LFG.HU

Noah
novellaCimkek

Az ablak előtt elsuhanó táj, a világra szakadó éjszaka karcos ölelése, a csendben didergő kicsiny házak békével töltötték el. Szerette nézni, ahogy a fák megbújnak a mély feketeségben, elrejtőzve az ideát élők szeme elől. Gyönyörködött a fekete minden tónusában, minden árnyalat oly csodásan különböző volt a számára. A sötétség színeit elképesztő finomsággal tudta megkülönböztetni. Nem szerette az út mellett felvillanó lámpákat. Fényüknél a látvány fájdalmasan élessé merevedett, megtörve az éjszaka puha feketeségét.
Odakint mindenütt hó csillogott, de az égbolt tiszta volt és koromsötét. Úgy tetszett, semmi sem mozdul, csak a busz robog egy végtelenbe vesző, s talán valóban végtelen úton. A világ megdermedt odakint.

Figyelte a tovatűnő tájat, és hallgatta a mellette beszélgetőket, a viháncoló gyerekeket a háta mögött, a halk, kivehetetlen szövegű zenét a vezetőfülke felől. Eddig még sosem hallotta, csupán látta a szavakat. Egy pillanatra maga is beleolvadt ebbe a kellemes elegybe; hagyta, hogy átjárja a hétköznapok egyszerű melegsége, aztán a szeme előtt elfutó táj képe lassan elhomályosult, és meglátta az ablaküvegről rámeredő arcot. A szemébe nézett, akárcsak ő. Jól ismerte már a tükrökből. Huszonnégy éve minden tükörből ez az arc nézett vissza rá. Gyűlölte. De most olyan másnak tűnt: megszeppentnek és gyámoltalannak. Már nem érezte azt a fojtó elnyomást, amit eddig minden alkalommal. Elválasztotta tőle a tekintetét, elmosolyodott, aztán elégedetten sóhajtott és hátradőlt. Többé már nem érdekelte.

Sean már gyereknek is elég különc volt. Míg minden átlagos nyolcéves békát meg cserebogarat boncolt, gyújtogatott, vagy rosszabb esetben kómaszerű állapotban vegetált a tévé előtt, ő leült a szobájában és gondolkodott. De egyvalamiben azért mégiscsak hasonlított a többiekre: mint minden átlagos nyolcéves, ő is zavarba ejtő kérdéseket tudott feltenni a szüleinek. Nem olyanokat, hogy Morris bácsi mit keresett Jessica néni szoknyája alatt, hanem inkább olyasféléket, hogy hová tűnnek az álmok, amikor reggel felébredünk.
Amikor átélte élete első déjá vu élményét, meg volt róla győződve, hogy látnok. A következő néhány alkalom pedig minden kétséget kizáróan megerősítette ebben a hitben. Sokáig nem mondta el senkinek. Ez volt az ő hatalmas titka. Néha megpróbált tárgyakat is mozgatni a puszta akaratával, de az nem ment neki, úgyhogy inkább letett róla. Nem bánta igazán, hiszen ott volt az ő nagy titka.

Egy nap aztán, amikor eső után gátakat meg csatornákat építettek a többi gyerekkel a játszótéri pocsolyáknál, valahogy szóba került a dolog. Kiderült, hogy ilyet már szinte mindenki érzett – még az a lüke Isaac is. Egy világ omlott össze benne. Hirtelen megint csak egy lett a többiek közül. A nagy titok, az a fantasztikus érzés, hogy különleges, semmivé foszlott. Legbelül mégsem tudta elhinni, hogy így van, hogy csak egy a többi gyerek közül, akik állandóan hülyeségekről beszélnek és akik, ha felnőnek, biztosan ugyanolyan unalmasak lesznek, mint a szüleik, vagy az ő szülei.
Aznap este, miután fogat mosott, felnézett és hosszan bámulta a tükörképét. A gondolatok lassan mind áthömpölyögtek a fején, aztán fáradtan ülepedtek le valahol a tudata mélyén. Harag, csalódottság, üresség. Már csak bambult. Nézte a tükörképe szemét és nem gondolt semmire. És akkor hirtelen történt valami. A kép a tükör másik oldalán elkezdett változni. Sean nagyon megijedt. Rémülten hőkölt hátra, de úgy tűnt, az ijedelem által felrázott gondolatok elkergették a furcsa képeket. A tükörből pedig ismét csak ő nézett vissza.

Egész este a történteken járt az esze. Elképzelése sem volt róla, vajon mit láthatott, elmondani meg végképp nem akarta senkinek, okulva a korábbi esetből. Inkább titokban tartotta. De ez a titok valahogy másmilyen volt, mint az előző. Igaz, néha attól is a hideg futkosott a hátán, amikor jött az az érzés, ő pedig csak meredten figyelt és egyszerűen tudta, hogy a többiek mit fognak csinálni vagy mondani, mert emlékezett rá. Sosem tartott tovább pár pillanatnál, de amikor már tudatosan odafigyelt, egészen hátborzongató tudott lenni. Ez viszont nem furcsa volt, hanem félelmetes, és képtelen volt rájönni, mi célja lehet.
Másnap elvitték Eliza nénihez. Ő vigyázott rá, amíg a szülei vissza nem értek Bristolból. Eliza néni kedves idősödő hölgy volt, bár a háta mögött sokan megmosolyogták a rigolyái miatt. A babonák legtöbbjéről, amikben ő szentül hitt, még csak nem is hallott senki. Néhányan úgy gondolták, ő maga találja ki őket.
Sean már hetek óta várta ezt a napot. Nagyon szerette a nénikéjét, ő valahogy mindig ráért vele beszélgetni, és nála lehetett mindenféle érdekes dolgot csinálni. Amikor odaértek, Eliza néni épp lekvárt főzött – lent a pincében meg pálinkát, de erről nem szabadott beszélni senkinek.

Ebéd után elmentek a nyugdíjas klubba. Sokkal szórakoztatóbb dolog volt, mint elsőre gondolná az ember. Sean megtanult bingót játszani, bridge-elni, pókerezni, és egy délután alatt több disznó viccet hallott, mint utána huszonnégy éves koráig összesen.
Estére teljesen elfáradt. Még beszélgettek egy darabig a konyhában, aztán Eliza néni nekiállt tejet melegíteni. Nála ez amolyan kötelező program volt lefekvés előtt: tejet melegített, kilencszer megforgatott egy nagy rézkulcsot az asztalon, sót szórt a lábtörlő alá, utána a verandán csöpögtetett egy kis viaszt a tenyerébe, ráköpött hármat, aztán összegyúrta és elhajította. Egyszer régebben elmondta, hogy mindez pontosan mire is jó, de Sean már nem igazán emlékezett rá. Eliza néni bolondos hókuszpókuszai mégis valahogy mindig határtalanul megnyugtatták. Eszébe se jutott, hogy bármi rossz történhet.

Amíg Eliza néni a konyhában szöszmötölt, ő lerúgta a cipőjét odakint és keresett magának egy papucsot a szekrényben. Amikor felnézett a nagy fakeretes tükörre a félhomályos előszobában, eszébe jutott az előző este. Felegyenesedett és a tükörképét figyelte. Elhatározta, hogy most – történjen bármi – megvárja, mi lesz. Ugyanúgy szembe bámult magával, mint az elmúlt este. Elhessegetett minden gondolatot, és megpróbált szinte átnézni a tükörből rá meredő szemeken. Most jött rá, hogy talán azokat a könyveket is valahogy így kell nézni, ahol mindenféle kusza ábrákba lehet belelátni valami egészen mást. Az sosem sikerült neki, pedig sokszor már majd kifolyt a szeme, annyira akarta. Kezdte azt hinni, hogy ezzel is így lesz, amikor lassan kezdtek átrendeződni az árnyékok az arcán a tükörben, vagyis igazából a vonásaival együtt változtak. Nem állapodtak meg, minél tovább figyelte, egyre másabb ábrázatok tűntek fel, rémisztőbbnél rémisztőbbek, bár inkább tűnt olyannak, mintha egyetlen arc vonaglana csak tehetetlenül. Érezte, hogy feláll a szőr a karján a félelemtől és már egészen kiverte a forró veríték, mikor hirtelen Eliza néni lépett mögé. Megfogta a vállát és maga felé pördítette Seant.
- Mit művelsz, te gyerek? – kérdezte félig feddően, félig aggodalmasan.
- Én csak…
- Nem szabad ilyen sokáig a szemükbe nézni! – ingatta a fejét.
Sean először meglepődött, hogy Eliza néni tudja, valójában mit is csinált, aztán már kezdett volna kibontakozni benne a csalódottság, hogy újabb mindenki által ismert titkot őrizgetett, de végül a kíváncsiság erőt vett rajta.
- Miért nem? – kérdezte.
Eliza néni megborzolta Sean bozontos haját, elmosolyodott és egy bögre langyos tejet nyomott a fiúcska kezébe.
- Egyszerűen nem szabad. Nem szeretik, tudod?
- De kik, kik ezek?
- Ők laknak a tükör másik oldalán – magyarázta Eliza néni. Letelepedett a kanapéra és az ölébe húzott egy kockás pokrócot.
Sean is bevackolta magát a kanapé süppedős párnái közé és nagyot kortyolt a bögréből.
- Azt mondod, a tükör másik oldalán laknak? – kérdezte. Eliza néni méltóságteljesen bólintott. – Akkor ugyanazt csinálják, mint mi?
- Majdnem.
- Hogyhogy? – pislogott nagyokat Sean. – Én még sosem láttam, hogy mást csináltak volna.
- Persze – mondta Eliza néni. – Mert olyankor sötét van. Sötétben nem látsz semmit a tükörben. Ők akkor élnek igazán. Amit a tükörben látsz, az nekik olyan, mintha álmodnák.
- De nem lehetne valahogy meglesni? – Eliza néni csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Sean kicsit csalódottan hörpintgette a tejet, aztán elgondolkodva nézett fel megint. – Miért nem szeretik? – kérdezte. – Mármint, ha sokáig a szemükbe nézek.
- Gondolkozz egy kicsit, Sean! – mosolyodott el Eliza néni, aztán megpaskolta a fiú arcát. – Tudod te azt magadtól is – mondta. – De most sipirc a kádba! Olyan szutykos vagy, mint egy kis bányászcsemete.

Rég volt már, majdnem húsz éve. Eliza néni azóta északra költözött, Sean pedig egészen el is felejtette az egészet. Eszébe sem jutott egészen tegnap estig. Odalépett az előszobatükör elé, és újra megpróbálta. Pontosan nem emlékezett rá, meddig nézte a vonagló arcot, de sokáig. Nagyon sokáig. Mikor magához tért, hirtelen nem látott semmit. Nagyon megrémült, de aztán egy kis idő múlva a szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. Egy üres szobában találta magát. A falak szürkék voltak és hidegek. Nem volt se ajtó, se ablak, csak szürke falak. Nem voltak se szagok, se hangok. Aztán hirtelen mintha látott volna valamit, valami derengést. Mögötte a szürkeségen képek futottak végig, havas táj és kicsiny házak sora. Egészen közel ment az egyik falhoz és akkor meglátta: az az arc olyan ismerős volt. Persze, hogy ismerős, hisz az a tekintet huszonnégy éve nézett vissza rá a tükörből. Most mégis valahogy egész másnak tűnt: magabiztosnak, elégedettnek. Egyenesen a szemébe nézett. Csak most értette meg, Eliza néni miért mondta azt annyi évvel ezelőtt: “Nem szabad ilyen sokáig a szemükbe nézni. Egyszerűen nem szabad. Nem szeretik, tudod?”

Csak most értette meg, miért. Fájt. Borzalmasan fájt, és nem tudott félrenézni. Aztán hirtelen vége lett. Nem nézte tovább az a tekintet a tükör másik oldaláról. Még látta, ahogy elmosolyodik, aztán elfordul és kényelmesen hátradől. A szoba megint üres lett, hideg és szürke.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához