LFG.HU

HammerTimeCafe
wyquin
novellaCimkek

- De uram… – Mont biztos volt benne, hogy ezt a két szót összesen nem ejtette ki ennyiszer a száján, mint ezen az úton. – Azok a szigetek hatalmas kerülőt jelentenek! És fogytán van a vizünk és az élelmünk. Északkeletnek kellene tartanunk, hogy elérjük a Kúp-szigetet.
- Ezek a szigetek sokkal közelebb vannak, mint a Kúp – mondta az elsőtiszt. Mont önkéntelenül lepillantott a híd korlátra, amin precízen egymás mellett háromszögek és négyzetek váltakoztak. Rim most is elmélyülten karcolgatott a fába tőrével, miközben beszélt. A másodtiszt tehetetlen dühvel figyelte, és magában igazat adott a legénység egyes tagjainak, akik már azt fontolgatták, hogy ellopják és a tengerbe hajítják azt a tőrt. Két héten keresztül, minden egyes nap órákat töltöttek azzal, hogy Rim “műveit” eltüntessék a korlátokról és palánkokról. Mont egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy kicsavarja a másik kezéből a tőrt, és valamelyiket átdobja a korláton.
- De rengeteg időbe telhet vizet és élelmet találni, ha egyáltalán találunk.
- Vannak rajta fák és növényzet, tehát édesvíznek is lennie kell. Ahol pedig növények vannak, ott állatok is.
- Bizonyára van víz azokon a szigeteken, de egyáltalán nem biztos, hogy hozzáférhető – Mont igyekezett nyugodtan beszélni, de haragját csak fokozta, hogy míg a legénység egyes tagjaival képes volt elbánni, Rim és Mibok hóbortjaival szemben tehetetlen volt.
- Nem tehetünk mást – mondta az elsőtiszt. – A kapitány ragaszkodik a szigetekhez. Van valami legenda, ami állítólag ezekről szól, és két hatalmas oszlopról szól, meg valami csodálatos jelenségről.
- Értem, uram – Mont biccentett és lesietett a hídról. Már nem először hallott efféle ostobaságot. A két hét alatt harmadszor támadtak a kapitánynak efféle gondolatai. Az első két alkalommal több, mint egy napig vesztegeltek a nyílt tengeren, mert valami csodára vártak. Persze semmi sem történt, és Montban felmerült, hogy az elsőtiszt csupán ürügyként használja ezeket, hogy időt nyerjen a térképeihez. Most meg ez a sziget!
- Irány nyugat-északnyugat – Polip Bob csak bólintott, és kimérten igazított az irányon. Mont a szélirányt jelző zászlóra pillantva látta, hogy a szél változatlan, így a vitorlákon nem kell változtatni az apró módosítás miatt. – Légy óvatos! Nem tudom, miféle vizek ezek.
A kormányos megint csak bólintott. Mont kilépett a kormányállásból, és az orrba ment.
- Travis – szólt oda az egyik matróznak. – Ha tíz kötélhossznyira érünk a szigethez, minden fordításnál mélységmérés.
A matróz egy igen uram után már hozta is a mélységmérőt, és a homokórát. Ez utóbbi komolyabb hullámzásnál nem volt megbízható eszköz, de csendes időben jól jött.
Az Oni, ahogy közeledett a parthoz, apránként kurtította a vitorláit, és szép lassan úszott a sziget felé. Mont parancsára ezt a sebességet tartották egészen addig, míg a vízmélység harminc ölre csökkent. Akkor párhuzamos irányt vettek a parttal, és az orrvitorlákkal haladtak. Estére érték el a sziget túloldalát, ahol megpillantották a két gigantikus oszlopot. A kapitány valósággal extázisba esett, és Mont kezdett attól tartani, ha több ostobaságot mesél a legénységnek arról, hogy milyen volt a király seregében szolgálni, a vége hangos röhögés lesz. Szerencsére az emberek nem nagyon szoktak hozzá, hogy a kapitány közéjük vegyüljön, s a régről beléjük ivódott tiszteletet a hajó parancsnoka iránt nem lehet egyik pillanatról a másikra elveszteni. Mindenesetre Mibok jó úton haladt a köznevetség felé.
A két oszlop között szűk csatorna húzódott, ami azért elég széles volt, hogy az Oni kényelmesen átférjen rajta. Mont azonban nem szívesen hajózott volna be az ismeretlen átjáróba, főleg sötétedéskor. Ráadásul a szél is kezdett feltámadni, és a hajó jobb eleje felől lecsapó szélrohamok nem tették túl biztonságossá az átkelést.
- Rajta! Előre! – kiáltotta Mibok a hídon állva, és Mont fogcsikorgatva adott parancsot a csatorna megközelítésére; a legrosszabb, amit tehetett volna, hogy egy nyilvánosan adott parancson kezd vitatkozni a kapitánnyal a legénység előtt.
- Lassan előre – kiáltott Polip Bobnak. – Szél felől megyünk!
Lesietett a hídról, és a vitorlázatot állíttatta át a matrózokkal, hogy a kedvezőtlen szél ellenére is irányítható maradjon a hajó. A következő pillanatban azonban rémült kiáltás harsant az orrból.
- Uram! – kiáltott Travis és vadul integetett. – Az áramlat!
Mont a korláthoz ugrott, és kihajolt, hogy lássa, mi van az orr előtt. A dagály pár perce kezdődhetett, és a víz az oszlopok között valami érthetetlen okból hihetetlen sebességgel kezdett beáramlani a csatornába. Az Oni mindössze pár kötélhossznyira járt az áramlat fősodrától, s Mont biztosra vette, hogy ha az elkapja a hajót, berántja őket a csatornába. Pillanatnyilag ez ugyan teljesen kiszámíthatatlannak tűnt, de ha ügyesen manővereznek, gondolta Mont, simán átcsúszhatnak az átjárón, és majd az apállyal ugyanígy ki is jutnak.
Felegyenesedett, és már majdnem bevonatta a vitorlákat, hogy a szél minél kevésbé tudja eltéríteni a hajót, amikor újabb kiáltás ütötte meg a fülét.
- Örvény balra! – minden tengerész rémálma, és Mont azonnal tudta, mi történt. A hirtelen beáramló víz valami tengerfenéki sziklavonulat, vagy más akadály miatt az oszlopok után örvényleni kezdett, és perceken belül olyan tölcsér keletkezett, ami tojáshéjként roppanthatja össze a hajót. Az áramlat sebességéből ítélve a másodtiszt hatalmas örvényre számított, ezért mégis megpróbálkozott a másik megoldással.
- Teljes vitorlázat! – ordította. – Mindenki a kötelekre! Mozgás!
Ilyen fürgén mozogni talán még sosem látta a legénységet, a rémület szinte szárnyakat adott a tengerészeknek. Mont a kormányállásba rohant.
- Fordítsd jobbra! – kiáltott Polip Bobra. – Tartsd a fősodor mellett, mert ha belekerülünk, végünk!
Mindketten megragadták a kormányt és teljes erőből húzták. Az Oni vitorlái egymás után bomlottak ki, mindegyikük csattanva feszült az egyre vadabb szélbe. A hajó futása felgyorsult, az éles kanyar miatt vadul jobbra dőlt. Mont üvöltve húzta tovább a kormányt, és az Oni a dőléshatár szélén imbolyogva fordult a szélbe. Abban a pillanatban, hogy az orrvitorla szél alá került, a hajótest megrándult, a lomha, lassan reagáló kormányt csaknem kitépte a két tiszt kezéből, és…
… megállt.
- Engedd! – zihálta Mont és ínszakasztó erőfeszítéssel visszaforgatták a kormányt. Nagyon óvatosan, hogy egy váratlan mozdulat meg ne törje a kényes egyensúlyt, mert az Oni, amellett, hogy teljes sebességgel haladt, valójában állt a tengerben.
- Irgalmas istenek! – nyögte Mont, és a közvetlen veszély ellenére is lenyűgözte az elképesztő helyzet. Szélesebb lett a forduló, de a másodtiszt belátta, hogy ha netán sikerült volna elég szűk ívre kényszerítenie a hajót, valószínűleg az oldalára fordult testet az áramlat zúzta volna szét az oszlopokon, vagy az örvény szippantotta volna be. Így az Oni teljes vitorlázattal és sebességgel szelte az áramlat fősodrának hullámait, és ezért a parthoz képest állt. – Bob! Nagyon lassan egy cseppet fordítsd balra a hajó orrát!
A kormányos nagyot nyelt, ami már önmagában is szokatlan volt az egykedvű férfitől. Mont csak az ösztöneire hagyatkozott, mikor úgy érezte, a szél nem teljesen hátulról fúj, hanem talán egy kicsit jobbról is. Az Oni készségesen fordult, ami ennél a sebességnél nem volt meglepő. A másodtiszt körülpillantott, és mindenfelé a rémült tengerészeket látta csak, akik szintén mozdulatlanul álltak a helyükön.
Ha tévedek, gondolta Mont, ha elfordulunk a széltől, az Oni sodródni kezd az örvény felé, és akkor már semmi sem ment meg minket!
A szíve a torkában dobogott, míg meredten figyelte az apránként sötétbe vesző oszlopokat, és csak akkor mert fellélegezni kissé, amikor biztos lett benne, hogy ha lassan is, de távolodnak. Még jó pár percig tartott, mire az Oni kijutott az áramlatból, és egyre gyorsuló tempóban hagyta maga mögött a szigetet. A felcsapó ováció rángatta csak ki a rémület okozta révületből, s csak ekkor vette észre, hogy úgy szorította a kormányállás korlátját, hogy fájnak az ujjai.
- Ez igazán lenyűgöző volt! – Rim lelkes arca tűnt fel Mont előtt. – Tudtam, hogy a hajó és a legénység is remek, de ez akkor is nagyszerű teljesítmény volt! Mindenkinek gratulálok!
Ez utóbbit hangosan kiáltotta. Mont egy pillanatra szánalmat érzett a férfi iránt. Tudta, hogy jót akar, és azt is, hogy a legénység minden egyes tagja megérdemli a dicséretet, de a mód, ahogy Rim ezt tette, minden tengerészhagyománnyal ellenkezett. Ha netán megkérdezte volna Montot, azt javasolta volna, hogy sorakoztassa fel az embereket a fedélzeten és elsőtiszthez méltó módon dicsérje meg őket.
- Uram – mondta kimerültségtől rekedten -, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megkérdezzem, ígérhetek-e az embereknek jutalmat az út végén?
- Persze, persze – válaszolta Rim, szerencsére úgy, hogy csak Mont hallhassa. – Feltétlenül. Majd én elintézem a kapitánynál.
- Köszönöm, uram – mondta Mont, biccentett és otthagyta az elsőtisztet. – Gyerünk, lusta banda! Az éjszakai őrség a helyére! A nappali lemegy a rakterekbe és ellenőrzi a hordókat, mielőtt megkezdi a pihenőjét! Ha feljött a hold, horgonyvetés, úgyhogy senki ne lazsáljon! Holnap reggel sorakozó a fedélzeten! Mozgás!
Mikor hajnalban Mont feljött a kabinjából, az összes embert ott találta a fedélzeten. Felsétált a hídra, és végignézett rajtuk, mielőtt belekezdett volna.
- A tegnapi szép munka volt. A kapitány rám bízta, hogy közöljem, az út végén valamennyien jutalmat kaptok a haszonból. Lelépni!
Mont vigyorogva figyelte, ahogy izgatottan szétszélednek, és határozottan jobb hangulat töltötte el, mint egy nappal korábban. Jókedve egészen addig tartott, míg Polip Bob oda nem lépett hozzá.
- Uram – kezdte -, van egy kis gond.
- Mi a baj?
- Azt hiszem, megrepedt a kormánylapát. Nehezen mozdul, és nem is egészen arra fordítja a hajót, mint amerre kéne.
Mont felsóhajtott. Remek, gondolta, még ha meg is tudjuk csinálni, legalább egy nap kiesés. Ráadásul akkor sem fogunk tudni teljes sebességgel haladni, és már így is fogytán az élelem.
- Nézzük meg! – morogta elborult arccal.
Polip Bobnak igaza lett. Mont sejtette, hogy így lesz. A kormányosnak annyi tapasztalata volt az Onival, hogy jószerével azt is meg tudta mondani, ha egy tucatnál több fúrókagyló tapadt a fenékre. Fél napig tartott, mire sikerült úgy-ahogy használhatóvá tenni a kormánylapátot, és ahogy Buck mondta, “azattó’mégtöröttmadt”. Rim mindenesetre a késés ellenére is lelkes maradt, és izgatottan mutogatta Montnak saját készítésű térképén a bejelölt irányt. A másodtiszt már meg sem próbálta meggyőzni róla, hogy válasszák a legrövidebb és legbiztonságosabb utat. Hamarosan elfogy az élelmünk, gondolta csüggedten, és lassúak leszünk a kormánylapát miatt. Ha jól meggondolom, hogy akár az Öbölben is maradhattam volna?!

Mont komoran nézte a tányérjában heverő kis darab kétszersültet. Nagyjából ez volt minden élelem a hajón. Két hete vánszorogtak már a repedt kormánylapáttal, mikor elfogyott az ennivaló. Az Oni természetesen továbbra is minden éjszakára horgonyt vetett. A két hét alatt két komolyabb vihart sikerült túlélniük, s bár a második égiháború elvonultában magával ragadta a tartalék orrvitorlát is, ezenkívül az egyetlen, ami megsínylette a vihart, az az élelmiszerkészlet volt. Az utolsó zsák kétszersültből sósvizes massza lett. A halak bizonyára örültek a váratlanul jött ajándéknak. A legénység rossz hangulata már-már lázadással fenyegetett. Mont egy cseppet sem sajnálta volna a kapitányt, vagy Rimet. Az előbbinek még egy kétnapos kitérőt sikerült kiókumlálnia a könyveiből, teljesen feleslegesen, az utóbbi pedig a térkép-mániájával kis híján meglékelte az Oni-t, mikor egy korallzátonyt jártak körül. Ez másfélnapos késést, és egy mentőcsónak elvesztését eredményezte. A mélység pontos mérésére Rim hat tengerészt küldött ki a csónakban, és addig halasztgatta a visszatérést, míg a csónak megfeneklett a zátonyon. Remek ötlete pedig, hogy az Oni vontassa le a csónakot a korallokról, egy nagy marék forgácsot eredményezett. A használhatatlan ladikot otthagyták az enyészetnek, Montnak pedig végre egy parázs vita árán sikerült elérnie, hogy nyugatnak forduljanak, és amilyen gyorsan csak tudnak, átkeljenek a tengeren.
A másodtiszt beleharapott a kétszersültbe, és egy korty vizet ivott hozzá. A hosszú állás a hordóban már kezdte éreztetni a hatását, a poshadt íz szétáradt a férfi szájában. A vita óta Rimmel is elég feszült volt a viszonya, de a legénység is kezdett gyanakodva nézni rá. Mont tudta, hogy tennie kell valamit, de nehezen szánta rá magát. Amióta csak hajóra tette a lábát, mindenhol az volt a törvény, hogy a kapitány és az elsőtiszt szava parancs. A legénység feltétlen engedelmességgel tartozik a tiszteknek, mert a tengeren ez a túlélés záloga. Széthúzó, engedetlen legénységgel, ahol a tengerészek nem bíznak a tisztjeikben, egy hajó maga volt a biztos halál.
Mont életében először nem tudta, hogy mi szolgálná a hajó javát. Beszéljen őszintén az emberekkel, hogy legalább benne bízzanak, vagy inkább vaskézzel törjön le minden engedetlenséget, és tartsa fenn a látszatot, hogy a kapitány és az elsőtiszt döntései végső soron célravezetők? Ez utóbbi felől maga sem lehetett teljesen biztos. Lehet, töprengett, miközben lassan rágcsálta az ételt, hogy annyira hozzászoktam az elsőtiszt szerepéhez, hogy én sem tudok gondolkodás nélkül engedelmeskedni? Lehet, hogy a magam elképzelése vezet, miközben a kapitány valami mást akar?
Minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé volt biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Csak azt tudta, hogy minden porcikája tiltakozik az ellen, ahogy ezt a hajót irányítják.
Mont undorodva odébb lökte a tányért. Éhes volt ugyan, de még nem annyira, hogy ezt a moslékot legyűrje. Mit nem adott volna egy báránybordáért és egy jó kancsó vörösborért, amit a kikötői kocsmákban mérnek! Nyelt egyet, elhessegette a képet, s elindult a legénységi szállás felé.
Ahogy belépett az ajtón, rögtön tudta, hogy rosszkor érkezett. Vagy éppen jókor, villant át rajta, ahogy végignézett a dühtől vöröslő arcokon, és a Robb kezében megcsillanó pengén. Akármi is volt a szándéka, mikor belépett az ajtón, már tudta, hogy csak egy választása maradt, ha túl akarja élni ezt az utat. Hátborzongatóan ismerős helyzet, gondolta, bár a kikötőben sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek!
- Buck, csukd be az ajtót – szólt oda a vén matróznak, és szándékosan nem vett tudomást a késről. – Üljetek le fiúk! Beszélnem kell veletek.
Odasétált az egyik középen álló priccshez, és leült.
- Tedd el azt a kést Robb – mondta és félig hátat fordított a férfinek. – Tudom, hogy mi jár a fejetekben. Ami az enyémben is. De mondok valamit. Ha a kapitány és az elsőtiszt rejtélyes módon eltűnnének, igen nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi történt. Biztosra vehetitek, senki sem hinné el, hogy váratlan cápatámadás végzett velük, ahogy azt sem, hogy olyan furcsa járvány tört ki, ami csak őket vitte el.
- Ha ez így megy tovább, jó páran éhen halnak, mire elérjük a partot – morogta Robb. – Akkor már elég hihető lesz a járvány!
- És meddig tart majd, míg mindenki tartani tudja a száját? – kérdezte Mont és szembefordult a széles vállú férfivel. Ő ült, Robb pedig állt, Mont mégis nyugodtan nézett fel rá, és a szeme sem rebbent. – Meddig tart, míg valamelyikőtök jól leissza magát, és elfecsegi egy szajhának, hogy árengedményt kapjon a “hőstettéért”? Az ilyesmi tíz év elteltével is kötelet ér bármelyik kikötőben! És ha egy fecseg, mindenki lógni fog!
- Akkor mégis mit csináljunk?! – robbant ki a másikból a harag. – Tétlenül tűrjük, hogy a halálba vezetnek minket ezek a…
- Elég! – Mont felcsattanó hangja belefojtotta Robb-ba a folytatást. – Elég legyen ebből! Semmi értelme azon vitázni, hogy mit tesz, vagy nem tesz a kapitány! Ő a kapitány! Azt tesz, amit csak akar! De…
- De mi? – kérdezte mogorván Robb némi ellenséges csend után.
- De ha vége az útnak, és kifizetik a pénzünket, lesz mindenkinek alkalma új helyet keresni, ha akar. Vagy maradhat, és teheti a dolgát, és előbb-utóbb a kapitány is rájön majd, hogy hozzáértő legénysége van.
- Ebben kellene hinnünk? – kérdezte hitetlenkedve Robb.
- Nem – Mont felállt. – Nem kell hinnetek semmiben. De amíg ki nem kötünk, nincs más választásotok. Nekem sincs. És aki megpróbál kezet emelni a kapitányra, annak velem is végeznie kell.
Nyugodt, lassú léptekkel kiment a szállásról. Senki sem mozdult, míg be nem csukta maga mögött az ajtót. Mont akkor mély lélegzetet vett és azt kívánta, bárcsak olyan biztos lenne magában, mint ahogy mutatta.
Másnap hajnalban Mont az egész éjszakás szolgálattól égő szemmel figyelte a tengert. Napnyugtakor köd ereszkedett le, ami arra utalt, hogy északabbra vannak, mint gondolta volna. Nem ismerte ezeket a vizeket, így aztán nem maradt más választása, mint kurtítani a vitorlákat és állandó őrséget rendelni az orrba. A legutolsó vihar után Rim végre elvesztette minden tájékozódási pontját a térképéhez, így végül kitartó nyaggatás árán és a kétségbeejtő helyzetre való tekintettel Mont megszerezte az engedélyt az éjszakai hajózáshoz. Persze csak azzal a feltétellel, hogy minden félórában mérik a sebességet, minden rendkívülit jelentenek az elsőtisztnek, és valamennyi irányváltás mértékét és idejét bevezetik a hajónaplóba. Mont ezekbe készségesen belement, csakhogy gyorsabban haladhassanak. Erre az első éjszaka jött a köd.
Az Oni lassan szelte az alig mozduló vizet, csak a hajó előtt feltorlódó hullámok csaptak zajt, és a deszkák nyikorogtak, pattogtak ismerős-halkan. A másodtiszt behunyta a szemét. Annyi minden történt már az úton, hogy minden pillanatban zátonyok és szirtek képét látta a lustán gomolygó ködfoltok mögé. Mostanra teljesen kimerült, és már azon volt, hogy leváltatja magát, mikor hangok ütötték meg a fülét. Azonnal felpattant és kihajolt a korláton. Meredten pásztázta a ködöt, de semmit sem látott. Tudta, hogy a köd milyen jól viszi a hangot a nyílt víz felett, de megpróbálta legalább az irányát meghatározni.
- Három vonást jobbra – kiáltott hátra a kormányosnak, és tovább figyelte a ködöt. Továbbra is hallotta a hangokat, de most balról, így néhány perc múlva megint módosíttatta az irányt. – Egy vonást balra!
Jó fertályórát araszoltak az egyre jobban kivehető hangok felé, mikor váratlanul kibukkantak a ködből. Olyan hirtelen történt, hogy Montot azonnal elvakította a felkelő nap. Könnybe lábadt szemmel, pislogva igyekezett visszanyerni a látását, mikor a hangok rémült kiáltozássá váltak. Pontosan előlük jöttek.
- Bal forduló! – kiáltotta még mindig félig vakon. – Vitorlákat bevonni!
A kormány azonnal, a legénység kissé késve reagált, így az Oni elkerülte ugyan, de jócskán túlfutott az elé került halászhajón. A halászok, miután első rémületük alább hagyott, nem próbáltak elmenekülni, csak kíváncsian figyelték a lanyha szélben esetlenül manőverező hajószörnyet.
Mont egyáltalán nem beszélte a halászok nyelvét, de szerencsére akadt a legénységben, aki egy kicsit igen, és az egyik halász is makogott pár szót az ő nyelvükön, így némi nehézség árán, de sikerült nyélbe ütni az üzletet, és az Oni felvásárolta az egész éjjeli fogást. A halászok elégedetten vigyorogva másztak vissza a hajójukba, és Mont is örült a találkozásnak, habár sejtette, hogy legalább háromszoros áron vették meg a halakat. Bőséges fogás lehetett, mert a másodtiszt úgy becsülte, hogy legalább egy heti élelmet sikerült venni.
Amíg az átrakodás tartott, Rim és Mont “elbeszélgettek” a halászok vezetőjével. A sok gesztussal és kevés szóval lebonyolított beszélgetés alatt végre hasznát vették az elsőtiszt mániás rajzolhatnékjának. Sikerült megtudniuk, hogy a nyugati part csak kétnapi hajóútra van, és hogy észak felé háromnapnyira van egy nagyobbacska város, ahol beszerezhetik a többi élelmet. Mont, amint elváltak a halászhajótól, minden szabad embert a halak kibelezésére rendelt. Mihamarabb fel kellett akasztani és megszárítani a zsákmányt, ha nem akarták, hogy megromoljon. Az Oni hamarosan úgy bűzlött, mint egy halászfalu, és a tengerbe szórt belsőség nyomán hamarosan a cápák is megjelentek a hajó körül. A kapitány ugyan szívta a fogát a borsos ár miatt, de Mont nem törődött vele. Valahogy már természetesnek vette a dolgot, elvégre volt ideje hozzászokni.

- Mielőtt északnak indulnánk, uram, meg kellene csináltatni a kormánylapátot – erősködött Mont. Mihelyt elérték a halászok által említett várost, azonnal csónakot küldtek, hogy szerezzen élelmet. Sajnos a part lapos és homokos volt, így az Oni nem tudott kikötni, de a másodtiszt nem nagyon bánta. Nem volt benne biztos, hogy a teljes legénységgel indulhatna tovább. Miután berakodták az élelmet, Rim azonnal tovább akart indulni Jeges-part felé, de Mont megpróbálta meggyőzni, hogy előbb javíttassák meg a hajót. Az elsőtiszt azonban makacsul az út folytatása mellett volt.
- A legközelebbi kikötő a helyiek szerint négynapnyira van dél felé – mondta. Szokása szerint most is rajzolgatott. – Az legalább nyolc nap veszteség, és ki tudja, van-e alkalmas műhely, szabad szárazdokk, megfelelő mesteremberek. Az Oni nem egy halászhajó, amit egy jó daru, meg tíz markos helybéli kiemel a vízből!
Mont is tudta, hogy így van, de a tengeren töltött évek alatt beléivódott a tisztelet a hajózás szabályai iránt. Ezeket a szabályokat a hajósok tenger iránti alázata és a keserű tapasztalatok alakították ki. Ez az alázat mondatta vele most, hogy javíttassák meg az Oni-t.
- Uram – ellenkezett tovább. – A Oni sérült. Az északi vizeket nem ismerjük. Talán bölcsebb volna, ha nem kísértenénk a szerencsénket azzal, hogy idegen vizekre indulunk egy olyan hajóval, amely legjobb esetben is nehezen irányítható és lassú.
- Az Oni mindeddig remekül helytállt, ahogy a legénység is – felelte Rim mosolyogva. – Higgyen bennük Mont! Cserébe én megígérem, hogy beszélek a kapitánnyal, hogy több ostoba kitérőt ne tegyünk, rendben?
Mont egy pillanatra nem hitte el, amit hallott. Amióta világ a világ, és vannak rajta tengerek, meg hajók, tán sosem fordult elő ilyesmi. A hajó elsőtisztje üzleti ajánlatként fogalmaz meg egy parancsot, amiben egyébként ostobának nevezi a kapitányát!
Mont fejében a döbbenet ellenére megfordult, hogy Rim vajon mit tenne, ha ő némi töprengés után nemet mondana az ajánlatra? Aztán inkább nem kockáztatott.
- Igen, uram – biccentett és elhagyta az elsőtiszt kabinját.
Ahogy felért a fedélzetre, teleszívta a tüdejét a sós levegővel, és amikor megszólalt, igyekezett, hogy ne csalódás csendüljön ki a hangjából.
- Horgonyt felhúzni! – kiáltotta. – Félvitorlázat! Kormány, irány észak!

Hatodik napja hajóztak északnak, és Mont sosem gondolta volna, hogy ennyire lehet fázni. Fázott a nap minden pillanatában, fázott éjszaka két pokróc alatt az ágyában, fázott a hídon, fázott az orrban. Fáztak az ujjai a vastag kesztyűben, fázott a lába a fókaprémmel bélel csizmában. Fázott szélcsendben és a metsző nyugati szélben. Soha életében nem érezte még magát ilyen nyomorultul. Három embert ápoltak a legénységi szálláson, akik leestek a kötelekről. Valami azonban vigyázott a hajóra, mert mindhárman megúszták kisebb sérülésekkel, és egyikük sem esett a vízbe. Az állandóan felcsapó permet ráfagyott mindenre, a korlátokra, a kötelekre, a vitorlákra, az árbocokra és a fedélzetre. Mont sóval szóratta fel a deszkákat, de ez is csak átmeneti megoldást jelentett. Időnként alkarnyi jégcsapok zuhantak le recsegve, és akit eltaláltak, az úgy kárt, mint akire karddal támadtak. A fagyások mindennaposak voltak, és a hajón már alig akadt faggyú. Ahogy egyetlen meleg zug sem, még a konyha és az étkező is hideg volt, legfeljebb kevésbé, mint az Oni többi része. Mont már két napja nem küldött senkit az árbockosárba, de úgy vélte, aligha tudna rávenni bárkit is, akkor se, ha akarna.
A hajó lassan araszolt a kitartó oldalszélben. Mont tanácsa ellenére Rim megpróbált a meredek part mellett, szélárnyékban hajózni, de egy alkalommal az Oni-t kis híján felborította egy vízbe szakadó, hatalmas jégtömb keltette hullám, így beljebb húzódtak. Időről időre eleredt a hó, és Mont már rég nem tudta, mi lenne helyes, megállni és megvárni a végét, hogy lássa, mi van a hajó előtt, vagy menni tovább, hogy mielőbb célhoz érjenek.
- Uram! – Polip Bob arca bukkant fel a híd lépcsőjénél. Az eljegesedet kötelek között szokatlan hangon fütyült a szél, Bobnak kiabálnia kellett, hogy ne nyomja el a hangját a baljós zene. Mont intett neki, hogy jöjjön fel. A kormányos arca csupa dér volt, orra vöröslött.
- Uram! – kezdte, mikor Mont mellé ért. – Az Oni furcsán billeg. Minden kormánymozdulatnál olyan esetlenül bukdácsol a vízen, mint az egynapos kacsa.
Mont összevont a szemöldökét, kiszárad, megdermedt arcbőre fájdalmasan összehúzódott. Még ez is, gondolta fáradtan. Gyűlölte a hideget, három napja nem aludt rendesen, mert arra ébredt, hogy vacog. Tudta, hogy a többiek sem érzik jobban magukat, de ez egy cseppet sem vigasztalta. Sőt.
- Mit gondolsz, mitől lehet?
- Sejtelmem sincs, uram! Olyan, mintha rosszul lenne rögzítve a rakomány, de az előbb néztem meg a hordókat, minden rendben van velük.
- Rendben – mondta Mont, s bármennyire is szánta a legénységet, nem tehetett mást. – Szólj a fiúknak, hogy vonják be a sudárvitorlát és a derékvitorlán is kurtítsanak!
- Igen, uram!
Amíg a matrózok a vitorlákkal foglalkoztak, Mont megvetette a lábát és erősen figyelt a hajó mozgására. Bobnak igaza van, gondolta, és nem értette, hogy nem vette észre korábban. Az Oni úgy imbolygott, mintha valaki telerakta volna a fedélzetet homokos hordókkal. Végignézett a hajón, de nem vett észre rajta semmit. Felnézett az árbocokra és ott sem látott semmi különöset, csak a jégcsapok lógtak ott fenyegetően. Megrázta a fejét és elindult az elsőtiszt kabinja felé.
- Uram! – Rim is vastag kesztyűt és ruhát viselt, és alig dugta elő az orrát. Komoran nézett Montra.
- Így nem lehet térképet rajzolni – morogta. – Ha viszont leveszem a kesztyűt, perceken belül elgémberednek az ujjaim, ugyanez a helyzet.
- Sajnálom, uram – Mont valójában némi kárörömet érzett, de úgy vélte, aligha lenne okos ezt mondani. – Uram, az Oni egyre nehezebben irányítható. Újabban pedig egyre jobban billeg.
- Mitől?
- Sajnos még nem tudjuk.
- Jól van, derítsék ki, aztán jelentsen – Rim visszafordult az asztala felé és esetlenül kezébe fogta tollat. Mont egy pillanatig némán állt, aztán elmormogott egy igenuramot és kiment. Már nem is volt dühös az elsőtisztre. Megvetette.
Még fel sem ért a fedélzetre, amikor kiáltást hallott, amitől rémület öntötte el.
- Jéghegy előttünk!
- Irgalmas istenek – nyögte és meglódult felfelé. Sietségének meg is lett a büntetése, amit kilépett az ajtón, megcsúszott, és térdre esett. Felszisszent, ahogy beléhasított a fájdalom. Roppanást hallott, és csak remélte, hogy nem a térde. Amikor lepillantott, látta, hogy feljáró szélén egy tenyérnyi darab jég vált le a fedélzetről. Majd’ ujjnyi vastag volt, és Mont abban a pillanatban rájött, mitől imbolyog úgy a hajó. Istenek, gondolta rémülten, több tonna jég rakódott a hajóra!
Ebben a pillanatban az Oni élesen elfordult balra.
- Ne! – üvöltött fel Mont, de már késő volt. A hajó megbillent… és nem lendült vissza! A dőléshatáron imbolygott egy pillanatig, aztán tompa robaj hallatszott az Oni gyomrából, és a hajótest recsegve-ropogva felborult.
A következő pillanatban Mont tehetetlenül csapódott a korlátnak, és csak a csodának köszönhette, hogy sikerült megkapaszkodnia benne. Aztán iszonyú rántást érzett és a hajó megdermedt. Mont teste háromlábnyival a jéghideg víz felett lógott. Percekbe telt, mire sikerült biztonságosan – ha ez szó ebben a helyzetben jelentett valamit – elhelyezkednie.
Végignézett a hajón és kétségbeejtő helyzete ellenére nevetnie kellett. Nem elég, hogy az Oni felborult, még a jéghegynek is nekiütközött, és most félig a jégen hevert, mint valami napozni vágyó fóka. Lenézett a tompa, szürke vízre és megfordult a fejében, hogy egyszerűen elengedi a korlátot és előredől. Sokat már úgysem tehet a hajóért. Ekkor valami fehér és hengeres bukott fel a víz színére, és Mont önkéntelenül hátrahőkölt. Az életösztön még most sem engedte, hogy feladja. Ezúttal azonban nem volt oka az ijedtségre. Csak egy darab jég úszott fel a hajó alól. Mont egy pillanatig azt hitte, a jéghegyről tört le, de aztán rájött, hogy túl szabályos, akár egy hordó…
Hordó! Döbbenten bámulta a lassan forgó jégdarabot. Megértette, hogy mi lehetett az a tompa robaj a hajó gyomrában. A kapitány csodavize, ami sosem fagy meg, valóban csupán ügyes trükk volt. A víz jéggé fagyott a elmúlt hat nap alatt, némelyik szét is feszíthette a hordót, és a sötétben Polip Bob nem láthatta. Mont hátradőlt és behunyta a szemét. Talán a rögzítést is meggyengítette, gondolta, azért szabadulhatott el. Akkor viszont az Oni léket kapott. Csak idő kérdése, hogy megteljen vízzel és elsüllyedjen. Nincs menekvés.
- Mont! – a másodtiszt ki sem nyitotta a szemét. Úgy gondolta, valami különösen kegyetlen büntetés, hogy Rim még nyugodtan meghalni sem hagyja. – Mont!
- Igen, uram? – a férfi hangjából kicsendülő gúny csak az elsőtiszt számára volt észrevehetetlen.
- Segítsen! Ki kell juttatni a térképeket! Felbecsül…
- …hetetlen érték, tudom. Csakhogy innen nincs menekvés, uram! – az utolsó szót erőteljesen megnyomta, és a hangsúly végre eljutott a másik tudatáig. – A maguk ostobasága juttatott ide minket! Hát most igya meg a levét, uram!
- Nem érti?! – üvöltötte tehetetlenül, a fedélzeti feljáró ajtajában lógva Rim. Mondani akart még valamit, de hajó megbillent, éles csikorgással beljebb csúszott a tengerbe. Mont kis híján lefordult a korlátról, de még idejében sikerült megkapaszkodnia. – A térképek! Nem rólam van szó, a térképekről!
- Valóban nem önről van szó – dünnyögte maga elé Mont, aztán érthetően odakiáltott a másiknak. – A legjobb akarattal sem tudnék segíteni, uram! Az egyetlen mentőcsónakot, amit el lehetne érni innen, az ön parancsára forgácsoltuk szét a korallokon, de ha meg is próbálnánk vízre bocsátani, nem lenne rá időnk, az Oni ugyanis perceken belül elsüllyed. Akkora léket kapott azoktól az állítólag sosem fagyó jégdaraboktól, hogy semmi sem mentheti meg.
- Miket beszél? – kérdezte rémülettől tágra nyílt szemekkel az elsőtiszt.
- Semmiről, uram, semmiről – suttogta Mont és a következő pillanatban az Oni hangos robajtól kísérve lesiklott a jéghegyről. Mont csak egy szívdobbanásig érezte a jeges víz dermesztő érintését és arra gondolt, igazán nem tisztességes, hogy pont Rim ordítását kell utoljára hallania.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.