LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Seattle, 2053 02:00 pm

1.
Biztos voltam benne, hogy Mazetti a kukucskalyukon át bámul kifelé, ezért habozás nélkül rá rúgtam a kopott, zöld ajtót. Csont reccsenése, és egy senkiházi elcsukló káromkodása hallatszott. Mazetti dermedt kocsonyaként remegett a szoba közepén. Tudta jól, hogy eljátszotta a bizalmamat – már csak a kezében szorongatott hatlövetűben, és legendás szerencséjében bízhatott. Kibiztosított Ares Predatorral a kezemben léptem át az ajtó maradványain; nem volt sok kedvem megvárni, mit hoz ki a stressz egy Mazetti-féle közepesen rossz céllövőből. Csak intenem kellett, az utánam csörtető öltönyös gorilla máris tette a dolgát. Hegynyi méretét meghazudtolva egy viszonylag elegáns mozdulattal úszott el mellettem, hogy a következő pillanatban a lapáttenyerével már satuként szoríthassa a hájas Mazetti csuklóját. Egyetlen határozott mozdulattal szedte el tőle a veszélyes játékszert – kis híján a barátunk húsos karját is kitépve hozzá.

Meglepettnek tűnsz, amice – vetettem oda a remegő szerencsétlennek, amíg körülnéztem a tágas nappaliban. Milliókat érő antik cuccok körös-körül, egyedi formatervezésű műfenyő szekrénysor, távvezérlésű díszkandalló… A falakon méregdrága Rembrandt-hamisítványok és keresztbe fektetett kardok díszelegtek, éppen annyi afrikai csecsebecse – faragott maszk, oroszlánprém, meg nyilakkal tömött tegez – társaságában, amennyi még nem csap át giccsbe. Féltucatnyi avantgárd műalkotás talapzata között azért jutott még hely bőven a legújabb generációs házimozinak is. A szoba közepén, ahonnan a legjobb szögben lehetett látni a kétméteres plazmaképernyőt, széles bőrfotelek öleltek körbe egy dizájnos, ébenszín dohányzóasztalt. Elegáns ezüst szivartartót és egy épphogy megkezdett whiskysüveget felejtett rajta valami barom.

Nem tudtam nekik ellenállni, igaz, nem is nagyon akartam. De ez korántsem jelentette azt, hogy Mazetti ennyivel megúszhatott volna bármit is. Pusztán csak az, hogy az embernek jó ízlése van, és igyekszik a vendégei kedvében járni, még nem egyenlő egy életbiztosítással. Pláne nem akkor, ha a morcos vendégek az éjszaka közepén törik rá az ajtót.
Mazettinak az Oscart is simán odaítélhették volna, olyan meggyőzően játszotta el, hogy meglepte a felbukkanásunk. Pedig már akkor sejthette, hogy ez lesz a vége, amikor legelőször kihúzta a gyufát Mr. Johnsonnál. De a dagadt csirkefogó végig mindent egy lapra tett fel, dupla vagy semmi alapon.

Hát akkor játsszunk csak tovább, most érkezett el az én köröm!
- Javíthatatlan egy álsznob féreg vagy te, Mazetti – vigyorogtam felé, miközben töltöttem magamnak az italból. – De legalább még mindig meg van az a rossz szokásod, hogy éjjel kettőkor állsz neki szivarozni és vedelni.
Ez a hájas gazember nemcsak nagy hamiskártyás volt, de alkoholista is. Emellett megszállott gyűjtő – főleg más pénzét szerette zsebre tenni. Mindig is mondtam, hogy valamelyik szenvedélye előbb-utóbb a sírba fogja vinni. Sosem hallgatott rám.
- Fausto… Fausto, drága fiam, hát így kell, hogy viszontlássak egy régi barátot? – vigyorgott kelletlenül, egészen addig, míg újból meg nem érezte a karját szorító vasmarok erejét.
- Nem pofázol – duruzsolta a fülébe Caruso, a kétajtós szekrény, a maga kellemesen mély baritonján. – Csak ha kérdeznek.

Volt pár dolog, amire választ vártunk Mazettitól. Bár ahogy elnéztem ezt a szimpla peremvárosi bérlakást, rögtön világos volt, mi mindenre ment el az a pénz, ami valójában Mr. Johnsont illetné.
Még egy pohárral töltöttem. Halálos nyugalommal, hiszen időnk volt, mint a tenger. Mazetti makacs ember hírében állt, de ahogy a dohányzóasztal üveglapja alá terített kártyalapokat nézegettem, tudtam: ma éjszaka teszünk róla, hogy új emberré váljon.
Megtört, bűnbánó emberré.
Álomvilágban élsz, Mazetti – dőltem hátra a bőrfotelban, és rágyújtottam egy, már lefejezett szivarra. Második próbálkozásra sikerült csak apró füstkarikákat fújnom a hájpacni felé. – És meg vagy győződve arról, hogy te látod jól a dolgokat. Mi pedig hülyék vagyunk – mutattam Carusora és magamra. Nagyot kortyoltam a whiskyből, jól esett újból érezni a jellegzetes torokkaparó ízt. Pláne, hogy mindez egy centembe sem kerül.

- Nehéz a te fejeddel gondolkozni, a fenébe is, de azért csak próbáljuk meg – színpadias mozdulattal nyomtam a bal mutatóujjamat a halántékomhoz, míg a másik kezemmel a whiskys poharat kezdtem tologatni az üvegasztalon. Mazetti felé, majd vissza. – Szerinted a maffia olyan, mint ez a pohár. Testes, lomha. Alig van benne élet, ugye?
A disznószemek résnyire szűkültek – a vén kártyás nem nagyon fogta fel, miről is beszélek.
- A magadfajta töketlenek azt hiszik, a Család most gyönge, és egy kis segítséggel játszva le lehet söpörni őket a színről – a szavak szinte kirobbantak belőlem. Egy erőteljes mozdulattal lelöktem a poharat az asztalról. Jó három métert repülhetett, mielőtt széthasadt a falnak ütközve. Feliratos, címeres, egyedi Chivas Regal volt. Utólag már azt mondom, kár érte.
- Nehogy azt hidd, hogy ezt bárki simán megteheti, cimbora. Persze, a ferdeszeműek meg az írek miatt nem ez az időszak a dicsőséges aranykorkor, de azért még nem kéne leírni bennünket – lépdeltem oda a pohármaradványokhoz – Mr. Johnson tud a romokon építkezni. Nem az a fajta, akinek te hiszed, nem egy fordított Midasz király, aki szart csinál az aranyból. Lehet, hogy a Család két héten belül egy darabokra törött whiskys-pohár lesz, de megbánod te még azt, hogy már most beletenyereltél a szilánkjaiba.
Felvettem a földről a legnagyobb üvegdarabkát és beledöftem a bőrfotel túlságosan is kényelmes ülőkéjébe. Minél nagyobb hasadék nyílt a drága anyagon, kibuggyantva a puha bélést, annál gúnyosabbra szalad szét a vigyor a képemen – és annál jobban torzult el a dagadt Mazetti arca is a dühtől.

- Te rohadék! Évekkel ezelőtt még nem mertél volna velem így beszélni! – eszelős tekintetű házigazdánk egyből nekem akart ugrani, mit sem törődve a mögötte álló melákkal.
Caruso persze résen volt, mint mindig. Bal kezével azonnal elkapta a dagadék nyakát, mielőtt az egy lépést is tehetett volna felém. Oszlopvastagságú alkarjával úgy megnyomta a hájredőkkel vastagon takart gégét, hogy Mazetti az utolsó szavait már szinte fuldokolva fröcsögte felém.
- Nem, valóban nem – feleltem – Akkor még megbíztunk a legendás szimatodban, emlékszel, vihetted a kikötői műkincs-csempész balhét is. Később vált belőled ekkora barom. Mikor már a klotyóra is magaddal vitted a pókergépedet. Agyadra ment a szerencsejáték! – kocogtattam meg verejtéktől csillogó homlokát – Ahogy egyre nagyobb falatokat nyeltél le, egyre csak nőtt az étvágyad, nemde? Csak azt nem vetted észre, hogy már más az ellenfél… Néhányan időközben felálltak az asztalodtól, és elsuttogták Mr. Johnsonnak, hogy elment az a maradék eszed is. De te csak játszottál tovább, a magad kis álom-kaszinójában.
Visszasétáltam a dohányzóasztalhoz. Valami dühített a kártyalapokkal kapcsolatban, és már tudtam is, mi az: négy helyett öt ász vigyorgott rám az üveglap alól. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy az újgenerációs izomhelyettesítéssel milyen könnyű felkapni egy ilyen robosztus bútordarabot – de ha már megragadtam, meg sem álltam vele az óriás plazmaképernyőig.

Mazetti artikulátlanul ordított, mintha a berendezési tárgyak mellett valamelyik csontja is eltörött volna. Carusonak kellett lecsitítania – eldobva a kölcsönvett hatlövetűt, a zakója alól előhúzott jókora Browninggal hűtötte inkább a hájas gengszter gyöngyöző halántékát.
- Mondd, hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy leáll üzletelni a jakuzával? Szépen idecsalogattad őket, cimbora, most már az atyaúristen sem fogja tudni úgy seggberúgni őket, hogy eltakarodjanak innen. Innen – mutattam körbe két kézzel – ahol, amióta az eszemet tudom, mi diktálunk még az utolsó seftesnek is!
- Fogal… Fogalmam sincs, miről beszélsz… – hörögte Mazetti.
- Nincs? – szaladt fel a szemöldököm. Már repült is egy drága padlóváza a bárszekrénybe. – Nos? Most már eszedbe jutott valami?

A dagadt nem válaszolt. Arcizmai őrült táncot jártak, halántékán pattanásig feszült ér lüktetett, tekintete idegesen cikázott ide-oda: egyik pillanatban a fejéhez szorított pisztolyt nézte, másszor Caruso trollokat megszégyenítő sziluettjét.
Aztán már csak engem, amint dühöngő őrültté változok.
Letiltottam a jobb tüdőm alá beépített miniatűr adrenalinpumpa szabályozóját, és kacagva élveztem, ahogy a hormonok megvadult méhek módjára járják át a zsigereimet. Sorra téptem le a falról a drága csecsebecséket. Festett íj roppant ketté, aranyszínű fakeret reccsent fájdalmasan, ismeretlen művészek rajzai váltak pillanatok alatt az öngyújtó lángjának martalékává. Mikor már a harmadik alaktalan szobrot is ledöntöttem a helyéről, fojtott nyöszörgés ütötte meg a fülemet.

- Köptem a jakuzának, igen… Mi a fenét akarsz még?
Mazetti hason fekve volt kénytelen elviselni Caruso tekintélyes súlyát. Egyik keze hátra volt csavarva, tarkótájékon pedig a jókora pisztoly érintése ingerelte a beszédre – no meg a tény, hogy lassan már semmi sem marad épen a lakásban. Őt is beleértve.
Sárkánymotívumos kulcstartót csörgettem meg az orra előtt.
- Például arra, hogy ezen a luxus Toyotán kívül mivel kedveskedtek még neked a jakuza barátaid.
- Pénzzel… – hörögte – Rengeteg Nujennel és mindenféle áruval. Drága italok, gésák, ópium…
- A mesés kelet minden gazdagsága – morfondíroztam hangosan. – És mondd csak, mit adtál mindezért cserébe?
- Információt. Minidisc-en és szóban is…
- Sejtettem – sóhajtottam. Tekintetemmel a szivartartót kerestem. Sajnos nem figyeltem, hová repült. – És mikor lesz a legközelebbi randevúd a vágottszeműekkel, dagikám?
Mazetti tekintete egy pillanatra elsötétült, de az előbbi kis lakberendezési-bemutatóm Caruso másfél mázsájával együtt már eléggé meggyőzhette arról, jobb lesz, ha nem titkol el semmit előlünk.
- Mához egy hétre. De a helyszínt mindig a találkozó előtt egy órával adják meg – nyögte kelletlenül.
- Nem gond – mosolyogtam. A bárszekrény romjai között végül csak találtam néhány szivart. Vodkaízűt még nem szívtam. Azt hiszem, nem is fogok többet.
- Mr. Johnson küldött egy kis ajándékot – aprócska dobozt vettem elő a zakóm belső zsebéből, felpattintottam a tetejét és a padlón vergődő szerencsétlen orra alá toltam, hogy lássa, mi van benne.
- Egy fog?
- Pontosan. És nem is akármilyen. Apró nyomkövető van benne, arra az esetre, ha esetleg megpróbálkoznál valami huncutsággal. Mr. Caruso mindjárt beülteti neked. – intettem a társam felé. A kétembernyi olasz eltette a pisztolyát, aztán talpra rángatta a kövér maffiózót, és odavágta a falhoz. Mazetti orrából ismét dőlni kezdett a vér.
- Végig a nyomodban leszünk majd, éppen ezért nem ajánlom, hogy valami turpisságon törd a fejed. Nagyon nem járnál jól, ha egyenesen a jakuza barátaid rejtekhelyére vezetnél bennünket. Ne feledd, Mr. Johnsonnak még szüksége van rád, hiszen rajtad keresztül le tudunk számolni az átkozott japókkal.

A halottsápadt Mazettit elnézve egy ravasz bosszú kitervelése lehetett az utolsó dolog, ami a ma éjszaka történtek után egyáltalán eszébe jutott.
- Mit gondoltál, a bajok csak akkor kezdődnek, ha egyik reggel egy levágott lófejjel ébredsz az ágyadban? Azok az idők is régen elmúltak már, cimbora.
Meggyújtottam az utolsó szivart, és kisétáltam a lakásból. Mert az igaz, hogy Caruso volt az, aki igazán értett egy porcelánfogba rejtett jeladó profi beültetéséhez – de annak az aprócska szerkezetnek valahogyan helyet is kellett csinálnia.
Azt pedig már nem volt kedvem végignézni.

2.
Nem könnyű három hullát betuszkolni egy öreg Ford Americar hátuljába, mi főleg az utolsóval szenvedtünk meg igazán. Ritkán hallottam Carusot ennyiszer káromkodni.
A volán mögött ülve rádöbbentem, sohasem tudtam normálisan UZI-val lőni. Nem éreztem a fegyvert magát. Számomra ez az izraeli vacak nem volt több egy nyavalyás, szürke kis fémdoboznál, amiből alul egy még kisebb fémdoboz áll ki, meg egy pöcök. Ha meghúzod a pöcköt, akkor elöl – egy légypiszoknyi kis csőből – már jön is az áldás. Irányíthatatlanul. Van, hogy ez a fegyver úgy megszalad a kezedben, hogy egy pillanatra azt hiszed, éppen festékpisztollyal hamisítod Picasso Guernicáját…
De UZI-t adtak a feladathoz. Egy régen eltemetett ítéletvégrehajtó balkezes ereklyéjét, amire még a neve is rá volt gravíroztatva: Carpentieri. Ha volt valami, amit jobban utáltam az UZI-nál, akkor az csak egy ízléstelenül átalakított, giccsözön lőfegyver lehetett. Borzasztó kényelmetlen fogás esett rajta, de kénytelen voltam valami gyorstüzelőt használni – Mr. Johnson mihamarabb véget akart vetni a jakuza-tagok és az alkoholista hamiskártyás éjszakai találkáinak. Valamelyik ferdeszemű még a végén megugrott volna, ha a múzeumba való Ares Predatorommal esek nekik a szemetes konténerek fedezékéből, így végül csak felugatott a szögletes géppisztoly. Vérbe fagyott holttestek vitték hírül az éjszakába: ebben a városrészben még mindig Mr. Johnson az úr. Csak sajnos a hájas Mazettié is közöttük volt.
Valahogy egy ideig nem volt kedvem Mr. Johnnson szeme elé kerülni.

(folyt.köv.)

Cohors Scriptorium


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához