LFG.HU

lanozzunk
Nagy István
novellaCimkek

A művészecset a kedvenc tartójában pihent. Jó hely volt, a legjobb a helységben. Ő is kiváló anyagból készült és ezt tudta is magáról, evidens, hogy neki kellett ezt a helyet kapnia. Tevefülszőr ecset volt; aki tudta, mit jelent ez, tudta, mennyit ér. Ez az ő birodalma volt. Ha a szerencsétlenekre gondolt, akik mindenfelé szerteszét hevertek, csak nevetni támadt kedve.
Nem szerette a többi ecsetet. Persze voltak mások, akik többre vitték nála, de ők már nem voltak itt. Talán soha nem is voltak itt.
Egy doboz festék közeledett üres polcához.
- Hát te? – kérdezte.
A festék megtorpant.
- Én csak… láttam, hogy üres a polc…
- Foglalt – vetette oda a művészecset foghegyről.
A festék szétnézett. A polc teljesen üres volt, csak a művészecset volt ott, meg a tartója.
- És ha… kezdte, de a művészecset ránézett, és inkább elhallgatott. Lehajtotta a fejét és elsomfordált.
A művészecsetnek nem nagyon voltak barátai. Nem volt kivel barátkozni. Vele egy szinten senki sem áll, ez nyilvánvaló. A többiekkel meg minek?
Volt viszont egy másik ecset, akivel jóban volt. Festőecset volt, csak azért. Mert ő nem volt művész. Festhetett volna ő is művészi dolgokat, csak nem volt meg hozzá a tehetsége. Fal, kerítés. Ennyi. Azt még a művészecset sem tudta, hogy ő soha nem is festett semmit. Csak a többi ecset, akik vele vannak. Ő csak utazgat fel-alá és lóbálja a lábát. Jól megél belőle. Még szinte nem is érte festék. Mindig megúszta. Talán végig megússza.
Sokat röhögtek a többieken, mert ők többek voltak. Ott voltak a szőrüket vesztettek, a kopaszok. Mindenkinek adtak gúnynevet. Ez jól ment. A töröttek – suták. Elkopottak – nyugdíjasok. Beszáradtak – tokosok. Akik beszáradtak és hígítóba vagy alkoholba tették őket – szmötyibúvárok. Akiket ott is felejtettek – drogosok, alkeszek.
Ilyenkor is nevetett, de csak megjátszotta. Egy kicsit félt.
Egy kicsit ő is be volt száradva.
Egyszer megbántották. Talán rossz kritikát írtak egy képéről. Gonosz akart lenni, mert megbántották. A többi ecset vigasztalta, hogy ez mindenkivel megesik, de neki ez kevés volt. Az övé kellett legyen az utolsó szó.
Egy sötét sarokba vonult, ahol senki sem látta, és nekikezdett. Választ akart festeni. Vitriollal. A tollaknak ez bejött, de a vitriol beleragadt és marni kezdte. Gyorsan abbahagyta, de a tövét megfogta a vitriol.
Soha többet nem jött ki.
Nem száradt be nagyon; csak a tövénél. Észre sem vette senki. Ettől még ugyanolyan jól festett. De érezte, hogy nem lesz mindig így. Idővel majd továbbterjed. Lassanként, apránként. Sötét foltok a szálak tövében. És akkor bekerül az alkeszek közé.
Nem! Az nem lehet! Félénken összébb húzta magát, gyanakodva körbekémlelt. Vajon sejtik? Az a marhaszőr ecset? Vagy az a másik? Mintha méregetnék. És ha tudják? És ha szólnak? Vagy az a… hát ez meg ki?
Kihúzta magát és megköszörülte a torkát.
- Hé! Te! – kiáltott le.
Amaz felnézett.
- Én, vagy… – nézett tétován körül.
- Te, igen. Mit csinálsz itt? Ki vagy egyáltalán?
- Én? Ööö… egy… keverő.
- És mi dolgod itt?
- Hát… festéket… khm, keverek.
A művészecset felhúzta a szemöldökét. Mit csinál ez a festék körül? Nem is ecset!
- Miért kevered? – kiáltott le.
- Hát… a hígító miatt – nyelt egyet. – Tudod, a festéket felhígítják, mielőtt…
- Tudom! – szakította félbe. Tudta, de nem ez a fontos. Ha nem tudja, akkor sem szabad hagyni, hogy a másik végigmondja. – Jó – bólintott. – Azt lehet. De meg ne lássalak a vásznak közelében, mert… – itt néhány idegen szót használt azzal kapcsolatban, mit csinál, hogy műveltebbnek tűnjön. Szakszavak voltak, a többiek nem ismerhették, így zavarba tudta hozni őket. Igaz nem is kellett, hogy ismerjék, de az mindegy. -…, szóval ezeket csak én csinálhatom, érted?
- Igen – húzta össze magát a keverő.
A művészecset méregette még pár másodpercig, aztán elvándorolt róla a tekintete.
Helyes. Így kell ezt kezelni. Itt ő az úr. Félresöpörhet mindenkit, amíg csak vénségére be nem…
Nem! Ilyesmire gondolni sem szabad. Nem jöhet a mosás. Sem hígítóval, sem benzinnel, sem alkohollal. Még akkor sem, ha tiszta lenne utána. Nem kezdhet mindent elölről. És ha kimosnak mindent, ami eddig ráragadt? Hiszen ez ad neki tartást, mit tartást, gerincet!
Idegen tűnt fel a polcon a semmiből. Kihúzta magát ismét.
- Hát te? – kérdezte a szokásos hangsúllyal.
- Igen? – nézett fel rá amaz.
- Mit csinálsz itt?
- Még nem tudom pontosan. Csak… várok.
- Mire?
A másik elgondolkozott egy picit. Piros színe volt, és ez nem tetszett a művészecsetnek.
- Aaa… lehetőségre.
- Művész vagy?
- Mi az a művész?
- Nézz rám – húzta ki magát még jobban. – Én művész vagyok.
A másik érdeklődve végigmérte.
- Nem hasonlítunk. Attól még lehetek művész?
- Nem! – vágta rá a művészecset. Idegesítette, hogy a másik is a polcán van. A piros olyan… fura szín.
- Hm – mondta a másik. Látszott, hogy nem érti. Most kell lecsapni, míg össze van zavarodva!
- Hogy hívnak?
- Engem? Bicska. Svájci bicska, ez a teljes nevem. De amúgy csak bicska.
- Mihez értesz?
- Nem tudom. Sok mindent kipróbáltam, de… van még néhány funkcióm. Szeretném kipróbálni magam mindenben.
- Melyik cégtől vagy?
- Nem tudom. Azt hiszem, nincs cégem.
- Akkor gagyi vagy. Tuti nem vagy művész. Talán még normális se vagy. Selejtes is lehetsz, sőt! Jobb lenne, ha elhúznál innen.
- De én szeretem csinálni, amit csinálok.
- Miért?
- Lelkesedésből.
A művészecsetben felhorgadt a düh. Ellentmondanak NEKI?!
- Nem érdekel! Itt csak művészek lehetnek! – kiabált.
- Egyszer faragtam egy szép… – kezdte a bicska, de a művészecset durván félbeszakította.
- NEM ÉRDEKEL!!! Mit képzel, te kis senkiházi? Tudod én mit festettem? Ezernyi jó képet! Kiállításokon mutogatják őket és az emberek rengeteg pénzt fizetnek, hogy lássák vagy megvehessék! Én márkás művészecset vagyok! Opinel, látod?! Mond ez neked valamit? Nem hiszem! Festettem már ikont, portrét, tájképet… – sorolta még, miket csinált. Nem csak, mert le akarta gyűrni a másik ellenállását. Ha tehette, mindig elmondta, miket csinált már. Jólesett. – …szóval te ne okoskodj itt nekem! Hogy képzeled, hogy idejössz, aztán csak úgy elkezdesz itt bármit is? Ha ez így menne, és bárki jött-ment az utcáról bejöhetne ide, akkor mi lenne itt? He? Mi?
A bicska összehúzta magát és megszeppenve nézett rá, aztán felállt, és lassan, fejét lehajtva lekullogott a polcról. Szomorú volt.
A keretek között talált egy kényelmes helyet, hát odatelepedett. A többiek összébb húzták magukat, hogy helyet szorítsanak neki.
A bicska tűnődve nézett fel a művészecsetre. Nem értette, a másik miért viselkedett így. Miért alázta meg nyilvánosan? Semmi oka nem volt rá.
Csak évekkel később értette meg, hogy félt tőle.
- Pszt – súgta oda neki egy távolabbi keret.
- Igen? – fordult oda a bicska.
- Tényleg faragtál már? Mert nekem csúnyán megnyomták az oldalam. Kijavíthatnád.
A bicska odasétált és megnézte a sérülést. Nem tűnt lehetetlennek.
- Megpróbálhatom – nézett a keretre. – De fát még nem faragtam – vallotta be őszintén.
- Hanem? Azt mondtad, faragtál valami szépet. Akkor mit faragtál?
A bicska elpirult és lesütötte a szemét, de aztán újra a másik szemébe nézett.
- Verset – mosolyodott el.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához