LFG.HU

Cruzifix
novellaCimkek

1. rész.

- Önvallomások -

(Sorsok, ábrándok, félelmek – a főszereplők önmagukról)

A Vadász története.

Felesleges kérdés, hogy miért lettem rendőr, de ha valaki feltenné ezt a kérdést, minden bizonnyal csakis azt tudnám felelni, hogy kötelességtudatból. Persze ez legalább akkora hazugság lenne, mintha azt mondanám, én vagyok az USA elnöke, vagy netán a pápa.
De ez hosszú történet. Mondjam azt, hogy hülye voltam kalauznak? Azt mégsem mondhatom.

Mikor a világra jöttem, 1949 decemberében, apám Robertó Ridzo talán még azt is hihette, hogy nekem sikerül az, ami neki nem sikerült, megtalálom Amerikát. Apám, valamikor a 30-as években, gyerekként érkezett az államokba, a napfényes Calabriából. Kezdetben valami lepratelepen lakhatott kétszázad magával egy Cony-Islandi emigráns-táborba, NewYorkban. A bevándorlási hivatal jóvoltából került neki munka rövidesen. Zsákvarrás és cipősarkalás. Aztán persze elkerült a táborból és egy lerobbant házban lakhatott valahol a Brooklyn-híd lábánál. A háziak – egy kedves család – az érte felvehető filléres segélyért megengedték, hogy ott alhasson éjszakánként. Később, mikor a kikötőben kezdet melózni, keresetéből önállóságra is tellett. Egy dohos padlásszobát bérelt. Egy görög lányt vett feleségül, az anyámat.

Nekem igazán szép gyermekkorom volt. Mire tíz éves lettem már utáltam az egész nyűglődést. Láttam, a faterom úgy gályázik, majd beleszakad. Kora hajnaltól késő estig a dokkokban rakodott, húzta az igát, reszketet keze-lába. Éjszaka sem aludt, cipőket sarkalt alamizsnáért. A szomszéd nagymenő gengszter tele arannyal, a nagy luxus Lincolnból egy akkora csikket pöccint ki, hogy összeverekszenek érte a kölykök az utcán.
Ahol laktunk, a brooklyni Brownsville-ben, a gengszterek írták a törvényt. Mint minden kölyök a környéken, én is gengszter akartam lenni.
Volt a környékünkön egy Boksz-terem, Micky Coppola edzőterme. Oda kezdtem járni. Járt be néhány igazi tökös nagymenő is. Volt tehetségem a bunyóhoz. Az egyik nagymenő, egy bizonyos Puggy Feinstein, felfigyelt rám. Felkarolt, ő lett a menedzserem.

Ekkor 17 éves voltam. Puggy bevezetett a nagymenők közé, nekik bunyóztam. Eleinte minden szép volt és frankó. 1969-ben brooklyn kerületi bajnoka lettem. 20 évesen tele energiával és tervekkel, oldalamon a nagymenőkkel. Heti 200 dollárt vittem haza. Apám havi pénze ennél nem sokkal volt több, pedig tudtam, lop-csal, ahol csak tud.

Akkoriban ismertem meg az ex-nejemet, Samanthát. Éppen a Nagy mérkőzésre készültem, mikor találkoztunk. Ő pontosan tudta, mit akar az élettől és a férfiaktól. Kereste a nagymenők társaságát. Nekem meg, olyan csaj kellett, akivel meg lehet jelenni és ördög az ágyban. Így egymásra találtunk. Az első randin elmondtam, hogy Puggy embere vagyok, és ha minden jól megy, én leszek a következő WBA bajnok. Beültettem a vadonatúj sportkocsimba és drágábbnál drágább helyekre vittem. Természetesen ez megtette a hatását.
Már akkor kurva volt, csak fájt volna beismernem.

Aztán a nagy napon, a nagy meccs napján, -ami azt volt hivatott eldönteni, hogy ki bokszolhat a bajnoki övért – Puggy bemutatott Mr. Gigantera -nak. Tudtam róla, hogy ő az egyik legbefolyásosabb ember, akivel valaha is találkozhatok. Igazi nagyfőnök.
A Főnök azt akarta feküdjek le a harmadik menetben, ugyanis 100.000 dollárral fogadott az ellenfelemre. Persze én nemet mondtam, mire jól a képembe röhögött. Puggy azt mondta, vagy lefekszel a ringben, vagy ezek fektetnek le, de akkor többé nem kelsz fel.
Már az egész környék tudta, hogy tétmeccsem lesz. Az apám olyan büszke volt, hogy elsírta magát. Még az öltönytét is elvitte a szabóhoz igazításra, pedig soha előtte nem vette elő a szekrényből, mert a temetésére tartogatta. Akkor azonban elővette a legféltettebb kincsét, hogy abban jöjjön el a kisfia mérkőzésére. Tudtam, hogy nem fogok lefeküdni, mert nem fekhetek le, de Puggynak azt hazudtam, megteszem. Kibaszott ponyvaregény!

Már az első menet legelső pillanataiban padlóra küldtem a csávót, – megjegyzem később bajnok lett – majd angolosan távoztam. Haza nem mehettem, bujkálnom értelmetlen lett volna. Jelentkeztem a seregbe és irány Vietnám.
Saigonban szolgáltam egy évig. Főleg azzal foglalkoztam, hogy kurvákat és ópiumot hajtottam fel a tiszteknek és vigyáztam, nehogy valami gikszer legyen. Kevés embernek volt annyi vér a pucájában mint a brownsville-i srácnak. Akadtak néhanapján kisebb csetepaték, ahol hasznosíthattam boksztudásomat, de általában a pénz simította el véglegesen a problémákat és nyitotta meg a zárt ajtókat. A pénz az Isten, ezt ott tanultam meg. Korrumpáltam mindenkit, akit csak lehetett, hogy kiszolgáljam a dicső amerikai hadsereg oroszlánszívű tisztjeit. Jól mentek a dolgok, rengeteg pénzt kerestem, de egyszer méhkasba nyúltam, mikor egy ezredesnek motyó után kajtattam egy rosszhírű lebujban. Egy bebaszott sárga társaság belém kötött, én meg kénytelen voltam önvédelemből leszúrni az egyiket. A görény sárgája pisztolyt fogott rám. A kiérkező MP hadnagyocskának nem kellett a lóvé, ráadásul éppen szolgálatban voltam, illetve kellett volna lennem.

Egy főtiszt mentett meg a hadbíróságtól, akinek gyermeklány kurvákat szereztem. Eleinte rühelltem a perverz disznóját, mert nehezen vette be a gyomrom az ilyen dolgokat. De később átgondoltam a dolgokat és meggyőztem magamat, hogy ezek a ferdeszeműek csak állatok. Így a helyzethez képest jó viszonyba kerültem a perverz főtiszttel, aki cserébe a sok jóért kihúzott a szarból. A késelős eset után nem maradt sok választásom, vagy börtönbe vonulok, vagy a főtiszt segítségével csatlakozom az MP.-hez és aláírok egy önkéntes polgári rendőr kiképzésen való részvételi nyilatkozatot. A nyilatkozatnak volt egy záradéka is, miszerint a győztes háború végeztével még legalább 10 évig Vietnámban maradok és kiképzem a szövetséges vietnámi rendőröket, polgári és rendvédelmi feladatok ellátására.

A háborút elvesztettük, de mikor leszereltem, már kiképzett rendőr voltam. Hazaérve nem várt tárt karokkal Hollywood, így jelentkeztem a rendőrséghez. Egy 2 hónapos átképzés után már a NewYorki rendőrségnél teljesíthettem szolgálatot. Mit tehettem volna? Szakmám nem volt, nem értettem semmihez.
A Vietnámba összeharácsolt lóvéból sikerült egy kisebb házat vásárolnom Jersey-ben. Újra találkozhattam Samathával. Összeházasodtunk.
Persze az akkori szar helyzetemről nagyokat kussoltam otthon, azt hazudtam, hogy eddig a yard elől bujkáltam és most bukméker vagyok East NewYorkban. Arra is megkértem, hogy ne beszéljen senkinek arról, hogy újra itthon vagyok. Mikor terhes lett az asszony, rámtört az őszinteség és elmondtam neki az igazságot. Persze ő, nem tudta tartani a pofáját és szétkürtölte az egész városban, hogy mekkora barom vagyok.

A hír eljutott néhány régi “jóakarómhoz”, akik elmesélték a megfelelő helyeken jó sorsomat. A maffia is hamarosan megtalált, és 100.000 dollárt és kamatos kamatait követelték rajtam. Nem volt annyi pénzem, sem kilátásom rá. Ők ezt is jól tudták, így türelmesen elmagyarázták, hogyan tud az okos rendőr gyorsan és hamar pénzhez jutni. Nem mintha magamtól nem tudtam volna a módját, de szertettem volna tiszta maradni. Valóban meg akartam változni. Hiszen családom volt.
De ez kurvára nem érdeket senkit.

Így lettem mocskos zsaru. Azokban az időben, valószínűleg én voltam NewYork legkorruptabb rendőre, az a banda a Serpicoban amatőr brigád volt hozzám képest. Alig három hónap alatt összeszedtem a pénzt, de az idegeim kikészültek.
Egy darabig elég volt a pia, de aztán kénytelen voltam valami ütősebbet keresni. Jött a kábítószer.

Időközben megszületett a fiam Tod és a lányom Jeny. “Jól” éltünk. Pénz volt bőven. Új lakás, új kocsi, az asszonynak bunda, a gyerekeknek nyári tábor és magántanár. Talán a sors fintora, hogy felügyelővé előléptetve, az erkölcsrendészetre kerültem és kamatoztathattam a shaigoni tapasztalataimat. A Maffia is “megbocsátott” és futószalagon hozta a melót. Dőlt a dohány, tompult az agyam…
Nem bántam kesztyűs kézzel, azokkal, akik nem fizettek, vagy azokkal, akik nem mutattak kellő tiszteletet irányomba. Kegyetlenkedő hírem hamar elterjedt, ami még jól is jött, hiszen egy a bűnözőkkel brutális redőről kevesen képzelik, hogy velejéig romlott és korrupt. Sokáig úgy nézett ki minden rendben van.

Nem is tudom, hol csúszott ki a lábam alól a talaj. A drog és a pia mámorában, a cigi füstjén át nem láttam mikor ment tönkre az életem. 17 év házasság után a feleségem elhagyott, a házamból kidobott, a vagyonomból kiforgatott. A gyermekeim, akikért ezt a sok szart elviseltem, lenéznek és szégyenkezve pillantanak rám. Sőt, megéltem azt, hogy a tizennégy éves fiam a Baseball meccsén egyenesen letagadott. Azt mondta a barátainak, hogy az apja már régen meghalt Vietnámban és nem is ismeri ezt a csövest. Mármint engem. A lányom más nők vulváját nyalogatja egy “revüműsorban” és közben a női egyenjogúságról tart előadást. A feleségem lelépett egy kamionsofőrrel, akivel amatőr sex videókat készítenek, melyekkel a kedves kollégák mindig olyan jól elszórakoztatnak.

A Maffia már leírt engem, értéktelen vagyok. Mivel nem állnak mögöttem csak egy lecsúszott zsaru vagyok, aki próbál a szarból pénz fakasztani. A keményebb stricikhez már oda sem merek menni, vagy ha mégis, akkor kockáztatok egy jó kiadós verést. Lakásom nincsen, kénytelen vagyok a rendőrszállón lakni, mint a kezdő vidéki közrendőrök. Ha valami kis pénzt sikerül összeharácsolni, az elmegy piára és drogra. Az exnejem tartásdíja a fizetésem egynegyedét viszi el, az apámat a szakszervezeti aggok otthonába dugtam. Szegény fatert, azért ha lehet, meglátogatom, bár leginkább csak azokon a napokon, mikor jön a nyugdíj csekkje. Sajnos neki mindegy, hiszen már vagy 4 éve nem tud beszélni, mert egy agyvérzés után lebénult. Így élek. Már ha lehet ezt életnek nevezni. Egy rendőr élete. Szép.

A karácsony minden évben a legrosszabb. Kezemben a 38-as SW és várom, hogy legyen elég merszem meghúzni a kurva ravaszt. Tíz éve nincs meg hozzá a bátorságom.
Most itt vagyok Prestonville-ben, ebben a nyugodt egyetemvárosban. Talán nagy szerencse, hogy pont ide helyeztek át. Itt más az élet. Talán valami megváltozik végre. Bár nem fűzök hozzá nagy reményeket.
Annál is inkább, mert három hónapja valami bekattant bennem, még jobban elcseszve az amúgy is szar életem.

Először azt hittem, hogy hallucinálok. Rémeket látok. Vagy csak szimplán túl sokat szívtam.
Szar dolog lenne beismernem, hogy beteg az agyam.
A hullák pedig csak jönnek és jönnek a kibaszott utcán. Belebámulsz a rusnya felpuffadt pofájukba, minta nem hinnél a szemednek. De nem tagadhatsz örökké.
Még szarabb volt rájönni arra, hogy nem vagyok beteg, csak kaptam egy átkozott sanszot. Egy célt, ami már régóta nincs, amiért talán érdemes élni. Ezeket ki kell nyírni.
Valaki torkaszakadtából ordít a fejemben, akárhányszor a tükörbe pillantok. Harcolni akartál? Jót tenni? Jó lenni? Itt a lehetőség! Most milyen kifogást találsz, te gyáva patkány?
A legszarabb az, mikor rájössz, hogy alkalmatlan vagy már mindenre. Vesztes vagyok. Egy szar alak.
Pedig minden kurva nap látom őket. Tudom, hogy ott vannak. Tudom, hogy tennem kéne valamit, mert azok a rohadékok előbb vagy utóbb mindenkit kicsinálnak.

De egyébként meg leszarom! Velem ki a picsa tett jót?

Na mindegy.
Legalább a mai estém remek lesz. Este találkozom az emberemmel a parkban. Hozza a cuccot. Felszívok egy kis kokszot, megiszok egy üveg rumot és elhallgatnak a hangok. Bezárom magamat egy sötét szobába, ahol magam lehetek, magam nélkül.

És a folytatás?
Igen persze, vannak terveim a jövőre nézve.
Már csak pár év a nyugdíjig, amit fel lehet venni egy részletben is a befizetések után számított összegarányban. Az egyetlen dolog, amit minden hónapban megtettem. Ha úgy alakul, akkor mind felveszem. A lóvéval a zsebembe elmegyek Vegas-ba és egyszerűen halálra szívom magam. Egy utolsó gondtalan éjszakát vásárolok magamnak.

A Vénkisasszony története.

Magas, karcsú, intelligens, 50-es, független hölgy vagyok. Szellemi foglalkozású, három diplomás, káros szenvedélyektől mentes. Szeretem a természetet, az állatokat, a komoly zenét és a kortárs képzőművészetet. Nem dohányzó, minden káros szenvedélyektől mentes, hasonló kvalitású, igényes úriember jelentkezését várom, hosszú távú társas kapcsolat, esetleg házasság létesítése céljából, maximum 65 éves korig. Jelige: “kikelet”.

Igen, van egy Foxi kutyám is. Jack a neve.
És ennyi.
Más semmi.

Igen, ennyi lenne az életem. 53 évesen feladtam. Feladtam első társkereső hirdetésem.
Nem lett remekmű. De nem baj. Talán észreveszi, hogy ez az első ilyen hirdetés az életemben. Bár lehet, nem az utolsó. Hiszen nem adom fel. Azaz ha kell, feladom. Újra és újra, amíg nem válaszol egy olyan úr, kiben meglelem azt, mit oly régóta nem találok senkiben.
Talán elsőre sikerül. Talán már holnap választ kapok.
Magas lesz és jóvágású. Tiszta, nyílt tekintet. Ápolt, illatos, frissen borotvált arc. Diszkrét, ugyanakkor bíztató mosoly. Hibátlan fogsor. Meleg, de nem tolakodóan hosszú kézfogás. Talán kézcsók.
Egy igazi úriember.
Termetre délceg, nyilvánvalóan a mai napig rendszeresen sportol. Erről tanúskodik rövid, ámde klasszikusan férfias hajviselete is. Nem baj, ha már deres az a halánték. Egyáltalán nem baj.
Öltözéke alkalomhoz illő és makulátlan, sehol egy gyűrődés vagy ránc. Cipője pedig ragyogóan tiszta, noha látszik rajta, hogy nem vadonatúj. De egy ilyen pedáns ember gondot fordít a lábbeli karbantartására. Amúgy, az élet minden területén ilyen pedáns és alapos.

Már az első pillantásra mély rokonszenvet fogok érezni iránta. Természetesen, nem fogom ezt egyből tudomására hozni, had eméssze kicsit magát. A végén még túlzottan elbízná magát.
Pedig nem szokása, hiszen alapvetően szerény jellem. Kerüli a hivalkodást. Nem mintha nem tehetné meg, hiszen szemérmetlenül gazdag. Gazdag és híres. Persze csak bizonyos körökben közismert a neve. Azokban a körökben, ahová nem juthat be akárki. Oda nem hívnak fiatal páváskodó színésznőcskéket és üresfejű bájgúnárokat. Nem találkozhatnak ott oktalan újságírókkal, és nem bujtat a hátsó helységekben lesi-fotósokat, a pénzsóvár személyzet. Ott még fontos az intellektus és az érzékenység.
Nyilvánvalóan azokban a bizonyos körökben Ő a társaság középpontja. Hiszen kellemes és szellemes társalgó. Ismeretei szerteágazóak és sokrétűek. Modora kedves és figyelmes. A klasszikus úriember vitathatatlan megtestesítője.
Mindezek ellenére nem nőcsábász. A szoknyapecérséget még hírből sem ismeri. Életét eddig sokkal magasztosabb céloknak szentelte, és csak most, férfiéveinek legjavában érezte meg a társ hiányát. Ő olyan úriember, kinek komoly és kifinomult értékrendje van.

A hirdetésemet éppen csak véletlenségből olvasta el, mert amúgy nem szokása a társkereső oldalakat lapozgatni. Talán először meg is mosolyogta. De, aztán ahogy telt a napja, egyre többször jutott eszébe az a bizonyos pár sorocska. Estére elhatározta, hogy újra elolvassa.
Szinte magára ismert a tömör, ámde sok információt tartalmazó hirdetésben. Minden bizonnyal felfigyelt arra is, hogy szemmel láthatóan semmiféle társkereső rutinnal nem rendelkezik a figyelemreméltó hölgy, ki a hirdetést feladta. Talán még azon is elgondolkodott, hogy egy ilyen finom hölgy miért hirdet.
Az elhatározás a reggeli ébredéskor már megszilárdult benne és egy szolid, ámde minden bizakodásra okot adó, egyszerű és udvarias levéllel válaszolt a hirdetésemére.
Én persze magabiztos kézzel választottam ki a válaszlevelek közül az Ő levelét. Nem csak a kellemes és udvarias hangvétele miatt, hanem azért is, mert stílusán megéreztem, hogy rokonlelkek vagyunk.

Talán vele levelezem. Néha bizonyosan tudom, máskor csak sejteni vélem.

Azóta háromszor váltottunk levelet. Hiszek a levelezésben. A telefon olyan felületes, már-már személytelen. Szeretem a kézírást fürkészni. Oly sokat elárul. Oly sokat ad vissza az író lelkéből, személyiségéből.
Az Ő kézírása kimondottan szépnek mondható. Szép, de határozottan férfias. Céltudatosan kanyarodó betűk, ékes írásjelek. Levelei megfogalmazása is remek, szinte költői. Csupa szép és kiművelt szófordulat. Csodásan felépített összetett mondatok. Ám, mindezek mellett személyes és közvetlen tud lenni, de mindezt úgy teszi, hogy közben nem lépi át a bizalmaskodás mezsgyéjét, mély tapintatát és udvariasságát mindvégig megőrzi. Cseppet sem mesterkélt, vagy netán dagályosan semmitmondó.

Már a második levélben találkozót kért. Én természetesen tépelődést színleltem válaszomban, de ugyanakkor, azzal kecsegtettem, hogy ha valóban fontos vagyok neki, akkor egy hét múlva, teaidőben, a prestonville-i ligetben találkozhat velem.
Igenlő válasza rövid volt és határozott. Szívem pedig megtelt forró szerelemmel és vágyakozással. És persze rettegéssel.

Az első találkozó.
A megbeszélt napfényes délutánon, a ligeti fasor padjainál, szemben a szökőkúttal, amely a pertosnville -i park kétségtelenül legszebb része. Kora reggel óta készültem a nagy találkozásra. Fodrász, manikűr, kozmetikus.
A találkára, azt az édes kis pasztell-zöld kosztümöt vettem fel, amit még három éve Párizsban vásároltam. Jack is velem jött, hiszen ő is imádja a parkot. Ráadásul ezzel Joseph-nek is örömöt szerezhetek, hiszen leveleiben azt írta, hogy ő maga is szereti a kutyákat.

Ó, igen, Joseph.
Teljes nevén Joseph Mathias Roxton. Bevallom, kicsit azért izgulok őkelme miatt. Nem biztos, hogy mindenben pont olyan, mint ahogyan elképzeltem. Ugyanakkor, levelei oly meghatóan érzelmesek és őszinték voltak, hogy nem állhattam ellen a kissé talán korai randevúnak.
Igaz ugyan, hogy képzelt lovagommal szemben Joseph özvegyember, de feleségét már több mint 20 éve elvesztette és csak most, ilyen hosszú idő után hegedtek be lelkének sebei annyira, hogy egy új, sokkal érettebb és kifinomultabb kapcsolatba kezdjen, mely nem ejthet foltot gyászának igaz voltán.

A délután nem sikerült sajnos úgy, mint ahogyan elterveztem. Joseph nem jött el.
Viszont futárt küldött, hatalmas csokor virággal és levélkével. A levélke szerint lekéste a csatlakozást, így csak estére ér Prestonville-be. Arra kér, hogy találkozzunk a park kis kerti pavilonjának kávézójában este nyolckor. Sorait oly érzelmes szavakkal zárta, hogy olvasás közben arcomba szökött a vér és térdeim megroggyantak a rám törő érzelmektől. Joseph annyira figyelmes, hogy a virágcsokor mellé Jack-nek is küldött egy ajándékot engesztelésül. Olyan kis csont alakú Pedigree jutalomfalatkákat.
Életemben először, megtalálni véltem a tökéletes férfit.

Hazafelé lassan sétáltam. Nem voltam igazán csalódott, hiszen tudtam, nem sokára láthatom és érinthetem Őt. A csokor csodálatos illata teljesen elbódított. Nem is tudom, mikor fordult elő velem, hogy bokrétát küldtek nekem. Ráadásul ilyen figyelmes és forró kísérőlevéllel. Talán 20 éve. Vagy kicsit régebben.
Éreztem, hogy Ő igazán akar engem. A lelkemet, az intellektusomat. A szerelmemet. A testemet. Egy érett asszony lángoló szenvedélyét. Akkor és ott, biztos voltam benne, hogy mindent képes lennék félretenni, és már az első alkalommal eleget tenni Joseph minden titkos vágyának és óhajának. Feltétel nélkül.

Otthon senki sem várt minket.
Zsúfolt lakásom valójában teljesen üres. Pont olyan, mint én magam voltam. De ennek szerencsére vége.
Leülök a zongorához, aki őszinte és igaz barátom. A hangszer apai örökségem, akárcsak a zene iránti vonzalmam. A zene kitölti az életem minden percét. Boldog vagyok, hogy ezt a szeretetet képes vagyok továbbadni másoknak. Talán ezért lettem zongoratanárnő, nem pedig komponista.

A tanítványaim nem láthatják a bennem szunnyadó szenvedélyt. Számukra csupán egy megkeseredett és szexuálisan frusztrált vénkisasszony vagyok. Olyan, aki egész nap csak kottát és giccses szerelmes füzeteket olvasgathat. Akinek élete nagy és egyetlen szerelme Chopin. Aki rosszindulattal viseltetik mások boldogsága és öröme iránt.
Nem is tudják elképzelni, hogy egy ilyen csodálatos és magasztos férfi, mint Joseph engem szeret. Tudom, hogy szeret. Ő maga írta.
Kezembe veszem a kártyát, és százszor, ezerszer elolvasom, minden szavát, újra és újra.
Nem tudom, hogyan fogom kibírni estig.
Furcsa, már nem is érdekel, hogy néz ki. Ha ronda, mint az ördög, nekem akkor is szép. Aki így akar engem, azt soha többé el nem engedem. Szereleme rabnője leszek.
Bár, lelkem mélyén tudom, hogy semmiképpen nem lehet előnytelen megjelenésű. Minden bizonnyal pont olyan, mint álmaimban. Talán kissé alacsonyabb, talán kissé pocakosabb, de a lelke gyönyörű.

Szorongásom megalapozott, hiszen életem eddigi összes szerelmi próbálkozása kudarccal végződött. Egész életem folyamán mindössze kétszer voltam szerelmes, de minkét alkalommal beteljesedetlen maradt lángolásom.
Sokáig tartogattam ártatlanságomat, az igazi számára. Túl sokáig. Az ösztönök szorításában egy szenvedélyes nyár éjszakán vesztettem el érintetlenségemet, egy olyan férfi karjaiban, aki minden szempontból méltatlan volt rá. 26 éves voltam. Naiv és tapasztalatlan. Házasság helyett ronda betegséget kaptam, amit tetézett szégyenem is, melyet az orvosnál éltem át. Örömlányok és rosszéletűek között órák hosszat várakoztam egy zsúfolt rendelőben. Mikor, nagy sokára bejutottam az orvoshoz, alaposan kivizsgált és közölte, hogy egy darabig nem “dolgozhatok”, mert tripperem van.
Keserűség és fájdalom költözött a lelkembe, melyek fogvatartottak sok éven át. Nem engedtem magamhoz közel senkit, pedig mikor Prestonville-be költöztem, akadt udvarlóm szép számmal. Hiába. Valami kiéget bennem. Valamit elvesztettem.

Sok évvel később egy fiatal tanítványom karjaiban kerestem a boldogságot. A testiség legalantasabb megnyilvánulása volt ez részemről. Mocskosnak és bűnösnek éreztem magam. Viszonyunk nem egész fél évig tartott. Búcsú nélkül ment el. Illetve egyszerűen nem jött többé. Nagyon fájdalmas volt, ugyanakkor megkönnyebbülve vettem tudomásul döntését.

Nem akartam többé hasonló viszonyt. Komoly kapcsolatra vágytam. Szeretni akartam, és azt akartam, hogy viszont szeressenek. De magamra maradta. Egyetlen társam a zene és Jack lett. Na és persze a drága, elviselhetetlen házinénim, az özvegy Mrs. Steps. Bevallom, hogy utálatos módon visszaélek a derék özvegy szeretetével és odaadásával. Mit tehetek, roppant bosszantó tud lenni. Ugyanazok a történtek újra meg újra. Az állandó anyáskodása pedig már elviselhetetlen. Istenem, miért nem felel meg az, aki valóban szeret engem. Miért vágyakozom oly mohón valaki másra?

Mikor feladtam a hirdetést, már úgy éreztem, hogy belepusztulok az egyedüllétbe.
Most úgy érzem, még előttem az élet. Egy boldog, tartalmas és csodás élet.

A vámpír története.

Életem története nem más, mint az összes keresztény polgári érték kudarca. Pedig nem volt bajom a bérmálkodásal. Sőt, kimondottan szerettem a templomi légkört. Főleg az idős hölgyeket szerettem nézni, mikor a szenteltvizet kenték az arcukra. Azt a vizet, amibe előtte belevizeltem. Persze nem így terveztem, senki nem tervezi így. A dolgok néha csak úgy, maguktól megtörténnek.

1980 tavaszán születtem. A keresztségben a Joseph Mathias nevet kaptam, atyám és nagyapám után. A szüleim igen későn házasodtak össze, és igen későn részesültek a gyermekáldásban.
Atyám III. Joseph Roxton, egy gazdag és előkelő New Englandi bankár család utolsó férfisarjaként hatalmas vagyon felett gyámkodott. E roppant teher mellett még maradt ideje a Bankár Urak klubjának tiszteletbeli elnöki teendőit is ellátni. A családjára már kevésbé volt ráérős ideje.
Anyám, saját bevallása szerint, soha nem szerette apámat. Persze neki is volt választása. Választott is, a fényűzés és a siker világához ment feleségül. Az én jövetelem csak ideig-óráig tudta kiragadni az egykedvűségből és mély depressziójából. Anyám rendes volt velem, de nem volt szülő. Ifjúságom felvigyázók, testőrök és magántanárok gyűrűjében telt, kik kiváló tanulót és kiváló sportembert neveltek belőlem.
A Green-town középiskolát osztályesőként végeztem el, úgy, hogy közben tagja voltam az olimpiai sportlövész csapatnak, kardvívásból az országos ifjúsági versenyen dobogós helyen végeztem. Ugyancsak kerettagja voltam az ifjúsági tenisz válogatottnak is. Minden szépnek és jónak látszott. Nem is gondoltam arra, hogy életem zátonyra fut. Pedig hamarosan, a középiskola végén, megkezdődött kálváriám.

Fél év alatt természetellenesen nagyot nőttem. Mind magasságban, mind szélességben, elképesztő méretekre tettem szert. 225cm magas és 160kg voltam, mindez 18 évesen. Természetesen apámat ez nem töltötte el túlzott lelkesedéssel, hiába voltam kiváló mindenben, amibe csak belekezdtem.
A családom elárkozott tőlem és apám, egy kis “pihenésre” szanatóriumba küldött. Az orvosok úgy kezeltek, mint egy szörnyeteget. Gépekkel, műszerekkel vizsgáltak. Lecsapolták a véremet, a csontvelőmet, a lelkemet.
Mikor kiderült, hogy nem vagyok szörnyeteg, sem radioaktív mutáns, apám még egy apasági vizsgálatot is elvégeztetett. Soha nem felejtem el neki ezt a kedves tettét.

Nyár végére hazaengedtek, de addigra teljesen más ember lettem. Nem magamtól, miattuk. Ők tették.
Megbámultak az utcán, a moziban, az áruházban, a templomban. Mindenhol.
Féltem az emberektől, féltem, hogy meghallom, amit mondanak. A barátaim idővel elmaradoztak, lassan magányos és keserű lettem. Talán meg is öltem volna magamat, ha nem találkozom életem nagy szerelmével, akit Lisa Jacksonnak hívtak.
Apám, hogy elválasszon tőle, eredeti szándékával ellentétesen, Oxfordba akart küldeni, hogy jogot hallgassak. Egyetlen bűne az volt az én drága Lisámnak, hogy a bőre feketébb volt, mint a miénk. Egy újabb szégyent már nem bírt volna ki a család. Akkor azt kívántam bárcsak én is olyan lehetnék, mint ők. Egy közülük. Egy egyszerű, de boldog fekete fiatalember. Akit Lisa baj nélkül viszontszerethet.

Akkoriban nem dacolhattam, illetve nem mertem dacolni apám akaratával. Oxfordba utaztam és megkezdetem egyetemi tanulmányaimat. Egy teljes tanévet töltöttem ott. Apám akkor úgy találta, fölösleges az ünnepekre hazarepülnöm, hiszen az egész karácsony nem más, mint “pár hosszúra nyúlt unalmas nap”.
Lisa levelei lassacskán elmaradtak, végül egy utolsó levelében azt írta, hogy az apja jól fizető állást kapott valahol Texasban, így elköltöznek.

Tudtam, hogy az apám keze benne van a dologban. Amint véget ért az első tanévem hazautaztam és közöltem apámmal a véleményemet. Apám nem vett rólam tudomást, hanem megparancsolta, hogy haladéktalanul fejezzem be a méltatlankodást és örüljek neki, hogy Ő a betegségem ellenére is gondoskodik rólam. A vita olyannyira elfajult, hogy apámat haragomban arcon csaptam. Az incidens után nem volt maradásom. Apám kitagadott. Utcára kerültem.

Akkoriban persze, még azt sem tudtam mit jelent a szó: utca. A nyári éjszakákat a Central parkban akartam átvészelni, miután rájöttem, hogy apám a hitelkártyáimat letiltatta. Kellemes gesztus volt részéről, amely a Waldorf Astoriában ért utol, egy könnyű homár vacsora után.

A Central parkban éjszakázni kicsit másmilyen volt, mint képzeltem, hiába láttam a Hair-t legalább tízszer videón. Azért én sem maradtam sokáig egyedül. A jégpálya melletti grundon tanyázott egy fiatalokból álló Punk banda. Tábortüzet raktak és virslit sütöttek. Mikor megérkeztek a rendőrök mindenki futott, mint a veszett kutya. Közöttük én is. Három srác mellém csapódott és együtt bujkáltunk egész hajnalig, mígnem a törvény szorgos őrei feladták a hajszát. Nekik nem volt semmijük, nekem is csak egy fél doboz cigim, így befogadtak. Másnap már együtt róttuk az utcákat és tereket, némi aprópénz reményében kunyerálva mindenkitől, aki utunkba akadt. Végre megbarátkoztam magammal. Új barátaim között a méretem nem volt gúny tárgya.
Ők valóban figyeltek rám. Szót tudtam érteni velük. Nyár végére, illetve kora őszre eszméltem rá arra, hogy már én vagyok a falkavezér.
Először azt hittem, hogy csak félelemből hallgatnak rám. De hamar rájöttem, hogy kivívtam az elismerésüket. Így, mire az első fagyok beköszöntöttek, már egy egészen komoly 25-30 fős punk banda vezére voltam.
A téli szálláshelyekért zajló háborúban ismét szembesültem óriás méreteim hátrányaival. Mivel nagy vagyok, könnyű meglőni engem.
Erre akkor eszméltem rá, mikor bandaháborúba keveredtünk egy skinhead bandával és az egyik bőrhajú hátba lőtt.

Megúsztam élve a dolgot, de a kórházból a börtönbe vittek. Óriási szerencsémre, csak 10 napig voltam az intézmény lakója.
Apám ügyvédje letette az óvadékot. Meghatódtam. Csont és bőr voltam addigra. A jobb lábamról két új lefagyott az utcán teleléstől. Sírva könyörögtem az öregnek, hogy fogadjon vissza, mire ő azt mondta, hogy beszéljek meg egy időpontot a titkárnőjével, és majd akkor visszatérünk erre a kérdésre.
A “kérdésre”, mármint a kibaszott sorsomra. A hitvány életemre.

Úgy felbaszta az agyamat, hogy kiraboltam a széfjét és az így zsákmányolt 2000 dolcsival és néhány családi ékszerrel visszahúztam a belemet a bandához.
A frissen szabadult durvák nyugalmával szétvágtam mindenkit, aki kérdezősködött, vagy vitatni merte vezető státuszom. Azt hiszem ekkor váltam gonosszá. Már nem tartottam társaknak társaimat. Már csak eszközök, céljaim kiszolgálói voltak. Sokkal okosabb, műveltebb, erősebb, keményebb voltam. Minden szempontból kimagasodtam közülük. Lelkemben mohón szomjaztam az intellektuális érintkezést, és elátkoztam magamat és az istenverete körülményeimet. De tudtam, itt én vagyok a király. Ezek az egyszerű trógerek istenítenek engem. Hát legyen, gondoltam. Felvetem azt az álarcot, melyről azt gondoltam, tökéletesen beleillik leendő alattvalóim vezérképébe.

Mire a tavasz virágai szirmot bontottak, már én voltam a legmocskosabb és legdurvább punk a Central parkban és környékén.
Látványosan önpusztítóvá váltam. Mindent kipróbáltam, amitől azt reméltem, hogy elfeledteti velem azt, ami vagyok. A nagybetűs nihilizmus manifesztációja lettem. Ha pénz kellett, akkor raboltunk és fosztogattunk. Mindenkit hazavágtunk, aki gagyi volt. A balfaszokat jól lehúztuk, a gazdag mókusokat kifosztottuk. Egyetlen nyugdíjas nyanya vagy tata sem volt biztonságban sötétedés után, ha kitette a lábát az utcára.
A New York-i bandák között veszett hírem lett, a banda pedig szépen gyarapodott. Éjszakánként autókat törtünk fel, boltokat és kamionokat fosztogattunk, és ha úgy hozta az élet, csináltunk egy-két srenket is. Közben persze védelmeztük birodalmunk határait, és hódító háborúkat vívtunk. Háborúztunk skinheadekkel, repperekkel, latinókkal, gótokkal, rockerekkel.

A Centrál park melletti nagy focipálya és a fasor a mi területünk volt, akárcsak a nagy szökőkúttól a Gerry’s Burger-ig terjedő pár saroknyi terület, beleértve Gerry-t is, a csicska büfést.
A rivális bandákban nem volt annyi kraft, hogy elmenjenek a végsőkig. Néhány banda inkább eltűrte, hogy elvegyük a helyüket, a kedvenc sarkukat, vagy netán a cipőjüket, kabátjukat, pénzüket.

Tudtam, nem mehet ez így sokáig, ennek így vagy úgy de vége lesz egyszer. Éreztem, hogy van valami vagy valaki odakint az éjszakában, aki figyel minket.
Mikor egyik éjjel arra riadtam, hogy valaki nagyon durván fejen csapott egy rohadt lapáttal, azt hittem ez valami hülye vicc. Persze nem az volt, bár ha visszagondolok, azért lehet az eseten röhögni is. Főleg jól beszívva. Mikor leütöttek és elhurcoltak, valószínűleg senki nem röhögött. Ronda dolgokat műveltek velem.

Megöltek. Kiszívták a vérem, majd az agóniám tetőpontján vért itattak velem. Még el sem patkoltam, mikor egy kurva gödörbe rugdostak, és földet hánytak rám.
Elástak.
Ott lent, a hideg földben ébredtem újra öntudatra. Olyan kurva vérszomj jött rám a gödör fenekén, hogy, úgy kiástam magamat, mint egy seggbe-rakott vakond. Odakint, egy üres építési telken, már tülekedtek valami faszfejek egy csávó körül, akiből ömlött a vér és egy kibaszott húskampón lógott fejjel lefelé egy állványról. Rohadtul módon beindultam és mohón a koncra mozdultam, hogy kiszívjam az összes vérét. Elég keményen ment a harc a többi éhes csumival, de azért végül csak sikerült csillapítani vérszomjamat. Bár nem abból a nyomorultból, akit kajának dobtak elénk, hanem a leggyorsabb kollégából, aki örömittasan tántorgott a kivérzett szerencsétlen mellet.
Mikor kezdet lecsillapodni bennem az állat, egyből számon kértem azt a két palit, akikről sejtettem, hogy ők basztak fejbe a kurva lapáttal.

Fel sem fogtam, hogy mi történt és mi történik velem. Az egész esetet csak valami kurva rémálomnak gondoltam. “Talán túl sokat vettem be”, ezzel hitegettem magamat.
Magyarázat helyet a két tag rondán agyonvert. Így nem kaphattam választ a kérdéseimre.
A magyarázat csak másnap éjjel érkezett meg.

Vámpír vagyok. Kárhozott. Az éjszaka gyermeke.
Ellenségeinket meg kell büntetnünk.
Ostrom van.
Vagy ők, vagy mi!
Halál az elnyomókra!
Roham!
Rohadtul semmit nem vettem le az egész szarból.
Mentem a tömeggel. Hajtott a harag, a félelem és az éhség.
Engedelmeskednem kell, ez zsongott tudatom minden szegletében. Ha megpróbáltam valami másra gondolni, vagy egyáltalán gondolkodni, egész testem görcsbe rándult, fellázadva tudatom ellen.
Kaptunk késeket, szöges husángokat, tűzoltó-baltát, húskampót és hentesbárdot.

Volt nagy vérontás. Elől rohantunk én meg két másik srác, akikkel dacszövetségben voltunk. Az ellenség egy Staiten Island-i villában tanyázott. Ropogtak a fegyverek, süvíttetek a fülem mellet a golyók. Mi meg rohamoztunk.
Ordítottam, úgy törtettem előre, mintha valami kibaszott háborús filmben lettem volna harmadosztályú statiszta.
Franc se tudja hányat nyírtunk ki, szerintem nekik sem számított, kurvára sokan voltak. Mire észbe kaptunk, már nagyon nehezen tudtunk elvergődni a helyszínről. Csak hárman maradtunk.
Lógott a belünk és szarrá voltunk lőve. Nem mintha ezek az apróságok akkor foglalkoztattak volna minket. Akkor azt hittem, hogy talán sokkot kaptunk, vagy ilyesmi.
Másodjára is kibasztak velünk, ők sem gondolták komolyan, hogy túléljük a bulit. De kurvára túléltük és kurvára idegesek voltunk.

Megdöbbentő, hogy nem az baszta az agyam, hogy kinyírtak, elástak, majd vámpírrá tettek, hanem az, ahogyan kiszúrtak velünk. Tudtuk merre tart a falka, mert már akkor is folyton csak pofáztak meggondolatlanul. Mi meg mentünk utánuk.
Hamar rájöttünk, hogy mi van nappal, de arról fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk éjszaka. Pár nap múlva utolértük őket valami országúti lepattant csehóban.
A Motel olyan volt, mint valami kurva B kategóriás vámpír horrorban. A Bates motel Csipkerózsika házikója volt ahhoz a szarhoz viszonyítva.

Kurvára szarul sült el minden. Most már gondolhatom azt, hogy talán nem is alakulhatott volna másképp. Talán így kellett lennie. A dolgok néha megtörténhetnek csak úgy, maguktól.
A hírig durva volt és rövid. Esélyünk sem volt.

A győztesek nem korholtak egy percig sem. Sőt! Elismerően szóltak mindhármunkról. Adtak még egy esélyt. Egy utolsót.
A próbát rendesen kiálltam, így pár hét múlva beavattak. Igazi vámpír lettem.
Többé soha nem leszek magányos. Tagja vagyok a falkának. Testvérek között vagyok. A falka lett a kurva családom. A véreim.
Mikor megtudtam, hogy Pander lehetek, egyből Pander lettem. Meglepő, de a dolog bevált, pont úgy, mint a punkoknál a Central parkban. A Panderek elismertek és befogadtak. Sőt, hallgattak rám. Ösztönösen tudtam, hogyan értsek szót velük. Nemsokára megismerkedtem a lojalista mozgalommal.
Kurvára nagy igazságokat mondanak.

Mint lojalista, azóta aktívan hirdetem az egyenlőség és testvériség rémképeit. Bár sok dolog még mindig nem világos. Ott van a világvége, meg az ősök háborúja. Az egész csak legenda, amit szerintem baromság elhinni, de mindenki azzal tölti az idejét, amivel akarja.
Elvégre lojalista vagyok.

Legalábbis társaim azt hiszik. Mert ostobák. Nekem nem kellenek társak, csak alattvalók és engedelmes kegyencek. A lojalista tömeg egy massza, mely majd a kezem alatt új formát ölthet. Kiemelkedett vagyok. Arra születtem, hogy nagy tetteket hajtsak végre és megváltoztassam a megváltoztathatatlant.

Ideiglenesen tanyát vertünk egy békés egyetemvárosban, Prestonvile-ben. Közben gőzerővel készülünk az újabb ostromra az elnyomók ellen.
Én aztán nem leszek a megtévesztők bábja! Majd most megkapják! Leszámolunk velük, mind!
Vagy amit akartok.

Igen, én is így gondolom. Tiszta szívemből. Természetesen kész vagyok megdögleni legfőbb eminenciád parancsára.
Hogyne tisztelt eminenciális, tisztelt kardinális, jól szopik anyád is… őt is tiszteltettem!

Jelenleg, köszönöm jól vagyok. Kivételes prédákat gyűjtök. Gyakorlom a megtévesztést. Új módszerem ragyogóan működik. Csak kinyitom az újságot a társkereső rovatnál és kinézem a menüt. A legízletesebbek azok a falatok, amikért valóban meg kell dolgozni. Pont, mint a ma esti öreg lotyó. Nem olyan egyszerű egy ilyet este 8-ra a park egyik legelhagyatottabb részére csalni. Persze amilyen türelmes a fajtája, lehet, hogy csak este 10 vagy 11 körül jutok a véréhez.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához