző belei között, az egyik démon lábát ölelve mindaddig, amíg gyilkosa lenyúlt érte és a társam koponyájával együtt tépte le ajkáról a földöntúli vigyort.
- Mondom, hogy nem álmodtam semmit, bazdmeg!
A hirtelen fallá nőtt csendben ültünk hosszú másodpercekig. Néztem a szemközti falon tiktakkoló Micimackós órát és nagyon elegem volt az egészből.
- Egyébként, hogy vagy? – kérdeztem esetlenül.
Szótlanul, fejét félrefordítva ült.
- Most nem fogsz hozzám szólni?
- Majd ha megtanulsz rendesen beszélni velem.
Felálltam, zubbonyomat a vállamra csapva sétáltam ki a szobából. Az udvaron szótlanul biccentettem a testvérének, és egyetlen határozott mozdulattal csuktam be a ház nehéz vaskapuját. A szél a hajamba túrt és a koradélután friss, tavaszi életillata a jókedvemet is elhozta megint. Vagy csak a dac nőtt bennem nagyobbra és a düh adott új célt, máig sem tudom. Beültem apám autójába, és a szomszéd város felé vettem az irányt. Egyedül.

- Judith – nyújtotta a kezét, ahogy az autóba huppant.
- Krisztián – feleltem, finoman viszonozva az üdvözlést. Barna szemeiben mélység, illata fűszeres indiai, édesen fanyar. Zsákját a hátsó ülésre dobta, és kényelmesen elhelyezkedett mellettem.
- Merre mész? – kérdezte.
- Be a városba.
- Miért?
- Felejteni.
Szótlanul bólintott. Én figyeltem az utat, ő a zubbonyán igazított egy keveset.
- Hol szolgálsz?
- A hatvanhármasoknál.
- Az átokföldiek?
- Az átokföldiek.
- Nagyot verekedtetek odafenn.
Fekete, korompuha homok. A napfény egy túlexponált fotóhoz hasonlóan rágja magát a látóhatár peremébe, földöntúli kontraszttal verve meg a tárgyakat, a sziklát, a társaidat. A sámán vihogva gajdol melletted mindaddig, amíg a szemei gőzölt tojás fehérjeként buggyannak ki az üregükből. A taktikai irányzék vörös célkeresője hisztérikusan cikázva keres újabb és újabb célpontokat, mígnem azt veszed észre, hogy vége. A szemed izzadság marja és fogalmad sincs, hogy kerültél oda, ahol vagy. Csak üresség marad benned és a végletekig gyötört test zsibbadt fájdalma. És elveszettnek érzed magad, százak között magadra hagyva. Ismeretlen arcok, ismeretlen emberek, tisztek, szanitécek. Egyedül maradtál az ezredből, jó, ha tucatnyi társaddal együtt.
Keserűt nyelve, nehezen görgetve a szavakat válaszoltam:
- Hatalmasat.
- Én a Venán voltam, két hónapot. Oda csak az kerül, aki szállítható, vagy hibernálható. Másokat nem irányítanak hozzánk.
- Értem.
- Nem hiszem, hogy értenéd.
A lány a hátsó ülés felé fordult és egy lapos fém flaskát húzott elő. Lecsavarta a kupakját és nagyot húzott belőle. Halkan felszisszent, majd elismerően bólintva felém nyújtotta:
- Kóstold meg.
Bátortalanul néztem rá. Bíztatóan vonta fel a szemöldökét és bólintott felém. A pálinka fanyar volt és embertelenül erős. Felköhögtem. Elvigyorodott, majd zubbonyának felső zsebébe süllyesztette az üveget.
- Mi főzzük – jelentette ki büszkén.
Az ital égette a gyomromat és a feltoluló könnyektől elhomályosult a látásom.
- Jó anyag – sziszegtem rekedten.
Felkacagott, harsányan, fiatalon, életerősen.
- Jó ám! – kacsintott rám. – Aztán, van kihez hazajönnöd?
- Van. Vagy volt…
- Most van, vagy volt?
- Volt – feleltem keserűen.
- Mi történt?
- Nem lényeges.
- És mihez kezdesz most – tekintete elidőzött az arcomon -, tizedes?
- Azt hiszem, keresek valami hangulatos kocsmát, és az asztal alá iszom magam.
Elmosolyodott, és ismét az útra figyelt. A lombot bontó nyárfák sorfalára, a fű ébredő, harsogó zöldjére. – Azt hiszem, segítek neked…
- Miben? – kérdeztem vissza, mialatt a bekötőútról a pályára kanyarodtam.
- Az asztal alá inni magad.
- Biztos vagy benne?
- Hogy a fenébe ne!

Az autót egy söröző előtt állítottam le. Koradélután lévén nem volt zsúfolt a kocsma előtti parkoló, csak egy újságpapír darabot hurcolt magával a szél. A város épületei, akár zsákmányra leső óriások vettek körül bennünket. Ablakszemeikben leplezetlen éhség. Az ivó ajtaján belépve szembetűnt a vaskos bárpult, a lépcsőn keresztben fekvő csau-csau, és a helyiség patyolattisztasága. A fal mellett sorakozó boxok egyikéhez vezetett. A padra dobott zubbonyom mellé ültem, ő velem szemben tette le magát.
- Guinness jó lesz? – vigyorodott el.
- De még mennyire – mosolyogtam rá szélesen.
- Van egy barátnőm, aki mindenféle szemetet megiszik – csacsogta felszabadultan. – Banános, cseresznyés, meg mindenféle sört. Ráadásul az angol a kedvence.
- Az angol? – képedtem el.
- Az – felelte lebiggyesztett ajkakkal. Kinézett a boxból, rám mosolygott, majd felállt:
- Levadászom a csapost…
Helyeslően bólintottam, és a lány után néztem. Talán túl sokáig is. Mert határozottan formás volt. Nem az a földöntúli szépség, csak épp annyira ember, amennyire én nem voltam az, és annyira nő, amennyire férfi szerettem volna lenni.
Elégedett mosollyal tért vissza, kezében két korsó csapolt Guinness. A korsókat az asztalra rakta és kihívó mosollyal ismét a pult felé indult. Megcsörrent a telefonom, a kijelzőről a kedvesem arca mosolygott rám. Fellángolt bennem ismét a gyermekien ostoba dac, és indulattal nyomtam le az elutasít gombot. A mobilt kikapcsolva csaptam a csiszolt fa asztallaphoz.
- Keresett valaki? – tért vissza két felespohár és egy literes vodkásüveg kíséretében.
- Nem érdekes – legyintettem.
- A Van hívott? – kérdezte komolyan.
- A Volt…
- Nem mész inkább haza?
- Mi vagy te, az anyám? Megmelegszik a sörünk…
Szótlanul ült hosszú másodpercekig, aztán mélyen a szemembe nézve elénk tolta az üveget. A két felespohár józanítóan csattant előttünk:
- Mától testvérek leszünk, testvérek jóban-rosszban.
Ínségben és jólétben, győzelemben és halálban. A vizespohárnyi vodka alján fuldokló századjelvényre esett a tekintetem és Borisz boldogságtól ragyogó arcára, ahogy poharát az enyémhez koccintja.
- Ínségben és jólétben… – folytattam a rövid avatási rítust.
- … győzelemben és halálban.
Felhajtottuk a vodkát. Az ital a bizalmatlanság falából marta ki a szavakat:
- Múlt héten vesztettem el az egyik legjobb barátomat. Kiképzés óta együtt voltunk. Amióta elkezdődött ez a szar, ott voltunk mindenhol. Hádészen, a Cerberuson… Egy Faló tépte szét. Az egyik pillanatban még ott rohansz mögötte, aztán csak egy fej nélküli torzó marad az ember helyén, amit megunt rongydarabként dob oldalra az a dög.
A lány nem szólt semmit, kortyolt a söréből és elmélyülten nézte az arcomat. Én töltöttem mindkettőnknek egy felest:
- A Venára!
- A Venára – felelte és legurította az italt. Elfintorodott, majd egy szivarkás dobozt vett elő. – Kérsz?
Kivettem egy szálat, megszagoltam, görgettem az ujjaim között. Tüzet adott és mélyre szívva a füstöt hátradőltem a padon.
- Finom – bólintottam elismerően.
- A tiszti ellátmányból emeltük el – ismerte be mosolyogva. Szája szegletében ismét feltűnt az a kis gödröcske, amibe legszívesebben beleharaptam volna.
- Nem ennél valamit? – kérdezte.
- De, szívesen.
- A bélszín elég jó itt.
- Akkor rendeljünk.
Rendeltünk, beszélgettünk, ittunk és anekdotáztunk. Volt közös téma. Sok is. Nem boldog, de közös témák: az első tűzkeresztség, a barátok, élők és halottak. Az emlékezés az üres poharakba telepedett. Több órája folyt a társalgás, és egyikőnk sem mesélt az álmairól.
Nehezen pörgő nyelvvel préseltem ki magamból a szavakat:
- Frankó lehet ott sokadik vonalban neked. Nyugi van. Értem, mért maradtál ott… ott, a Venán.
Keserűen elmosolyodott:
- Vannak nálunk megszállottak. Olyanok, akit az istenek sámánjai Infernummal kezelnek. Nem hallasz mást, csak a vákuumkapszulák falán kiszűrődő elfajzott üvöltésüket, ahogy a húsbörtönből szabadulni próbálnak. Vagy ők pusztulnak el hamarabb, vagy a katona, akiből felzabálták a lelket. Ott vannak azok a valaha ép emberi torzók, akiket implantokkal teszünk ismét használhatóvá, hogy mehessenek a darálóba vissza. Hozzánk kerülnek a háborodottak, akiket csendes fegyelemmel darabolnak fel a szervbankok számára, mert csak így tudják hasznosan szolgálni az istenek akaratát. Mi őrizzük sorsuk eldőléséig a tébolyodott lelkészeket, papokat, az állítólagos Egy Isten szolgáit, akik szerint be kell zárni a Kapukat és elhagyni a Cerberust mindörökre. Belőlük is implant lesz, vagy valamelyik showműsorban égetik meg őket, vagy épp kövezik halálra. Hallod a süket fülekbe motyogott imáikat, a haldoklók sikolyát, a háborodottak hagymázas gajdolását. És te adod be nekik az utolsó injekciót, vagy darabolod fel őket élve, hogy a szervek minél kevésbé sérüljenek. Nem hiszem, hogy értenél bármit is…
- Bocsáss meg.
- Nem történt semmi. A tengerészek úgy hiszik, csak ők járják meg a poklot minden nap.
- Nem, én sosem… – mentegettem magam.
- Mind egyformák vagytok Krisztián.
- Nem, egyáltalán nem vagyunk egyformák.
- Nem?!
Mellém ült és két tenyere közé fogta az arcomat. Sokáig nézett, majd elmosolyodott:
- Persze, hogy nem… – és szájon csókolt. Hosszan, érzékien úgy, hogy beleborzongtam. Éreztem, hogy igaza van. Mind egyformák vagyunk.

Nem sok maradt meg bennem arról az éjszakáról. A lifthez érve a szemközti falhoz húzódott és eltolt magától. Kacagott és incselkedett. Aztán nyílt a lift, megcsókolt és félresiklott. Az előszobába lépve sarokkal rúgta be az ajtót és engem a háló felé tolt. Az ágyra lökött, és sietve húzta le rólam a ruhákat. Harapott, simogatott és dédelgetett. Forró volt, lágy és befogadó. Elvesztem az illatában, az ölelésében, a csókjaiban. Sosem volt még ennyire robbanó a kéj. És aznap este felzabálta a szívem.
Nem mondhatom másképp. Prózaian egyszerű. Egymásba fonódva, verítékgyöngyöktől csillogó testtel ziháltunk az ágyon, amikor felemelkedett és kitépte a szívem. Beleharapott és átnyújtotta, hogy kóstoljam meg. Finom volt.

A reggel az élére vettet ágyon ért, kristálytiszta fejjel. Másnaposság, fáradtság nélkül. Ruháim az ágy melletti székre hajtogatva, a nap fáradtsápadtan nézett a szobába. Judith sehol, csak az a fűszerédes indai parfümillat. A mellkasomhoz kaptam, de mindent a helyén találtam. Nem tapintottam tátongó, sem forradásoktól szántott sebhelyet. A szívem is dobogott, ahogy fogantatásom óta. Felöltöztem, és a bejárati ajtó felé indultam. Összeroppantani készült az ismeretlen lakás, a fejemben üvöltött az értelmetlen félelem.
A bérház előtt ugyan úgy parkolt az autó, ahogy este hagytam. Legalábbis azt hiszem. Egyenesen a legközelebbi Flottatámaszpontra hajtottam és jelentkeztem az ügyeletes tisztnél, hogy mihamarabb juttasson vissza aktív szolgálatba. A frontra akartam menni. A Föld körüli pályán keringő dimenziókapu felé tartó kompon tűnt fel, hogy a mobilom nincs nálam. Nem hiányzott, csak úgy mint a kedvesem, a családom, a barátaim. Nem érdekeltek a körülöttem ülő emberek, sem a beosztásom.
Az az éjszaka pereg állandóan a szemem előtt, ahogy egymásba olvadva fekszünk az ágyon. Judith felemelkedik és kitépi a forrón lüktető szívem. Mohó vigyorral beleharap, a szétrobbanó vérpermet vörösre festi az arcát, keskeny patakokban folyik le a mellei között. Felém nyújtja és én kéjjel eltelve harapok a forró, vonagló húsba. Aztán megcsókol és vadul ölelkezve szeretkezünk megint, amíg a hajnal józanító sugarai meg nem cirógatják az arcunkat.

Két nap múlva érkeztem a Cerberusra. Őrségbe vezényeltek, hogy visszazökkenjek a megszokott kerékvágásba. Kértem a felettesem, hogy hadd mehessek vissza a frontra, de egy lekezelő intéssel kiküldött az irodájából.
Most hajnali három van, és a talaj menti fagyott nitrogén a bokámig ér. A táj ugyanaz a jellegtelen hamuszürke és fekete semmi. Napközben éles körvonalakkal, metszően kontrasztos árnyékokkal. Éjszaka nem látsz rendesen a fejed felett kavargó, vörös és gennysárga gázfelhőkből álló légkör miatt. Nincsenek csillagok, és a Hold sem világít. Az erre tévedő kósza meteorokat gusztustalan nyugalommal zabálja fel a kavargó felhőtakaró. Tegnap egy üzenet jött a kedvesemtől, hogy babát vár. Tőlem. Ugyan azzal a nyugalommal töröltem a levelet, mintha a vécét húznám le.
- Szia – szólt mellőlem egy ismerős hang.
Judith volt. Félmeztelenül támaszkodott a kerítésnek, derekán hófehér lapszoknya, lábán vékonypántos, hasítottbőr szandál.
- Szia – válaszoltam sután. – Mit keresel itt?
- Téged – lépett hozzám közel, megcirógatva a mellkasom.
- Engem? – kérdeztem értetlenül.
Az édes, fűszeres illat betöltötte a szkafandert. Mélyen a szemembe nézett, szótlanul kipattintotta a bajonettzárat. A sisak üresen kondult a lőszerraktár vasbeton falának. Megcirógatta az állam és finom csókot lehelt a számra. Mosolyogva ellépett tőlem, és halkan megkérdezte:
- Akarod tudni, hol van a szíved?
- Persze – feleltem értetlenül.
- Akkor gyere velem.
Kézen fogva sétáltunk át a tábor kerítésén, percek múlva már a lábnyomainkat is elfújta a haragos hajnali szél.
A holttestet a váltás találta meg a lőszerraktár falának dőlve. Boncolás közben az orvos bénultan meredt a szív helyén kavargó, fényt faló űrbe.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához