LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Vajon 1955. június 27-én hány embernek fordult meg a fejében az, hogy a politikai foglyoknak jobb, vagy rosszabb-e az életük köztörvényes sorstársaikénál? Biztosan nem soknak, mert a rekkenő hőségben még egy kalapács felemelése, vagy egy hideg sör felbontása után is több órás pihenőre vágyott a nép egyszerű gyermeke – akinek különben sem volt illendő ilyesmiken gondolkodnia. Nem foglalkoztak a kérdéssel maguk a politikai foglyok sem, mindnyájuknak megvolt a maga elmélkednivalója. Az egyik darócruhás közösség egészen különös vitatémát talált ki aznapra.
- Hogyhogy nem volt a tündéreknek hajtűje? Hogy mondhat ilyet, kedves Rónaszegi! Tán már elfelejtette a skót felföldről való ó-gael ballada két sorát? – vonta kérdőre Kolozsváry úr, az angol irodalom szakavatott ismerője a beszélgetőpartnerét. Örült, hogy olyat mondhat, amihez a másik nem ért. Ő sok ó-gael balladát olvasott, ez a Rónaszegi meg minimum egy emberöltővel ezelőtt foglalkozhatott utoljára ó-gael balladákkal, másodéves történészhallgatóként az egyetemen. Ha egyáltalán foglalkozott, mivel ó-gael ballada-részletek nem voltak minden könyvben.

“…hajtűt ragadj,
haj megmarad!”

A Rónaszeginek nevezett mosolygós öregúr – aki fiatalon az átlagosnál szorgalmasabb másodéves történészhallgató volt – magabiztosan idézte az ominózus részletet, kellően meglepve ezzel Kolozsváry urat, az angol irodalom szakavatott ismerőjét.
- No jól van, jól van. Csodálkoztam is volna, ha pont maga a nem tudja ezt a két sort – dohogott Kolozsváry úr. – De mivel most maga is elismerte a tündérhajtű létét, kétség sem férhet igazamhoz. A tündéreknek igenis volt hajtűjük. Mi mással tudták volna olyan csigaszerűen csavarosra feltűzni a hajukat? Ön tudhatja a legjobban, hogy a legrégebbi ír kolostorokból előkerült kódexek képein is hatalmas hajkoronákkal ábrázolták a tündéreket. Olyanokat csak hajtűk segítségével lehet csinálni. A lányom is megmondta. Borbélyhoz ment férjhez, ért hozzá.
A körben ülő politikai foglyok halkan kuncogni kezdtek. Mindig szívesen hallgatták a két torzsalkodó tudóst, akik minden nap összevitatkoztak valamin, és csak nagyon ritkán értettek egyet. Sértegették is egymást derekasan, persze csak kifinomultan, ahogy azt egy irodalmár és egy történész szokta, ha összehozza őket a sors. A körben ülők értettek az értelmiségi móka nyelvén. Nem voltak ők buták. Csak rabok.
- Hát akkor tessenek a családdal a régi kódexeken kívül mást is olvasgatni – mosolygott rendületlenül az öreg Rónaszegi -, mert az angol történelmi folyóiratok és szaklapok még a háború előtt közöltek egy cikksorozatot a tündérekről. Bizonyítékok sora támasztja alá, hogy amit maga hajkoronának nevez, az nem haj volt.
- Hát? Tán paróka? – göcögött Kolozsváry úr, az angol irodalom szakavatott ismerője.
- Nem. Díszes sisak. A tündér egy sokat háborúzó népség volt…
- Képtelenség! – vágott közbe Kolozsváry.
- Egyáltalán nem az. Gondoljon csak bele… – kezdett bele mondókájába Rónaszegi doktor, egyenesen Kolozsváry szemébe nézve – Hogyan definiálná a hajtűt?
- Mondjuk valami hosszú, hegyes fém vagy faalkalmatosság, amit a hajtincsek közé szúrnak – tűnődött az angol irodalom szakavatott ismerője.
- Pontosan. Ez akár egy lándzsára is ráillik. Hosszú, hegyes, és a tündérek fejre szúrnak vele, a giccses sisakok illesztései közé. Ezt persze az a múlt századi fordító, aki a már említett ó-gael balladát ültette át magyarra, nem tudhatta. Mint ahogy azt sem, hogy nem a hajról, hanem egy városról van szó. Hayr városáról. Így ahogy mondom, “hair”, csak ipszilonnal írva…
A körben ülő politikai foglyok csak ámultak és bámultak az imént hallottakon. Még Kolozsváry úr, az angol irodalom szakavatott ismerője is.
- Hayr? – kérdezte nyögve. Csak ennyire tellett.
- Hayr. Könnyű összetéveszteni az angol hair, azaz haj szóval, ugye? – mosolygott Rónaszegi úr, a sokat mosolygó történészprofesszor – A múlt századi fordító is ebbe a hibába esett. A helyes szöveg tehát…

“…lándzsát ragadj,
Hayr megmarad!”

- kiáltotta diadalmasan Kolozsváry úr, az angol irodalom szakavatott ismerője, akinek amúgy borotvaként vágott az esze.
- Úgy van! És mi következik tehát ebből? Hát hogy a tündéreknek nem hajtűik voltak, hanem lándzsájuk. Fegyverekkel védték meg városukat, Hayrt az idegen hódítóktól.
- Idegen hódítók? Csak nem a kelta népekre gondol? – csillant fel a szeme Kolozsváry úrnak, az angol irodalom szakavatott ismerőjének, aki úgy érezte, ez egyszer érdemes lesz meghallgatni az öreg Rónaszegi véleményét.
- Voltaképpen… – kezdett bele Rónaszegi úr, ám szavait a kivágódó vasajtó robaja és csizmacsattogás nyomta el. Egy feldúlt ávóstiszt rontott be a szobába. Tajtékzott a dühtől.
- Ti nyomorult reakciósok! Már megint a burzsoá tudományaitokról van szó, mi? Nem megmondták az elvtársak, hogy tilos ilyent mondani? – üvöltött az ávós, miközben a két tudós főn kívül kíméletlenül kiterelt mindenkit a helységből. Értett hozzá, juhászként búsult egykor.
- Megmondták az elvtársak, de ti nem hallgattok az elvtársakra, fasiszta disznók! Én is megmondtam, hogy ki ne merjétek nyitni a szátokat, csak ha hajlandóak vagytok előadást tartani épülő szocializmusunkról! Nem megmondtam? – azzal keményen arcul ütötte Kolozsváry urat, az angol irodalom szakavatott ismerőjét – De megmondtam! De ti nem hallgattok rám! Ti nem hallgattok az elvtársakra! Pedig hányszor elmondtuk már, miről kell beszélni, ti imperialista férgek! Hányszor! – válaszra sem várva rúgott Rónaszegi professzorba, aki már egy ideje nem mosolygott.
- Hányszor!?
Hullottak az ütések, mint a záporeső.

(Cohors Scriptorium)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához