LFG.HU

HammerTimeCafe
Szalontai Tibor
novellaCimkek

András vidáman szaporázta lépteit a főváros egyik új lakótelepének tízemeletes házak övezte járdáján. Hóna alól műszaki rajzlap köteg kandikált ki. Büszke volt eme szerzeményére, a közeli ápisz-boltban sikerült beszereznie, és a diplomatervét fogja a tizenkét darab A1-es papírra megrajzolni. A panelek közötti apró parkokban kavicsos, bitumenes sétányok, körben padokkal, gyermekjátszóterek, hinták, homokozók, mászókák, focigrundok váltogatták egymást. Jólesett a hangulatos kis séta a sikeres vásárlás után. Ám hirtelen földbe gyökerezett a lába.
Olyan csudálatos dolgot pillantott meg, hogy alig mert hinni a szemének. Igen, semmi kétség. A lány, akivel még másodéves korában járt néhány hónapig, Annuska volt ott és egy két-két és fél éves forma kisfiúval játszadozott a homokozóban, az ő fiával! Igen, egészen biztos, hogy az ő fia, megismerte önmagát a kisfiúban. Vannak otthon gyerekkori fényképei, ugyanígy egy homokozóban, ugyanennyi idős korából. Szakasztott, mint ez a kisfiú itt Annuskával. Ugyanezek a barna szemecskék, ugyanolyan kíváncsi pisze orrocska, ugyanez a huncut mosoly. Ez itt az ő fia. Ezért tűnt hát el Annuska annak idején, három évvel ezelőtt.
András egészen megzavarodott, hirtelen nem tudta mit gondoljon, mit csináljon. Forduljon sarkon és észrevétlenül fusson el, vagy menjen oda Annuskához, köszönjön neki, vagy fordítsa el a fejét és menjen tovább, mintha észre sem vette volna őket? Ebben a pillanatban Annuska éppen hátrapillantott, és a tekintetük találkozott.
“Észrevett engem!”
“Istenem, hiszen ez András!”
Szolidan köszöntek egymásnak, Annuska közelebb jött. András amennyire csak tőle tellett, igyekezett leplezni felindultságát, megpróbált nyugodtan, közömbös hangnem-ben beszélni.
- Te vagy az Annuska? Csakugyan te vagy az? Micsoda véletlen! Ezer éve nem találkoztunk. Ez itt a te kisfiad?
- Igen is, meg nem is. Ő Déneske, férjemnek a kisfia.
- Hogy hogy?
- Tudod, akkor három évvel ezelőtt… megbetegedtem. Sokáig beteg voltam. Kórház-ban feküdtem, megműtöttek. Kihagytam egy egész szemesztert, kimaradtam az egyetemről. Dolgozni kezdtem egy irodában, mint adminisztrátor. Ő pedig, a mostani férjem, az iroda vezetője. Meghalt a felesége szülés közben, mikor Déneskét szülte. A nagyobbik lány már iskolás, elsős. Éppen őt várjuk, eléje jöttünk az iskolához. Szóval, megkért, hogy legyek a felsége. Legyek az anyjuk. Jó gyerekek. Jó férj. Komoly. És te? Vizsgázol? Ja persze, diplomaterv. Hogy vagy?
- Köszönöm, megvagyok. Lényegtelen. Valahogy elevickéltünk a diplomáig. Látod, most vettem meg a rajzlapokat. A számítások már nagyjából mind megvannak. Tehát a te életed már elrendeződött. Ennek örülök, őszintén örülök. Jó ember, azt mondod? Az jó. Mit lehet tenni, ilyen az élet. Minden rendben.
Annuska nem válaszolt semmit. Egy darabig értelmesen hallgattak, Déneske ez alatt csendesen matatott a homokban. Aztán András folytatta akadozva, dadogva.
- Éldegélek, csak úgy diákmódra. Átköltöztünk egy új koleszba. Modern épület. Blokkrendszer. Tudod, az a tízemeletes, a menza mellett. Szupermodern, kétszemélyes szobák, minden kényelemmel. – András zavartan fecsegett, alig tudott uralkodni az érzelemhullámon, mely valósággal elöntötte.
- Andris te semmit sem változtál, mintha csak tegnap találkoztunk volna legutoljára. – Annuska meleg szavai fájdalmasan jólestek a szívének.
- És te, tudod, ugyanolyan szép vagy… azt mondod jó kisfiú? – András szelíden megsimogatta Déneske feje búbját.
- Igen. Szófogadó. No, már jön is a nagylányom az iskolából. Szervusz András! Déneske, köszönjél a bácsinak! ….

A kollégiumban András alig talált a szobájába. A rajzlapokat a sarokba hajította. Lerogyott egy székre, majd felpattant. Holdkórosként járkált a szobában, a gondolatok őrülten röpködtek a fejében. Előhalászta a holmijai közül azt a gyerekkori fényképet, nézte, nézte értetlenül. Ez az ő fia! Hiszen akkor ő APA! Tehát ő apa. Már három éve. És nem is tudta! Miért titkolta el Annuska őelőle? Tán nem volt elég jó neki? Pedig milyen jól kezdődött minden! Megismerkedtek, megtetszettek egymásnak. Együtt jártak. Szórakoztak. Emlékszik, milyen jó volt együtt Annuskával. Vidámak voltak, szabadok és készségesek. Hamar eljutottak az ágyig. És milyen jó volt! András soha olyan könnyűnek, olyan erősnek nem érezte magát se előbb, sem azóta. Boldog volt. És amikor a kapcsolatuk már kezdett elmélyülni, és ő kezdte úgy érezni, hogy őszintén szereti Annuskát, és ezt meg is akarta neki mondani, egyenesen, őszintén a szemébe, Annuska hirtelen eltűnt. Egészen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát ezért tűnt el! Hogy megszülje a gyereküket. Kettejük gyerekét! Nemcsak az Annuskáé, hanem az övé is! Miért nem mondott neki semmit? Félt, hogy kidobja? Vagy, hogy rábeszéli, vetesse el a gyereket? És úristen, ő balga, semmit nem vett észre! A sors hibája. Hiszen ő APA! Hiszen ez nagyszerű érzés! De sajnos semmi köze a saját fiához. De! Joga van a saját fiához! Vagy mégse? Van-e joga immár belekeveredni egy család életébe? Vajon érez-e még őiránta Annuska valami vonzalmat? Milyen szép pár lehettek volna! De ott van az a férfi, meg a kislánya is. Jó férj, biztos támasz. És Annuska boldog vele. Annuska boldog?

“- Boldog vagy? Ez jó.” – visszhangzottak András szavai Annuska agyában. “Istenem, lehet, hogy rosszul döntöttem, hogy nem jól rendeztem az életem?” Hiszen Andrással olyan jól kezdődött az egész. Csak az ágyban voltak problémák. Még nem szokták meg egymást. Több odaadás és türelem kellett volna. Ma már tisztán látja ezt. De akkor csak megsértődött. Nem volt képes neki elmagyarázni. András sajnos nem tudta, nem vette észre, hogy például sokkal kellemesebb volt Annuskának, mikor az autóbuszon átölelte és szorosan hozzásimult, mint mikor szeretkezés közben alatta izzadt és szenvedett. És teherbe esett! Hogy lehet ez? Hisz ez nem igazság! Még csak nem is esett jól, és mégis teherbe ejti! És az a nagy buta, azzal az ennivaló nagy szemeivel, mégcsak észre sem vette, Csak azt hajtogatta “Mi van veled? Mi van veled?” Hogy merészelte nem kitalálni, mi történt? Ez bosszantó. Ilyen bambát! Akkoriban egyenesen gyűlölte őt emiatt. És a kételyek: lehet, hogy tudja, csak megjátssza magát. Sehogy sem bírta neki megmondani az igazat. Ha megmondja, lehet, hogy azonnal kidobja, vagy ráveszi az abortuszra? “NEM! Hiszen anya leszek! Lesz egy kisgyerekem! Megszülöm, csak azért is! Egyedül. Senki nem veheti el tőlem a kisgyerekemet!”
Úgy is lett. Otthagyta az egyetemet és Andrást. Megszülte a kisfiát. Elment dolgozni, megismerkedett azzal az emberrel, akinek a felesége belehalt a második szülésbe a kisbabával együtt. Déneskével egyidősek lennének. Most nyugodtan élnek. Nyugodtan éltek. Eddig. Lehet egyáltalán nyugodtan élni azóta, hogy újra találkoztak? “Istenem, hogy hasonlít Déneske az apjára! Az igazira. És ő még csak nem is sejti, hogy a saját fiát simogatta. Szegénykém. Még csak nem is tudja, hogy van egy fia.”

A találkozás után mindkettőjük életében megváltozott valami. Egyre többet gondoltak egymásra. András állandóan azt a gyerekkori fényképet bámulta, és ha csak tehette, arra felé sétált, ahol Annuskával az iskola melletti játszótéren összefutottak. Annuska is remélte, de egyben félt is tőle, hogy megint összefutnak a lakótelepen. Persze, András miért is jönne erre? Eszébe sem jut. Lelke mélyén szerette volna még egyszer látni Andrást, bár önmaga előtt is félt ezt beismerni.
És hirtelen, véletlenül megint találkoztak. Egy autóbuszban. Annuska kedvesen nézett András arcába. Egy hajtincs a fiú homlokába lógott, a lány óvatosan, gondoskodóan megigazította a fiú frizuráját. Közben közömbös dolgokról csevegtek. Időjárás, tanulás, hogy vannak a gyerekek, közérzet. András, mintha mellékesen mondaná, megjegyezte:
- Látogass meg egyszer a koleszban. Megmutatom az új szobát, meg a diplomatervet. – Annuska már készült leszállni.
- Majd egyszer elmegyek, okvetlenül … – És mindketten érezték, hogy ez nem történhet meg, hogy elmúlt az a pillanat. Késő. Az idő kerekét visszaforgatni lehetetlen.

Egy májusi délelőtt Annuska mégis elment a kollégiumba.. Maga sem tudta mit akar, hogyan került oda, de hirtelen András szobájában találta magát. Csak a szobatárs volt otthon. Székkel kínálta Annuskát, mondta, hogy András mindjárt jön, várja meg, és kiment a szobából.
A várakozás közben Annuska kétségbeesetten őrlődött magában. Vágyakozva várta, hogy nyíljék az ajtó, közben minden második pillanatban el akart menekülni. Tulajdonképpen mit keres itt? Mit akar? Miért jött el? Mit akar, mit akarhat Andrástól? Csak közli vele, hogy a gyerek tőle van? Vagy megmondja neki, hogy még mindig őt szereti? Úristen, mi lesz, ha megjön András? Megint mellébeszélnek majd? Vagy egymás karjába hullanak? És hogyan lesz tovább? Elválik a férjétől, és otthagyja a nevelt lányát? Egyáltalán, jobb lesz, lehet-e jobb Andrással? Nem tudja. El lehet-e dobni mindent, amit az utóbbi három évben adott és kapott? Van-e joga lerombolni azt a családi életet, amit a férjével felépítettek? Hisz mit hiányol a férjében? Jó férfi, akkurátus férj és gondos apa. Igaz, valószínűleg András is megkomolyodott, megférfiasodott, és egy-két rafinériát ő is megtanult azóta. Na és mégis, mi sülne ki belőle, ha mostantól Andrással élne? És egyáltalán, András akarná-e? Lehet neki új szerelme is. Ha ő újra meg akarná szerezni a fiút, lehet, hogy az páros lábbal rúgná ki. Mit tegyen? Vagy csak egyszerűen csábítsa el, csalja vele, de maradjon a férjével? Mit akar ő, és mit akarhat András? Úristen, mindjárt belép és el kell dönteni, mi legyen. Van-e joga bármit is tenni? A családját szétszakítani? Nem. Hisz ő felelős értük! Nem csak a fiáért, de a kislányért is. És a férjéért is. Hisz ő egészen eddig elégedett anya és feleség volt. Miért rúgná fel mindezt? Nem, valószínű mégsem szabad. Már késő lenne mindent újrakezdeni. Bármennyire is a szíve azt súgja, maradjon, az esze és a lelkiismerete: El innen!
Felugrott a székből. Ki akart rohanni a szobából. Elmenekülni András életéből egyszer és mindenkorra. Nekiment egy másik széknek, amin mindenféle könyvek, jegyzetek, papírok, számítások és grafikonok hevertek szanaszéjjel, és ez az egész a földre borult. És akkor Annuska lepillantott a padlóra, és kővé dermedt. A szétszóródott iratok között ott feküdt egy ütött-kopott, agyonfogdosott fénykép. Lehajolt érte. A fotón, egy homokozóban András, három éves korában. Mintha Déneskét látta volna. Ugyanolyan barna szemecskék, ugyanolyan kíváncsi pisze orrocska, ugyanaz a huncut mosoly…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához