LFG.HU

Novicius G
novella

Metszően hideg szél fogadta a férfit odafenn. Már bánta, hogy nem húzott sapkát, hisz évek óta kopasz feje tetejét igencsak csípte a zord légáramlás. Végigsétált a tetőn, és körülnézett. Igen. Hamarosan… – konstatálta elégedetten. Összedörzsölte két tenyerét, csekély hőt termelendő, majd megpillantott egy húsz év körüli fiút, aki a peremről lógatta lábát a semmibe. Szinte gyerek volt még. Közelebb lépdelt hozzá, aki felfigyelve rá elégedetlenül sóhajtott.
- Nem tudnál magamra hagyni? – méltatlankodott.
A férfi összeráncolta homlokát.
- Nos, más körülmények között, elmennék, de… de más körülmények közt nem is másztam volna fel ide. Tudod, várok valamire.
- Mire?
- Jelentős eseményre, öcsém! – mosolygott titokzatosan, mire a fiú megvető fintort dobott felé.
- Nem tudom, hogy jöttél rá, mire készülök, de gusztustalannak találom, hogy végig akarod nézni! – jelentette ki dühösen.
- Tessék? – kérdezte zavartan a másik.
- Igen, le fogok ugrani! Véget vetek ennek az egész nyomorúságos “utazásnak! Számomra itt a végállomás! – kiabált könnyek közt a fiú.
A férfi felszisszent. Nagyon szeretett volna hirtelenjében egész máshol teremni, távol ettől a kölyöktől, de nem tehette.
- Nézd… – kezdett neki, mert muszáj volt szólnia. – Én nem tudom, miért akarsz öngyilkos lenni, biztos, jó okod van rá… Semmi közöm hozzá, és nem is érzem kötelességemnek, hogy megmentselek, de… De
most, nem mehetek el! Sajnálom.
A kölyök nem reagált, csak várta a folytatást.
- Ööö… nem lehetne róla szó, hogy elhalaszd az ugrást, mondjuk egy nappal?
A válaszként érkező pillantás szinte keresztüldöfte.
- Jó, jó, akkor nem. De könyörgöm, legalább azt várd meg, amit én, ne kelljen már… látnom!
- Mennyit várjak? – böffentette morcosan a fiú.
- Hát, ööö… Tizenöt percet, talán húszat.
Néhány pillanatnyi elmélázás után a srác vállat vont. Egy darabig csak a szél fütyült, mindketten zavarban voltak, végül a fiatalabbik szólalt meg.
- És mire vársz?
A férfi nagyot fújt.
- Huh! Hát azt egy kicsit nehéz volna elmagyarázni. – Mély levegőt vett. – De hadd mondjak el egy történetet, ha már a “végállomást” említetted! Talán sikerül elcsapnunk az időt.

Hol is kezdjem? Ott, hogy fennmaradtam a metrón? Nem. Alighanem kicsit korábbról kell indítanom. Mondjuk onnan, hogy az orvos kimondja a kórismét.
- Hypernarcosis szindróma, fiatalember – szólt némi golyóstoll-kattintgatás után.
- Az mit jelent? – kérdeztem vissza, hiszen tizenhat évesen nem beszéltem latinul.
- Olyasmi, mint az álomkór.
Ezt a betegséget azonban nem vérparazita okozza, nem a cecelégy terjeszti. Nem, nem, ez bizony más. Az oka ismeretlen, a tudomány úgy mondja, idiopathicus. Ritka betegség ráadásul, a világon mindössze kilenc esetet diagnosztizáltak előttem. (A megtisztelő tízes sorszám az enyém.) A kórképet az agy alvásközpontjának rendellenes működése idézi elő, a folyamat pedig sajnálatos módon progrediáló jellegű. A beteg személy alvásigénye idővel növekszik, mígnem már majd’ az egész napot átalussza. A gyógykezelés csak elodázza a súlyos tünetek jelentkezését. A billenőskocsinyi pirulák és tankerhajónyi kávé ellenére egyre többet alszom éjjel, napközben pedig egyre többször elbóbiskolok.
Így bizony elég nehéz rendes álláshoz jutni. Olyan sűrűn váltogatom a munkahelyem, mint Michael Jackson az arcát. Nemrég sikerült elhelyezkednem a Hivatalban. Tűrhető fizetés, unalmas tevékenység. Utóbbi sajnos az ébren maradás ellen dolgozik, de nem válogathattam. A kilencven napos próbaidő alatt sikerült négyszer elkésnem.
- Megértem a helyzetét, de sajnos nem vagyunk jótékonysági intézmény – közölte a főnök együttérzést tettetve. – Ha még egyszer elkésik, kénytelenek leszünk megválni öntől.
Ó, hányszor hallottam már ezt! Össze sem tudnám számolni. Ezúttal azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy kirúgjanak. Túl sok adósságom várt törlesztésre ahhoz, hogy bizonytalan ideig lógjak a szögön munkát keresve.
A VII. kerületben pillantottam meg Vajákos Hilda Gyógynövényszaküzletét. Vállat vontam. Miért ne? Annyi mindennel kísérleteztem már, ez is megér egy próbát.
- Jó napot! – üdvözölt az úr pipával a markában.
- Maga volna Vajákos Hilda? – kérdeztem a bajszos férfit.
- Nem, de erre a névre több kuncsaft jön.
- Ahá – vettem tudomásul. – Tudja, engem folyton álmosság gyötör, és…
- Ne is mondja tovább! – szakított félbe. – Van egy jó kis főzetem, ami…
- Ami nem ér majd semmit – vágtam közbe most én. – Nézze, ez nem holmi vashiányos anémia, hanem komoly betegség! Valami igazán ütőset adjon, amitől egy elefánt is tíz napig talpon maradna!
A férfi fogai közé vette a pipa csutorát, egyre elszántabbá váló tekintete elé füstöt eregetett, majd nekilátott keresni. Az összes fiókot kihuzigálta, csörgött-zörgött a zacskókkal, mígnem ízes, magyar káromkodások közepette a raktárban rábukkant egy papírdobozra.
- Megvan! – tette elém büszkén. – Évek óta őrzöm már a megfelelő betegre várva!
Egy marék tablettát rejtett a belseje, állítólag gyógynövényekből préselték őket. Reggel egyet, este egyet – szólt az utasítás. Eleget is tettem neki három napig. Hogy miért csak háromig? Nos, a szer olyannyira bevált, hogy átestem a ló másik oldalára: nem tudtam elaludni! Félretettem hát a bogyókat, és vártam. A hetedik napon már szörnyű kötőhártya-gyulladás gyötört, így olyat tettem, amit még soha: altatót vettem be!
Hiába.
Másnap reggel lerobbant az autónak hazudott tragacsom, ezért kénytelen voltam a tömegközlekedésre bízni magam. Ez már akkor is a késés kockázatával járt volna, ha a busz nem koccan össze egy robosztus Mercedes furgonnal.
- Nyugodjon meg, uram! Hiszen nem esett semmi baja! Legfeljebb nem ér be időben a dolgozóba – vigasztalt a sofőr.
Na, igen. Ez volt a legnagyobb probléma. A reggeli csúcsforgalom pedig egy taxinak is reggeli csúcsforgalom, akármennyi pénzt villant fel az ember.
Elkéstem. Meg is lett az előre sejthető következménye.
Hazafelé menet a hátam mögött összesúgtak a metrón: biztos narkós! Figyelembe véve dagadozó kötőhártyaereim és bambán révedő tekintetem, nem is volt ezen mit csodálkozni. Máskor talán zokon vettem volna, de akkor és ott minden mindegy volt. Lényegtelenné vált, hogy ki mit gondol rólam, ahogy az is, élek-e vagy halok.
Kőbánya-Kispest végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is! Kérjük, az állomás területén ne gyújtsanak rá! Köszönjük.
Mégsem figyelmeztetett senki. Az emberek siettek a dolgukra, mit sem érdekelte őket, hogy valaki nem száll le a metróról. Engem sem érdekelt. Az sem, hogy ez a valaki én vagyok. Az ajtók becsapódtak, a szerelvény tovagördült. A garázsba vagy egy mellékvágányra – gondoltam -, hogy a vezető átballaghasson a jármű másik végébe. Hát rosszul gondoltam.
Miután az utolsó kocsi is maga mögött hagyta a peront, a vonat, s vele együtt minden zsigerem megremegett. Az ablakon túli színek kifakultak, a formák amorffá váltak, a külvilágból szürkéskéken hömpölygő massza lett. Katatonikus hangulatom hamar semmivé foszlott, és azon kaptam magam, hogy rettegve kucorgok a sarokban. A remegés hangos dübörgéssel kísért rázkódássá fokozódott, aztán egyszerre csak abbamaradt. Az ajtók kinyíltak. Feltápászkodtam, majd néhány bátortalan lépés után kidugtam fejem a metrókocsiból.
Fűszeres illatú szellő csapott az arcomba. Az ég szinte vakított, rajta soha nem látott formájú felhők szaladtak természetellenes sebességgel. Valamiféle fennsíkon lehettem, amelyen furcsa, fémszínű épületek (vagy gépezetek) magasodtak, de jutott hely a zöldnek is bőven. Számtalan fa és bokor tarkította a mesterséges környezetet, csakhogy amíg némelyek virágoztak, addig mások éppen termést hoztak, vagy a lombjukat hullatták. Mintha különböző évszakból származtak volna.
Az ajtó mellett egy nő és egy kopasz férfi állt a peronon, fekete kezes-lábasban. Nem mondhatni, hogy arcukról sütött a találkozás öröme. A férfi bosszúsan lehunyta a szemét, majd még bosszúsabban szusszant egyet.
- Ó, hogy a franc esne belé! – nyilvánította ki haragját szóban is. – Már megint! Már megint nem működött az altatómező!
- Szerinted hány doboz Pirula kering még odaát, amiről nem tud a vezetőség? – kérdezte a nő a társától, de mindvégig rajtam tartotta a szemét.
- Nem tudom, de nem is érdekelne cseppet sem, ha nem a mi nyakunkba varrnák folyton az ilyeneket! – intett felém megvetéssel.
- Elnézést… – bátorkodtam megszólalni. – Megkérdezhetem, hogy mégis hol vagyok és önök kicsodák?
A férfi vállat vont, a nő csak nézett.
- Akkor, khm… ööö… Hol vagyok és önök kicsodák?
- Nézze, uram… Hogy is hívják? – válaszolt rögtön kérdéssel a hölgy.
- Tamás. Frigyes. Tamás Frigyes vagyok, kérem szépem! De anyám, aki születésemig úgy tudta, hogy lány leszek, sokáig Eszternek hívott. – Utóbbi tényt feleslegesen közöltem, de túl ideges voltam ahhoz, hogy ez feltűnjön.
- Ehhez külön gratulálok – reagált faarccal a kopasz.
- Nézze, Frigyes! Ön a KK-2 szövetségi ugrópont-állomáson van, a szubtér epszilon-kettes rétegében.
Ennyi információt nem tudtam egyszerre feldolgozni, ami nyilvánvalóan megmutatkozott ködössé váló tekintetemen. A nő így hát csak legyintett.
- Nem érdekes, Frigyes. Hamarosan úgyis töröljük az emlékezetét.
És tényleg valami ilyesmi történhetett, mert ezután arra eszméltem, hogy a metrórendőrök vonszolnak felfelé a lépcsőn.
- Részeg disznó! Hordd el magad! – vágták a fejemhez.
Hazakullogtam, remegő kézzel kinyitottam az ajtót, és átverekedve magam a lakásomat uraló rendetlenségen, erőtlenül a kanapéra vetettem magam. Úgy aludtam, mint a bunda. Végül a gyomrom falát kaparászó éhség ébresztett fel, és nem az, hogy bevizeltem. Igen, összepisáltam magam, de nem szégyellem. Megnézem én azt, aki kibír negyvenegy órát anélkül, hogy könnyítene magán! Ennyi telt el ugyanis, mióta hazaérve lehunytam a szemem, ami, valljuk be, elég sok, de hál’ Istennek (vagy sajnos) nem volt honnan elkésnem. Először csak az evésre tudtam gondolni, de amint feljebb tornáztam a vércukromat, megrohantak az emlékek: a metró, a másik dimenzió meg az agymosás. Utóbbi bizonyára nem sikerült tökéletesen, hiszen nem kevés élményem megmaradt. (Ezekről szóltam az imént.) Nekiláttam hát szortírozni őket, hátha valami értelmeset sikerül kisilabizálnom. Ahogy fel-alá járkáltam a lakásban, a tekintetem megakadt egy eddig nem látott borítékon, ami a tévé mellett hevert. A nevem volt rajta. Gyors mozdulattal feltéptem, s kirántottam a benne lévő papírt.
Szeretnél tisztán látni? Sajnos én sem tudok többet, mint te, de te többet tudsz, mint gondolnád! Segíthetek, de ahhoz először Neked kell lépned!
Aláírás nem volt, a vonalvezetés viszont igen ismerősnek tűnt. Akárki írta is, a “szubtéri” látogatásom után kellett tennie. De vajon hogy a jó fenébe csempészte be a lakásba? Az ablakok, az ajtó és a zárak érintetlenek voltak, amiből arra következtettem, hogy az illető kulcsot használt. Ezek után valóban lépnem kellett.
Felkerestem Mész dokit, aki a betegségem megállapítása óta kezelt több-kevesebb sikerrel, és a kezébe nyomtam a gyógyszert. Alaposan megvizsgálta – öt érzékszerve közül épp csak a hallását nem vetette be -, majd felém fordította gondterhelt ábrázatát.
- Fricikém! Biztosat csak laboratóriumi analízissel mondhatok, de bármibe lefogadom, hogy ez nem más, mint a hírhedt Anarcan!
- Ami?
- Te hülye! – rivallt rám válaszadás helyett. – Képes voltál valami útszéli sárkányfűárustól vett szart beszedni?! Legalább megkérdeztél volna!
- Oké, oké, hülye voltam – ismertem el a hibát. – Elmondod akkor, hogy mi ez a cucc?
- Rendben – erőltetett magára egy kis nyugalmat. – A 70-es évek végén fejlesztették ki az alvásigény csökkentésére, csakhogy a projekt költségvetése nem volt valami gigászi, így a kutatók számos tesztelési fázist átugrottak. Az emberi szervezetre kifejtett hatását önkénteseken vizsgálták jogellenes körülmények között. A kísérlet során többen meghaltak, de a részletekről hallgat a hatóság. Az Anarcan csúfosan megbukott, valaki vagy valakik azonban zsebre raktak néhány kartonnal a megmaradt tablettákból, ezért még ma is felbukkan egy-egy adag belőle a feketepiacon. Csodálom egyébként, hogy ilyen olcsón hozzájutottál.
- Huh… – hűltem el. – Akkor most mire számíthatok?
- Nem tudom pontosan. Abban mindenesetre bizonyos vagyok, hogy ha napokig nem alszol, hallucinációid lehetnek.
- Tényleg? – A tekintetem mindent elárult.
- Szóval már voltak hallucinációid? – kérdezett rá.
- Meglehet.
- Frici! – nézett a szemembe vérfagyasztó komolysággal. – Be kell feküdnöd a kórházba megfigyelésre.
Egyetértettem. Megígértem neki, hogy eleget teszek az utasításnak, csak összeszedek otthon pár holmit. Bizony Isten, ez volt a szándékom, mert Mész doki szavai szinte hipnotikusan meggyőzőek voltak. Annyira, hogy ki is ment a fejemből a levél, hazafelé azonban a kezemet zsebre dugva megtapintottam a borítékot, ami emlékeztetett rá, hogy nem igazán klappol minden. A levél valódi volt. Leszólítottam egy járókelőt, és felolvastattam vele a szöveget, hogy tudjam, tényleg az van-e odaírva, amit én is láttam. Az volt.
Összekapartam a maradék pénzemet, ami nem volt éppen sok, de úgy éreztem, kerül, amibe kerül, ennek a végére kell járnom. Elsőként elvittem a levelet egy grafológushoz, hogy mondjon néhány szót az alkotóról.
- A szöveg írója határozott ember, sőt elszánt! Lebeghet előtte valamilyen cél, amit ha foggal-körömmel is, de feltétlenül el akar érni!
- Remek. Egy megszállott levelezik velem.
- Van még valami… – Felmutatta a papírt, amire az imént a nevemet írtam, ahogy kérte. – Lehet, hogy nem fog tetszeni, de a stílusa hasonlít az önéhez. Talán valamelyik rokona az író.
Kevés élő hozzátartozóm maradt, a legtöbbjükkel hosszú évek óta nem beszéltem. Nem tartottam valószínűnek, hogy akármelyikük legyen az illető. Persze eddig azt sem tartottam valószínűnek, hogy metróval átruccanhatok a szubtér epszilon kettes rétegébe.
Hazamentem harapni pár falatot a nyomozás folytatása előtt, és evés közben elterveztem a következő lépést. Úgy döntöttem, Kőbánya-Kispesten fogok körülnézni. Kölcsönkértem a szomszéd csaj diktafonját, és zsebre vágtam a kellően apró készüléket. Irány a szubtér – gondoltam, amikor megcsörrent a telefon.
- Tessék, Tamás Frigyes – vettem föl a kagylót.
- Minden szituációban hasznos dolgokat deríthetsz ki. – Hangja mintha visszhangzott volna a fejemben.
- Te írtad a levelet? – akartam megtudni azonnal.
- Ne feledd, amit mondtam! Minden csakis rajtad múlik, Fred!
Klikk.
Frednek szólított! Úristen, hát ennyire messze nyúlik ez a történet?! Kölyökkoromban Angliában éltünk egy évig, ott hívtak Frednek, mert a Frigyesbe beletört a nyelvük. Csak egy angliai emléket tudtam felidézni, ami csekély valószínűséggel ugyan, de kapcsolatban lehet a rejtéllyel. Igaz, sokat nem gondolkodhattam, mert alig egy perc múlva csengettek. Két rendőrnek és egy civil ruhás nyomozónak nyitottam ajtót. Miután illedelmesen bemutatkoztak, utóbbi így szólt:
- Kérem, Tamás úr, fáradjon velünk az őrsre, hogy feltehessünk néhány kérdést!
- Mégis miért? – lepődtem meg.
- Okunk van feltételezni, hogy ön részt vett egy törvénytelen gyógyszerkísérletben.
Köpni, nyelni nem tudtam.
- E… Ezt mégis mi… miből gondolják? – dadogtam.
- Egy ismerőse vallomásából, uram.
Idegesen forgattam körbe a szemem, de csak a fejemben kutakodtam. Ki mondhatott ilyet? Mész doki?
- Ne aggódjon, uram, ön egyelőre szabadlábon védekezhet! Pusztán azért szeretnénk, ha velünk jönne, hogy elbeszélgethessen orvos szakértőnkkel is.
- Kicsoda? Kicsoda állított ilyet rólam? – kérdeztem, meg sem hallva előző mondatát.
- Ezt biztonsági okokból nem árulhatom el.
Egy foghúzásra szívesebben mentem volna, de sok választásom nem volt. Másrészt pedig a rejtélyes idegen tanácsát érdemesnek tartottam megfogadni. Mialatt a rendőrőrs felé suhantunk, az angliai balesetem járt a fejemben: kis híján belefulladtam egy tóba. Állítólag csak a hideg mentett meg attól, hogy az agyam visszafordíthatatlanul károsodjon. Mikor megtudtam, hogy beteg vagyok, rögtön felmerült bennem, hogy a kór a téli fürdőzésem késői következménye, de ezt a szakértők kizárták. Vajon lehet ennek valami köze a mostani eseményekhez? Erősen kételkedtem benne.
A nyomozó felrázott.
- Ébresztő, uram! Végállomás.
Na, igen. A tabletta hatása egyértelműen elmúlt: megint elaludtam nappal. Nagyot ásítva másztam ki a kocsiból, és az urak kíséretében beléptem a kapitányság erősen szocreál stílusú, kosztól szürkéllő épületébe.
Odabenn aztán alaposan kifaggattak, de kevés valamirevaló válasszal tudtam szolgálni, hiszen csak arra emlékeztem, amit már elmondtam. Négy hete tesztalany vagyok egy gyógyszerkísérletben – mondták -, melyben erősen egészségkárosítónak feltételezett anyagok biológiai hatását vizsgálták felnőtt férfiakon. Én persze egyre csak a betegségemről magyaráztam, meg a gyógyfüves pirulájáról, végül órányi vallatás után a zsaruk elhagyták a szobát, és egy negyvenes, őszülő hajú nő jött be helyettük.
- Üdvözlöm. Dr. Halics Eszter vagyok, az orvosszakértő – mondta érdekesen zizegő hangfekvésén.
- Na, végre! – fakadtam ki az ismerős arcú hölgynek. – Elvileg, ugye, azért jöttem be, hogy maga beszélhessen velem! Ennek már egy órája és tíz perce!
- Nyugalom, uram. Segíteni szeretnénk önnek, amit csak akkor tehetünk meg, ha közreműködik!
- Igen, tudom – higgadtam le. – Akkor essünk át a dolgon mihamarabb, nehogy újra elaludjak! Tudja, beteg vagyok.
- Nézze, Tamás úr! A betegsége, amiről beszámolt a nyomozó uraknak, ez a bizonyos “hypernarcosis szindróma”… Nos, ilyen betegség nem létezik.
- Micsoda?! – kérdeztem néhány pillanatnyi elhűlt hallgatás után.
- Uram, én neurológus vagyok, az alvás kutatása a szakterületem. Száz százalékos bizonyossággal állíthatom, hogy az ön állítólagos betegsége nem létezik.
- De hát… beszéljen nyugodtan a kezelőorvosommal, Mész doki majd elmondja, hogy…
- Mész doktor most szabadságon van, nem tudtuk utolérni – válaszolt, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. – Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy soha nem kezelt Tamás Frigyes nevű beteget “hypernarcosis szindrómával”, sőt, semmi egyébbel. Legalábbis nincs nyilvántartás róla.
Kezdett nagyon, nagyon rossz irányba menni ez a hajó! Tudtam, hogy ha nem hazudik, akkor őrült vagyok, ha pedig hazudik, akkor valami csúnya összeesküvés kellős közepébe tenyereltem bele. Egyik sem leányálom.
Zavartan pislogtam, mire a doktornő folytatta.
- Nézze, én elhiszem önnek, hogy meg van győződve a saját igazáról, de a rendőrök nem. Ha hajlandó volna alávetni magát egy hazugságvizsgálatnak, egyelőre elkerülhetné a vádemelést, és az én orvosi felügyeletem alá kerülne.
- Te jó Isten… – suttogtam.
- Jó – próbált nyugtatni -, nem kell most rögtön döntenie. Egy kicsit magára hagyom, hogy megemészthesse a hallottakat.
Kilépett az ajtón, a zár kattant. Lassan kifújtam a belém szorult levegőt, remegő lábakkal felálltam a székből, aztán lehasaltam a padlóra. Mit mondhatnék? Látni a szubteret, aztán hirtelen egy gyógyszerkísérletbe csöppenni mellbevágó volt, de távolról sem olyan ijesztő, mint a fél életem valós(nak vélt) tényeinek megkérdőjelezése.
Amíg szétesni készülő tudatom egybetartásával foglalatoskodtam a földön, valaki kotorászni kezdett a zár másik oldalán. Először azt gondoltam, a doktornő tért vissza, de a matatás túl soká húzódott. A kilincs többszöri lenyomása után az ajtó végül kinyílt, és a résen egy aggódó tekintetű, borostás fiatalember dugta be a fejét.
- Csakhogy megvagy, főnök! – vett észre.
- Várjunk csak… – tápászkodtam fel -, én ismerlek téged valahonnan!
- Na, ne mondd! – rántott fel ültömből. Hangja furcsán csilingelt. – Tűnjünk el innen mihamarabb!
- A munkaügyi központ, nem?
- He? – grimaszolt mielőtt kilesett volna a folyosóra. – Oké, most pucoljunk el! – indult neki nagy lendülettel, a kezemet markolva, de én ellenálltam.
- Ki vagy te, és mit akarsz? – kérdeztem határozottan.
A fickó csodálkozó pillantást vetett felém.
- Hogyhogy ki?! Hát az Akác Tomi! És éppen segíteni akarok! Ha volnál szíves hagyni, akkor talán sikerülne is!
Úgy éreztem, jobban teszem, ha belemegyek a játékba. Kiléptünk a kapitányság nyüzsgő forgatagába, és megindultunk a kijárat felé.
- Hogyan nyitottad ki az ajtót? – érdeklődtem.
- Kulcsom volt – csörgette meg a zsebét. – Csak ki kellett találnom, melyik az öt közül.
- Honnan szerezted?
- A zsaruk korruptak… szerencsére.
Csak egy pillanatra méláztam el, hogy megpróbáljak valami fogódzót keresni az egész zavaros történeten, de ez pont elég volt arra, hogy a sarkon befordulva figyelmetlenül összeütközzek a szembejövővel. A doktornő automatikusan elnézést kért, majd felfogta, ki is áll előtte.
- Maga?! – csodálkozott rám.
Akác Tomi nem habozott cselekedni.
- Na, jó. Akkor a doktornő most feltűnés nélkül velünk jön! – villantotta meg a kabátja alá bújtatott pisztolyt.
- Még stukkered is van?! – kerekedtek el szemeim.
- Lelőne egy rendőrőrs közepén? – kérdezte Halics doktornő.
- Túl sok anyagot szedtem. Nem vagyok beszámítható. Tehát velünk jön? – irányította a fegyver csövét a hölgy feje felé a másik.
A doktornő jobbnak látta engedelmeskedni. Sietős léptekkel távoztunk a fotocellás ajtón át, megfigyelő kamerák kereszttüzében. Félszemmel a kifüggesztett monitorok egyikére pillantottam, és valami egészen különösre lettem figyelmes, de túl gyorsan elhagytuk a helyszínt ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodtasson a dolog.
Odakint Akác Tomi “meggyőzte” a hölgyet, hogy legyen a sofőrünk, bár az úticélt egyelőre nem közölte. Miután bepréselődtünk a háromajtós Fiestába, kifakadtam.
- Oké, most már tudni akarom, mi szar ez az egész!!
- Hát ezt én is kérdezhetném! Jobbra megyünk. Nem hozod a szert, egy kurva szót se szólsz, hetekre eltűnsz, aztán egyszer csak a zsernyákok kopogtatnak az ajtón!
- Micsoda?
- Az elején azért mentem bele, mert azt mondtad, hogy Angliában minden simán ment! Balra, balra. Meg hogy ha feltűnés nélkül csináljuk, akkor a Szövetség szemet huny felette!
- A Szövetség… – rémlett fel kalandom a metrón.
- Igen, az. Oké, akkor ott lesz szíves behajtani és leparkolni, innentől gyalog megyünk!
- Mégis hová? – kérdeztem, ahogy a kék metró Határ úti megállója feletti parkolóban kikászálódtunk a kocsiból.
- A bázisra. Egyeztetünk a Szőkével.
A nagy rohanásban inkább nem kérdeztem többet. Gondoltam, a “bázison” úgyis kiderül minden. Túszunk sem szólt, csak cipője sarka kopogott hangosan, majd az is elhallgatott, miután letértünk az aszfaltról. Egy fa mögött aztán, néhány bokor takarásában bemásztunk egy csatornafedél alá valami járatba, ami egy vasajtóban ért véget. Akác Tomi beütötte a nyitókódot a világító tasztatúrán, és feltárult előttünk a bázis. A méretes terem falát csúcstechnikájúnak imponáló, számomra ismeretlen gépek takarták, szemközt pedig több folyosó nyílt a helyiségből. Középen, egy kerek konferencia-asztalnál pocakos, középkorú férfi várt ránk idegesen. Kék kabátja ujját piros, BKV-s karszalag díszítette.
- Na, végre! – vibrált a hangja.
Felismertem. Még akkor találkoztam vele évekkel ezelőtt, amikor jegyellenőrnek jelentkeztem a BKV-nál. Persze nem vettek fel, őt viszont úgy tűnik, igen. Hogy is hívták? Szőke…?
- Hát a nő? – bökött az orrával felé. – Mit keres itt?
- Önként jelentkezett memóriatörlésre – mosolygott gonoszan a vezetőnk.
- Akkor menjünk minél hamarabb, a Szövetség nem örül – sürgetett minket, majd felém fordult. – Szevasz, druszám! – biccentett.
Ez az! Frici volt a neve neki is!
Elővett a zsebéből egy tablettát, amit nyomban le is nyelt, majd nekem és Tominak is nyújtott egyet-egyet. Ő habozás nélkül bevette, én viszont szkeptikusan méregettem a már ismert pirulát.
- Gyerünk már! – sürgetett az ellenőr. – Segíteni szeretnék, Frici! Nem fog menni, ha te nem akarod!
- Ne tegye, Frigyes! – kért a doktornő.
- Sajnálom, de muszáj – döntöttem végül.
Az egyik, kissé szűk folyosón át elhagytuk a bázist, és a metróperonon lyukadtunk ki. Erős huzatot tolva maga előtt, hamarosan megérkezett a szerelvény, mi pedig beszálltunk az első kocsiba. Fricit látva, néhány utas feltűnően gyorsan elhagyta a vonatot. Nem tudták, hogy most épp nem dolgozik. Megcsörrent a telefonom, de kinyomtam.
Kőbánya-Kispest végállomás következik.
Meglódult a metró, én pedig éreztem, amint a tabletta hatni kezd. Érzékeim kiélesedtek, homlokomon verejték jelent meg.
- Jól vagyok – intettem le az épp szólni kívánó doktornőt.
Kőbánya-Kispest végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is! Kérjük, az állomás területén ne gyújtsanak rá! Köszönjük.
Mindenki engedelmeskedett, csak mi négyen maradtunk. Az ajtók zörögve csukódtak, ám a szűkülő résen még becsusszant valaki. A kocsi zajos döndüléssel lezárult. Új vendégünk, a fejtetőn kopasz, ballonkabátos férfi, büszke mosollyal húzta ki magát.
- Rosseb! Ez meg ki? – bosszankodott a Szőke, de a metró már elindult.
Láttam, ahogy a lépcsőn rendőrök zúdulnak a peronra, élükön a néhány órája megismert nyomozóval. Még éppen le tudtam olvasni a szájáról, hogy az áram kikapcsolását követeli. Újból csörögni kezdett a mobilom.
- Ki vagy te? – fogta a ballonkabátosra pisztolyát Akác Tomi.
- Vedd fel – szólt hozzám nyugodtan az előbbi, figyelemre sem méltatva a fenyegetést. Hangja ide-oda verődött a kocsiban. Vagy csak a fejemben.
- Válaszolj, vagy szétlövöm az agyad!! – kiabált hisztérikusan Tomi, ám a másik nem törődött vele, az én szemembe nézett szuggesztíven.
Fülemhez emeltem a telefont, és fogadtam a hívást.
- Tamás Frigyes, tessék.
- Jó napot uram, Kovács János vagyok, a grafológus. Nem zavarom?
- Dehogy, éppen ráérek – mondtam, ha már egyszer felvettem.
- Alaposabban megvizsgáltam a levél fénymásolatát, amit itt hagyott, és azt kell, mondjam, hogy a szöveg írója valójában ön, uram!
Nem feleltem.
- Ott van, uram?
- Ööö… Igen, igen – kapartam össze magam. – Ez biztos?
- Száz százalék.
Leengedtem a készüléket, és bontottam a hívást köszönés nélkül. Fagyott tekintettel hajtottam le a fejem.
- Mi van? Mi a szar van? – lökött meg Akác.
Mielőtt válaszolhattam volna, a szerelvény visító motorja elnémult, majd lassulni kezdtünk. Kikapcsolták az áramot. Szőke Frici rásózott egy nagyot a pilótafülke ajtajára, és elkurjantotta magát.
- Nehogy behúzd a fékeket! Guruljunk ameddig lehet, már majdnem ott vagyunk!
- Kapiskálod már? – kérdezte az idegen.
- Te… Te telefonáltál, amikor otthon voltam! – ismertem fel a hangját.
- Biztos vagy benne?
Nem. Már nem voltam biztos semmiben. Önmagamról alkotott képem elmaszálódott.
- Te tudod, mi történik körülöttem? – kérdeztem elkeseredve.
- Tudom. De amit én tudok, tudod te is.
- Honnan tudnám?!
- Ki vagy te, Tamás Frigyes? – szólt válasz helyett.
Eltöprengtem. Ki vagyok én? Minden bizonnyal egy dilis. Olyan dolgokra emlékszem, amelyek nem történtek meg, valós eseményekre pedig nem. És önmagammal levelezek.
- Egy bolond? – néztem az idegenre kérdőn, de ő megrázta a fejét.
- Nézz körül, és rájössz, ki vagy valójában!
Így tettem, de tekintetem csak a többiek várakozó, ideges, aggódó pillantásával találkozott. Uramisten! Felrémlett a kapitányságon rögzített video! Hárman szaladtunk ki az ajtón, de a képen csak magamat láttam!
Tamás. Frigyes. Eszter – néztem végig “társaimon”, majd a negyedik felé fordultam.
- Fred – jelentettem ki, ő pedig elismerően biccentett.
- Ti… ti mind a személyiségem részei vagytok, csak képzellek benneteket – suttogtam.
Hárman egyszerre hördültek fel, ostobaságnak minősítve kijelentésem. Fred megvárta, míg mindenki befejezi a méltatlankodást, csak aztán szólalt meg.
- Ugyan már! Hiszen az azt jelentené, hogy bolond vagy. Márpedig előbb megbeszéltük, hogy nem ez a helyzet! De részben igazad van: mi mind a személyiséged részei vagyunk!
“Ez is kezdi?”, “Én lelövöm!”, “Hová kerültem?”, és hasonlók hagyták el a többiek száját.
- Nem értem… – fojtottam vissza könnyeim.
- Dehogynem, csak gondolkodj!
- Nem értem, nem tudom, fogalmam sincs!!! – ordítottam. – Túl sok az össze nem illő részlet! – bőgtem el magam.
- Hát ez az! Ez a kulcsmondat! – biztatott.
Feltekintettem könnyeim alól, és megvilágosodtam. Lassan a metró ablaka felé fordultam. Tükörképem egy elmosódott pacni volt, arcvonásaim helyett csak egy hússzínű homályt láttam, és emlékeimben sem bukkantam ábrázatom milyenségére. Most már némán hallgatott a társaság, ahogy újra végighordoztam rajta a tekintetem.
- Nem én képzellek titeket – sírtam. – Ti mind léteztek… Ti képzeltek engem… Én vagyok, aki nem létezik.
A szürkéskék derengés odakint hevesen megrázta a kocsit. Lekuporodtam a földre, és vártam, hogy vége legyen.

- Aztán magunkhoz tértünk. Akác Tamás, a semmihez sem értő naplopó, aki alkalmi munkákból tartotta fenn magát, Halics Eszter, az álomkutató ideggyógyász, Szőke Frigyes, a kissé paranoid jegyellenőr, aki történetesen Tamás ismerőse volt, és én: Frederick Williams. Mi négyen voltunk aznap éjjel a metrókocsiban, amikor bekerültünk a valóságnak ebbe a… zsebébe, ahol tudataink egyesültek és a fantáziánk létrehozott egy képzeletbeli világot. Addig nem szabadulhattunk, amíg rá nem jöttünk az igazságra. Utána viszont kilökött minket a zseb.
- Egyvalamit nem értek – ingatta fejét a fiú. – Honnan tudtál te erről az egészről már odabenn?
- Nem először éltem át – mosolygott elégedetten Fred. – Első alkalommal tizenegy éves voltam. Odahaza történt, Angliában. Két barátommal egy tó partján. Azóta valahogy tudom, érzem, hol és mikor fog legközelebb megjelenni, és elébe megyek, hogy megint benne lehessek! Tizenötször voltam már a zsebben.
- Miért? Miért csinálod?
- Mert meg akarom érteni! Fel akarom fogni a természetét, a mibenlétét! Odabenn egy egész világ vár rám, csak meg kell tanulnom irányítani! Ha sikerülne, akkor visszakaphatnám… – arca komorrá, tekintete sötétté vált -, akiket elveszítettem…
- Nekem is voltak veszteségeim – szólt keserűen a fiú. – Gondolod, számomra is tartogat valamit az a világ?
- Várj öt percet, és megtudod!
A kölyök, most először, kedvesen mosolygott.
- Tudod, amikor egy hete először láttalak, azt hittem, hogy egy öntelt barom vagy!
Fred megdermedt.
- Egy hete?!
E pillanatban kinyílt a tetőajtó, és egy fehérköpenyes úr lépett ki rajta. Ruhájába rögtön belecsimpaszkodott a szél, ami még bizonytalanabbá tette tériszonyos mozgását. Mögötte két, nagydarab fickó bukkant elő laza, világoskék ruhában.
- Rendben, Freddy – kezdett neki a köpenyes -, nem tudom, hogy szerezted meg a tetőkulcsot, de szépen kérlek, ne ugorj! Hiszen megint csak összetörnéd magad, mint a múltkor. Ilyen magasról nem tudod a halálba vetni magad!
- Nem is akarom! – tiltakozott a feltételezés ellen Fred, bár nem tudta, honnan ismerheti őt a másik.
- Nem magához beszéltem, Williams! Freddy
Bradleynek szóltam – mutatott a fiú felé. – De magának sem örülök! A pihenőben kellene lennie, ehelyett követi ezt a szerencsétlen gyereket!
Frednek tátva maradt a szája.
- Nekem az a feladatom, hogy segítsek! De kérem, adjanak erre lehetőséget! – folytatta a köpenyes.
- Mi a neve, uram? – kérdezte halkan Williams.
- Hiszen ismer! Én vagyok az: dr.
William Salt.
Fred boldogan fogadta a rátörő szürkéskék rázkódást.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához