LFG.HU

Vaszilij
novellaCimkek

Rohadt egy tél volt, összejött valahogy minden; mintha az időjárás rányomta volna a bélyegét az egész életemre. Odakint szürke és egyhangú volt a világ, a csillagtalan éjszakákat ködös, párás-hideg nappalok váltogatták, az emberek fele meg vagy az orvosi rendelők várótermében ücsörgött, vagy otthon próbálta kikúrálni magát valami vírusos nyavalyából.

Nekem annyi szerencsém volt, hogy otthon dolgoztam akkoriban, egy kis cég számára fejlesztettem egy informatikai rendszert, szóval csak akkor mentem ki a meleg szobából, amikor kedvem tartotta. A meló azonban nem volt olyan kellemes, ahogy azt eleinte gondoltam. A cégvezető asszony – idős, vaskalapos hárpia – időnként olyan kritériumokat eszelt ki, hogy a hajam is égnek állt tőle, szerintem egész álló nap azon törte a fejét, hogy hogyan tudna minél jobban megszívatni.
Ezért aztán a december nagy részét a monitor előtt gubbasztva töltöttem, elrohant mellettem az egész karácsonyi cécó, adventtel, téli leárazásokkal, szánon száguldozó mikulással együtt. Az ünnepekre hazautaztam a szüleimhez, abban a három napban igyekezve elfelejteni mindenféle menürendszert, kezelői felületet, ügyfél-azonosító rendszert, amellyel már hetek óta együtt éltem. És persze Viktóriát.

Jól éreztem magam, csendes semmittevésben oldódtam fel, élvezve, hogy semmire sincs gondom, anyám igyekezett mindenben a kedvemre tenni. Teleettem magam mindenféle jóval, kortyolgattam a forralt bort, lassan kezdtem magamhoz térni a kábulatból, és rájönni, hogy léteznek más dolgok a munkán kívül is, amelybe talán Viktória miatt temetkeztem bele annyira. Felejteni akartam, kitörölni az emlékeim közül azt a három és fél évet, amelynek olyan kurtán-furcsán, egyik napról a másikra lett vége. Talán követtem el hibákat – ki nem követ el? -, de igazság szerint most sem tudom igazán, hogy Viktória miért pakolta össze a cuccait azon a novemberi éjszakán, és miért vágta rám köszönés nélkül az ajtót.

Karácsony másnapján utaztam vissza sivár legénylakásomba. A családdal töltött ünnep meghittsége után még jobban mellbevágott az üresség, mintha akkor láttam volna először a szobákat azóta, hogy Viktória elment. Néhol még látszott egy-egy világosabb téglalap a tapétán, ahonnan leakasztotta a képeit.
Kivettem egy sört a hűtőből – persze dobozosat, mintha az egész életem egy konzerv lett volna a lány nélkül – aztán lehuppantam a gép elé, és dolgozni kezdem. Csépeltem a billentyűzetet, és megszűnt körülöttem a külvilág. Nem emlékszem, hogy szilveszterig felkeltem volna onnan.

***

Eleinte úgy tűnt, hogy a szilvesztert is átdolgozom. Nem igazán volt kedvem szervezkedni, partner nélkül buliba menni, vagy ilyesmi. Aztán harmincadikán este csörgött a telefonom, és az egyik kollégám meghívott egy évbúcsúztató sörözésre. Szolid kis buli lesz, pár srác, meg néhány csaj – vihogta bele a kagylóba. Eleinte szabadkoztam, de aztán sikerült rádumálnia a dologra. A lelkem mélyén talán már vágytam is egy kis társaságra, csak valahogy nem akarózott beismernem magamnak. Jól éreztem magam az önsajnálatban fuldokolva.

Egy kis sörözőben találkoztam velük szilveszter este, és nagy örömömre jó pár ismerős arc is akadt a társaságban, könnyen feloldódtam velük, és sikerült elkerülni az ilyenkor szokásos, dögunalmas – és számomra elég ciki – tiszteletköröket is.
Iszogattunk, beszélgettünk, és ahogy szaladtunk bele az éjszakába, egyre jobb hangulat kerekedett.Az eleinte elkülönült asztaltársaságok összeverődtek, újabb, folyton változó csoportokat hoztak létre. Néhányan táncolni kezdtek, először csak a zenegép számaira, aztán tíz körül egy zenekar is érkezett. Három fiatal srác – gitár, dobok, bőgő, igazi rockabilly felállás – rock and roll számokat játszott. Pörgősen, hangulatosan, látszott rajtuk, hogy ők is élvezik, amit csinálnak.

Én távol maradtam a táncparkettől, inkább az asztalom mellett vártam meg az éjfélt. Aztán beköszöntött az újesztendő, himnusz, petárdadurrogatás, tűzijáték – minden, ami ahhoz kell, hogy emlékezetesen induljon az új év, ne fulladjon már az első nap szürkeségbe.

A zenekar újra elfoglalta a helyét az aprócska színpadon, de most az énekes srác a háttérbe vonult a gitárjával, és egy fiatal lány foglalta el a helyét. Csatlakozott még hozzájuk egy hegedűs és egy fuvolás lány is, szegények alig tudtak megmozdulni, olyan zsúfoltan voltak. A zenészek játszani kezdtek, halkan, egy mesebeli dallamot, a lány pedig a mikrofonállványt fogva előre-hátra ringatta magát a sarkain. Aztán énekelni kezdett.
Távol állt a mikrofontól, a hangja azonban erősítés nélkül is betöltötte a teret. Erős volt, határozott, kissé rekedtes, mégis simogató. Valami régi balladát énekelt, talán ír vagy skót dal lehetett. A közönség elhalkult, megszűnt az alapzaj, és mindenki dermedten bámulta a lányt, hallgatta a zenét.

Rengeteg dolog történt azóta, de ha Alexandrára gondolok, mindig ez a kép ugrik be róla. Fekete estélyiben, vállára omló göndör fürtjeivel, átható pillantása a közönséget pásztázza – úgy, hogy mindenki abban bízik, hogy rá néz, hogy neki énekel.
Három vagy négy számot énekelt el, olyan volt, mintha megbűvölte volna a szilveszterező társaságot. Az emberek, akik közül páran már eléggé spiccesek voltak ekkorra, pisszenés nélkül ülték végig azt a tíz percet, mintha attól féltek volna, hogy bármilyen aprócska zaj megtörheti a varázst.
Aztán lesétált a színpadról – két társa sietve követte őt -, és eltűntek egy ajtó mögött. Mire felocsúdtunk, és kitört az orkánszerű taps, ő már nem volt sehol. Aztán a srácok újra a húrok közé csaptak, és lassanként mindenki lerázta magáról az édesen komor hangulatot. Én egy ideig reménykedve tekintgettem körbe, hátha meglátom őt valamelyik asztalnál. Aztán ahogy szaporodtak előttem az üres söröskorsók, én is megfeledkeztem a lányról.

***

Január végére befejeztem a melót, és a cégvezető asszony olyan honoráriumot fizetett, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy akar tőlem valamit, aminek semmi köze a számítógépekhez. Ekkora pénzzel a zsebemben megengedhettem magamnak, hogy lazítsak egy kicsit; nem vállaltam új munkát, csak tengtem-lengtem, és igyekeztem azokkal a dolgokkal foglalkozni, amire addig nem jutott időm.
Napközben többnyire olvasgattam, csiszolgattam a számítógép egy eldugott könyvtárában porosodó verseimet, tévét néztem, vagy csak sétálgattam a városban a fényképezőmmel a nyakamban, valami jó téma után kutatva. Esténként, ha mód adódott rá, elmentem valahová, kollégákkal, barátokkal, olyan emberekkel, akiket Viktória miatt kezdtem el hanyagolni. Magam sem hittem el, de a lány emléke kezdett kifakulni bennem, még a lakásból is száműztem azokat a holmikat, amelyek rá emlékeztettek. Új képek kerültek a falakra.

Egy hideg, de káprázatosan napos délutánon épp a belvárosban sétáltam, amikor megakadt a szemem egy plakáton. Egy fotókiállítást hirdetett, Takács Alexandra munkáiból. A név nem volt ismerős, de ahogy közelebb mentem, az aprócska portéban ráismertem arra a lányra, akit szilveszterkor énekelni hallottam.
Pár nappal később, a megnyitó után sikerült elcsípnem őt. Elregéltem neki, hogy hallottam szilveszterkor énekelni, és hogy mennyire tetszett az előadása, meg a képei is milyen eredetiek, egyszóval sikerült összehordanom hetet-havat.

- Végre valaki, aki eredetien adja elő ezt a sablonos szöveget – nevette el magát, mikor befejeztem a mondókámat. Zavartan ránéztem, aztán én is nevetni kezdtem, úgy éreztem, mázsás súly gördül le rólam.
- Tudok még egypár ilyen dumát, egy könyvből nézem ki őket – vontam vállat vigyorogva. Aztán már ment minden magától. Beszélgettünk, és Alexandra tárlatvezetést tartott nekem a képei között. Egyszer csak azt vettük észre, hogy odakint teljesen besötétedett, a személyzeten kívül már csak mi vagyunk a galériában.
- Ne haragudj, de nekem van még egy kis dolgom itt – nézett rám bocsánatkérőn.
- Persze, menj csak. Megértem. Jó munkát. – Nem akarózott elengednem őt, volt egy olyan fura érzésem, hogy sohasem látom ezután.
- Köszi – rám mosolygott. – És ha van kedved, folytathatjuk még ezt a beszélgetést, részemről nagyon élveztem. A számom ott van a szórólapon.

Őszintén szólva, eléggé meglepődtem, és valószínűleg elég hülye képpel nézhettem végig, ahogy Alexandra besétál a galéria hátsó részén lévő ajtón, mert a két hölgy az információs pult mögött alig tudta leplezni az arcára kiülő vigyort.

***

Nem vacilláltam sokat, már másnap délelőtt felhívtam, és megkérdeztem, volna-e kedve velem vacsorázni valamelyik nap. – Igen, jó ötlet – mondta -, nekem a ma este tökéletes lenne.
Ebben maradtunk.
A vacsora után úgy ment minden, mint a karikacsapás, mintha valami romantikus film főszereplője lettem volna. Nem tudom, hogy igazán szerelmes voltam-e, de az biztos, hogy akartam Alexandrát. Gyakran találkoztunk, és olyan volt, mintha a lány magára vállalta volna a férfi szerepét a kapcsolatunkban, általában ő szervezett programokat. Kiállítás, koncert, mozi, kirándulás – minden napra kitalált valamit.

Eleinte kicsit ódzkodtam a dologtól, de Alexandra olyan lelkesedéssel vetette bele magát mindenbe, hogy hamarosan rám is átragadt ez a különös hév. Minden érdekelte, és nekem úgy tűnt, hogy mindenhez értett is. Képes volt egy festményről egy órát mesélni, úgy, hogy egy percig sem unatkoztam mellette.
Az ágyban is pont ilyen volt; mintha valami elemi vihar szabadult volna el olyankor benne, teljesen átadta magát az ösztöneinek. Ugyanakkor végig megmaradt benne valami finom méltóság, ami a lénye legmélyéből fakadt.

Pár hét múlva hozzám költözött, és szép lassan átvette az irányítást az életem felett. Nekem talán fel sem tűnt még akkor, vagy ha mégis, nem érdekelt. Jól éreztem magam így. Nem zavart, ahogy a sivár lakás megtelik különböző holmikkal; könyvek, művészeti albumok, festőállvány, egy gitár, na meg ezernyi apróság költözött be Alexandrával együtt. És még valami jött vele, ami addig nem igazán volt: élet.
Időközben szereztem egy újabb munkát, úgyhogy napközben dolgoznom kellett, de Alexandra mindig feltalálta magát. Folyton csinált valamit, nekem úgy tűnt, egy pillanatra sem tud megállni. Otthon festett, gobelinezett, gitározott – szerettem, ahogy lágy dallamokat penget az akusztikus gitáron, és halkan énekel hozzá -, délelőttönként gyakran besáncolta magát a konyhába, hogy ebédet főzzön. Még a főzést is valamiféle művészetnek tekintette, abban is tökéletes akart lenni.

Gyakran el is járt otthonról, fényképezni, zenekari próbára, meg még a fene tudja, hová. Szerepelt egy amatőr színésztársulatban, ami épp az ő egyik darabját játszotta, amelyet természetesen ő rendezett.
Egyik este egy munkahelyi értekezletről battyogtam haza. Kimerült voltam, a sok üléstől a kényelmetlen tárgyalószéken majdnem beszakadt a hátam. Alexandra a nappaliban gubbasztott egy fotelben, lábait maga alá húzva, és az éjjelilámpa sápadt fényénél olvasott valamit.

- Nem is mondtad, hogy verseket írsz! – nézett rám szemrehányóan. – Nem szeretem, ha titkolózol előttem.
- Tudod, azok nem igazi versek, csak… – Habogtam, és akkor eszembe sem jutott megkérdezni, hogy hogyan kerültek hozzá az irományaim. – Csak néha firkálgatok, ennyi.
- Ez nem firkálgatás, nagyon is jó versek! – mosolyodott el. – Kis butus vagy, nincs önbizalmad.
- Talán te is írsz? – vigyorodtam el aztán én is, és a cipőmet az ajtóban lerúgva beosontam mellé a szobába.
- Persze. – Rám nevetett, aztán ledobta a földre az öléből a papírokat, és magához húzott.
Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Akkor ennyiben maradtunk.

***

Március közepe volt, gyönyörű, hamis tavasz, de a reggeli fagyokban benne volt a figyelmeztetés, hogy a tél nem ment még messzire. Befejeztem az újabb munkát is, és úgy terveztem, hogy ezentúl minden percemet Alexandrával fogom tölteni.
De hiába volt annyi időm, mint a tenger. Most tűnt csak fel igazán, mennyi mindennel foglalkozik; a nappalok nagy részében halálra untam magam, amíg ő épp valamelyik hobbijának hódolt. Bár kétlem, hogy a hobbi szó megfelelő ide. Neki szenvedélyei voltak, bármit csinált, abba beleadott mindent. Egyfajta elvakult fanatizmussal pengette a gitárt, hajtotta a korongot, miközben kerámiákat formált kecses kezeivel, vagy írta át újra meg újra valamelyik versének a sorait, amíg úgy nem érezte, hogy igazán jó munkát végzett.

Azóta elgondolkoztam ezen többször is, és azt hiszem, sohasem volt magával igazán elégedett, de maga is belátta, hogy nem hajthatja magát a végtelenségig, kompromisszumokat kell kötnie.
Néhányszor célozgattam rá, hogy esetleg lehetnénk egy kicsit többet is együtt, de olyankor úgy nézett rám, ahogy a menekülttáborban lakó gyerekek a fotóriporter kamerájába: nagy, lemondó, elesett tekintettel.
- Tudod, hogy ez fontos számomra.
Tudtam. Csak az volt a baj, hogy egyre több lett ezekből a dolgokból. Nem is értettem, hogy Alexandra hogyan tud ennyi mindent csinálni, mert én már számon sem tudtam tartani, mivel foglalkozik.
- Neked hány órából áll egy nap? – kérdeztem egyszer félig viccesen, félig azonban igenis komolyan.
- Talán azt akarod kérdezni, hogy hány napból áll egy óra, nem? – nevetett rám, aztán rohant tovább a fürdőszobából a nappali felé, ahol várt rá egy félbehagyott dal.

Jött-ment, telefonált, szervezkedett, ha jól rémlik, akkoriban valami írói önképzőkört terelgetett gondos tyúkanyóként, én meg valahogy kezdtem az élete megszokott részévé válni, valahol a gitárórák és a spanyol nyelvtanfolyam között.
Próbáltam én is elfoglalni magam, de nem igazán sikerült. Társra vágytam, és nekem nem volt elég az a napi pár óra, amit Alexandra rám tudott fordítani, akármilyen intenzívek is voltak ezek az együttlétek. Úgy éreztem, már csak sokadlagos szerepet töltök be az életében, egy nem túl jelentős, de biztos pontot, amibe néha bele tud kapaszkodni.

- Kikívánkoznak belőlem ezek a dolgok, feszítenek belülről – suttogta egy éjszaka, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban, kimerülve a szerelemtől, egymást simogatva az ablakon beszűrődő határozatlan, hideg fényben. – Úgy érzem, szétrobbannék, ha le kellene állnom, elemésztene valami belső tűz. Érted?
Valamennyit megértettem belőle. Én is így voltam a verseimmel, néha írnom kellett, hogy kiadjam az érzéseimet, hogy formába öntsem őket. De nálam ez nagyon alkalomszerű volt, évente talán egy-két alkalommal tört rám ez a megmagyarázhatatlan kényszer, és néha elmúlt magától, mintha sosem lett volna. Alexandránál ez másképp működött, mintha valami drog fogságában szenvedett volna, ami arra kényszeríti, hogy alkosson.

Jó darabig tűrtem ezt az állapotot, megelégedve a rám osztott szereppel. Kísérgettem továbbra is kiállításokra – köztük a sajátjaira -, mentem vele a koncertjeikre, az első sorban ültem végig a színdarab bemutatóját. Aztán elegem lett az egészből, másodlagosnak lenni Alexandra mellett.

Végül egy délelőtt bementem hozzá a kisszobába, amikor gitározott. Finoman megfogtam a kezét, hogy hagyja abba a játékot. Alexandra meglepetten nézett rám, aztán óvatosan maga mellé fektette a hangszert az ágyra.
- Remélem, nem valami huncutságon jár az eszed – kacsintott rám. – Tudod, hogy sokat kell gyakorolnom, és…
Nem hagytam, hogy végigmondja. – Döntsd el, hogy mi a fontosabb számodra, én vagy a hóbortjaid.
Kiült az arcára a döbbenet: szemei tágra nyíltak, száját eltátotta kissé, kifutott az arcából a szín. – Te hóbortoknak tartod őket?

Akkor veszekedtünk először – és utoljára. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna, most már belátom, és ő sem finomkodott a visszavágással. Éppoly álomszerű volt a szakításunk, mint a megismerkedésünk, Alexandra egyszer csak fogta magát, és kirohant a szobából, bevágva maga mögött az ajtót. Nem mentem utána, makacsul hajtogattam magamnak, hogy igazam van. De tudtam, hogy nem tudom megváltoztatni. És azt hiszem, nem is akartam, mert az már nem Alexandra lett volna.

Pár órával később benyitott hozzám, utcai ruhában volt, kezében egy degeszre tömött sportszatyor. Az ajtórésen keresztül láttam az előszobában felhalmozott holmikat: két utazótáskát és pár kartondobozt.
- Elmegyek. Ne keress.
Vállat vontam, inkább dacból, mint közönyösen. Közben csengettek, Alexandra idegesen összerezzent a zajra. – A taxi lesz.
- Szóval… Én is csak egy voltam a kis hóbortjaid közül, igaz? – vágtam utána, mialatt elindult ajtót nyitni. Bántani akartam, kicsinyes bosszú a vélt és valós sérelmekért. Megtorpant egy pillanatra, aztán ment tovább. Nem válaszolt, el sem köszönt.

***

Kísértetiesen hasonlított az egész ahhoz a szituációhoz, mint amikor Viktória után maradtam magamra, csak nem értettem, hogy mitől olyan nagy az űr bennem. Elvégre csak pár hónapig voltunk együtt… Mégis hiányzott, mintha távoztával elvitte volna az összes energiát a lakásból.
Dolgozni sem volt kedvem, most nem segített a munkaterápia. Hiába kapcsoltam be a gépet, órák hosszat csak bámultam a monitort, vagy a folyamatábrákat rajzoltam át újra és újra, igyekezve minél tökéletesebb köröket, ellipsziseket, trapézokat alkotni.

Bámultam a tévét, tulajdonképpen fel sem fogva, hogy milyen képsorok peregnek a szemem előtt, lassú szerelmes számokat bömböltettem a hifimen. Mintha az segített volna. Önmagamat kergettem egyre mélyebbre az önsajnálatban.
Szerencsére csak pár napig tartott az egész, egy ragyogó reggelen betört a lakásba a tavasz, és a friss napfény mintha kipucolta volna belőle a télről itt maradt sötétséget, bánatot és hideget. Lerúgtam magamról a tehetetlenség utolsó foszlányait is, és ahogy kiültem az ablakba kávézni, eldöntöttem, hogy visszaterelem az életem a normális kerékvágásba. Tudom, úgy hangzik, mint valami szánalmas újévi fogadalom, de én halálosan komolyan gondoltam.

Úgy döntöttem, egy alapos nagytakarítással kezdek; a lakást már félig elárasztották a kiürült vagy félig üres pizzás-, sörös- és üdítős dobozok. És titkon talán azért, hogy kisöpörjem életemből Alexandrát.
A gardrób mélyén akadtam a kartondobozra, azt hiszem, egy mikrohullámú sütő lehetett benne egykor. Fogalmam sem volt, hogy mi az, és hogyan kerülhetett oda, kíváncsian kezdtem el bontogatni. Az ember néha lomtalanításkor is találhat kincset – gondoltam, miközben felnyitottam a ragasztást egy késsel.

Könyvekkel, albumokkal volt tele, de nem az én könyveim voltak. Találomra kivettem néhányat, belelapoztam egyikbe-másikba. Fotóalbumok, verseskötetek, egy esszégyűjtemény, novellák… Nem tűntek ismerősnek. Biztosan Alexandra felejtette itt őket – futott át az agyamon, amikor elkezdem visszarámolni. – Majd visszaadom neki.
Aztán megállt a kezem a levegőben, ahogy megakadt a szemem az egyik antológia szerzőjén: Takács Alexandra. Felemeltem egy következő kötetet: Tánczos Andrea. Majd egy másikat: Tóth Adél. Tátrai Anita. Tenkes Anett. Aztán Takács Andrea, Tánczos Alexandra, Tóth Anita. Döbbenten lapoztam fel újra a könyveket, beleolvastam a versekbe, nézegettem a fotókat, a nyomatokat. És mindegyikben Alexandrát láttam, az álnevek nem tudták elrejteni a személyiségét előlem.

Visszapakoltam a könyveket a dobozba, és egy pillanatig komolyan elgondolkodtam azon, hogy kidobom őket, aztán visszatoltam inkább az egészet a polc alá.

***

Jó ideig távol tartottam magam mindenféle kulturális rendezvénytől, őszintén szólva attól tartottam, hogy összefutok Alexandrával. Aztán pár hónap alatt elmúlt ez a különös paranoiám, és nyugodtan éltem tovább az életemet, mintha mi sem történt volna.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elfelejtettem őt, nem egyszer kaptam magam azon, hogy valamelyik dalt dúdolom, amit ő írt. A dobozt a könyvekkel elővettem a gardróbból, és a köteteket kiraktam a polcomra, sőt, nagy részét el is olvastam. Jó írások voltak, bár ez nem lepett meg, Szenvedélyesek, őszinték, tiszták; minden sallangtól és póztól mentesek. Alexandra minden művébe belerakott egy darabot magából.

Nem akartam már kisöpörni őt az életemből, sőt, ahogy múlt az idő, megszépültek a vele töltött percek emlékei, a harag, a féltékeny sértődöttség feloldódott az idő végtelen tengerében.

***

Körülbelül két hete történt, hogy elmentem egy amatőr színjátszó-csoport előadására. A Pinceszínházban játszották – újra megnyílt azóta, hogy valami idétlen nevű performansz-művész miatt lezárták pár hónapra az egészet. Érdekes darabnak ígérkezett, néhány ismerősöm, akik látták már, mindenáron győzködtek, hogy nézzem meg, hát beadtam a derekam. Főleg egy Juci nevű lány miatt, akivel akkoriban szerveztünk néhány közös programot – szigorúan baráti alapon, de én bíztam benne, hogy több is lesz ennél.
Bevallom, nem lepődtem meg, amikor felfedeztem Alexandrát a színpadon. Ugyanúgy játszott, mint akkoriban, mikor együtt voltunk: élte a szerepét, mintha arra a két órára átlényegült volna azzá a karakterré, akit megformált. Néha féltem attól, hogy amikor lejön a színpadról, már nem Alexandrát kapom vissza, hanem azt a nőt, akivé a darab kedvéért változott. Egy idősebb nőt játszott, valakinek az anyját, már nem emlékszem pontosan.

Az sem okozott nagy megrázkódtatást, amikor az előadás végén Tömördi Annaként mutatták be, jobban furcsálltam volna, ha a Tóth Alexandra nevet hallom. Mialatt a nézőtéren zúgott a taps, elnézést kértem Jucitól, és kislisszoltam a helyiségből, aztán a folyosón ácsorgó jegyszedő mögött hátraosontam az öltözőkhöz vezető folyosókra.
Várakoztam a kihalt, sötét, és kissé hűvös helyiségben, aztán lassan emberek kezdtek szállingózni, a színészek siettek az öltözők felé. Alexandra egy másik lánnyal beszélgetve jött, talán észre sem vett volna, ha nem szólok rá.

- Szia! – köszönt vissza meglepetten, aztán a barátnőjére nézett, aki egy mosollyal magunkra hagyott bennünket. – Nem gondoltam volna, hogy találkozunk. – Zavarban volt, láttam rajta, ahogy idegesen babrál a szoknyája szélével.
- Igazság szerint én sem, csak eljöttem erre az előadásra, és megláttalak… Szóval, mi van veled?
- Nem sok – vállat vont, aztán közelebb lépett, vissza kellett fognom magam, hogy ne hőköljek hátra a váratlan mozdulattól. – Csak nézz rám.

Hunyorogva ránéztem – a kétméterenként vibráló neoncsövek természetellenes fényében tanulmányoztam pár pillanatig az arcát. Időbe telt, míg felfogtam, nem sminket látok. A hajában a szürke szálak, a ráncok az arcán, és főleg a szeme körül – valódiak voltak.
- De… Mi történt veled? – Felemeltem a kezem, és megérintettem az arcát. Száraz, élettelen volt a bőre, úgy éreztem, gyűrött papírt simogatok.
- Semmi. Csak én meg a kis hóbortjaim. – Halkan beszélt, nem volt benne semmi szemrehányás, semmi gúny, csak valami fáradt belenyugvást hallottam ki a hangjából. – Azért örülök, hogy láttalak, de ha nem haragszol, most mennem kell. – Közelebb hajolt, és adott egy puszit az arcomra. Furcsa, száraz levendulaillata volt, olyasféle, amit idős emberek szekrényében érezni, és nekem mindig a közelgő halált juttatta eszembe. Aztán elindult ő is a társai után.
- Látlak még? – szóltam utána, mikor már majdnem eltűnt a folyosó végén nyíló ajtó mögött.
- Nem, nem hiszem.
Nem fordult vissza, bement az öltözőbe, magamra hagyott a fejemben zakatoló kérdésekkel.

***

Azóta hallottam még róla párszor. Egy verseskötetet dedikált, akusztikus gitárcsoportjával fellépett a helyi művelődési házban, egy fiatal festőművész kiállításán ő mondta a nyitóbeszédet.
Soha nem mentem el, hogy lássam őt, hogy megbizonyosodjam, tényleg róla van szó. Féltem attól, amit látnék. Számomra ő megmaradt olyannak, ahogy a kocsmában énekelni láttam. Megmaradt nekem két betűnek, ami mindig őt juttatja eszembe azóta is.
T. A.

Cohors Scriptorium


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.