LFG.HU

Uray Hunor
novellaCimkek

Selymes, vékony ujjak simították hátra a hajamat. Lassan nyitottam ki a szemem. Az ágy mellett álló, ismerős, szőke nő nem vette észre, hogy felébredtem, lassú léptekkel sétált ki a folyosóra. A sarokban ülő férfi fejét lehajtva, halkan szuszogva aludt. A falakon túlról valaki monoton hangon, mindig ugyanazt a mondatot üvöltötte, mintha megakadt volna a tű a lemezjátszón. A kórterem nyitott ajtaján hirtelen magas, szőkés kefehajú, öltönyös alak, a bátyám lépett be. Fáradt szemeit azonnal rám szegezte. Éreztem, a halk köszönést és az erőltetetten kedves mosolyt kérdések sora követi majd, pedig én sem tudtam pontosan, mi történt velem…

Hosszú évek után végre úgy éreztem, eljött az idő rendet tenni az életemben. Értelmet kellett kapnia, hogy folytatni tudjam. A közeli parkban ültem lehajtott fejjel, a pad lábánál dolgozó hangyákat bámultam. Ha megmozdultam, a frissen készült járatok összeomlottak, az apró rovarok pedig a szemem láttára építették újra és újra. Évmilliók alatt kialakult rendszer szerint mozdult minden tagjuk, pontosan tudták, mit akar a másik, és még pontosabban tudták, mi a saját dolguk. Hatalmas sziklákat emeltek meg, és bármikor az életüket adták volna az államért.
- Milyen erősek! -mondta a mellettem ülő öregember halk, gyenge hangon a bolyra meredve.
Észre sem vettem, hiszen mindig ott ült a parkban. Fekete öltönyt viselt, mintha gyászolna valakit. Alacsony, ősz alak keskeny bajusszal az orra alatt. Apró szemekkel mosolygott mindenkire, aki arra járt. Lehetett reggel vagy este, tél vagy nyár, ő néma angyalként figyelt a repedezett szobrok között. Ugyanaz a pad, ugyanaz az öltöny, ugyanaz az őszinte mosoly.
-… és kitartóak … – én is mondani akartam valamit.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán nem is hallotta, mit mondok, de miután bólintott, emiatt nem aggódtam többé. Szerettem volna megkérdezni a nevét, és tudni honnan jött, mégis csendben maradtam. Kedves idegen volt számomra, féltem, hogy egy rossz szóval, vagy akaratlan grimasszal elijesztem, úgy döntöttem, lassan továbbállok. Olyan elvarázsolt tekintettel nézte a hangyákat, hogy csak suttogva köszöntem el, mintha sietnék valahová. Reméltem, nem tekinti elutasításnak, hogy ilyen hirtelen magára hagyom, ezért halvány mosolyt erőltettem magamra, mikor a park kapuja alatt elhaladva visszanéztem rá.
Azonnal haza akartam menni. Nem a szürke albérlet vonzott így hirtelen, ahol akkor laktam, a szülővárosom kezdett újra hiányozni, kék hegyeket akartam látni. Semmi sem kötött már a betondzsungelhez, friss levegőre szomjaztam. Éjjel alig tudtam aludni, úgy tervezgettem a holnapot, mintha újra a régi önmagam lennék. Ismerős érzésként bizsergett bennem a lelkesedés, miközben elképzeltem a házat, a sötétbarna bútorokat, az udvart, a kerítést, az utcát és a töltést… Szinte éreztem a lágyan mozduló levegőt az arcomon, hallottam a távolban csaholó kutyákat, újra tisztán láttam a csillagokat…

A Hold gyermekei felhőtlen égről boldogan mosolyogtak rám. Végre otthon voltam. Az idő ólomlábakon vonszolta magát a négy hónap alatt, amíg elintéztem a költözést. Az egyik szomszédos körzetben kaptam állást, ahonnan még látszottak a kék hegyek. Úgy éreztem, minden rendben lesz. Bementem a házba, és elégedetten hangosítottam fel a zenét a hálószobában. Csak álltam mozdulatlanul az íróasztal fölé hajolva, próbáltam tökéletesen átérezni a dallamot és a két lány gyermeki hangját. Soha nem értettem, hogyan képesek ilyen erővel változtatni a hangulatomat. Végigfeküdtem az ágyon, és nem érdekelt, el tudok-e majd aludni, vagy csak a plafont bámulom egész éjjel. Olyan nyugalom járt át, amit azelőtt tiszta tudattal nem érhettem el.
Reggel az ébresztőóra hangjára úgy ugrottam talpra, mintha attól kellene tartanom, valaki mást is felébreszt. Negyven percem volt, hogy elkészüljek. Sietve megmostam az arcom, magamra kapkodtam az este kikészített ruhát, ittam egy fél pohár bort, és még időben új, fekete táskával a hónom alatt, összehajigált szendviccsel a kezemben futottam ki a kocsihoz. Nem akartam már az első napon elkésni…
Újra éreztem, milyen dolgozni. A munka teljesen lefoglalt. Kilenc órán át egyszer sem gondoltam olyasmire, ami elvehette volna az életkedvemet. Nem figyeltem magamra, nem gondolkodtam hasztalan dolgokon. A napok percekként peregtek, mindennek tudtam örülni, végre boldog voltam, azt hiszem.

Este fáradtan zártam be magam mögött a bejárati ajtót. Kezet mostam, aztán a nappaliban belezuhantam az egyik fotelbe. Az izmaim teljesen ellazultak, ahogy hátrabillentettem a fejem. Milyen rég éreztem hasonlót. Kinyitottam a szemem. Vékony függönyön át néztem a szomszéd családot. Két gyerek, egy kislány és egy fiú, gyönyörű feleség, és a családapa. Fehér, műanyag székeken ülték körbe a tüzet, rólam beszéltek. Honnan is tudhatták volna, hogy hallhatom a férfi suttogását! Nem ismertek engem. Mivel ők nem jöttek hozzám, én sem mentem át bemutatkozni. A nő éppen rám nézett az ablakon át. Biztosra vettem, hogy nem látott a sötétben, mégis zavartan fordultam el. Kipattantam a fotelből, felfutottam az emeletre, ledobáltam magamról minden ruhát, és beálltam a zuhany alá. Lassanként, fokozatosan, majdnem teljesen elzártam a hideg vizet. Úgy szívtam be a forró gőzt, mintha a legtisztább levegő volna. A fejem elnehezült. Háttal a csempének dőlve csúsztam a fülke aljára. Kedvem lett volna ott elaludni.
Valaki a nevemen szólított. Nem csak képzeltem. Egyedül ő tudta ilyen szépen kimondani, ő mégsem lehetett. Miközben felegyenesedtem, elzártam a vizet, és eltoltam az ajtót.
…Gyere, nézd meg, olyan gyönyörű…
Hallottam a szívveréseimet, miközben kiléptem a csempére. Törölközőt tekertem a derekam köré, és az ajtóhoz mentem. A sűrű gőz az egész házat betöltötte, a fürdőszobán kívül mégis téli hideg fogadott. Karnyújtásnyira is alig láttam. Lágy, hívó hangot követve, vacogva botorkáltam le a nyikorgó falépcsőn. A nappali közepén állt újszülött csecsemővel a karjában. Csillogó zöld szemével rám mosolygott, aztán a gyermekre. Senki nem tudott szebben mosolyogni nála. Édes szájával csókolgatta, pisze kis orrával cirógatta a gyermek arcát. Görcsösen reszketve szorítottam magamhoz őket. A karomról apró jégkristályok meredeztek minden irányba, de nem érdekelt, hiszen egyszerre félből egész lettem…
Apró késekként döfködtek a rám hulló fagyos vízcseppek. Majd letörtem a tolóajtót, ahogy elrántottam, és kiugrottam a zuhany alól. A törölköző alatt dideregve próbáltam rájönni, mi történt. A jéghideg víz kóbor cseppjei egymással versengve csapódtak az arcomhoz.
Régi ismerős állt előttem fekete-fehérben. Szögletes arc, csapzott, égnek álló, sörényszerű haj, sűrű, halántékra nyúló szemöldök, hullaszín bőr, halvány, cinikus mosoly. Nem mozdultam, a bogár is megáll, ha veszélyt érez. Ráérősen sétált a fürdőszoba ablakához. Szemeit meresztve figyelte az ott üldögélő családot. Nem beszélt, csak rám pillantott egyszer-egyszer.
Emlékezz rá! Nézd meg jól, milyen gyenge, milyen kiszolgáltatott, milyen szánalmas. Kövesd a könnyeit, hallgasd ezt a sírást! Mintha bohóc nevetne zavartan egy rosszul sikerült vicc után. Hallgasd és figyelj! Csak hinned kell, hogy ez nem te vagy! Újra az leszel, akinek születtél! A sorsodat rég megírták, egy út létezik. Engedd el magad, hallgass az ösztöneidre!
A szavai sokszor órákon át visszhangzottak a fejemben. Amit tőle kaptam, a legtöbb ember szerencsének nevezte. Kezdetben természetes volt számomra, hogy a sors mellettem áll. Akkor még nem tudtam, hogy az egyre feljebb ívelő, kitaposott ösvény további segítség nélkül zsákutca. Tartoztam, az uzsora kamatot pedig sosem tudtam kifizetni. Néhány éve olyan mélyre zuhantam vissza, ahonnan lehetetlennek tűnt talpra állni. Én mégis megpróbáltam, ő pedig eljött, hogy megakadályozza. Eljött, hogy tovább törlesszek.
Némán állt előttem, hosszú perceken át bámult, aztán gyors, mégis precíz mozdulattal fogta át a gégémet, mielőtt bármit tehettem volna. Úgy szorította, mintha össze akarná roppantani. A torkom szűk járatán sípolva próbált átbújni a levegő. Könny szökött a szemembe, így a rám meredő kifejezéstelen, üveges tekintet lassan elmosódott előttem. A kicsorduló könnycseppek boldogan futottak végig az arcomon…

A vastag, zöld levelet elengedve, nagy zajt csapva emelkedtem a levegőbe. Az esti szél nagyokat lökött rajtam, én mégis félelem nélkül repültem a nyugvó Nap felé. Követnem kellett, nekem az életet jelentette. A hűvös fuvallatoktól egyre jobban elnehezedtek a tagjaim, a szárnyaim mégsem adták fel. Minden akaraterőmet összeszedtem, úgy kerülgettem az utamban álló akadályokat, aztán egyszerre lelassítottam. Kellemes, meleg levegő vett körül, előttem mintha új Nap született volna. Kihűlt tagjaimba visszatért az élet, örömömben körbe-körbe szállva, cikázva ünnepeltem, hogy megmenekültem a gyilkos hidegtől…

Alvás és ébrenlét határán egyensúlyozva ültem a fotelben. Furcsa zsibbadás járta át az arcomat, úgy éreztem, a nyelvem bármelyik pillanatban előeshet a számból. Nem emlékszem, hogyan öltöztem fel, és arra sem, mikor ültem le, de nem is érdekelt. Jólesett ellazulni, a hangokat kizárni, a semmibe meredni, a semmire gondolni. Ez is egy olyan pillanat volt, amiért érdemes élni, és mint ilyen, nem tarthatott örökké. A nyugalmamat tűz körül ugráló néma árnyalakok zavarták meg. Mire teljesen kinyitottam a szemem, rémült kislány sikolya hasított a fülembe.

…Egy anyánál jobban senki nem szerethet. Az élet letéteményesei ők, kiket Isten magukra hagyott a teremtésben, mégis ugyanazzal a szeretettel teszik, mint a Mindenható hajdanán…

Kebléhez ölelve rázta a kisfiát, miközben a gyermek apja mentőért telefonált. Senki sem értette pontosan, mi történt. Csak azt tudták, hogy a fiú fuldoklik. Az egyik pillanatban még nevetett, a következőben köhögve, visítva, sírva fakadt. Valami megcsíphette. Végül fennakadtak a szemei, és az édesanyja karjaiban elájult. Ijedten szegezték rám a tekintetüket, mikor a kerti asztalukról leemeltem egy kést. Az anyja öléből a zöld gyepre húztam a fiút, hátraszegtem a fejét, és megkértem őket, hogy forduljanak el…

A Hétalvó volt az egyetlen barátom. Miután magamra maradtam, nem látogattam meg többé, nem is hívtam, ő mégis megkeresett néha. Hallgatag ember volt, mégis folyton ő beszélt, mikor eljött. Irigyeltem amiatt, hogy kicsit sem foglalkoztatta, mit gondolnak róla mások. Sosem köntörfalazott, és azt hiszem, sohasem hazudott senkinek. Zord tekintetét felül a homlokára simuló, szőke haja szegélyezte, legtöbbször álmos szemekkel nézett a semmibe. Ha valami nem érdekelte, azt az arcára erőltetett közönnyel jelezte, és bizony elég kevés dolog fogta meg ezen a világon. Ha tehette aludt, ébren pedig vagy dolgozott, vagy fizikakönyveket olvasott. Nekem állandóan a munkájáról beszélt, vagy arról, kit, miért gyűlöl. Jól megértettük egymást.
Egyik este váratlanul lépett be a házba. Úgy éreztem a legjobbkor érkezett, valahogy mindig tudta, mikor van szükség rá. Egy óra múlva a folyóparton ücsörögve horgásztunk, ő pedig előadta, mi minden történt vele az utóbbi egy hónapban. Némán, egyet-egyet bólintva hallgattam, közben pedig azon tűnődtem, miről meséljek neki, ha kibeszélte magát. Hirtelen nagy dörrenéssel beborult az ég. Kapkodva pakoltunk, de a pillanatok alatt született viharban mindketten bőrig áztunk. Csibészesen vihogva futottunk keresztül az erdőn, át a töltésen, minél előbb fedél alá. A szél hatalmas vízfüggönyöket lengetett előttem végigsimítva rajtam, ahogy átbújtam közöttük. Tátott szájjal néztem a rohangáló ködszellemeket magam körül. Néha hozzámértek, mintha csak azt szeretnék bizonyítani, mennyire nem érdekli őket, hogy ott vagyok. A Hétalvó türelmetlen ordítására fordultam a ház felé. Utált kiabálni, de nem értette miért álltam meg az udvaron. Felsétáltam a tornácra és csuromvizesen leültem a kinti asztal mellé, hogy kifújjam magam. Félmeztelenül, magát törölközővel szárítgatva jött ki, és leült mellém. Egy bögre forralt bort tolt elém, a sajátját már csaknem megitta. Halk köszönet után lassan kortyolni kezdtem. Úgy bámult, mintha azt várná, mondjak valamit. Halvány mosoly kíséretében megráztam a fejem, aztán zavaromban elnevettem magam. Csendben figyeltük a lassan csillapodó esőt. Épp a számhoz emeltem a bögrét, mikor a forralt borban egy döglött béka felszínre bukkanó, piszkosfehér hasát pillantottam meg. Úgy dobtam el, mintha megégette volna a kezeimet, aztán köhögve megszabadultam attól is, amit lenyeltem.

Éjjel egy percet sem aludtam. Az ablak előtt állva figyeltem a szomszédokat. A hálójuk függönyének mintái közt lassan kirajzolódott előttem a nő arca, Tündének hívták. Az ablak felé fordulva szenderült álomba összevont szemöldökkel. Próbáltam kitalálni, miről álmodik. Vártam, hogy felriadjon, és rám nézzen, de akkor sem fordult felém, amikor átment megnézni nincs-e rosszabbul a kisfia. Egész éjjel őriztem, aztán hajnalban én is lefeküdtem pihenni néhány órát.
Mikor felébredtem, éreztem, hogy valami nincs rendjén. A jobb szemem csak nehezen nyílt ki, miután alaposan megmostam, gyulladtan vöröslött a tükörben. A bal fülemmel úgy hallottam, mintha minden hang egy agyonhallgatott kazettáról érkezne. Kapart a torkom, a fejembe pedig egy-egy rossz mozdulatnál olyan fájdalom nyilallt, hogy egész testemben összerándultam.
Délben a szomszéd kislány, egy tányérnyi süteménnyel csengetett be. Apró angyalkaként feszengve előttem, halkan bemutatkozott. Újabb szilánk fúródott az agyamba, a kín lassan előrekúszott a szemeimre, aztán le, a kezeim felé. A fogason bűzlő, koszos köpeny zsebéből egy szikepengét húztam elő zsebkendőbe burkolva. Mialatt megtöröltem az orrom, az ujjaim közé rejtettem. Ahogy megköszönve elvettem tányért, Fanni kerek szemekkel nézve, fecsegő hangon megkérdezte, beteg vagyok-e. Megráztam a fejem ahogy leguggoltam a kislányhoz, és finoman végigsimítottam a hosszú, aranybarna, hullámos tincseken. Rám mosolygott, erre gondolkodás nélkül átöleltem. Ösztönösen szorítottam magamhoz, de éreztem, hogy a szíve ijedten kalapál kezd. Csak annyit érzett, hogy valami idegen alak szorongatja. Összeszedve minden akaraterőmet elengedtem, felegyenesedtem, és újra megköszöntem a süteményt. Miután bezártam az ajtót, magam elé tartottam Fanni aranyló hajszálait. Megcsillant bennük a kislány gyönyörű mosolya, éreztem a szívdobbanását, hallottam a hangját. Biztos helyre tettem a többi kincsem közé.
Esteledett, és Hétalvó még nem tért vissza a folyópartról. Elindultam, hogy megkeressem, de az utcára sem jutottam ki. Az ég akkorát dörrent, hogy beleremegett a talaj a lábam alatt. Az udvaron állva egy pillanatra megszédültem. Felnéztem a sötétkék végtelenbe, közben éreztem, ahogy egy lágy fuvallat hanyatt dönt. Zuhanni kezdtem, mintha soha nem érnék földet… Álom és valóság szétválaszthatatlanul font magába. Kellemes zsibbadás járt át, bódultan néztem körbe. Döntsd csak el mi igaz, és mond meg, mi nem az! Nem számít, míg nem tudom. Élt a fű, ásítva nevetett a felhő, gyenge szellő simogatta az arcomat. Derék fűzfa, hű bokor, és ezer láthatatlan barát segített talpra állnom. Könnyű lettem akár a lélek, az udvar közepéről az alkonyatot lestem. Holtakat kívánt a szemem.

A szomszéd udvarra szürke autó kanyarodott be. Lassan sétáltam mellette, ahogy beállt a garázsba. A férfi mosolyt erőltetett az arcára miközben kiszállt, de mielőtt bármit mondhatott volna, a fejére csaptam az ajtót. A hajánál fogva tartottam, hogy újra és újra odazárhassam, aztán visszalöktem az ülésre. Tünde sikítva meredt a férjére. A kocsi előtt állt, földbegyökerezett a lába. Véget kellett vetnem a folyamatos sikításnak. A torkának esve borultam rá, próbáltam lefogni a kezeit. A nyakába mélyesztettem a fogaimat, hogy megérezzem a nyelvemre ömlő vér fémes ízét. A száját befogva szívtam ki belőle az életet, míg utolsó erejével körmeit az oldalamba mélyesztve próbált szabadulni. Percekig tartottam, nehogy újra kezdődjön a hangzavar, végül óvatosan elengedtem. Hallottam, ahogy a két gyerek az emeleten sírdogálva próbál elbújni. A Gonosz a nappaliban állt a fenti korlát felé bámulva. Nem mosolygott, nem nézett rám, csak az arcáról sugárzó büszkeség árulkodott a gondolatairól. Elindultam felfelé, de valaki megragadta hátul a ruhámat és ugyanazzal a mozdulattal, akár egy darab rongyot, a sarokba hajított. A virágállvány romjai közt lassan felülve háttal a falnak támaszkodtam. A Hétalvó úgy állt előttem, ahogyan még sohasem láttam. A szájában tűhegyes fogak villogtak, a szemei vérben forogtak. Karjait széttárva, félelem nélkül fordult a vigyorgó Gonosz felé, hogy aztán kristálykezekkel csapja arcon. A hófehér bőr ujjnyi hasadékaiból izzó lávaként vér fröccsent a falra. A Hétalvó lépésről lépésre ütötte, vágta, és minden mozdulatába belerengett a föld. A szakadt, fekete köpeny a padlón maradt, de a sápadt alak, aki elhagyta, még mindig vigyorgott. A szemhéja leszakadt, a bőre cafatokban lógott, ő mégis nevetett, mintha nem is a saját bőrében lenne. A Hétalvó végül megragadta az elgyengült testet és a zárt ablakon át kidobta az udvarra. Nem is nézett utána, csak előregörnyedve, halkan lihegett. A horizontot figyelte. A Nap az imént még nyugodni látszott, egyszerre mégis emelkedni kezdett. Az utcát tűző napsugarak és elnyúló árnyékok fogták közre. A tornácon állva figyeltem a különös hajnalt. Az arcomat langyos szél simogatta, a bőrömet gyengéd fény melengette. Nevemen szólított a béke. Vártam a fájdalmas ébredést, az mégsem jött. Halk hangok súgtak össze mögöttem, mikor észrevettem őt. Az udvar közepén állt, árnyékot sem vetett a fűre. Nem mertem mozdulni, nehogy elillanjon a pillanat. Gyermeki mosollyal nézett rám, azt kívántam, bárcsak közelebb jönne. Csillogó, zöld szemeiben könny csillant. Fehér kezét felém nyújtva, szavak nélkül hívott magához. Követtem volna a világ végére, hogy a senki földjén, egy apró tanyán boldogan nevessük ki a halált, hogy boldog nászunkból holt gyermekek, holt unokák szülessenek, holt szerelmünk pedig soha ne érjen véget…

A bátyám suttogására ébredtem. Furcsán mosolyogva ültek az ágyam mellett, Tünde, ő, és a Hétalvó. Kezdett sötétedni odakinn, és én fáradtnak éreztem magam. A fal felé fordultam, hagytam, hogy újra lezáruljon a szemem. Valaki végigsimította a vállam, aztán leoltották a villanyt.

…A gyönyörű kislány apró angyalkaként futott végig a ködös, hajnali játszótéren. Tetszett neki, hogy minden egyedül az övé. Csendben sétáltam utána, tudtam, senki sem láthat bennünket. Boldogan mászókától mászókáig, hintától hintáig szaladt. Aranyló, hullámos haját lengette a szél, fehér arcocskája kipirosodott a jeges levegőtől. Nevetve rohant el mellettem, puha ujjacskáival egy pillanatra a kabátomba kapaszkodott, hogy el ne essen, én pedig némán követtem, mintha maga lenne az élet…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához