LFG.HU

HammerTimeCafe
wyquin
novellaCimkek

- Fogd be szád! – a másodtiszt hangja nem árult el különösebb indulatot, mintha csupán megszokásból szólt volna.
- De… – a kaján hang a fedélzetmester részéről is jelezte, hogy nem veszi komolyan a rendreutasítást. A másodtiszt tekintete a fickóra villant.
- Nem mondom még egyszer, Robb! – a hangja fagyossá vált, és a másik elhallgatott. Csupán a szája sarkában bujkáló vigyor árulkodott arról, hogy továbbra is tartja magát a véleményéhez.
Mont másodtiszt is kétségek között várta az Oni új tulajdonosát és kapitányát. Csak két napja lett biztos, hogy az Oni-t valaki megvette, és a hírek arról szóltak, hogy az illető maga kívánja parancsnokolni a rozzant bárkát.
Mont régóta szolgált már itt, két kapitányt is átvészelt már – ezt a kifejezést ő maga mondogatta olykor, ha jobban felöntött a garatra -, de már rég nem tartotta valami remek darabnak az Oni-t. Jókora, hasas kereskedőhajó volt, aminek már jócskán elöregedett majd’ minden alkatrésze. Kivéve talán a kapitányi kabint, gondolta Mont, mert az rendszeresen új lakót kapott.
- Mit bámészkodtok itt? – reccsent a legénységre, akik valami mondvacsinált ürüggyel mindnyájan a part felőli oldalon lopták a napot, és az új kapitány érkezését várták. – Legalább próbáljatok meg úgy csinálni, mintha tisztességes tengerészek volnátok! Munkára, mozgás!
A matrózok morogva szétszéledtek, és Mont baljós arckifejezéssel figyelte, ahogy mindegyikük a helyére megy. Túl régóta vannak a kikötőben, gondolta, és túl régóta nem kaptak rendes bért sem. Amióta az utolsó utunk olyan csúfosan végződött, már a legénységre sem jut pénz, nemhogy a hajóra. Ha ez sokáig így megy, képtelenség lesz fegyelmet tartani köztük.
Ahogy tovább nézte az embereket, kénytelen volt kijavítani magát. Nem, állapította meg, ha ez még sokáig így megy, képtelenség lesz egyáltalán legénységet találni az Oni-ra. Ez pedig nagy szó volt, mert a kikötőben minden nap sorban álltak a munka nélküli tengerészek.
Az új kapitány volt az utolsó esély rá, hogy a hajó és az emberek együtt maradjanak. Pedig jó legénység volt ez, és valamikor az Oni is jó hajó volt. Mont lassan végigsétált a fedélzeten a matrózok munkáját ellenőrizve. Az első kapitány még Mont ideje előtt vezette, s végül elkártyázta a hajót. Mielőtt azonban ez megpecsételte volna a teknő sorsát, az Oni-t szerencsehajóként tartották számon.
- Hagyd azokat a köteleket! – szólt oda Hirtelen Bucknak. – Már rég ki kellett volna dobni őket. Holnapra lesznek újak.
- ’genuram! – Hirtelen Buck arról kapta a nevét, hogy olyan váratlanul kezdett beszélni, hogy első szavaira rendszerint senki sem figyelt fel, onnan meg bajos volt kibogozni, mit is akart mondani, annyira hadart.
Mont biccentett az őszülő tengerésznek és tovább sétált. Csizmája alatt érezte a főfedélzet közepén a mélyen bevésődött rovátkákat, amiket a hordószánok téptek a deszkákba. Olyan régen voltak ott, mint ahogy Buck szolgált. Nada kapitány a Kék-tenger túloldalán lévő vadon bennszülötteivel kereskedett, akik azelőtt még sosem láttak bort. Hektószámra szállította az olcsó lőrét a tengeren, és aranyat, drágaköveket hozott cserébe. Akkortájt minden kereskedő és kapitány az Oni titkos térképeit szerette volna a saját asztalán látni.
Mont akkor került a hajóra, mikor Nada elkártyázta, és nőkre költötte az utolsó sikeres útból származó összes pénzt. Az elsőtisztje ezt már nem bírta tovább, és otthagyta a fickót. Állítólag meg is átkozta a hajót, és a babonás tengerésznépség aztán ennek tulajdonította a szerencsesorozat végét. Mont ezt ostobaságnak tartotta. Nada megrögzött játékos volt, és ahelyett, hogy a hajóra, meg az emberekre költötte volna a pénzt, inkább elverte. A következő útjára elsőtiszt nélkül indult. Amikor két hónap múlva visszatért, mindenki rögtön az átok beteljesüléséről kezdett beszélni.
Az Oni viharba került, és a főárboc kettétört. Magával rántotta a vitorlázat nagy részét, és jókora darabot szakított ki a bal oldali palánkból. A majdnem irányíthatatlan hajó zátonyra futott, és csak a csoda, no meg a rakomány tengerbe öntése mentette meg az elsüllyedéstől. Óriási szerencse kellett hozzá, hogy tiszta időt fogjanak ki az amúgy viharos évszakban, és vissza tudjanak evickélni az Öbölbe.
Montot kiáltás zökkentette ki gondolataiból, és hálás is volt érte, mert rájött, hogy jó ideje bámulhatta a kormányállást. A kormányos már kétszer körülnézett, hogy mit vehetett észre, de miután semmit sem talált, kezdett furcsán nézni Montra. A másodtiszt gyorsan végigjáratta tekintetét a kormányálláson, aztán rögtönzött.
- Rögzítsd a kormányt, és gyere a rámpához!
- Igen, uram! – Polip Bob majdnem vigyázzba vágta magát. Mont kis híján elmosolyodott. Úgy tűnik, az új kapitány érkezése mégiscsak megmozdított valamit a legénységben, gondolta, miközben biccentett, és sarkon fordult. A rámpa felé ballagva elhaladt a főárboc mellett. Ismét eszébe jutott az első igazi találkozása a hajóval. Még szárazdokkba sem vontatták, mert nem volt rá pénz, így hát tessék-lássék javították csak meg. Amikor Nada utódja, Geran felvette, a főárboc helyén csupán egy embermagas csonk éktelenkedett. Mont elszörnyedt, mikor meglátta: kézzel tudta morzsolni a belsejét. Ennyit az átokról, gondolta, és akkor fordult meg a fejében, hogy talán nem kellene elszegődnie ide. Nem az átok miatt. A hajó miatt.
Végül persze maradt. Régi álma volt az Oni, és akkoriban – ami azt illeti, mostanában sem – nem sok lehetőség volt arra, hogy az ember tapasztalatához illő posztot kapjon egy hajón, Mont pedig öregnek érezte már magát, hogy hajósinasként kezdje újra. Geran nem sokáig maradt kapitány. Két utat tett meg az Oni-val, de mivel nem volt megfelelő tőkéje, a haszon éppen csak fedezte a kiadásokat. A második út végén egy nap nem jött elő a kabinjából, és mikor Mont benyitott, a kapitány fültől fülig elvágott torkú hullája vigyorgott rá két mosollyal is. Azóta az Oni az öbölben horgonyzott, és azt várta, hogy az örökösök kinek adják el a hajót.
Két hónap után végre úgy tűnt, hogy változás áll be a hajó szerencséjében. Mont ugyan már most tudta, hogy az új kapitány magával hozza az elsőtisztjét, tehát kérés nélkül is áthurcolkodott a másodtiszt kabinjába, de még ez sem zavarta volna, ha végre ismét egy rendesen kijavított hajón szelhette volna a hullámokat.
A kormányossal együtt megállt a rámpa mellett, és várta, hogy a kapitány megérkezzen. S bár nem mutatta, fenemód imádkozott minden tengeri istenhez, hogy jóra forduljanak a dolgok.
Amikor a két férfi megjelent a hajó mellett a rakparton, Mont biccentett a fedélzetmesternek, aki a sípjába fújt. A legénység rohanvást felsorakozott a főfedélzeten. Mont kihúzta magát, és mereven előre nézve várta, hogy a kapitány a hajóra lépjen.
- Üdvözlöm az Oni fedélzetén, uram! – mondta, mikor felértek, valahova kettejük közé címezve a megszólítást. – Mont másodtiszt vagyok.
- Köszönöm – felelte a vékony, szikár férfi, és kezet nyújtott. Mont egy kicsit meghökkent, de késlekedés nélkül megrázta a felé nyújtott kezet. – A nevem Mibok. Szóval ez lenne az?
- Igen, uram – felelte Mont, és magában elkönyvelte, hogy az új kapitány elég fura fickó. – A legénység…
- Én még sosem jártam ilyen hajón – szakította félbe a kapitány. – Nem is értek hozzá. Ezért hoztam az elsőtisztem, Kitae Rimet.
- Uram – Mont biccentett a másik férfi felé. – Üdvözlöm a fedélzeten. A kabinját már előkészítettük, a legénység pedig felsorakozott a fedélzeten.
Erőnek erejével elnyomta feltörekvő gondolatait. Nem akart most foglalkozni azzal, hogy mi történik egy hajóval, aminek olyan kapitánya van, aki nem ért a hajózáshoz.
- Nagyszerű! – felelte mosolyogva Rim. – Akkor mindjárt lássunk is neki, urak! Rengeteg teendőnk van!
Azzal elindult a felsorakozott emberek felé. Mont és Polip Bob egymásra néztek és gyorsan elkapták a tekintetük. Mindkettejük szemében ugyanaz a döbbenettel vegyes kétségbeesés ült.

- Mégis, mit tudsz erről a Rimről? – kérdezte Mont a vele szemben ülő fickót. A kikötői kocsmák homályában nem kellett tartania tőle, hogy ismerőssel fut össze, de kényelmetlenül érezte magát. Hamarosan vissza kellett térnie a hajóra, mert nehéz lett volna elhitetni bárkivel is, hogy a kihajózási engedély elintézése tartott három órán át, és nem akart mindjárt gyanúba keveredni az új kapitánynál.
- Hát igen, valóban szolgált hajón – morogta a korsót letéve a másik. – Térképész volt a Hétkarú Kígyón. De még sosem volt elsőtiszt.
- És Mibok? – kérdezte Mont, miközben arra gondolt, hogy mégis lehet valami abban az átokban.
- Hát igen, őróla sokkal többet tudok – vigyorgott a mocskos fickó. – Selyemkereskedő. Nem nagy hal, de azért van mit a tejbe aprítania. Folyton a tengert járja, azt mondják, ez valami szenvedély nála.
- A tenger? – kérdezte Mont. Legalább van bennünk valami közös, gondolta.
- Nem – rázta meg a fejét a másik, és mielőtt válaszolt volna, hosszan kortyolt a korsóból. – Ejha, az öreg Kövér Tom még mindig igen becsületes pálinkát mér! Nem úgy, mint a rakparti lebujokban, mert ott aztán…
- Miboknál tartottunk – szakította félbe Mont fagyosan. A másik bocsánatkérőn ráböffentett, aztán folytatta.
- Hát igen, van neki szenvedélye, de az nem a tenger.
- Hanem?
- A vadon. Mindenáron a Kék túloldalán lévő vadonba akar eljutni.
Mont az asztalra dobta az utolsó rezét, morgott valamit a fickónak, és szinte rohant vissza a hajóra. Nem, hajtogatta magában, még egy bolond sem lehet annyira bolond, hogy öreg, sérült és toldozott-foltozott bárkával akar a viharos évszakban átvágni a Kék tengeren!
Első dolga volt jelentkezni az elsőtisztnél a kihajózási engedéllyel.
- Nagyszerű! – mosolygott Rim. – Ilyen emberekre van szükségünk! Nagyszerű!
- Uram, megkérdezhetem, hová hajózunk? A készletek miatt.
- Hát persze, a Kék tenger nyugati partjára megyünk.
- De, uram – Mont egy pillanatra keresgélte a szavakat. Nem szokott hozzá, hogy ellentmondjon a parancsnokának. – Az Oni így nem bír ki egy utat a tengeren!
- Tudom, tudom – sóhajtott gondterhelten Rim. – Csakhogy kénytelenek vagyunk megkockáztatni a dolgot. Másképp sosem tudjuk rendbe tenni a dolgokat. Gondolom, mindenki azt akarja, hogy sikeres legyen az út, igaz?
- Igen, uram, de…
- Ha nem sikerül hasznot húzni az útból, nem lesz mivel kifizetni az embereket, és ezt nem akarom – mondta komolyan Rim. – Muszáj kockázatot vállalnunk, különben befellegzett az Oni-nak. Egyetért, Mont?
- Igen, uram – válaszolt Mont, és arra gondolt, talán van némi igazság abban, amit Rim mondott. Végül is, ha nem hoz pénzt az út, akkor semmi sem mentheti meg a hajót. – De azért én óvatos lennék ezzel az úttal. Az Oni nincs olyan állapotban, hogy átvészelhetne egy hosszabb vihart.
- Biztosíthatom, hogy mindent megteszek a hajó biztonságáért, elvégre én is ezen a bárkán vagyok – mosolygott Rim. – Ha a legénység és mi mindent megteszünk, akkor sikerülni fog, és a következő út már sokkal könnyebb lesz.
- Igen, uram – mondta Mont, és nagyon remélte, hogy így is lesz. – Mi lesz a rakományunk?
- Még nem tudom – válaszolta Rim. – A kapitánnyal még el kell döntenünk. Tudja, a közeli piacokon nem nagyon érhetünk el hasznot, mert a többi kereskedőház már kiépítette a kapcsolatait, nekünk pedig ezek nincsenek. Az egyetlen esélyünk, hogy a korábbi utakat követve megpróbáljuk ismét fellendíteni a nyugati parti kereskedelmet.
Mont megtartotta magának a véleményét a nyugati parti utakkal kapcsolatban, mert nem lett volna értelme ellenkezni az elsőtiszttel.
- Akkor tehát bort fogunk szállítani?
- Lehetséges.
Ennél többet Montnak nem sikerült kiderítenie, így aztán néhány perccel később ott is hagyta az elsőtiszt kabinját.
A kapitányt a következő két napban nem látták a hajón, mégis, a tudat, hogy hamarosan újra tengerre szállnak, szemmel látható lelkesedéssel töltötte el az embereket. Montnak már régen nem kellett ennyi kérdésre felelnie, és az is jó rég volt már, hogy nem kellett a legénységet noszogatni. Az Oni valósággal ragyogott, és Mont megkockáztatta, hogy saját szakállára a legszükségesebbeket beszerezze az útra. Minden rábeszélőképességét latba vetve sikerült még némi hitelt kicsikarnia a kikötő néhány kereskedőjéből, így akadt majdnem új fővitorla a régi helyett, és a foszladozó kötelek jó részét is le tudta cseréltetni. Még így sem mondta meg a matrózoknak, hová is akar hajózni a kapitány, mert tartott tőle, hogy a józanabbak még abban az órában otthagyják a hajót.
Ami azt illeti, az ő fejében is megfordult a távozás gondolata a Rimmel való beszélgetés éjszakáján. Álmatlanul feküdt a csaknem mozdulatlan hajó apró kabinjában és a vízről visszatükröződő holdfény apró, táncoló foltját bámulta a feje felett ívelő deszkákon. A kis, kerek ablakon csupán ennyi szűrődött be a kinti ragyogásból, pedig csak egy nappal voltak telihold után, és – jól tudta – ilyenkor a tenger folyékony ezüstté válik éjjelre.
Milyen különös, milyen megfoghatatlan, gondolta a foltot nézve, akárcsak ez az egész. Pontosan tisztában volt vele, hogy miért igyekezett erre a hajóra szegődni annak idején, és hogy miért is akar olyannyira maradni. Nagyobbacska kölyök volt még, mikor az Oni először hajózott be a város kikötőjébe. Akkoriban még ritkák voltak a tengeri átkelésre épített hajók; a háború miatt már jó évszázada nem volt biztonságos a kereskedelem. Persze a kalóz- és csempészhajók rendszeresen megtették az utat, de azok, apró, fürge alkalmatosságok voltak, elsősorban rejtőzésre és menekülésre építve. Ám valódi, méltóságteljes, hatalmas kereskedőhajók alig voltak. Az Oni-t a tengerentúli birodalommal kötött béke első évében bocsátották vízre, így az elsők között volt, amit Mont láthatott.
A többiekkel ellentétben őt már korán hidegen hagyták a hadihajók. Míg a társai minden vágya az volt, hogy egy négyárbocosra kerülhessenek, és öldöklő csatákat vívhassanak, Mont arról ábrándozott, hogy saját hajóján járja végig a nyugati partot, és mindent megnéz, amiről addig csak hallott. Az apját korán elvesztette, a férfi a király egyik utolsó hadigályáján szolgált. Ezt a régen kiöregedett fajtát már csak mutatóba használták, mert rendre alulmaradt mind sebességben, mind manőverező képességben az ellenség hajóival szemben. Rendszerint csupán szállításra használták. Egy alkalommal utánpótlást vittek valami szigetre, és balszerencséjükre belefutottak egy ellenséges rajba. Szinte nem is volt harc, legalábbis a csekély számú túlélő ezt mesélte. A katapult lövedékek szétszaggatták a vitorlázatot, több lyukat ütöttek a palánkokon, aztán a gyújtónyilak elvégezték a többit.
Mont attól a naptól kezdve szívéből gyűlölte a hadihajókat. Így hát, amíg a többiek tengeri csatákat játszottak apró ladikokon a hullámtörők mellett, ő inkább a mólókon üldögélt és a befutó hajókat figyelte, vagy a kikötői csapszékekben hallgatta a kereskedőhajók matrózainak történeteit.
Az egyik ilyen napon pillantotta meg az Oni-t, és rögtön arra gondolt, milyen jó lenne elvitorlázni ezzel a hatalmas, gyönyörű hajóval. Ezért fájt neki annyira, mikor évekkel később meglátta, mi maradt az egykori szépségből. És tudta azt is, hogy ez tartja a hajón most is, amikor a józan ész azt parancsolná, hogy szedje a sátorfáját. Mont keserűen összeszorította a száját. A tenger nyelje el az ostoba pénzeszsákokat, gondolta dühösen, miért nem képesek csak egyszer rendes tengerészre bízni a hajót?
A harmadik nap reggelén megjelent a kapitány és az elsőtiszt. Mont jelentette nekik, hogy kicseréltette a fővitorlát és a kötélzet egy részét, és nem vett tudomást a kapitány rosszalló fintoráról.
- Rendben, rendben – mondta gondterhelten Rim -, de legközelebb előbb beszélje meg velem is a dolgot!
- Igen, uram – válaszolta Mont. Persze, csak ha szíveskedsz elárulni, hol talállak meg, te felfújt hólyag, gondolta, de érzéseit nem engedte kiülni az arcára.
- Nos, délutánra itt az áru – mondta a kapitány. Mont feszülten figyelt, mert a rakománytól nagyon sok függött. – Vizet fogunk szállítani!
Mont egy pillanatig azt hitte, a kapitány tréfált, és csaknem elmosolyodott, de aztán a másik arcára pillantva rádöbbent, hogy erről só sincs.
- Vizet, uram – ismételte, hátha ettől értelmesebbnek hangzik a dolog. De nem. – Szabad kérdeznem, hová?
- Északra hajózunk – mondta magabiztosan Mibok. – A nyugati part mentén, amíg el nem érjük a Jeges-partot. Arrafelé nincs víz.
- Megbocsásson, uram – nyögte ki némi habozás után Mont, ami alatt az elsőtiszt arcát figyelte, hátha mond valamit ekkora ostobaságra. Rim azonban halvány mosollyal bólogatott. – A Jeges-parton bőven van víz, csak fel kell olvasztani.
- Hát ezt nem kell! – vágta rá vigyorogva a kapitány. – Ez különleges víz, sosem fagy meg! Láttam, ahogy egy tál vizet jég közé tesznek, de az még órák múlva is folyékony maradt. Meg is kóstoltam, teljesen közönséges édesvíz volt!
Mont kényszeredetten pillantott egyik őrültről a másikra, és ebben a pillanatban keservesen megbánta, hogy nem sétált le a hajóról előző nap a zsákjával. Biztosan tudta, hogy ha ez elterjed, márpedig elterjed, akkor fele legénységgel lesznek kénytelenek útnak indulni, s ezzel még az a halvány remény is oda lesz, ami a visszatéréssel kecsegtet.
- Értem, uram – mondta határozottan. – Előkészíttetem a rakteret.
- Tegye, Mont – intett a kapitány
- Igen, uram – felelte Mont. – Te, te és te – mutatott a három fickóra a közelben. – Velem jöttök a hátsó raktérbe!
Még nyolc embert rendelt a két másik raktér rendbetételére, a többiekkel pedig rendbe hozatta a hordószánokat, amiket évek óta nem használtak.
Kora délután megérkeztek a hordók.
- ’ramittvanegykisgondahordókkal!
- Mi? – kérdezte kis szünet után Mont, miután megfejtette Buck szavait.
- Nemjóaméretük.
- A keservit! – Mont felpattant és követte a vén tengerészt a fedélzetre. Odakint aztán megértette, miről beszélt Bob. – Rendelj mindenkit a szánokhoz és a rakterekbe! Hozzatok még fát is!
A berakodás nem tartott sokáig, bár a hordók mérete más volt, mint a korábban szállított boros hordóké, így a szánokhoz kétszer annyi ember kellett, a többiek pedig a nap hátralévő részében mind azon dolgoztak, hogy a rekeszekben biztonságosan el lehessen helyezni az új hordókat is. Mont magában már ezerszer is elátkozta a kapitányt, az elsőtisztet, magát, amiért nem gondolt arra, hogy megkérdezze, mekkora hordókat hoznak. Aztán, nem kevés vívódás után úgy döntött, hogy bevonatja a pallót és eloldatja a köteleket. A hátralévő rekeszeket persze így nehezebb volt megcsinálni, vagy a hordókat a helyükre emelni. Amikor azonban valaki morogva szóvá tette, Mont azonnal lecsapott rá.
- Hányszor raktál a helyére hordót viharban?! – ordított rá a morgolódók csoportjára olyan hangon, hogy egy pillanatra az egész raktérben megállt a munka. – Annak örülj, hogy nyugodt vízen gyakorolhatod, mert ha valaki nem teszi a dolgát nagyobb hullámzásban, mind itt döglünk meg, de előbb még saját kezemmel dobom a tengerbe azt a kétbalkezes barmot, aki miatt elszabadul egy hordó! Értve vagyok?!
Villogó szemmel nézett körül, de néma csend fogadta a kitörését.
- Nem hallom!
- Igen, uram!
Mont összeszorított foggal kicsörtetett a fedélzetre, miközben odabent újra megindult a munka. A másodtiszt szívesen ordított volna a kapitánnyal is, de tudta, hogy nem teheti. És ezt őszintén sajnálta.
Napnyugta előtt egy órával mind az ötszáz hordó a helyén volt, egyenlő arányban elrendezve a hatalmas hajó három rakterében. Az Oni vízvonala hat marokkal volt a biztonságos szint alatt, tehát minden készen állt a kihajózásra. Mont nem látta értelmét a további várakozásnak, s mivel Polip Bob úgy ismerte az Öböl környéki vizeket, mint a saját enyves tenyerét, a legjobb alkalom volt, hogy elinduljanak.
Jelentette Rimnek, hogy elkészültek, és engedélyt kért az indulásra.
- Éjszaka nem hajózunk – felelte fejcsóválva Rim. Mont értetlenül nézett rá.
- Nem értem, uram – mondta, miután valóban nem talált ésszerű magyarázatot a dologra.
- Pontos térképet kell rajzolnom, és éjszaka nem lehet jól tájékozódni – magyarázta Rim. – Tudja, a pontos tengeri térképek nagyon ritkák, a legtöbbjük nem más, mint holmi hevenyészett vázlat, meg a főbb tájékozódási pontok leírása.
Mont egy pillanatig nem értette, miért magyarázza el neki a másik a tengerész térképek kinézetét, aztán rájött, hogy Rim térképész, és bizonyára szeret beszélni a munkájáról. Udvariasan bólogatni kezdett. Erre Rim belemelegedett a témába, és Montnak majd’ fertályórát kellett hallgatnia a különböző hibák felsorolását, amit egy tengeri térkép elkészítésénél el lehet követni. Közben az elsőtiszt szórakozottan rajzolgatott, és időnként magyarázólag a papírra bökött, mintha ott lenne bármi, aminek csak a leghalványabb köze van a témához.
- Értem uram – vágott közbe végül, mikor Rim egy pillanatra elhallgatott, mert attól tartott, hogy újabb fejezetet kezd meg a “Hogyan készítsünk térképet?” könyvből, amit bizonyára maga ír, és ott rejteget az asztalfiókban. – De utunk során elhaladunk az Arcok-szigete mellett, és az a terület már elég pontosan fel van térképezve. Onnan is kezdhetné az új térkép elkészítését.
- Igen, igen – mondta Rim. – Magam is tudom, hogy odáig már nagyon pontosan megrajzolták az utat. Éppen ezért nem is megyünk arra.
- Uram? – kérdezte Mont megint értetlenül. Kezdte úgy érezni magát, mintha egy olyan hajóra került volna, amit egészen más szabályok szerint irányítanak, mint a többit. – De… arra vezet a legrövidebb és legbiztonságosabb út a túlpartra. Ebben az évszakban…
- Számításaim szerint egy másik útvonal csaknem ennyire biztonságos – vágott közbe Rim. – Viszont alig járt még arra hajó, és soha nem készítettek róla megbízható térképet. Ha visszatértünk, az a papiros vagyonokat fog érni. Bármilyen lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy az út minél hasznosabb legyen, nem?
- Igen, uram, de…
- Higgye el, sosem sodornám veszélybe a hajót!
- Nem tételeznék fel ilyet, uram, de talán nincs tisztában a hajó jelenlegi állapotával.
- Ó, elbeszélgettem az emberekkel, amíg a raktér rendbetétele zajlott – mondta Rim, és Montnak végig futott a hátán a legbaljósabb borzongás, amit valaha érzett.
- Értem, uram – mondta rövid szünet után. – Akkor napkeltekor indulunk?
- Örülök, hogy értjük egymást – mosolygott Rim. – Mindig jó, ha értelmes emberekkel lehet együtt dolgozni.
- Köszönöm, uram – válaszolta gépiesen Mont, és miközben elhagyta a kabint, az járt a fejében, hogy lassanként rá is ráférne, hogy megismerje az érzést.
Szokása szerint végigjárta a hajót, ellenőrzött mindent, s közben furcsa hiányérzete támadt. Újra megtette az utat az orrtól a tatig, mire rájött, mi zavarja.
Egy ilyen, a kikötőben töltött estén a legénység nagy része a fedélzeten lebzselt, míg csak le nem zavarta őket a fedélközbe. Most viszont csak a szolgálatban lévők voltak a helyükön, egyébként az Oni teljesen kihaltnak tűnt. A kellemetlen érzés, ami Montot Rim kabinjában kapta el, visszatért és felerősödött. Biztos volt benne, hogy ez nem jó jel.
Vajon hová mennék, ha valami olyasmit akarnék tenni, amiről a tisztek nem tudhatnak, kérdezte magától, és rögtön tudta a választ. A hajófenék. Ott aztán senki sem hallgathatná ki őket, ráadásul mire bárki leér, a lent lévők biztosan tudni fognak róla.
Mont utálta a hajófeneket. Rengeteg időt töltött a nyálkás vízben, még pályája kezdetén, mint hajósinas. Egy életre elege lett a poshad, zavaros víz és a kátrány szagából. Ebben a pillanatban nem vágyott semmire kevésbé, mint lemenni oda, és a matrózok körmére nézni. S ezen az sem változtatott, hogy pontosan tudta, meg kell tennie.
Jól sejtette, mire levergődött a hajófenékbe, már az egész legénység néhány hordó fölött görnyedt, markukban a lapokkal. Ártatlan arckifejezéssel meredtek rá, ami némelyiknél egyenesen ijesztő volt.
- Rendben – mondta Mont. – Mielőtt valakit áthúzatnék a hajó alatt, mert a képembe hazudott, jobb lenne, ha azzal kezdenétek, melyiktek találta ki. Aztán elmondom, mi lesz, ha megpróbálkoztok vele.
Látta, ahogy az emberek egymásra pillantanak, és azt kutatják, vajon ki árulhatta el a terveiket. Mont persze csak blöffölt, de abban mindig is jó volt.
- Uram – kezdte végül Polip Bob -, itt mind tudjuk, hogy az Oni nem jut át a tengeren. Ebben az évszakban lehetetlen. Aki ezzel a hajóval megy, mind meg fog halni!
- Lehet – bólintott Mont, miután egyenként végignézett a legénység minden tagján. A legtöbben lesütötték a szemüket, néhányan azonban kihívóan állták a pillantását. A másodtiszt nem időzött egyiknél sem addig, hogy kihívásnak vehették volna, de nem kapta el rögtön a tekintetét, ha a másik sem. Ezekben a pillanatokban nagyon sok múlott azon, hogy milyen benyomást kelt. Jól megjegyezte a nyakasabbakat, és magában már eldöntötte, hogy az út alatt kétszer olyan gyakran lesznek őrségben, mint a többiek. – Lehet, hogy valamennyien elpusztulunk a hajóval együtt. Ha a tenger valakire megharagszik, annak nincs menekvés, akármilyen jó hajója van. Mind tudjátok.
Néhányan bólogatni kezdtek. Valamelyest tán enyhült a légkör, Mont azonban nem bízta el magát.
- Hónapok óta itt rostokolunk a kikötőben – folytatta. – Polip, neked három gyereked van. Miből adsz enni nekik, ha most itt hagyod a hajót? Mit gondolsz, hányan fognak felvenni, ha elterjed, hogy megléptél az indulás előtt innen?
Lassan elindult Polip Bob felé, végig a szemébe nézett, míg végül a másik félre kapta a pillantását. Akkor Mont a következő felé fordult. Egyszerre csak egyhez beszélt.
- Hirtelen Buck – folytatta. – Ha innen elmész, ki fog felfogadni ennyi évvel a hátad mögött? Tudod te is, hogy három fiatalt találnék a helyedre, ahogy minden más hajón is! Vénségedre koldulni akarsz?
Járkált tovább az emberek között, megnevezve és elbizonytalanítva őket, míg újra a lejáróhoz ért. Akkor szembefordult a legénységgel és végig pillantott rajtuk.
- Figyeljetek rám – mondta rövid csend után, amit addig tartott ki, hogy mindenki átgondolhassa a hallottakat, de még ne kezdjenek ellenkezni. – Én is tudom, hogy az út veszélyes lesz. De lássátok be, hogy ha sikerül, akkor mindnyájan kikerülünk ebből a csávából. Ismét lesz pénz felszerelésre, javításokra és megígérem, hogy kicsikarok nektek egy kis jutalmat. Ha pedig nem… nos, én még mindig jobb szeretnék a tengerben nyugodni, mint a tengerparton alamizsnát koldulni.
Látta rajtuk, hogy a szavai, főleg ami a jutalmat illeti, nem maradtak hatás nélkül. Az utolsó mondatot szándékosan hanyagul, szinte félvállról vetette oda, mint aki számol a lehetőséggel, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. A számítása bevált, a matrózok tartása megváltozott, és immár ők is a lehetőséget, és nem a veszélyt látták az útban.
- Rendben – Mont a lapok felé biccentett. – Nyugodtan fejezzétek be a játékot, de aki holnap napkeltekor nincs a helyén, az dupla beosztást kap.
Megfordult, és felmászott a fedélközbe. Még jó ideig tartott, mire lefeküdt, mert alig tudta lesikálni a nyálkát a csizmájáról, pedig olyan orrfacsaró szaga volt, hogy egy percig sem bírt volna megmaradni tőle a kabinjában.
Az Oni másnap hajnalban vitorlát bontott, és a dagály tetőzése után a hűvös, enyhe szélben kihajózott az öbölből. Az elsőtiszt parancsára nyomban északnyugatnak fordultak, és a félhátszelet kihasználva teljes vitorlázattal haladtak. Mont még mindig az előző estén rágódott, s még az a csodálatos érzés sem tudta feledtetni vele a történteket, amit a kikötő elhagyása jelentett. Az Oni olyan régen nem hagyta el a dokkokat, hogy beletelt egy kis időbe, mire megérezte a hajót. A hídon állva végignézett a kötélzeten, a vitorlákon, a fedélzeten és mindent rendben talált. Félelmei, amiket az előző napok eseményei tápláltak, oldódtak kissé.
Végül is, gondolta, az idő nyugodtnak tűnik, a hajóval minden rendben, és ha egy kis szerencsénk van, a fiúk is megnyugszanak pár nap zavartalan út után.
S bár soha nem hitt az átokban, mégis jobban érezte volna magát, ha nincs az az ostoba babona.

A szél egy pillanatra alábbhagyott, de csak annyira, hogy a hajó megbillenjen, aztán újult erővel csapott le ismét. Az Oni-t már csupán a hajótestbe és az árbocokba kapaszkodó vihar ereje hajtotta, az összes vitorlát bevonva imbolygott a vad hullámokon. Mont korábban megpróbálta az orrvitorlával tartani az irányt, de az első félórában a förgeteg ronggyá tépte a vásznat. A másodtiszt nem kísérletezett tovább hiábavalóan, az öreg vitorlák biztosan nem bírtak volna ki ekkora vihart.
A szél szerencsére gyakrabban változtatta az irányát és az erősségét, hogysem igazán nagy hullámokat tudott volna felkorbácsolni, és itt, a szigetek között a tenger is nyugodtabb volt. Ennek ára viszont az volt, hogy ha nem tudják megakadályozni az Oni sodródását, előbb-utóbb a zátonyokon végzik.
A kormányállásra hangos ropogással zúdult az eső, és Mont biztosra vette, hogy jég is van közte. Aztán jött a következő szélroham. A hajót oldalba kapta egy hullám, és a víz ereje csaknem kitépte a kezéből a kormányt. Polip Bobot is meglepte a dolog.
- Húzd! – ordította túl a tenger robaját Mont, és minden erejével a keréknek feszült. Érezte, hogy lassan lecsúsznak az ujjai a simára kopott fáról, de a hajó még mindig nem engedelmeskedik. Az órák óta tartó küzdelem már sok erejét felemésztette, a keze dermedtre fagyott, minden izma sajgott, olyanok is, amikről nem is hitte, hogy fájhatnak. Fogát összeszorítva mégis húzta, húzta… aztán kis híján kizuhant a fedélzetre, ahogy hirtelen elengedett a kormánylapátot fogva tartó szorítás és az Oni lustán szembefordult a hullámveréssel.
Mont a kötél után kapott, görcsbe merevedett ujjaival ügyetlenül meghurkolta a keréken és szorosra húzta. Polip Bob ugyanezt tette a másik oldalon, aztán leroskadt a deszkákra. Mont is lassan lecsúszott a fal mellett és a lihegő kormányosra nézett.
- Átkozott egy vihar, uram! – mondta Bob, és a másodtiszt csak ekkor döbbent rá, hogy már nem hallja sem a szél üvöltését, sem az eső kopogását. – De már kiadta az ereje javát!
- Szerencsénkre – nyögte Mont, és megpróbált felállni. Majdnem felkiáltott, mikor belekapaszkodott a kormányba. Sziszegve pillantott az ujjaira. Fehér sávok húzódtak végig rajtuk, ahol a kereket markolta. Égő fájdalom hasított beléjük, valahányszor megmozdította őket.
- Amondó vagyok – mondta Polip Bob és fintorogva bámulta saját tenyerét -, jobb, ha egy ideig nem mozgatja őket, uram. Elmúlik hamar, de addig…
- Igen, elmúlik – morogta Mont, és visszaült.
- Északnak kellett volna fordulnunk, ahogy megláttuk a felhőket – jegyezte meg Polip Bob. Mont nem válaszolt, Bobnak pedig volt annyi esze, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Alig egy perc múlva azonban Robb feje jelent meg az ajtóban.
- Uram – Mont felemelte a fejét a férfire pillantott. – Lassan alább hagy a vihar.
- Ha felkelt a nap, hozzátok rendbe a köteleket és tegyétek fel a tartalék orrvitorlát – mondta Mont, és remélte, hogy a nagyszájú fedélzetmester megelégszik ennyivel. Persze, nem így történt.
- Igen, uram – felelte Robb, és Mont már a hangsúlyból hallotta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot. – A kapitány úr parancsára pedig akár a zátonyokon…
- Fogd be a szád! – Mont szeme összeszűkült. – Ezen a hajón többet nem akarok hallani ilyet! Megértetted?!
- Igen, uram! – Robb morogva eltűnt. Fogd be a szád, gondolta fáradtan Mont, ez már a kikötőben sem tartotta vissza semmitől, mit remélek most?

(folytatása következik)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához