LFG.HU

Zékósza
novellaCimkek

Mr. Jones egyik nap arra ébredt, hogy mindenki más meghalt a bolygón.
(Továbbá rángott egy ideg a bal farpofáján, de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.)

Ez persze nem egy olyan megállapítás, ez a meghalás, amit csak úgy tesz az ember, miközben a reggeli kávéját kortyolgatja, vagy a tökét vakarászva azon mereng, melyik színű pulóverében is menjen aznap dolgozni. De Mr. Jones sosem szerette a kávét, még otthon, egyedül is illetlennek találta volna a tökvakarást (és persze kissé feszélyezőnek is a kupola alatt), és nem tett elhamarkodott megállapításokat.
Mert Mr. Jones nem volt filozófus, sőt kifejezetten utálta a filozófiát, ez pedig egy nagyon is filozofikus megállapítás, innen, a BéTON2-es (vagy ahogyan a helyiek nevezték, illetve, ahogyan most már csak Jones volt, ahogyan nevezze, a Betongettó) bolygó egyik lakókupolája alól, csak úgy bele az egyre fogyó világmindenségbe.
Nem, ez egy olyan bátor dolog lenne, ez a filozófia, hogy Mr. Jones inkább hagyta a fenébe. Ahelyett, hogy eltűnődött volna a problémán, inkább a szokásos reggeli foglalatosságaiba vetette magát: kifőzött egy csésze svarscsot, (ez van, ha egy olyan bolygón élsz, ahol a legelső biológus orosz volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy az összes új növényt ő nevezhesse el) megkent vajjal egy szelet kenyeret (a tehén földi, a búza helyi) és reggelizés közben kibámult a kupolán át a nagy semmibe.
Illetve elnézést, dehogyis a semmibe. Már megint ez az idegesítő filozófia. Mr. Jones gyorsan helyreigazította magát. Hiszen lakóhelyének műanyagkupoláján át maga a világegyetem tárult elé. A BéTON2 bolygó légköre olyan vékony volt, hogy nappal is, éjszaka is tisztán látszottak a csillagok, bolygók, üstökösök, és amikor az első telepesek ideköltöztek, valaki kitalálta ezt a kupola dolgot.
Mr. Jones még nem gondolkodott el rajta, hogy vajon ha már feltalálták volna az időutazást, szívesen visszamenne-e, hogy egy baseball-ütővel kirepítse azt az embert a világűrbe, minimum bolygókörüli pályára.
Szóval a kupola lényege az volt, hogy a bolygón állandó lakosnak számító emberek lakhelye körül falak és tető helyett csak egy teljesen (de tényleg teljesen) átlátszó műanyagkupola legyen, ami félgömb alakban borítja a körülbelül nyolcvan négyzetméteres lakóteret. Az ötlet persze első hallásra elképesztően zseniális. A bolygón nem voltak viharok, nagy szelek, a kupola felülete pedig taszította a port, így mindig olyan tiszta volt, mintha abban a pillanatban suvickolta volna le valaki egy bazi nagy ablakmosó szivaccsal. És az ember ágyban fekve addig csodálhatta a végtelen világegyetemet a feje fölött, amíg csak meg nem unta, és tekintve, hogy a világegyetem itt, a Külső Szférában (és annak is csaknem a legszélén) még nagyon gyorsan változott, volt is mit csodálni.
Mr. Jonesnak az volt a baja a kupolával, hogy bár az kizárólag egyetlen irányban (kifelé) volt tökéletesen átlátszó, ő valahogy nem tudott szabadulni a gondolattól (vagy inkább érzéstől) hogy csakis teleszkópméret kérdése, és bárki megkukkolhatja odakintről, hogy hány kanál cukrot tesz a svarscsába, vagy milyen hülyén is néz ki, amikor elmélyülten túrja az orrát, vagy éppen amikor a seggét törölve leesik a neki kissé magas vécéülőkéről. Előfordult már. A másik meg, hogy milyen kellemetlen érzés az ágyban fekve órákon át bámulni egy üstököst, amiről aztán kiderül, hogy pont az ő kupolájába fog becsapódni, és hiába az efféle esetekre felállított védelmi rendszer, a gépek, ugye… Akkor már inkább ne lássak semmit, gondolta Mr. Jones, és gyorsan igazat is adott magának. Tehette, hiszen egyedül volt.
Mert lehet akárhogyan is érvelni, az efféle érzésekkel nagyon nehéz mit kezdeni. És Mr. Jones számára az efféle érzések mindig is nagyon-nagyon fontosak voltak. Főleg, mert legtöbbször bejöttek. Ezért is lett ő a kisbolygó Koordinátora. Ahogyan a Földön viccesen megjegyezte: (senki sem mosolygott, ő sem) minél messzebbre utazik az Ember a Földtől, annál több helyes megérzése és annál kevesebb józan esze kell, hogy legyen. (Ezen szavait később sokat idézték, mindenféle helyzetekre.)

Na ezért is nem problémázott különösebben ezen a halál dolgon.
Illetve egy probléma hirtelen mégiscsak felmerült. Mr. Jones letette a kezében gőzölgő csészét. A bejárati ajtó felé nézett. Az ajtó két oldalán négy kék nejlonzsák állt. A szemét.
Ha mindenki meghalt, ki viszi el a szemetet?
Hát majd a Zabálók.
Ez a válasz annyira kézenfekvő volt, annyira de annyira logikus, és annyira félelmetes (ami logikus az valahol mindig félelmetes, mert elkerülhetetlen), hogy Mr. Jones majdnem elájult a hirtelen rátörő döbbenettől. Honnan a fenéből jött ez a gondolat? Hiszen ő mást sem tesz évek óta, mint hogy hagyja, hogy a megérzései irányítsák. Nem szokott gondolkodni, csak teszi a dolgát. Jó, jó, természetesen ő is szokott gondolkodni, de ilyen dolog, mint ez a Zabálók…
Akkortájt történt (kezdődött?), amikor idekerült.
Még alig rendezkedett be a kupolában, (ami akkor teljesen lenyűgözte) már felállította a teleszkópot, amit a Földről hozott magával. Nem volt képzett csillagász, de azért értett eleget az asztronómiához ahhoz, hogy hasznosan tölthesse szabadidejét a csillagok között barangolva. Például felfedezhet egy bolygót, és elnevezheti valami hülye orosz néven. Kolja imádná érte.
Nos, hamar rá kellett döbbennie, hogy nemhogy ő, de a számítógépe nem bírja feldolgozni az új csillagok és bolygók adatait, egyáltalán a puszta számukat sem. Az első telepesek annak idején annyira el voltak foglalva az életben maradással, hogy fel sem fogták, mennyire messzire is vannak az ismert világegyetem Földtől legtávolabbi pontjától.
(Kijjebb és kijjebb, ki a hideg sötétségbe, gondolta akkor és most is Mr. Jones.)
Külső Szférának nevezték a Földön a világnak azon részét, amelyet földi eszközökkel már nem lehetett érzékelni. A Külső Szféra méretét csak felbecsülni lehetett, pontosan kiszámolni nem, és amikor Mr. Jones először pillantott a teleszkópjába azon az estén, szinte erekciója lett attól, amit látott. És akkor ő még nem is volt képzett csillagász.
Az első csillagász, akit hoztak magukkal, egy öreg egyetemi tanár Bostonból, egyszerűen fogta magát, és infarktust kapott. Az első éjszaka után, amit a műszereibe bámulva töltött. Az asszisztense szerint, aki rátalált, olyan vigyor ült az arcán, mint aki… szóval éppen elélvezett volna. (A fickó egyébként nihilistának mondta magát, de Mr. Jones akkor nem gondolkodott el rajta, hogy ennek van-e vajon bármi jelentősége is. Most már látta, hogy nagyon is van.) Mr. Jones szerint ez aztán kozmikus orgazmus volt a javából, csak éppen kicsit sokba került. Mondjuk “csak” fél évet kellett várni a következő tudósra, aki fiatal volt és eltökélt. Ő életben maradt az első éjszaka után, és kifejezéstelen arccal csak annyit mondott, hogy akkor ő maradna is még egy darabig. Mr. Jones elégedett volt vele.
És akkor jött az a Zabálós dolog.
Mr. Jones egyik délután az általa Svarscsút-rendszernek elnevezett galaxisban nézelődött, mikor úgy tűnt neki, mintha egy-két dolog megváltozott volna múlt hét óta. A Svarscsút a legkülső galaxis volt, amit innen a Betongettóról “látni” lehetett, és Mr. Jonesban egészen addig fel sem vetődött, hogy a Svarscsúton túl ne folytatódna a világegyetem még tovább, egészen ki tudja meddig.
Ám aznap úgy látta, hogy a Svarscsút “legkülső” része egyszerűen eltűnt.
Először nem hitte el – úgy odanyomta szemét a teleszkóphoz, hogy még két nap múlva is halványkék monoklija volt. De nem és nem látta másképpen. Nem mert szólni Donnak – az ifjú csillagász-titánnak – mert mégiscsak ő volt a Koordinátor, és nem kívánt volna nevetség tárgyává válni, ha netán mégiscsak tévedett. Így aztán annyiban hagyta a dolgot.
Mígnem, úgy három hónappal később, miközben a Külső Szféra egyéb részeit nézegette, egyszerre eszébe jutott a Svarscsút-rendszer. Beállította a teleszkópját, és belenézett.
A Svarscsút-rendszer nem volt sehol.
Még egyszer ellenőrizte a koordinátákat. Aztán még egyszer. Aztán utasította a számítógépét, hogy keressen. Semmi. Az egész galaxis felszívódott. Másnap Mr. Jones “csak úgy” benézett Donhoz, a csillagász-titánhoz. A fiú láthatóan idegesnek tűnt. Mr. Jones már legalább egy éve nem beszélt vele személyesen, így feltűnt neki, hogy az annak idején feltűnően higgadt fiú mennyire megváltozott. De az első dolog, ami feltűnt neki, az Don szobateleszkópja volt. Olyasmi, mint az övé. Csak éppen ez fordítva állt. A keskenyedő vége mutatott a kupola teteje felé. Mr. Jones úgy érezte, meg kell kérdeznie Dontól, miért.
Mert ha így nézem, messzebb vannak, tehát később érnek ide, felelte a fiú, és Mr. Jones akkor jött rá, amire már a legelső pillanatban is rá kellett volna jönnie.
Don teljesen bekattant.
Ha így nézem messzebb vannak, tehát később érnek ide.
Mr. Jones, miközben felidézte magában a beszélgetését Donnal, a saját teleszkópjára nézett a szoba sarkában. Naná, hogy az is fordítva állt. Elvégre így később érnek ide.
Kik érnek ide később? – kérdezte Dontól. És akkor a fiú megmondta.
Hát a Zabálók.
Aztán csak hallgattak, és mindketten kifelé bámultak. Mr. Jones attól félt, hogy sejti, érzi, mire gondol a fiú. Érzi már régóta, talán azóta, amióta csak idejött. És bár utálta a filozófiát, most mégis érveket várt. Egy igazi, analitikus logikai levezetést.
Hát ha van a Teknős, mondta Don, akkor kell lennie a Zabálóknak is. Quod erat demonstrandum.
Teknős? – kérdezte Mr. Jones.
Valami népek szerint a Teknős okádta ki a világegyetemet az idők kezdetén, mondta Don. Számomra ez mindig is éppen eléggé elfogadhatónak tűnt. Big Bang helyett Big Booaaa. Azelőtt a világ a Teknős gyomrában volt. Aztán lett a világ, és most… most, hogy a Teknős már nincs, jönnek a Zabálók, hogy eltakarítsák ezt a hányadékot.
Honnan veszed, hogy nincs már a Teknős? – kérdezte Mr. Jones. A beszélgetés bizarr logikája nem tetszett ugyan neki, de legalább értette a szavakat. A mondatokat. Össze tudta fűzni őket szöveggé. Mr. Jones utálta a filozófiát, de a szemantikát nem. Szavakat értelmes mondatokká és szöveggé rendezni is csak olyan, mint embereket működő társadalommá. Koordináció. Koordinátor.
Nézd meg – válaszolta Don, és a teleszkópjára bökött – te látsz bárhol is egy baszom nagy Teknősbékát? Mert én hiába keresem már évek óta…
Ennyiben maradtak. Mr. Jones nem kérdezte, mik azok a Zabálók, és Don sem mondott többet a dologról. Az élet folyt tovább a maga kerékvágásában, mindössze a teleszkóp hevert használatlanul a lakótér sarkában. Donnal nem találkoztak soha többet, bár Mr. Jones sejtette, hogy a fiú tovább küldözgeti rendszeres jelentéseit a Földre, és a jelentésekben szó sem esik Teknősökről meg Zabálókról, meg teremtés-, és okádásmítoszokról.
És bár nagyon sajnálta a Svarscsút-rendszert, megtanult nem gondolni rá. Idővel sikerült.

De azon a bizonyos reggelen újra eszébe jutottak ezek a dolgok. Mert bár nem gondolkodott el rajta, lelke mélyén azonnal tudta, miért halt meg mindenki a bolygón, és ezért is fogadta el olyan nyugodtan az egészet.
A Zabálók ideértek.
Legelőször az élőlények pusztultak el, mert ők voltak a világegyetem legutolsó szülöttei. A pusztulás logikája, úgy tűnik, fordított teremtéslogika. Illetve az elpusztulni nem éppen helyes kifejezés, inkább az lenne a helyes megfogalmazás, hogy eltűnni. Mint ahogyan a bolygók és a csillagok és a legapróbb csillagpor-szemcse is a Svarscs-rendszerben. Tulajdonképpen logikus. Ha egyszer a világ a semmiből keletkezett, akkor a semmibe is kell visszatérnie, és a semmiben nincs helye pusztulásnak, ott egyszerűen csak volt-nincs van. Illetve lesz. Már ami őt illeti.
Mert az is világos, hogy ő miért van még életben. Ez szintén egy afféle tudatalatti dolog volt, ami azután esett meg vele, hogy azt a bizonyos beszélgetést folytatta Donnal, az ifjú csillagász-titánnal. Ez is csak most jutott eszébe, és ezzel újabb választ kapott egy olyan dologra, amin akkor nem gondolkodott el, mert akkor vissza kellett volna gondolnia a Zabálókra, meg a Svarscs-rendszerre, és ő ezt az egész oksági láncot a kezdetektől fogva mélyre elásta magában, így aztán ami azóta történt vele, az csupán a tudatalattijára való reagálás volt, igazi gondolkodás-nélküliség. Most viszont, hogy minden előjött, egészen az elejétől, már nem volt nehéz visszafejteni ezt az oksági láncot. A következő láncszem pedig az ő elköltözése volt. Tudniillik áthelyeztette a kupoláját a bolygó másik felére. Ez nem egy nagy távolság, mégis úgy tűnik, most nyert néhány percet (másodpercet, órát?) vele.

És most, hogy ezen túl vagyunk, gondolta Mr. Jones, ki kéne találni valamit. A Földre üzenni, hogy jön a világvége? Eléggé feleslegesnek tűnik. Ugyan hova mennének? Jobb, ha nem tudják meg, legalább még lesz pár jó napjuk. (Évük, évezredük?) A fontosabb dolog az, hogy neki mije is lesz az elkövetkezendő időkben. (Percekben, másodpercekben?) Sok minden végigfutott az agyán, de ez nem gondolkodás volt, inkább csak olyan, mint amikor egy egér veszettül rohangászni kezd a kalitkájában, maga sem tudja miért.
Lehet, hogy egyszerűen csak átkerülök oda, ahová minden más, gondolta. De aztán elvetette a gondolatot.
És mi a helyzet a párhuzamos világokkal?
Ez egy megérzés volt, nem gondolat. Mr. Jones mostanra már a megérzéseivel szemben is kezdett gyanakvóvá válni, most, hogy kiderítette, a megérzés nem más, mint elfojtott gondolat. Ugyan mi a helyzet velük? – kérdezte meg magától.
Hát egy párhuzamos világban talán nem így történik a dolog.
Az meg hogy lehet?
Egy párhuzamos világban talán nem a Teknős okádta ki a világot, hanem mondjuk Isten teremtette meg. Akkor viszont nem is így ér véget. Ez elég logikusan hangzik, nemde?
De, jelen helyzetben igen. És akkor nincs más hátra: erősen hinni kell a párhuzamos világokban, vagy legalább egy párhuzamos világban, legalább egyben, ahol a Teknős és a Zabálók –

Egy párhuzamos világban Mr. Jones egyik nap arra ébredt, hogy minden rendben van. Egy pillanatra mérhetetlen öröm járta át, na azért nem akkora, csak mintha Isten megpöckölte volna a kisujjával. Aztán elmúlt, és Mr. Jones fölkelt, hogy főzzön magának egy csésze svarscsot. Leült az asztalához és kibámult a kupolán át a semmibe.
Illetve elnézést, dehogyis a semmibe. Már megint ez az idegesítő filozófia. Mr. Jones gyorsan helyreigazította magát. Hiszen lakóhelyének műanyagkupoláján át maga a világegyetem tárult elé. A BéTON2 bolygó légköre olyan vékony volt, hogy nappal is, éjszaka is tisztán látszottak a csillagok, bolygók, üstökösök, és amikor az első telepesek ideköltöztek, valaki kitalálta ezt a kupola dolgot… Mr. Jones összehúzta a szemöldökét.
Mintha ma reggel kevesebb csillag lenne az égen.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához