LFG.HU

HammerTimeCafe
Mantis
novellaCimkek

Azok voltunk. Sehová sem tartozó, értéktelennek kikiáltott figurák, félbehagyott zsenialitások, árva ihlet-darabok. Mi voltunk a képtelenek.
A múzeum raktárában bújtunk el, itt senki nem zavart meg bennünket. Társaságunk hasonlóképpen szerény: sértődött festmények kis csoportja, akik ugyan teljesek és egészek, de mégsem elég szépek ahhoz, hogy a galériába kerüljenek. Persze így is irigyeik voltunk, hisz legalább megértek annyit, hogy egy művész befejezze őket. Csak néha tévedtek be közénk emberek. Ilyenkor egy új képet hoztak, vagy a már itt lévők között válogattak, és közben társalogtak azon a furcsa, mormogó hangjukon. Ha rajta is kaptak minket a raktárban, vagy éppen a galéria folyosóin csatangolva, akkor sem vehettek észre: fürgén becsusszantunk egy kép mögé, esetleg a kezükben szorongatott újság egyik oldalán bújtunk el. Volt hogy fel is lapoztak, és magukban furcsálkodtak azon, hogy mit keres egy bohóc a porszívóreklám sarkában, vagy a politikai hírek rovatban.
Jelenleg Lizivel ketten laktuk a poros, fénytelen szobát vagy egy tucat megszürkült alkotás társaságában. Dülöng nemrégiben hagyott ott bennünket. Óriási szerencséje volt: sikerült felkéredzkednie a Vigadalom-ra. Én akkor sok boldogságot kívántam neki, Lizi azonban csak ült a szoba sarkában, és nem szólt egy szót sem. Amikor Dülöng odalépett hozzá, hogy tőle is elköszönjön, felhúzta az orrát, besurrant a szekrény mögé, és nem jött elő akárhogy is kérleltük.
- Harrr…haragszik – hebegte Dülöng. Rosszul beszélt, hiszen részegnek festették, és ezért egy kicsit nehéz volt a felfogása is, de én kedveltem.
- Nem, biztos hogy nem – bíztattam – csak tudod, szeretne ő is egy képet magának. Majd meg fog látogatni, hidd el. Tudod, ő is sokszor kimegy a galériába. Látni fogod.
- T-t-tényleg nagy szerencse – Dülöng csuklott egyet – hogy odakintkaptamhelyet. Nagy szerencse – bamba mosollyal rázogatta a fejét, még ő maga sem hitte el – Tégedet azért szeretlek, Bandzsa.
Vigyorgott, egy kicsit eltántorodott bal felé aztán visszabillent, mint a bója a Tengeri vihar -no, és újra elém oldalazott.
- Szervusz – kezet fogtunk, a Szövetség-en sem csinálják jobban, és Dülöng elment, hogy elfoglalja az új helyét.

Lizi egy napig duzzogott a szekrény mögött, csak utána jött elő. A száját azonban még mindig dacosan összeszorította, és ha beszélgetni akartam vele, kurtán válaszolgatott.
Osztálytársak voltunk, a múzeum alagsorában gyakorló festőtanoncok óvatos próbálkozásai. Amikor elkészültem, egy darabig csak álltam bután a fehér vásznon, és arra gondoltam, hogy majd holnap festenek nekem egy színpadot, vagy egy egész színházat a hátam mögé. Álmodoztam egy cirkuszról, ne adj isten akrobatákról vagy porondmesterről, de nem történt semmi. A kis festők újra és újra fel- és lekapcsolták a lámpákat, megtöltötték a termet nevetésükkel, ecsetjeik lágyan sikló hangjával, de hozzám többé már nem nyúltak. Egy hét után már egy rét, vagy néhány fa is elég lett volna nekem, de többet egy vonást sem húztak mellém. A sarokban odavetett fekete sor: Bohóc tanulmány.
Egyre szomorúbb lettem, majd egy nap megszólalt az alám fektetett tábla:
- Jól itt hagytak minket, mi?
Lizi alattam feküdt, persze ő így nem sokat látott az eseményekből, de a sötétben kuporogva is sejtette, hogy ebben a lehetetlen állapotban fejeztek be minket.
- Azt hiszem készen vagyunk – mondtam óvatosan.
- Készen… Na hiszen – hallottam, hogy eggyel lejjebb kényelmetlenül fészkelődik – Jaj istenem, szállj már le rólam! Meg sem tudok mozdulni, amíg rajtam fekszel.
Megmozdulni?
- Ööö… Én nem tudok mozogni. Tudod, állókép vagyok.
Csend.
- Nem lehetsz ilyen hülye – mondta egy perccel később – csak mássz le onnan. Nem vagyunk bekeretezve. Na gyerünk te tohonya, vonszold le magad, már teljesen elgémberedtem!
Könnyebb volt, mint gondoltam. Nem tartoztam ehhez az üres vászonhoz, sértődötten gondoltam arra, hogy nem is akarták, hogy oda tartozzam. Nem vagyok bohóc, csak egy bohóc tanulmánya. Lecsusszantam.
Lizi morogva kászálódott ki alulról.
- Na végre – kinyújtóztatta elgémberedett tagjait – még jó, hogy le tudtunk jönni. Bohóc tanulmány! Micsoda hülye név! Még csak az hiányozna, hogy így kiállítsanak minket.
- Nem hiszem, hogy ez a nevünk – mondtam – Szerintem nem is akartak kiállítani. A bohóc tanulmány biztosan nem név.
- Nem? – Lizi elgondolkodott, cseresznye ajkai kicsi o-vá húzódtak össze – Igazad lehet. Pedig valami név kellene.
Igazgatni kezdte a széles körgallérját, amitől úgy nézett ki, mintha a fejét egy tálcára helyezték volna. Végül összecsapta a kezét.
- Akkor válasszunk nevet magunknak!
- Azt nem lehet – vágtam közbe – A nevet, azt mástól kapjuk. Kell találnunk valakit, aki…
Lizi kék szemei elkerekedtek, ahogy rám nézett, aztán nevetni kezdett, még a térdét is csapkodta.
- Te bandzsa vagy!
- Tessék?
- Keresztbe áll a szemed! Hát ezért nem állítottak ki téged – kuncogott – Úgy nézel ki, mintha egyfolytában a hátad mögé akarnál lesni. Elnevezlek Bandzsának.
- Nem tetszik. Ne hívj engem így – kérleltem.
- Így foglak hívni, mert bandzsa vagy – öltötte ki a nyelvét – Gyerünk Bandzsa, most te adsz nekem nevet!
Dühös lettem, szívem szerint elneveztem volna tepsinek, a széles, rikítóan vörös szája miatt. Már majdnem odavágtam neki, hogy Tepsi lesz, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam úgy bántani, ahogy ő engem.
- Lizi.
Elhúzta a száját.
- Na, neked sincs túl nagy fantáziád! Esthajnalcsillag akartam lenni.
- Hát ha akarod…
Lizi türelmetlenül legyintett.
- Mindegy, már késő. Elneveztél, és kénytelen leszek ezt a hülye Lizit viselni, amíg élek. Ehh. Na menjünk innen, keressünk valami nyugodtabb helyet.
Így jutottunk a múzeum raktárába. Persze akár ki is mehettünk volna az emberek közé, de azt nem akarta egyikünk sem. Ott kint gyakran esik az eső, és ha nem találunk menedéket, egy pillanat alatt elmos minket. Ráadásul itt volt a múzeum galériája, tele gyönyörű, előkelő képekkel, akiket olyan szívesen nézegettem. Sokuk nem szívesen állt szóba velünk, a képtelenekkel, de voltak közöttük egészen barátságosak is.
Lizi találta ki, hogy próbáljunk meg felkéredzkedni valamelyikre. Ez egészen új dolog volt, nekem eszembe sem jutott volna. Ők annyira szépek, teljesek voltak, így nem is mertem arra gondolni, hogy egy félbehagyott képtelent maguk közé engednének. Lizi nem egyszer csúnyán összeveszett velük, ha elutasították. Fajankóknak, lusta pacáknak nevezte őket, akik csak bámulnak kifelé a keretükből, és nem is tudják milyen a világ az aranyozott négyzeten kívül. Legtöbbször kinevették, mire ő elrohant, és napokig ki sem tette a lábát a raktárból, hogy azután még nagyobb igyekezettel környékezzen meg másokat.

Szerettem a galériát, ahol a falakat szép, teljes képek töltötték be. A szép, teljes képek gyűjteménye – ezt jelenti a galéria. Ha Lizi jobb hangulatba került, akkor éjszakánként kézen fogva jártuk a félhomályos folyosókat (este takarékosságból kevesebb lámpát hagytak bekapcsolva), és sokáig beszélgettünk egy-egy kép előtt megállva. Azok olyankor nem is pörlekedtek velünk, hanem igyekeztek minél előnyösebb oldalukat megmutatni. Büszkén feszítettek páncéljukban a katonák, szenvedő mártírok próbálták arcukat a legőszintébb fájdalomba torzítani és gyermekek küldték felénk bájos mosolyukat. Lizi a sétánk végére mindig lecsendesedett, és amikor visszaértünk a raktárba, ő csak félrehúzódott az egyik sarokba, és csendbe burkolódzott. Tudtam hogy szomorú, de mindig igyekeztem ezekre a kis körutakra magammal csábítani. Jó volt vele együtt osonni a galéria termein keresztül, örömmel osztottuk el egymás között az elsuttogott szavakat.
Ha Lizi rosszkedvű volt, és nem jött velem, akkor egyedül indultam el. Pár percig toporogtam a cipőmmel kicsi mintákat rajzolgatva valamelyik sarok vastag porszőnyegébe, aztán kiböktem neki, hogy megnézem a képeket.
- Mész a szerelmedhez, mi? – Ó, mennyire utáltam, amikor így nézett rám, a cseresznye-mosoly pengeéle vágta a lelkemet, mint egy kés. Keresztbevetett lábával pattogó ütemben szurkálta a levegőt, mintha az ellenkezést akarná kipiszkálni belőlem. Motyogtam valamit, és kisurrantam a folyosóra.
Odakint rögtön nekiálltam, hogy rendbe tegyem magam: letörölgettem magamról a szürkés mázt, amivel a koszos raktár restaurálta a színeimet, és a falikútból óvatosan vízcseppeket csippentettem ki. Ezeket finoman elkenve magamon próbáltam élénkíteni megjelenésemet. Egy alkalommal még ahhoz is volt bátorságom, hogy a Kertész úr mosolya-ról egy csokor virágot elemeljek. Azóta elkerülöm azt a képet, mert Kertész úr rettenetesen megharagudott érte, és ha csak meglát, már dühöngeni is kezd. Miután elkészültem, izgatottan megindultam a négyes terem felé. Ha Lizivel voltam, akkor nem mentünk arra. Ő utálta Szépséget, azt mondta, hogy az csak egy arrogáns vázlat, akitől én is bambább vagyok, mint egyébként. Ez egy kicsit rosszul esett tőle.
Keresztülsiettem a kettes termen, és a rémülten ugrottam egyet, amikor az Angol tüzérszázad őrmestere megint pont a fülem mellett elsütötte a lába mellé festett mozsarat. A Párizsi kisasszonyok persze rögtön fölvihogtak ostoba fejhangjukon, és kacér pillantásokkal jutalmazták a daliás vitézt. Ha csak tehette, ez a félszínű mindig eljátszotta ezt az ostoba tréfát velem.
- Piszkozat! – kiabáltam neki dühösen, majd elszaladtam.

Mire elértem a Szépség termébe, már megnyugodtam egy kicsit, ekkor viszont a találkozás izgalma markolta össze a torkomat. Beóvakodtam a terembe, ahol egyetlen lágyfényű lámpa világított, az aranykeret szögletes glóriájába fogva Szépséget.
Reménytelenül csodáltam, néha megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, de csak szánakozva nézett rám, amitől nyomorultnak és kicsinek éreztem magam. Amikor virágot hoztam neki, az asztalára akartam tenni. Közelebb léptem, de ő elsápadt és elutasítóan megrezzent a keze. Soha nem szólalt meg. Szerelmes voltam, órákig, napokig tudtam volna ülni előtte, és nézni őt. Gyönyörködni fodros ruhájában, pici mosolyában, ami nem is hasonlított Lizi gonosz vigyorára. Egyszer-egyszer, amikor odakint hétágra sütött a nap, és hűs szellő lopakodott a raktárba, én elbújtam egy ócska állvány mögé. Lizi szúrós mosolyától így megmenekülve álmodoztam arról, hogy Szépség a képére enged.
Ha nem lett volna az a másik kép…
Mikor először láttam Szépséget, azt hittem, hogy az egész négyes terem ennek a csodálatos lénynek a szentélye. Sokáig álltam ott és bámultam őt, amikor elfogott valami megmagyarázhatatlan félelem. Körülnéztem, és pontosan vele szemben megláttam az Akasztott embert.
Halk kiáltás csúszott ki belőlem, a szám elé kaptam a kezem. A teremnek azon a részén nem voltak lámpák, a homályban egyetlen magányos kép bújt meg. Rajta bitó, amelyről üres fojtóhurok lógott várakozva.
- Nem volt ám mindig… Hikk… Üres – magyarázta nekünk Dülöng, miután visszamenekültem a raktárba, és elhadartam Lizinek meg neki a történteket – Csahak… Elszökött róla az Akasztott. Olyan csúnya volt, hogy mindenki borzadállyal nézte, és ezért… Ezért… Ezértelmenta képéről, nna. Egyszer már láttam.
Bizonytalanul megbillent, ám Lizivel elkaptuk, és újra egyenesbe állítottuk.
- Sokszor lehet hallani is. Ha elbújsz a falikárpit mögött, akkor… Hukk… Hallhatod, hogy csoszogva járja a folyosókat – Dülöng megborzongott, egy kicsit ingatta a fejét – Hörög, mert eltört a nyaka. Félemeletes, az bizony.
Ezek után mindig volt egy nagy adag félelem bennem, ha Szépséghez mentem. Noha ugyanúgy imádtam, gyakran pillantottam a hátam mögé, vagy füleltem félrebillentett fejjel, hogy nem hallom-e a lépteket, esetleg a rekedt zihálást. Soha nem láttam meg őt, ám egyszer mikor elszunyókáltam a nyolcas terem zsámolya alá rejtőzve, felbukkant. Kissé kábán ébredtem, és folytattam volna szendergésemet, de aztán rájöttem, hogy szabályos ütemben ismétlődő neszre riadtam.
Csosszanás, majd gurgulázó levegővétel hangja.
A félelemtől megdermedtem, nem mertem moccanni. Koszos cipő csúszott végig előttem a padlón, torz módon kicsavarodott bokával követte a másik láb. Hörrenések, a padlón vonszolt lábbelik hangja. Reszkettem, csak hosszú idő után mertem előbújni rejtekemből.

- Szóval jól megvagyunk – mondta nekem Falkavezér. Gyakran meglátogattam, mert ő kint volt a galériában a Farkasok-on, mégis szívesen szóba elegyedett a képtelenekkel is. Szerettem ezt a festményt, a tiszta behavazott tájat, amihez ha elég közel mentem, érezhettem a tél hideg illatát is. Mindenfelé farkasok voltak rajta, amint épp kergetőznek, vadásznak, vagy kettes-hármas csoportban összebújva melegítik egymást – Minden rendben van.
- Hallottam, hogy Sas felkerült hozzátok – hoztam szóba – Rendes tőletek, hogy felengedtétek a képre.
- Igen. Nos, igen – Falkavezér egy kicsit zavartnak tűnt – Tudod, jól mutat ott, azon a nagy fán.
Vakarózott egy sort, majd tekintetével végigpásztázta a többieket.
- Esetleg nem lenne még egy hely nálatok? – már nem bírtam tovább, muszáj volt előrukkolnom vele – Úgy értem nem foglalnék sok helyet, és tényleg nagyon jó kép a tiétek.
Falkavezér felsóhajtott.
- Nézd Bandzsa, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Semmi gond nincs veled, csak hát itt farkasok vannak. Az is a kép címe. Nem biztos, hogy illenél ide.
- Sas sem farkas – mondtam dacosan.
- Persze nem az, de ő jól passzol ide. Te meg… Veled sincs semmi baj, de tudod… Szóval ez egy farkasos kép.
- Az a baj, hogy bandzsa vagyok – mondtam halkan.
- Nem, ne értsd félre – Falkavezér megnyalta a fogait – Nem baj, hisz látod: annak ott hiányzik egy lába, annak meg rühes a bundája. Így is biztos találsz majd magadnak egy képet valahol. Például ott van a Nyomorékok, vagy az Örültek látomása. Miért nem kérdezed meg őket? Ott sokan hasonlítanak rád.
- Aha – mormoltam magam elé.
- Na, ne legyél már így elkeseredve. Ide eljöhetsz, amikor csak akarsz. Ha beszélgetni van kedved, vagy bármit.
- Jó.
- Tudod mit? Gyere el holnap. Mindenképpen gyere! – Falkavezér ezt már távozóban kiabálta vissza. Még néztem egy darabig a képet, majd elfordultam.
Lizi majdnem feldöntött, amikor elléptem a képtől. Úgy viharzott keresztül a termen, mint a Forgószél. Átcsusszant a raktár ajtaján, és ezzel el is tűnt a szemem elől. Utána siettem, hisz ilyenkor mindig szüksége volt valakire, akin kitöltheti a dühét.
- Mi baj van? – kérdeztem rögtön, ahogy besiklottam a küszöbön.
- Mi baj? – csattant fel – Hogy mi a baj? A sok ostoba vázlat, az a baj! Hülye radírtöltelékek!
Összefonta a karját, lábával türelmetlen ütemet dobolt. Én félve toporogtam előtte, nem igazán tudtam, mit kellene mondanom neki. Szerettem volna arról beszélni, hogy Falkavezérnek sem kellek, pedig ő a barátom, de Lizit az ilyesmi nem érdekelte. Rosszkedvű arccal elfordult. Csendben maradtam, láttam rajta hogy nem akar beszélni róla. Megindultam inkább az állvány felé, hogy egy kicsit ábrándozzam Szépségről.
- A Csók - mondta halkan – A Csók-nál voltam.
- A Csók? Ugyan, amiatt ne bánkódj – legyintettem, egy kicsit meg is könnyebbültem. Már azt hittem, hogy végre elhatározta magát, és megkérdezte a Körtánc lakóit. Tudtam, hogy szereti azt a képet, és biztosan nagyon összetört volna, ha ők is elutasítják. A Csók csak egy kicsi kép volt, rajta mindössze két összeérő arc profilja – Sokkal szebb képek is vannak, mint a Csók - vigasztaltam.
Lizi megperdült, szeme ijesztően megvillant.
- Gyere ide!
Nem mertem ellenkezni vele, mert nem akartam, hogy megint napokra eltűnjön a szekrény mögött.
- Érintsd az orrod az enyémhez! – mondta, és én engedelmeskedtem. Csendben álltam előtte, csak a beázott plafonról csepegő víz lusta koppanásai hallatszottak.
- Úgy emlékszem, hogy a szájukat is összenyomják – böktem ki gyorsan, mert néhány másodperc után már láttam azokban a kék szemekben az újra fellobbanó indulatot.
- Akkor csináld már, te mamlasz – förmedt rám Lizi türelmetlenül – Ez így semmire sem jó. És csukd be a szemed is, igen – idézett fel egy újabb részletet.
A szájához érintettem az enyémet és lehunytam a szemem. Vártam egy kicsit, majd óvatosan kilestem a szemhéjam alól. Lizi engem nézett.
- Ó, te! Te még ezt sem tudod rendesen csinálni, te ökör! – lépett hátra, majd keze meglendült és tenyere az arcomon csattant. Úgy, ahogy az Anya bánt-on látta. Otthagyott, eltűnt a szekrény mögött. Nem tudtam, hogy mi baja van. Tanácstalanul álltam a szoba közepén, azután megvontam a vállam, bekucorodtam az állvány mögé és Szépségre gondoltam.

Színes, bekeretezett álmok jutottak nekem aznap, ahol én is egy gyönyörű képen voltam. A szemem hibátlan, vonalaim határozottak, mégis kecsesek. Tökéletesen illettek a bálteremhez, amit mögém alkottak. Velem volt Szépség, örökké tartó keringőben kapaszkodott kezembe, mosolya az enyém.
Miután felébredtem, sokáig csak feküdtem a hátamon. Reménykedtem, hogy nem is álom volt ez, hanem egy emlék. Szerettem volna arra ébredni, hogy a képtelen létem nem volt több egy komisz látomásnál. Aludni akartam tovább, de odakint dörgött az ég, az eső dühösen verte a raktár tetejét. A beázott sarok alatt mostanra már nyilván kövér tócsa született, ami egyre csak tovább hízik.
Furcsamód nem hallottam a vízbe csapódó cseppek tocsogását, csak valami száraz puffanás jutott el a fülembe. Talán az emberek alátettek valamit. Kijöttem az állvány mögül, hogy a dolog végére járjak.
- Lizi!
Ő állt ott, szorosan összeszorított szájjal a szaporán bepergő esőcseppek alatt. Lába körül fekete paca terjengett, ahogy a behulló víz feloldotta színeit.
- Lizi mit csinálsz! Gyere ki onnan! Gyere ki onnan most azonnal! – odarohantam, de a halálos tócsa előtt meg kellett torpanom. Lizi pontosan a közepén állt.
- Istenem, kérlek! Gyere már ki onnan, fel fogsz oldódni! - kiabáltam őrülten. Miért, miért?
- Kérlek! – fogtam könyörgőre, de a rémülettől elfulladt a hangom. Egy csepp Lizi szemére hullott, kék könnypatakkal kimosva azt. Ahogy legördült az arcán, elmosódott csík kanyarodott végig rajta. Így soha de soha nem engedik fel egyik képre sem…
- Kérlek! Kérlek Lizi! Én bocsánatot kérek, mindenért! – észre sem vettem, hogy magam is a vízbe léptem. Cipőszín folt kezdett terjengeni a lábam körül – Haragudj rám, üss meg, csak gyere ki onnan!
Nem mozdult, az a vastag, eltúlzott vigyor még mindig ott éktelenkedett az arcán, maszatos pirossal a képére hasítva.
- Mindent úgy fogok csinálni, ahogy mondod, ígérem! Meg… Megtanulom a csókot neked, megtanulok táncolni, nem fogok félni a tüzértől és az akasztott embertől sem – fuldokló hangok, a halállal alkudozók szánalmas nyöszörgése – olyan leszek, amilyennek te akarsz, csak gyere ki onnan, könyörgöm!
Rámnézett, azzal a rettenetes félszemű pillantással, amit azóta sem tudok elfelejteni. A szája már csak egy szétfolyt torzó volt, de vonaglani kezdett: megrándult, és véres vízcseppeket köpve mindenfelé, Lizi felnevetett. Gurgulázva bugyborékolt a hangja, és rajtam végigvágott az iszonyat. Nem, nem mehet így el. Előrenyúltam, hogy kezemmel fogjam le azokat a szörnyeteg ajkakat. Ujjaim széttördelték feloldódó arcát, a sűrű lé elfolyt közöttük. Ajka pirosra festette kezeimet, majd Lizi mosolyával együtt azok is a tócsába olvadtak.

Nem tudom meddig maradtam ott, figyelve a szivárványos pocsolyát. Sírni akartam. Zokogni, ahogy a Bánat-on láttam, ahogy a Halott testvér-en láttam, ahogy az Elment-en láttam. Nem, mégsem. A saját könnyeimet akarom, úgy akarok sírni, ahogy a Magányos bohóc tanulmány, akinek elment a társa sír, de nekünk nincsenek könnyeink. Azok széthasítanák arcunkat, feloldva színeinket. Csak az emberek tudnak a könnyekkel élni.
Akkor ott megértettem, hogy Lizi miért ment el. Mert nekünk nincsenek könnyeink, nincsenek csókjaink. Színes árnyékai vagyunk egy óriási színpad előadóinak, kétdimenziós utánzatok, amik mindent csak mímelnek. Sosem tudunk olyanok lenni, mint ők. Képtelenek vagyunk rá.
Végigbicegtem a galérián, csonka karjaim sután lengtek mellettem. A négyes terembe mentem, de ezúttal nem Szépséget látogattam meg. Felkúsztam a falon és, felléptem az Akasztott ember- re. Senki nem volt rajta, és biztos voltam benne, hogy az Akasztott nem is fog visszatérni ide többé. Nem tudott szörnyeteg maradni a szépség mellett.
Lábamat a hurokba dugtam, elolvadt kezeim a hátam mögé rejtettem. Szépséget néztem, és tudtam, hogy most már örökké benne fogok gyönyörködni, mindent elfelejtve. Egyre csak őt néztem, arcomon Lizi mosolyával.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához