LFG.HU

Cruzifix
novellaCimkek

2. rész.

- Előjáték –

(Egy rosszul végződő történet kezdete).

Este tízre már szinte néptelen volt a park. Szerda este volt, az eső is eleredt.
Nem túl messze a murvás sétánytól, a fák sötét árnyékában, egy magányos autó parkolt. Kisvártatva fény gyulladt az utasfülkében, megvilágítva az autóban ülő férfi barázdált arcát.
A férfi összehajtogatott alufóliát tartott jobb kezében, melyre sárgás-fehér port, kábítószert helyezett. Öngyújtója lángjával alulról hevítette a fóliát, majd mikor a szer erősen füstölni kezdett, kabátját fejére húzva fölé hajolt és mohón belélegezte a maró füstöt. Miután a szóban forgó műveletet még kétszer elvégezte, bódultan dőlt hátra a vezetőülésben.
Percekig ült így a némán sötétben, majd újabb fény gyújtott, ezúttal csak egy pillanatra, majd a parázsló cigaretta halvány piros fénye mellet üldögélt tovább, lassan pöfékelve.
Ridzo felügyelő – mert ő ült az autóban – aznap először érezte jól magát.
Mikor elfüstölte a cigit, résnyire letekerte az ablakot, majd kipöckölte a csikket. Miközben az autóból az ablakrésen át gomolyogva ömlött a füst, a felügyelő nagyot húzott a belső zsebéből előhalászott laposüvegéből, majd komótosan visszatekerte az ablakot és tovább üldögélt a sűrű füstben. Kis idő múlva bekapcsolta a rádiót és a zene ritmusára szorgalmasan bólogatni kezdett. Arcán széles vigyor terpeszkedett, jobb kezével néha óriásit csettintett, miközben szeméből a boldogság könnycseppjei potyogtak. Túláradó boldogságának egy hirtelen mozdulattal vetett véget. Kikapcsolta a rádiót és bekapcsolta az autó belső világítását. Idegesen kotorászva kifogatta zsebeit, majd az így összeszedett pénzt kezdte számolni. Miután befejezte, szemmel láthatóan bosszús volt és zaklatott. Pár pillanattal ezelőtti jókedve egyszeriben tovatűnt, mintha soha nem is lett volna.
Bamba képpel tépelődött még egy darabig, majd újra előhalászta a zsebéből az üveget és nagyokat kortyolt az erős italból. Mikor kiürítette az üveget, egy hanyag mozdulattal a hátsó ülésre dobta az üres flaskát, majd kiszállt az autóból és a legközelebbi fához sietett. Miután hosszan könnyített magán, nagy nehezen visszakászálódott az autójába.
Ott az út mentén, magányosan parkoló autójában és a sötétségbe burkolózva, csak egymaga volt. Démonai szorításában a felügyelő egészen összehúzta magát, és előre hátra hintázva, el-elcsukló lélegzettel, keservesen zokogott.

Mindeközben, a park másik végén egy óriás teremtű férfi állt a sötétben egy hatalmas örökzöld takarásában. A kerti pavilon presszóját figyelte és az ott üldögélő vendégeket. Nem sokkal ezelőtt, mikor ideért, azt hitte már elkésett. Sehol nem látta azt a nőszemélyt, kit prédájául választott. Mérhetetlen harag öntötte el. Mikor felébredt, első dolga az volt, hogy felhívja a virágküldőt, hogy átadták-e a csokrot és az üzenetet. A válasz tökéletesen megnyugtatta. Minden a terv szerint haladt. Biztos volt benne, hogy a nő eljön. És most, tessék nincs sehol. A vérre éhes fenevad hangosat mordult benne, amit az óriás csak gyomorkorgásként szokott emlegetni.
Talán valamelyik pincérnő vagy másik vendég is megteszi. – okoskodott magában, noha tudta, hogy szomjúságát most csak annak a nőnek vére csillapíthatja.
Aztán felfigyelt rá.

A nő hátal ült, így nem láthatta az arcát. Termete roppant szép és arányos volt. Piros, hosszú ruhája zártabb szabása ellenére szorosan tapadt a testéhez, mely így sokat engedett sejttetni a nő formás idomaiból. Hosszú hullámos, fekete haja szabadon és csillogón omlott formás ébenszín vállaira. A vámpír érkezésekor önkéntelenül is őt vette észre először a pavilonban, de a látottak alapján, már elsőre kizárta, hogy ő lenne az érzékeny 50-es műkedvelő. Ám idővel, a többi vendég és a felszolgáló vizslató pillantása elárulta, hogy valami nincs rendben a piros ruhás nővel. Gyorsan megkerülte a pavilon, hogy megnézhesse magának.
Elég volt egyetlen pillantás és rögtön tudta, hogy Ő az.
Prédája magányosan ült asztalánál, előtte teáscsésze, a ruhájához tökéletesen illő piros kis bőrridikül, valamint egy szál piros rózsa. Szemei is pirosak voltak a sírástól, orrát egy zsebkendővel törölgette. A többi vendég és a személyzet mély, szánakozó pillantásokat vetett rá. A magányos hölgy némán és méltósággal próbálta állni a sarat, de időről időre arca eltorzult a torkát szorongató sírógörcs miatt.
Az óriás egy bokor mögé húzódott vissza, onnan kémlelte tovább a nőt. Ahogyan nézte határozottan rossz érzések kerítették hatalmukba. Halkan, alig érthetően préselte ki a szavakat félig összeszorított ajkai közül.
- Oh, baszd meg… – sziszegte az óriás. Hangja halk volt, de érzelmekkel teli. Szemeiben csillogva gyűlt meg a vér, mely kis idő múlva hosszú piros csíkot húzva végigcsorgott az arcán.
Sajnálta a nőt. Sajnálta a nő megalázott méltóságát. Sajnálta az éppen most szertefoszló álmait. Zsebéből előkotorta a leveleket.
Nem volt kedve röhögni. Pedig eddig minden alkalommal nevetett.
A kövér esőcseppek hamarosan elmosták a betűket és szétáztatták a papírt, de az óriás csak konokul markolta tovább roppant kezében.
- Miért nem írtad, hogy nem fehér vagy? – szinte észre sem vette, hogy kimondta a szavakat.
A fenevad, láncait csörgetve vadul kaparta tudatának falát, de a vámpír nem engedte kitörni akaratának kalodájából.
- Gyorsan fogom csinálni! – suttogta magának. Kijelentését egy dacos bólintással tette még nyomatékosabbá. Bőrkabátja alatt az övébe tűzve lapult, a borotvaéles böllérkés. Az óriás kitapogatta markolatát a kabát alatt. Már a fegyver érintése is nyugtatóan hatott háborgó indulataira.
Fejében terveket kovácsolt, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az egyre elcsigázottabb Vénkisasszonyról.

Ha megharapnám, azt szerfelett élvezné. – folytatta gondolatmenetét – Akkor pedig nagyon aljasnak érezném magamat.
Ez igen, ez ám a filozófia! Te elvek embere! – korholta magát, magában – Ki kell elégítened magad! Legalább magadat ne akard becsapni!
Megölöm és kész! -zárta le a vitát. – Az sem érdekel, hogy miként teszem. Megkapja a csókom, és legalább elmegy, mielőtt elmegy. Jót teszek vele! A vérével pedig csillapítom a szomjúságom.

Az óriás összegyűrte a ronggyá ázott leveleket és a bokorba hajította a galacsint. Majd egy fához ballagott, ahonnan kényelmesen szemmel tarthatta a pavilon kijáratát. Lassan egy cigit vett elő kabátja zsebéből, és szájába tette. Nem is keresgélt tűzszerszám után, hiszen régóta csak a mozdulat és a megszokás véget “dohányzott”. Hátát a fának vetve álldogált, csendesen, várakozón. Még akkor is ebben a helyzetben álldogált, mikor az eső végleg elállt és a vénkisasszony kilépett a kávézó ajtaján.

3. rész

-A gyilkosság -

(Szertefoszló ábrándok, meggyilkolt remények).

A zongoratanárnő már nem remélt semmit. Nem nyugtathatták meg logikus fejtegetései, melyek teljes mértékben helytállónak is bizonyulhatnának egy hasonló esetben. Most csakis és kizárólag a legrosszabbra tudott gondolni. Pontosabban arra, amit egy vénkisasszony normális esetben a legrosszabbnak vélne.
Miután rendezte a számlát a kávézóban, gyorsan távozott, anélkül, hogy a pincér vagy a többi vendég szemébe nézett volna, akár egy pillanatra is. Szégyellte magát. Tudta, hogy teljesen elvesztette a méltóságát, mikor egy nyilvános helyen sírógörcsöt kapott. A rózsa és az alkalmi ruházat csak fokozta szégyenérzetét.

A gondolatok, mint egy felbolydult méhkas, őrülten cikáztak a vénkisasszony agyában.
Szerencsétlen asszony. Jól felültették. -hallotta magában a fintorgó pincér hangját és szinte maga előtt látta, amint fejét csóválva l eszedi az asztalt. Az “ottfelejtett” rózsát annak a bájos kislánynak adja, aki a süteményes pultnál szolgált ki.
Mégiscsak disznóság! – tódította a fiatal lány, miközben a rózsát orrához emeli. – Pedig jól tartja magát a korához képest. Szemét dolog volt így becsapni szegényt.
A fiatal pár a szomszédos asztalnál csendben hallgatta végig a nem túl ízléses párbeszédet, majd egymás kezét megfogva ígéretet tettek, hogy soha, de soha nem csapják be egymást.
Eközben a vénkisasszony zokogva, arcát tenyereibe temetve igyekezett minél előbb hazajutni. Visszameni a pavilonba, hogy taxit hívasson, nem volt bátorsága, így inkább összehúzta magát, s jobb kezét a ridikülben tartva, megpróbálta átvágni a parkon, hogy lerövidítse az utat.
Már vagy öt perce gyalogolhatott, azóta, hogy letért az útról, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki a nyomába szegődött. Hátranézni nem volt mersze, így megszaporázta lépteit és próbált roppant határozottnak és magabiztosnak látszani. Ennek ellenére, továbbra is hallani vélte a nyomában igyekvő léptek zaját.

A vénkisasszonynak ez már túl sok volt. A sírás újult erővel kezdte szorongatni torkát, ahogy kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Hangosat sikítva rohanni kezdett. Futott inaszakadtából, keresztül a sötét és kihalt parkon, miközben segítségért kiabált.

Nem tudta, hogy mennyit futhatott, és üldözője sarkában van e még, de oldalában a szúrás oly erős lett, hogy egyszerűen képtelen volt levegőt venni. Így megállt egy pillanatra. Lihegve, remegő tagokkal, könnyben úszó szemmel kémlelt körbe. Nem látott a közelben senkit. Nem hallott közeledő lépteket. Csupán az eső kopogott kitartóan, a fák és bokrok levelein.
Menekülése közben nem vette észre, de újra zuhogni kezdett az eső, így ruhája teljesen átázva tapadt lúdbőrös, borzongó testéhez. Lassacskán csitulni kezdett benne az égető fájdalom, de helyét rögtön átvette az egész testét átjáró reszketés.
Piros kis bőrtáskáját már régen elhagyta, de jobb kezében engedelmesen pihent parányi, szinte észrevehetetlen, krómszínű kétlövetűje.
Illetve a derék özvegy, Mrs. Steps kétlövetűje, aki nem volt hajlandó úgy elengedni albérlőjét az esti találkára, hogy ne vinné magával a kis “semmiséget”. Hiába próbálta elmagyarázni a vénkisasszony, hogy Joseph mellet nem érheti bántódás.
A vénkisasszony most áldotta a házinéni nevét és ezerszer is megbánta, hálátlan viselkedését, amire ez a derék idős hölgy egyáltalán nem szolgált rá. El is határozta, hogy ha innen épségben hazajut, bocsánatot kér az idős asszonytól és ezentúl több időt fordít rá. Megbánása és önmagának tett ígérete nyugtatóan hatott rá, mintha azt sugallná a sors, hogy nem eshet semmi bántódása, hiszen be kell tartania ígéretét.
Isten nem engedheti, hogy szószegővé váljon.

Egy mindent megrázó mennydörgés térítette magához. Újra rohanni kezdett, ám ezúttal megpróbált visszajutni arra az útra, ahonnan letért, hátha megpillant egy taxit, vagy legjobb esetben egy rendőrautót. Vagy bármilyen autót.
Olyan gyorsan futott, ahogyan csak lábai bírtak. Éppen egy bozótos mellet rohant el, melyet igyekezett minél messzebbről elkerülni, mikor szinte a semmiből, egy óriási alak toppant elé.
A vénkisasszony remegő lábakkal állt a kolosszus előtt, kinek alig ért hordóméretű mellkasáig.

Hirtelen egy mennydörgéssel kísért villámlás sárgás fénye megvilágította az óriást.
Félelmetes, szinte sátáni látvány volt.
Hatalmas hófehér fejének tetején vörös haj-taréj trónolt. Orrcimpáiból hatalmas fémkarikák fürtje lógott alá, füleit egy-egy hatalmas ezüst koponya ékesítette. Halálbűzt okádó pofájából hatalmas fehér szemfogak meredtek elő. Kezében egy hatalmas kés volt, melyet fenyegetően maga előtt tartott, miközben másik kezével mohón a vénkisasszony felé nyúlt.

Az egész egy pillanat volt. A zongoratanárnőt egyetlen mozdulattal rántotta magához a vámpír, majd testét szorosan a vénkisasszony hátához préselte. A hatalmas kés most a félelemtől reszkető nő torkán pihent, miközben a vámpír mohón végignyalta halott nyelvével a vénkisasszony esőnedves, lúdbőrös nyakát és vállát.

A vámpír hallotta prédája egyre gyorsuló szívverésének hangját. A préda ázott hajának illatát, bőrének érintését, testének melegét, mint hihetetlen kincset tartotta szorításában. Vérszomját nem tudja már sokáig fékezni, ezzel tisztában volt. Ki akart élvezni minden pillanatot. Újra előrehajolt és hosszasan csókolta a nő hosszú, kecses nyakát.
- Ó, te gyönyörű szépség! -lihegte az óriás, miközben kését visszacsúsztatta övébe, majd egyetlen mozdulattal letépte prédájáról a ruhát. Kezével, mint egy késóvár kamasz fiú, végigtapogatta a nőt, majd térdre roskadt és a nő izmos hátát, és kerek tomporát kezdte csókolgatni.
- Még mindig élek! – ordította menydörgő hangon, majd erős kézzel megfordította a nőt és letépte alsóneműjét. Egy pillanatig kéjsóvár tekintettel nézte a vénkisasszony fedetlen szeméremdombját, majd arcát a nő lábai közé fúrta.
Aztán a vámpír meghallotta, hogy a nő halkan sír.
Érezte a nő testén át meg átfutó remegést, melytől nemegyszer megvonaglott törékeny teste.
Hirtelen jeges düh öntötte el az óriást. Leszegte fejét, majd lassan, félig lehunyt szemmel, fogát csikorgatva, a nőre emelte tekintetét.

Az első közvetlen közelről leadott lövés, pont az óriás szemét lőtte ki. A lövedék a szemet átszakítva áthatolt a szemüregen, majd az óriás tarkójánál távozott busa fejéből. A második lövését a pisztoly csövét erősen a vámpír homlokához szorítva adta le a vénkisasszony, melytől a hatalmas test úgy dőlt hátra, mint egy korhadt fatörzs.

4. rész

- Végkifejlet –

(“vége a komédiának”)

Ridzo felügyelő már lassan teljesen megnyugodott. Nagyokat lélegzett az ablakon beáramló a friss, hűvös, eső illatú levegőből. Mikor már tényleg jobban érezte magát és valamelyest kitisztult a feje, bebiztosította, majd visszatette pisztolyát a hónaljtokba. Nagyot sóhajtott, majd sűrűfogú halcsontfésűjével gondosan hátrafésülte rendezetlen haját. Nem voltak illúziói. Ismerte önmagát.
Felkapcsolta az autó belső világítását és a kesztyűtartóban kezdet kotorászni. Nemsokára mély megelégedéssel gyújtott rá a tartalék tartalékát képző Lucky Stricke-ból. Nem sokáig pöfékelhetett, mert szemeire hamarosan ólmos fáradtság nehezedett. Nehezen szánta rá magát, de végül elfordította az indítókulcsot, mire a motor fekete füstfelhőt okádva életre kelt. A felügyelő nagyívben, keresztülhajtva a pázsiton fordult vissza a város irányába.

Az eső újra rákezdett, ám ezúttal sokkal sűrűbben, sokkal kérlelhetetlenebbül. A felügyelő autója sikítva haladt az eső áztatta úton, fényszórójának pislákoló fényében az árnyak furcsa táncot jártak, el-eltűnve, majd újra felbukkanva. A felügyelő meredten figyelte játékukat és próbálta felfedezni bennük az ismerős formákat. Hirtelen egy meztelen nőt pillantott meg, aki az út közepén szaladt. Szája, önkéntelenül is mosolyra húzódott, bambán meredt előre, a nő kerek domborulatait bámulva.
Az egész oly távolinak, oly szürreálisnak tűnt. Tompa érzékei csak lassan reagáltak, de akkor már késő volt.
Hallotta a tört üveg ropogását. Hallotta a tompa puffanást. Érezte, hogy autója begyűri a nő testét a kerekek alá.
A felügyelő pánikszerűen a fékre taposott, melytől autója egyből kicsúszott az útról, majd pörögve belevágódott egy út meni bokorcsoportba.

Sötétség.
A felügyelő először csak az ablaktörlőlapátok monoton zaját hallotta meg. Lassan kinyitotta a szemét és körülnézett. Nyakába iszonyatos fájdalom nyilallt, melytől könnyek szöktek a szemébe. Gyorsan végiggondolta az eseményeket.

A motor újra felbőgött. Ridzo hátramenetbe kapcsolta a sebességváltót, majd nagy gázzal az útra vágódott. A sűrű esőtől szinte alig látott valamit. Kiszállt. Fejére kabátját terítette, nehogy elázzon, majd elindult az úton visszafelé.
Visszapillantva látta, hogy autójának lámpaburája betörött és a lökhárító is félig leszakadt. Az úton vízzel kevert vérfoltok kavarogtak, melyekből a felügyelő tudta, hogy jó irányba halad.
Nemsokára megpillantotta a nőt. Testén keréknyomok, végtagjai kicsavarodva, feje körül hatalmas vértócsa.
Nem kellett orvosnak lennie a felügyelőnek, hogy rájöjjön, a nő meghalt. Gyorsan visszasietet az autójához, majd visszahajtott a holttesthez.
A felügyelő nem sokat töprengett. A dolgot el kell sikálnia, mégpedig gyorsan. Körülnézett, hogy meggyőződjön róla, hogy nincsenek-e esetleges szemtanuk. Miután sehol nem látott senkit, a nőt a két lábánál fogva az autó hátuljához húzta. A csomagtartóból előhalászott néhány reklámszatyrot, melyeket a nő fejére húzott, majd a vontató kötéllel szorosan a holtest nyakához kötözte.
A csomagtartó telis-tele volt mindenféle lommal, így a nő testét csak nehezen sikerült a csomagtartóba préselnie. Mikor a holttest már a csomagtartóban volt, rájött, hogy így nem tudja lecsukni a csomagtartó fedelét. Újabb bravúrral a felügyelő a holtest alól előhalászta a pótkereket és a mélynyomó ládát, amiket a hátsó ülésre passzírozott be, majd nagy lendülettel lecsukta a csomagtartót.

Munkájával teljesen meg volt elégedve, így beült az autóba és elhajtott.

Az eső egész éjszak esett. Elmosta vért az útról. Reggelre már olyan volt minden, mintha az éjszaka eseményei csak képzeletünkben léteztek volna.

Távol a város zajától, a park füvén hevert ez eszméletlen vámpír. Halott volt, de már több éve volt az. Most sem volt halottabb, mint tegnap ugyanekkor. Ám tegnap ilyenkor már biztonságos helyen volt. Olyan helyen, ahol nem érhette utol a nap gyilkos fénye.
Ezúttal már nem volt menekvés.
A Nap fekete barázdákat égetett arcába. Ruhája alól fekete füst szállt az ég felé, mintha fekete köpönyegként kívánná oltalmazni az átkozott testet. Mindhiába.
Az utolsó pillanatban Joseph Mathias Roxton, avagy Roxy a Pander, kinyitotta halott szemeit és belenézett a felkelő napba. Nem kiáltott, nem sikított. Csak nézett csendesen, búsan, míg ki nem sültek szemei és el nem hamvadt teste.

5. rész

– A záróakkord -

(bódulat és magány)

Ez a kurva horgász nem akar elmenni az istennek sem. – morgolódott magában a felügyelő. Pedig az eső kitartóan esett. Ridzó felügyelő a hídról bámulta a horgászt, ki a folyómeder mellet üldögélt sárga esőkabátban.
A terv szerint a hullát a gyors sodrású folyóba kéne dobni a hídról. A víz majd elviszi. Lehet, hogy még az államhatáron túlra is. Jó terv.
Ridzo már órák óta várt, végül türelme elfogyott. Elhatározta, hogy pár kilométerrel lejjebb a töltésről fogja a nő holttestét a folyóba dobni.
A felügyelő visszakászálódott az autójába és elindult. Próbált úgy vezetni, hogy autója ne térjen le az útról, annak ellenére, hogy az egész aszfalt úgy hullámzott, mint az óceán.
Ám szélvédőt egy pár perc után tejfehér pára lepte el, melytől a felügyelő gyakorlatilag semmit nem látott. Ez a körülmény nagyon megnyugtatta. Úgy érezte, biztonságban van. Már-már újra erőt vett rajta az elérzékenyülés, mikor éles fény és hangos kürtszó szakította félbe ábrándozását.

Hirtelen félre rántotta a kormányt és a fékbe taposott. Autója ezúttal nem pördült meg, de letért az útról és egyenesen az út ment árokba szaladt. Miután az autó megállt, a felügyelő rögtön kiszállt a kocsiból. Feje paprikavörös volt, szája pedig teljesen fehér, kezében a szolgálati 45-sel hangosan ordibálni kezdett. Már vagy két perce tartott a monológ, mikor észrevette, hogy az út teljesen üres.
Sehol senki.

- Na ne! – kiáltotta röhögve – Fog a fene elmenni a folyóig! Hát mi vagyok én?
Felnyitotta a csomagtartót és kirángatta a zongoratanárnő élettelen testét. A holtestet nedves fűre dobta, majd lábainál fogva a bozótosba húzta.

A Holttestre gallyakat és leveleket hányt, majd az egész halmot levizelte.
Talán ez a patika szag majd távolt tarja a dögevőket. – gondolta, miközben visszasietett az autóhoz.
Alaposan szemügyre vette a kocsit.
Nagy kő esett le a szívéről, mikor rájött, hogy csak a fényszóró burája tört szét, a lámpatest maga sértetlen maradt. A lökhárítót valahogyan visszapasszírozta a helyére, majd miután úgy ítélte, hogy a gépjármű közúti forgalomban részt vehet, megpróbált kikecmeregni az árokból.
Legalább tíz percig küszködött, mire az autóját sikerült visszaszenvednie az útra. Az ablakokat teljesen letekerte, hogy kitisztuljon a feje, mire a városba ér. Tudta, hogy már éppen csak annyi ideje van, hogy megigyon az őrsön egy kávét, mielőtt elkezdődik a szolgálat. Öltönye sáros, esőáztatta, bűzös rongyként tapadt izzadt testéhez.

Egy óra múlva, már a rendőrségen az egyik szabadnapos kolléga öltözőszekrényében kotorászott egy rávaló zakó után. A méret megegyezik, ezt jól tudta, hiszen néhanapján szokott innen öltözködni. Ez a mostani zakó különösen jó volt, hiszen tíz dollár is lapult a belső zsebében.

Nyolc nulla-nullakor, két kávén és fél gramm felszippantása után a felügyelő a számítógép mögé ült. Este nyolc nulla-nullakor tette le a szolgálatot és egyből a rendőrszállásra ment. Szobatársa éjszakás volt, így a felügyelő ismét egyedül maradt démonjaival. Az ágy szélére ült, egészen összehúzta magát, előre hátra hintázva, el-elcsukló lélegzettel, keservesen zokogott, egészen addig, míg el nem nyomta az álom.

Vége


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához