LFG.HU

Quarron
ismertetőCimkek

(Figyelem! Spoilerveszély!)
Zhang Yimou a Hős után elhatározta, hogy olyan, de mégolyanabb filmet készít, ki tudja, hátha sosem elég az ízfokozókból, a modern wuxiára hirtelen vevővé váló nagyvilágnak. A Repülő tőrök klánja valóban szebb is, drágább is, látványosabb is, meg hát üresebb is. Úgy tűnik nem George Lucas az egyetlen rendező, aki nem érti, a több nem feltétlenül jobb is, és nincs az a látvány, amitől a néző nem csömörlik meg egy idő után, ha nem kap mellé szépen mesélt mesét.

Öt évvel ezelőtt kisebb filmtörténeti lépés volt, amikor a kínai wuxia sikeresen betört a nemzetközi filmpiacra Ang Lee Tigris és sárkány című filmjével. Ez volt az első olyan nem amerikai film, melyet nem csak legjobb idegen nyelvű film kategóriában jelöltek, hanem a legjobb film kategóriában is sikeresen veszélyeztette a Gladiátor nyerési esélyeit.
A Tigris és sárkány ügyesen használta fel a modern filmipar technológiai vívmányait, hogy a kínai mitologikus hősfantasy kitörjön a művészmozikból, a videotékák alsó polcairól és nem utolsósorban saját, elszigetelt, ámbár óriási kultúrköréből. A honkongi akciófilmekből és akciósztárokból, divatos effektusokból és egy addig és azóta sem olyan sikeres rendezőből gyúrt film óriási sikert aratott, ráadásul méltán. A Tigris és sárkány ugyanis érthető volt a nem kínai néző számára is. Elképesztő szépséggel és összetettséggel festett jelenetei, szédítő harci táncai és történetvezetése, de még a színészi játék is nemzetközi piacra volt kihegyezve. S noha az európai szemnek néhol így is kicsit különös ritmusú, de tagadhatatlanul varázslatos és vonzóan kínai ízű, és mint egy ismerősöm megjegyezte “megnyugtató” volt. Megszületett a modern wuxia, amely mindössze annyiban tér el elődjeitől, hogy a történet egyszerűbb ám összefogottabb, a látvány pedig végre minőségi lett, az elképzelések szintjén túl is.
A tajvani Tigris és sárkány sikerén felbuzdulva a Kínai Népköztársaság elhatározta, hogy ő még jobbra képes, és leghíresebb és a rendszerhez ezzel (látszólag?) megtérő rendezőjét Zhang Yimou-t szabadította rá a műfajra. Ha valaki látta a Hőst, tudja, miről beszélek. A film végi nagy tanulság, sokat elárul a főszponzor világnézetéről, és a Hős még ennek ellenére is remek film, mert az összecsengés csak jól időzített véletlen, nem pedig arcátlan hazugság.
Ang Lee és a tajvaniak tehát megmutatták, az utat és Zhang Yimou rendező már többé-kevésbé kész receptből dolgozhatott a Hősön, amely eredeti történetmesélésével és lélegzetelállító színeivel a következő mérföldkő volt. Nem véletlenül ezzel a két filmmel hozták párhuzamba a reklámok a Repülő tőrök klánját. Ang Lee neve valahogy kiszorult a kampányból, Zhang Yimou-t pedig a műfaj királyaként állították be, noha a dicsőség csak félig az övé. Nem szabad elfeledni, hogy Yimou filmje, a Hős, pontosan különlegessége miatt koránt sem tűnik olyan könnyen megismételhetőnek, mit a nyitottabb Tigris és sárkány. Yimou valahová a kettő stílus és látványvilága közé szándékozta betűzni a Repülő tőrök klánját.
A filmet nézve, úgy tűnik a rendező és a közönség mást-mást szertett a Hősben, és Yimou a saját kedvenc elemeit vitte át megsokszorozva új filmjébe. A Tőrökből éppen azok a részek maradtak ki, amik a Hőst élvezhetővé tették, a rengeteg pátosz és szélfútta selyem ellenére is, amikből viszont jutott belé bőven.

A káprázatosan színes (a hős után túlságosan is változatos) látványvilág mellett a történetet meglehetősen gyengén sikerült elmesélni. A helyszín kevés és unalmas. A film négyötöde különböző erdőkben játszódik, a maradék rész egy mezőn és egy pagodában. A képi világ folyamatosan úgy érezteti velünk, hogy túl közel vagyunk, túlságosan be vagyunk zárva. Folyamatosan a fák között, vagy éppen harcosok nyomasztó gyűrűjében. Túl közel a szerelemhez, túl közel a harchoz. Olyan mintha a néző folyton ott lihegne a hősök arcában és harcában, egy pillanatra sem engedve át őket egymásnak. Ezeknek a közeli képeknek a sűrű váltakozása tökéletesen hiteltelenné teszi a látványos harcokat és az érzelmeket is. A varázslat és természetes ügyesség nincs alaposan összedolgozva, hol ezt látjuk, hol azt. Nem kerülhetünk biztonságos távolba a küzdő felektől, nem gyönyörködhetünk bennük elég ideig, nem csodálhatjuk az ügyességüket. Máris valami még nagyszerűbb, még drámaibb következik, és ez unalmassá ugyan nem, de igen fárasztóvá válik. Hiába a szép Zhang Ziyi még szebb mozgása, elvész az effektek és az értelmetlen vágások tömkelegében. Miért hónapokig tanulni a híres visszhangtáncot, ha egy pillanatig sem élvezhetjük folytonosságát a folyton kapkodó vágásoktól, és az állandó lassításoktól? Elvész a mozgás szépsége, dinamizmusa és ez az egész filmre igaz. Elvész az egyhangú erdőkben egész Kína, a táj, a mese, az emberek, és a filozófiák is. Elfedik a speciális effektusok lehulló levelei. Ha nem mondanák el az elején, bizony nehéz lenne kitalálni, hogy a távolkelet mely sarkában vagyunk. Külön vicc az egészben, hogy stáblista végén kiderül, Kínában valahogy nem volt elég hely, és a film egy részét Ukrajnában vették fel. Valószínűleg azt a hegyvidéki lombhullató erdőt, amiben a film nagy része játszódik.
A film speciális effektusai roppant látványosak, ám nagyon szerencsétlenül adagoltak. Központ szerepük van itt a különböző repülő tőröknek, amik nagyon szépek, de nagyon hamar unalmassá válik, hogy a belassított képen a kamera folyton ráközelít, folyton forog körülötte. A folytonos lassítás éppen ezeknek a jeleneteknek a dinamizmusát vette el és tette egyhangúvá. A végén már egyáltalán nem akartam több lassítva szálló tört látni. Ezen kívül a harci jelentekben a speciális effektusok nem alkottak összhangot a mozgással, de legalább is a folyamatos közeli vágások nagyon hiteltelenné tették néhol, ami azonban az egész addig szépen felépített összképet tette tönkre.
A történet is nagyon zárt. Hiába zajlik nagy történelmi változások mentén, sőt hiába teszi hőseit a változások mozgatóivá, attól még csak zöld kardos katonák küzdenek zöld tőrös lányokkal egy zöld erdőben. Az élethalálharc oka nem válik elég nyilvánvalóvá. Fordulatok ugyan vannak benne, nem is akármilyenek, de igen ügyetlenül megkomponálva. Egyszerűbben szólva, amikor nem harcolnak, ott nagyon nehezen beszélgetnek. Egyedül a két szerelmes Mei és Szél (üdv a fordítónak a felemás fordításért) metaforikus párbeszédei gondolatébresztőek. Kettőjük kivégzéses jelenete pedig a film érzelmi csúcspontja, noha az alkotók egy más, későbbi jelenetsort szántak annak. Itt kerül felszínre, hogy a szükségszerűen beteljesedő végzeten egyedül a szerelem lehet úrrá.
A szereplők nagyon eltaláltak, ám a Mei-t alakító Zhang Ziyi és Szél-t alakító Takeshi Kaneshiro-n kívül túl statikusak, vagy túl jellegtelenek. Mintha csak díszlet lenne mindegyikük, vagy valami gép. Még az ügyesen nyitó harmadik főszereplő Andy Lau Tak Wan is elveszíti karaktere minden valódiságát a szerencsétlenül rendezett párbeszédek alatt. Külön csodálat illeti itt Zhang Ziyit, aki vak lányt alakítva úgy csinált végig több bonyolultan koreografált harci jelentet, hogy igazi vakhoz méltóan, egyszer sem nézett a pengéje után.
A modern wuxiában éppen az a legjobb, hogy miközben a nyugati közönség igényeit is szem előtt tartja, közben hamisíthatatlanul keleti is tud maradni, és éppen ezért tud újat nyújtani. Sajnos ilyen téren nyújtotta a legnagyobb csalódást a Repülő tőrök klánja. Valahol elvesztette hősfantasy mivoltát. Ha jól számolom, a Tigris és sárkányban négyen, a Hősben öten voltak a harc varázsos mesterei. A különlegesek, akiknek tetteitől az ég alatti sorsa függ. Szálló Hó és Törött Kard ketten vágták át magukat háromezer csin harcoson, de a Tang-dinasztia katonáival már nem bírnának. Ők ugyanis éppen olyan ügyesen közlekednek a bambuszerdők lombjai között, mint maga Li-mu Bai. Yimou azáltal, hogy mindent és mindenkit a varázslatosok világába emelt saját hőseit tette szánalmasan átlagossá. A harci jelenetek látványosabbak ugyan, de elvesztették minden bájukat. Olyan mintha a Csillagok háborújában mindenki jedi-lovag lenne.

A Tigris és sárkány, valamint a Hős harcosai saját lelkük ereje által röpködtek és váltak legyőzhetetlenné, birtokában voltak valami titkos diszciplínának. Szellemük és a világ összhangban van, amire Lee finomabban utalt, ahogy az erdő hullázó lombjai határozták meg a harc ritmusát, Yimou leplezetlenül, amikor Szálló Hó falevelekkel győzi le Holdat. A harc ezúttal üres mozgás csupán, önmagában nem képes a helyzeteket és a szereplőket olyan tökéletesen kifejezni, mint ahogy a Tigris és sárkányban, de legfőképp a Hősben történt. Rábízzák ezt a folytonosan közbevágott arcokra és gesztusokra, ezáltal hanyagolva el éppen a műfaj lényegét. A hősök és a világ lelkének rezdülései egyformák, mikro és makrokozmosz, elképesztő összhangban, mint amikor a harc a vízcseppek és a zene, együtt alkot szerves egészet (Hős). A Tőrök ilyet csak a legvégén, ott is csak különösebb elegancia nélkül tud felmutatni, amikor beteljesedik a szükségszerű végzet, és az addig színes tájra leesik a hó.
Az egész filmnek egyébként ez az utolsó negyed órája lenne a legélvezhetőbb, ha szegény Mei nem kelne fel újra és újra, már-már nevetségesen, szíve táján egy jókora tőrrel. A film szándékozott súlypontja is itt lenne, de sajnos túl későn és az előzményekért nem kárpótolva sikkad el, és válik kicsit önmaga paródiájává.
Mindezek ellenére a repülő tőrök klánja jó film, de nagy cécóval beharangozott célját, a Tigris és sárkány, valamint a Hős túlszárnyalását nem érte el, sőt, meg sem közelíti azokat. Aki viszont szereti a szép jelmezeket, a tragikus szerelmi történeteket, és a szép, erős színű tájakat, vagy csak a látványos akrobatikus harcot, annak tudom ajánlani, hiszen a film csodálatosan fényképezett és koreografált. Attól hogy Yimou ezúttal nem készített tökéletes filmet, még mindig több ez, mint egy teltházas popcornmozi.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához