LFG.HU

Szalontai Tibor
novella

A dolog úgy négy évvel ezelőtt kezdődött, mikor a lottózóban egy négy-öt éves forma kisgyerek megbámulta és kibökte: “Szervusz mikulás bácsi”. Jót mosolygott rajta mindenki, neki meg szöget ütött a fejében. “Tényleg, ha már ilyen szép hófehérre tud megnőni a szakállam, miért ne lehetnék mikulás?” Aztán a tévében látta az első mikulás-szépségversenyt. Akkor elhatározta, hogy következő évben indulni fog. Szeptembertől növesztette a szakállát, sikerült rávennie a főnökét a szponzorálásra. Ez annyit jelentett, hogy céges kocsival mehetett Nyíregyházára és a puttonyra ráragasztotta a cég logóját. Még egy vacsorát is elszámolhatott volna, helyette azonban szaloncukrot vásárolt számlára. Mikulásruhát egy ismerőse szerzett, földig érőt, a télikabátra vette rá. Jól tette, mert egész nap a szabadban, a főtéren kellett magukat mórikálni. A gyereksereg nagyon aranyos volt. Milyen megilletődötten mondták neki a verseket! Azok a csillogó gyerekszemek! Hamar elfogyott az otthonról hozott szaloncukor, meg a szervezők által beszerzett bőséges utánpótlás is. A végén jobb híján ajándékképpen megengedte a gyerekeknek, hogy a szakállát cibálják.

Szóval jó szórakozás volt. Igaz, hogy a ruhája a leggyengébbek közül való, és a produkciója, egy mai mese sem aratott osztatlan sikert, de nem érezte, hogy lebőgött volna. A tizenegy fős mezőnyben a 6-7-dik helyen végzett, nem jutott be a döntőbe. Persze csakúgy, mint egy évvel előtte, egy nyíregyházi nyert. Végül is a mezőny fele helybéli volt, ezért nehéz lett volna bundára gyanakodni. Mindenesetre a győztes kétszemélyes, kéthetes tunéziai nyaralást nyert többek között. Úgy kalkulált, hogy ha a mezőny állandó, akkor talán tíz éven belül nagy esélye lehet egy ilyesfajta főnyereményre. Főleg, ha alaposan felkészül a versenyre.

A következő évben már augusztusban elkezdte növeszteni a szakállát és kitalált egy kaffa műsorszámot is. Két kiskrampusz is kellett hozzá, azok lettek volna a lánya meg annak osztálytársa. A gimnáziumban előadott “Macskák”-jelmez és macskamanikür (hosszú bajszok, szempillák filctollal), megfelelt volna krampusznak is, csak szarvacskák kellettek hozzá. Sikerült is szerezni, ahogyan profi télapóruhát is. Összejött ugyanis egy rendezvényszervező bété-vel, akik már évek óta vállaltak télapóskodást. Aztán a lányok lemondták a fellépést, így mégsem jutott el a mikulás-versenyre. Pedig már eltervezte, ha nyernek, odaadja a lányoknak a nyereményutazást.

Hanem arra végül is sikerült rábeszélnie a lányát, főleg a beígért fizetség hatására, hogy beszálljanak a bété mikulásprogramjába. Fellépésenként 2000+1000 Ft-ot kaszíroztak, plusz benzinpénzt. “Rénszarvasabrak”, ahogy a lánya nevezte. A három nap alatt bejártak vagy húsz helyet. Jártak luxusvillákban ahol minden gyereknek garzonnyi gyerekszobája volt, panellakásokban, ahol tucat unokatestvér meg szomszéd gyerek gyűlt össze télapót látni. A legmeghatóbb egy cigány család három éves mozgássérült kislánya és vidám rokonsága volt. Mekkorákat kacagtak a felhúzható, táncoló-gitározó kis műanyag télapó ketyerén! Az egyik asszonyság meg ötpercenként nekiszegezte a kérdést: “Mágá nem a Vízműnél dógozik víletlenül?” Ő meg csak röhögését visszafojtva lakonikusan ismételgette: “Nem asszonyom, én a lappföldi játékgyáramban dolgozom”.

A lánya meg volt elégedve, soha még ennyi zsebpénzt nem keresett, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Ezért bár egy évvel később sem indultak a mikulás versenyen, ismét bedolgoztak a bété-nek. Ekkor már júliustól nem borotválkozott. Soha olyan szép dús szakálla nem volt mint akkor, főleg, ha a sünifésűvel előrefelé borzolta. Abban az évben már nem a pénzért csinálta, inkább a lánya kedvéért, az egészet odaadta neki.
Az idén nem készült egyáltalán. A lánya már egyetemre jár, nem ér rá ilyesmikre. Meg aztán oda a “szán”, még tavasszal összetörte a kocsit, azóta is ott dekkol a karosszériás udvarában egy fóliával letakarva, nincsen pénze a javításra. Másfelől a nyáron munkahelyet váltott, nem akarta az új főnököket sokkolni a szakállmániájával, ezért csak egy amolyan illedelmes, havonta újranövesztett pofaszakálla volt éppen. Meg is beszélte idejekorán a bété-sekkel, hogy az idén ne számítsanak rá.

De a minap nagy meglepetésre egyik hölgyismerőse letámadta az utcán, hogy az unokájához mindenképpen el kell jönnie.
-De hát nincsen szakállam se. – próbált ellenkezni.
-Nem baj, jó lesz műszakáll is.
Megbeszélték hát, hogy majd e-mailban elküldi a hölgy a pontos címet, és az unoka szokásait (kedvenc mese, szót fogad-e, meg ilyesmik). Megegyeztek a tarifában is, három ezer forint.

Aztán befutott még két nagyon szíves megrendelés, aminek nem lehetett ellent mondani. Az egyik egy volt középiskolai osztálytárs, jól menő vállalkozó, a másik egy chat-es jóbarát, informatikus egy multinál. “Hm, háromszor háromezer forintból épp ki tudom fizetni a 8.700 Ft-os villanyszámlát, nem semmi.” – gondolta, és elindult beszerezni a mikulásruhát. Elbattyogott a Mikulás bétéhez, mint valami öreg halász az aranyhalhoz, és közölte legújabb kívánságát, hogy mégis csak kéne egy rend ruha, legalább egy délutánra. Sikerült kialkudnia a szombatot, délután kettőtől hatig.

Kilencezer forint, nagy dolog! Pillanatnyilag mindenképpen, minden fillér jól jön. Halvány gőze nem volt már hónapok óta, miből tudná a kocsit megcsináltatni. Körülbelül kétszázezer forintnyi munka lett volna rajta. Még a legnagyobb esélye, a pénz előteremtésére egy lottó ötös, úgy értve, minden más lehetőség kizárva. Persze ahhoz elég lenne egy lottó négyes is, másra nem is vágyakozott. Mosolyogva gondolt arra az interneten nemrég olvasott amatőr novellára, amiben a főhős hat milliárdot nyer a lottón, de a hatalmas összegre gondolván megfutamodik és elégeti a szelvényt. Még ilyen balekot! Nem létezik, ilyen nincs. Meg is fogadta magában, hogy az írást majd megmutatja a lottózóban dolgozó ismerősének. Vagy nevezzük inkább régi barátnak.

Régen jóbarátja volt, aztán összekaptak egy pénzösszegen. Ez még akkor történt, amikor tőzsdéztek, akkor az a millió nem is tűnt soknak, még a havi 6 %-os kamat sem. Aztán a tőzsde csillaga leáldozott, ő másfél év alatt gyakorlatilag kamatban kifizette az egész tőkét, aztán mikor elfogyott a pénze, közölte a barátjával, hogy sorry, örüljön annak, amit eddig megkapott. De a barátja nem akarta elhinni, hogy nincs több pénze, ezért perre vitte a dolgot. Na, azóta csak “volt” barátja. Hiába érvelt ő azzal, hogy az éven belüli kamatos kamattal cirka 80 % bőven uzsorakamatnak számít a piaci 20 %-hoz képest! A végén megítélték annak a felét, vagyis havi 3, évi 40 %-ot, valamint a késedelem után 20 %-ot. Úgyhogy azóta is tartozik kamatostul vagy öt-hatszázezer forinttal, bár azóta a srác rájött, hogy tényleg nincs pénze, és nem is zargatta ez miatt. Sőt, néha, ha összefutnak az utcán, vagy a lottózóban, már beszélgetni is szoktak.

Sokszor elgondolkodott azon, vajon ha nyerne a lottón, kifizetné a fiút, vagy inkább a pénzből viszonkeresetet indítana-e ellene? De azóta már ennél nagyobb méltánytalanságok is érték. Például most legutóbb, mikor végkielégítés nélkül tették ki a szűrét. Persze, mert két éve vállalkozóként kellett végeznie a munkát, mindketten jobban jártak így, ő is, meg a cég is. És a főnök hiába adta annak idején “úri becsületszavát”, hogy ez miatt semmi hátrány soha nem fogja érni, mikor erre most emlékeztette, az a képébe röhögött “Mehetsz a bíróságra” – mondta kárörvendően. Pedig annak idején együtt jártak általánosba meg napközibe.

Aztán most az autóval is hogyan járt. Van ugyanis rajta még vagy 300 ezer forint hitel, de úgy gondolta, az autó még törötten is ér legalább annyit, le is mondott róla, a törlesztésről is, úgy gondolta, pénz az ablakban és kész, vihetik a törött autót. Aztán most küldött a bank egy elszámolást a hátralékról, meg a tőkét megspékelték 100 ezer kötbérrel, 60 ezer plusz áfa költségtérítéssel meg valami 37 ezer intervenciós díjjal, szóval a 300-ból rögvest lett több mint 500 ezer, ehhez képest a barátja uzsorakamatja szinte gyerekjátéknak tűnt. Piszkos szemét rablóbanda! Még képesek és letiltatják a fizetéséből. Felhívta az ügyintézőt, váltottak néhány telefont, addig jutottak, hogy ha záros határidőn belül leperkálja a négyhavi hátralékot meg az intervenciós díjat, akkor visszaáll az eredeti állapot. Vagyis vagy most fizet 100 ezret és akkor marad a 300 ezres hitel, vagy végrehajtják 500 ezerre. Jó vicc, ha a kocsijavításra nincs 200 ezre, honnan vegyen most 100 ezret? Hiszen az új munkahelyéről így is kevesebbet visz haza, mint az előzőtől.

Mindezt az irodában, dec 5-én, pénteken kora délután monitorszünetben gondolta végig, miközben benézett a mailboxába, megjött-e a kisrácról a káderlap? Igen:
>Szia Tibor!
> A kisunokám neve Dávid Robika, 2 és fél éves.
> ügyesen mond verset, télapósat is, ha anya segít
> amire meg kell kérni, hogy fogadjon szót anyának és apának.
> A cím: Bérkocsis utca 17. II em 12.
> A lányom jelenleg kórházban van, ezért még további pontosítás kell, hogy
> kiengedik-e szombatig.

Éppen csörgött a mobilja.
- Halló, a télapóhoz van szerencsém?
- Igen tessék, itt Tibapó! – felelte, magában mosolyogva.
- Kovácsné Ági vagyok a gumistól, tudja tavaly maga hozta a műhelybe a csomagokat a srácoknak. Idén is kéne jönni, de most a keresztgyerekemhez, még óvodás.
- Hát, az idén nem igazán vállalnék… Hova kéne menni?
- A kertvárosba.
Basszus, az messze van.
- Tudja mit, inkább nem. Ne haragudjon
- Kár! Hát jó. Viszlát.

Délután a chat-es haver elhozta hozzá a gyerekeinek szánt ajándékokat. Piros zacskókban nyalánkságok, a kissrácnak labda, valami társasjáték, alig fért bele a puttonyba, meg egy játékpisztoly, a nagyobbacska leánykának összerakható barbie bababház meg egy könyv, valami lányregény. Lejegyzetelte a káderadatokat: szófogadás, mit szeret mit nem, barátok, kedvenc óvó- és tanítónők nevét. Rávezette a többméter hosszú, feltekert pauszpapírra. Ez volt a télapós műsora egyik fénypontja. A legtöbb gyereknek nagyon tetszett, ahogy a tekercset szétteríti és elkezdi rajta keresni az aktuális adatokat, amit a “gondos manók évközben feljegyeztek a télapó számára minden gyerekről”. Aztán rendszerint a papír visszatekercselését az apukákra bízta, ez is tetszett a gyerekeknek.

A másik kuncsaft is hívta, a volt osztálytárs. Megbeszélték, hogy szombat délután háromnegyed négyre kocsival érte jön, és utána, fél öt tájban elviszi a Bérkocsis utcai címre. A pisztolyos-barbies címet öt óra tájára ütemezte be. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen még a középső cím nincs is fixálva, hiszen a nagyi azt írta, majd még visszaszól. Írt neki egy sms-,t, hogy hÍvja vissza. Hamarosan meg is jött a mobil hívás.
- Szia Marika! Sikerült ruhát szereznem, szombaton este fél hatra kell visszavinnem , úgyhogy olyan fél öt körül tudnék hozzátok menni.
- Tibor gond van, ugyanis a lányom a pici babájával a fertőzőn van, kórházban. Most hét hetes a baba, és mindkettőjüknek ment a hasa, nem tudom, hogy lesz ebből holnapra hazaengedés, inkább el kéne halasztani a mikulást.
- Apja csak van annak a gyereknek! Elég, ha valaki van vele, sajnálatos, ha a nagyi meg az anyu, meg a kishugi éppen nem ér rá, de a fő a télapó, nem?
- Én is így gondolom, és mondtam is a lányomnak, de nem akarnak bonyodalmat.
- Nézdd Marika, te erősködtél, belementem, mert jó barátom vagy, ha hiszed, ha nem, másokat visszamondtam.
- Nagyon sajnálom, ez vis major…majd jövőre, ne haragudj.

Affenébe, ugrott a villanyszámla harmada. Most mit csináljon? Megpróbálta visszahívni azt a Kovácsnét, a gumistól. Tárcsázta a legutolsó hívás számát, de a banktól a kocsihiteles ügyintéző jelentkezett be. Persze, hisz még előtte ő telefonált. Ördögöt, véletlenül kitörölte volna a nő hívását? Most mi lesz? Na mindegy, akkor lesz hatezer. Monddmá’, több is veszett Mohácsnál.

Másnap délben elballagott a ruháért, szerencsére nem laktak messze, a harmadik utcában. Otthon derült ki, hogy a sapkát kifelejtették, irány vissza mikulássapkáért, rossz ómen. Nna meglett a mikulássapka is. Felpróbálta a vattaszakállat. Hú de melegít! De legalább nem lehet felismerni benne. De kár, hogy holnap lesz a “kétigenes” népszavazás, micsoda móka lett volna, mikulásruhában szavazni!

Közeledett az idő. Kipingálta a bajuszát meg a szemöldökét fehér temperával. Háromnegyed négy tájban csörgött a mobilja. Na ez az Imi lesz, az osztálytárs, biztos mondja, hogy mindjárt ideér, menjek le.
-Hello, itt Imi, szia Tibapó!
-Hello apuka, várnak már a gyerekek? Jön már az a “szán” értem?
-A szán az úton van, de egész másfelé. Sajnos közbejött valami, úgy döntöttünk, hogy egy osztrák síparadicsomban télapózunk, már közeledünk Salzkammerhez, csak nem tudtalak hívni, mert nem volt itt a hegyek között térerő. És ne haragudj, majd jövőre jó?
- Ugye ez csak vicc? Ezt nem teheted velem.
- El kellet volna, hogy téged is hozzalak? Hiszen azt mondtad a télapóruhát még ma vissza kell vinni…. Na jó, ez volt a vicc, de tényleg, nem jön most össze a dolog, mondom, kinn vagyunk Ausztriában.
- Cseszd meg Imi, már te vagy a második, aki ma visszamondja, akkor mi a fenének fenem én a bajszomat?
- Azt mondtad műszakáll lesz.
- A szakáll az mű, de a bajuszt most pingáltam hófehérre… Aztán vigyázzatok a sípályán, nehogy összeakadjatok egy rénszarvasszánnal.

Még egy jelenésnek annyi! Szemét vállalkozója, hogy akadna össze egy osztrák medvével a hegyen! A rosseb egye meg! Na mindegy, a harmadik helyre már csak becsületből is illik elmenni. Szép komótosan elkezdett öltözködni. A Mikulás ruha alá vett egy vastag pulóvert, felkötötte a vatta-szakállt, bepakolta a zsákba az ajándékokat: a társasjátákot, a pisztolyt, a babát, a könyvet meg a mikuláscsomagokat. Bármilyen lassan készülődött is, és ha tyúklépésben megy is a házig, ahol a chat-barát lakik, legalább 15-20 perccel öt előtt odaér. Nem is baj, essünk túl rajta minél előbb. Elgondolkodva ballagott az utcán. Gyerekek bámulták meg, egy kocsi rádudált, miközben a decemberi szürkületben kigyulladtak az utcai lámpák. Befordult a barátjáék utcájába. Odaért a házhoz. Felcsengetett a lakásukba, harmadik emelet három. A kaputelefon néma maradt, a lépcsőházi ajtó zárja sem berregett. Még egyszer becsöngetett. Semmi. Ejnye ha ez a cím is sztornó, az a világ legnagyobb pechje. Talán csak átmentek a szomszédba. Előhalászta a maskara alól a mobilját, életet lehelt belé és tárcsázta a házigazda mobilját.

- Ó Tibapó, jó, hogy hívsz, épp most akartalak felhívni, elindultál-e már?
- Itt vagyok a házatok előtt.- válaszolta balsejtelemmel.
- Ajjaj, de kár volt elindulni, nem vagyunk otthon. És egyhamar nem is leszünk, képzeld az apósomék eljöttek értünk, átvittek magukhoz, mint kiderült ők is szerveztek télapót, csak meglepetésnek szánták.
- Na és az ajándékok?
- Majd beugrom értük, addig csak nem romlanak meg. Ne haragudj, nem lehetett nekik nemet mondani.
- De mért nem szóltál előbb?
- Olyan hirtelen jött az egész, és azt hittem még otthon vagy, vagyis a másik helyen. És nem akartam zavarni
- De hát legalább egy SMS-t… -A végét már csak az éternek mondta, közben a túloldalon letették a kagylót, vagy megszakadt, vagy mi. Anyád! Még hogy nem akartál zavarni. Le se szartál, eszedbe sem jutottam. Na így vállaljon az ember karitatív fellépést újgazdagéknál! A villanyszámla meg elnapolva.

Csalódottan bandukolt hazafelé. Hej, ilyen a szegény ember szerencséje! Még azt a keveset is sajnálja tőle a sors. Nincs igazság! Ezek ott mind dőzsölnek, eszükbe sem jut, hogy cserbenhagyták egy barátjukat. Barát? Balfácán. Egy sztornó mikulás!

Éppen a lottózó mellett haladt el. Futólag eszébe jutott, hogy a szelvényeket idejekorán, már tegnapelőtt feldobta. A lottózó teljesen üres volt, talán már be is zárt, hisz mindjárt fél hat, csak a pénztárost látta belül a napi bevételt számolni. Ilyenkor, a húzás előtti órákban milyen jókat szokott álmodozni arról, mire költené a nyereményt. Ezekben az órákban az a legnagyszerűbb, hogy ilyenkor még megvan az esély. Bármelyik szombaton megtörténhet a csoda. Legalább egy négyesre, néhány százezer forintra. Most elég lenne másfélszáz is. A kocsihitelre meg a rezsi számlákra. Hirtelen megtorpant. Hiszen itt van a pénz, csak be kell menni érte! A helyiség kihalt, a pénz a pulton, senki nem ismeri fel ebben a hacukában, a nagyszakállal, és itt a puttonyban egy megszólalásig élethű játékpisztoly!

Szinte egy szemvillanás alatt eldöntötte, csak azért is megszerzi a mikuláspénzt. A sorozatos cserbenhagyás miatti felháborodása felülkerekedett becsületes gyávaságán. Gyorsan előhalászta a zsákból a pisztolyt, kitépte a celofáncsomagolásból. Benyitott a helyiségbe és a pisztolyt előreszegezve félhangosan eldörmögte magát:
- Ide a pénzt, de gyorsan! Ez egy rablás! – volt annyi lélekjelenléte, hogy a hangját elváltoztassa.

Az ügyintéző csodálkozva meredt rá. És ő csodálkozva ismerte fel benne volt barátját. Vajon ráismert? Remélte, hogy nem. Intett a pisztollyal, hogy szedje össze a pulton heverő bankókat. Amaz komótosan elkezdte összeszedni a pénzeket. Kikapta a kezéből, remegve hajította a puttonyba. Első tapintásra olyan 100-200 ezer Ft között lehetett. Elég is, gyorsan el innen. Lassan, a pisztolyt a másikra szegezve elkezdett hátrálni. A pénztáros lenyúlt a fiókba, ő odarohant, a pisztollyal hadonászva hadarta:
- Csak semmi meggondolatlan mozdulatot!
- Van itt még egy köteg pénz. – mondta a pénztáros és kivett a fiókból egy papírszalaggal átkötött, lepecsételt pénzköteget, félmillió vagy egymillió lehetett, nem látta rendesen, milyen címlet.
- Nem kell! Tedd vissza! – Amaz elcsodálkozott, tanácstalanul tartotta a pénzt.
- Azt mondtam tedd vissza, a kurva életbe, tedd már el! – ripakodott rá, és közben már menekült. El innen! Kirohant a lottózóból. Megpróbált természetesen lassan mozogni. Szerencsére itt egy sarok, azon túl gyorsabban szaporázhatta lépteit, még egy sarok és már be is fordult a saját lépcsőházukba. Istennek hála, amíg felért a lifttel, senkivel nem találkozott. Otthon gyorsan letépte magáról a télapó ruhát, lemosta a festéket. Megszámolta a pénzt 159 ezer forint és némi apró. Éppen elég. Becsomagolta a maskarát, volt félórája, hogy visszavigye.

Na, Raszkolnyikov, most mi lesz? Ez már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Pont a Tamás volt ott, a rohadt életbe! Vajon felismerte? Ha elfogadja azt a köteget, az pont elég lett volna neki megadni a tartozást. Lehet, hogy a Tamás megtartja magának? Lehet, hogy éppen ezért nem fogja feladni? Nem, talán mégsem ismerte fel, úgy látszott, hogy, nagyon be van tojva. De úgyis elkapják, az ilyen pancserokat mindig elkapják. Ha mást nem is, elég, ha annyit mond, télapóruhát viselt a rabló. Hamar idetalálnak. Úristen, alibi kéne, de gyorsan. Visszavette az óráját 20 perccel, azt tervezte, majd amikor visszaadja a ruhát, látványosan ránéz az órára, és kimondja, hogy időben hozta vissza. Ez talán jó lesz alibinek.

Minél előbb be kell fizetni a csekkeket. De a posta csak hétfőn nyit, addig még két nap, vagyis másfél. Úristen csak mielőtt jönnek érte, legalább a csekkeket legyen ideje befizetni.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához