LFG.HU

Vaszilij
novellaCimkek

Az alkonyat egyre tömörebbé váló szürkeséggel burkolta be a várost. Hideg északi szél száguldozott a szűk utcácskákon, úgy süvített, mint valami nyughatatlan, gonosz lélek. Irwing egy telefonfülkében próbált menedéket keresni előle, kopottas bőrkabátját szorosan maga köré fogva. A fülke ujjlenyomatoktól foltos üvegjén keresztül figyelte az utca túloldalán lévő kis órásműhely kirakatát, ahonnan barátságos, lágy fény csordogált ki a járdára.

Harangszó hangzott fel a szomszédos utcából. Irwing az órájára pillantott – patinás, ezüst karóra volt, azóta pontosan járt, hogy August bácsi neki ajándékozta – aztán kilépett a fülkéből, és a mellette álló fa árnyékába húzódott. Hamarosan nyílt az órásműhely ajtaja, és egy alacsony, szikár öregúr lépett ki rajta, vékony felöltőben. A hidegre látszólag ügyet sem vetve bezárta a boltot, aztán komótosan elballagott a főút felé.

Irwing figyelte egy darabig. Semmit sem változott az öreg – futott át az agyán a felismerés. Megvárta, míg befordul a sarkon, aztán átvágott az úttesten, és megkerülte a négy házból álló tömböt, melynek a legszélén állt az órásműhely. A hátsó ajtó éppolyan rozzantnak tűnt, mint tizenöt évvel ezelőtt, és a férfi meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanaz a rozsdaette lakat lóg rajta, mint mikor tanulóként még ő hordta ki a szemetet ezen az ajtón keresztül.
A lakat ócska volt, az ajtón lévő zár nemkülönben. Egy percbe sem telt, hogy Irwing a zsebéből kihalászott tolvajkulcs-készlettel leküzdje őket, és már bent is volt a hátsó folyosón. Megütötte az orrát az ismerős szag: öreg tárgyak patinás illata és a műszerolaj szaga; és egy pillanatra megtorpant. A folyosó túlvégén lévő ajtó felől már hallotta az ismerős hangot, ahogy a rengeteg óra ketyegése egyetlen, szinte állandó zajjá olvad össze.

Tétovázott. Emlékek rohanták meg, újra annak a kisfiúnak érezte magát, aki először lép be August bácsi műhelyébe. Eleinte félt egy kicsit az öregtől, mert az ismerős srácok fura történeteket meséltek róla, és őrültnek nevezték, aztán egyre jobban megkedvelte a kicsit tényleg különc, de mérhetetlenül önzetlen férfit. Úgy tanulta meg az órásmesterség minden csínját-bínját, hogy egy percig sem érezte munkának, amit csinál. August bácsi szerette az apró szerkezeteket, féltő gonddal és szakértelemmel bánt minden egyes darabbal, ami a keze közé került. Minden óra más és más, tűnjenek első pillantásra bármennyire azonosnak is – mondta egyszer Irwingnek -, ebben hasonlítanak ránk, emberekre. És a fiú, amikor teljesen egyedül javított meg egy antik faliórát, végtelennek tűnő, állhatatos munkával, megértette ezt, amikor meghallotta az egyenletes ketyegést az újra életre kelő szerkezetből.

Irwing összeszorította a száját, és elhessegette magától a képeket. A pénz a műhelyben van, a pénz a műhelyben van – hajtogatta magában, mint valami varázsigét, miközben végiglépkedett a rövid folyosón, és benyitott az ajtón. Bár tudta, hogy mi vár rá, mégis ugyanolyan döbbenten torpant meg, mint kisfiú korában, amikor August bácsi először mutatta meg neki az Órák szobáját.

Most, az éjszakai világítás sejtelmes homályában még mesebelibb volt a kép. Órák mindenütt – a falakon, polcokon, üveges tárolókban a falak mellett. Faliórák, hatalmas állóórák, homokórák, zsebórák, karórák, ébresztőórák látszólag rendszertelen összevisszaságban. Irwing mindig úgy érezte, hogy a helyiség sokkal nagyobb annál, mint amekkora az épület mérete miatt lehetne, de most a gyér fényben még furcsább benyomása volt. Megmagyarázhatatlan félelem fogta el attól, hogy eltévedhet a polcok között, ha megpróbál átmenni a helyiségen a műhelyig; eltévedhet, mint egy labirintusban, amelynek nincs kijárata, és élete végéig itt fog bolyongani.
Nagyot nyelt, aztán remegő lábbal indult előre. Az órák mintha hangosabban tiktakoltak volna körülötte, magas és mély hangon, komótosan vagy szaporán, mint egy karmester nélkül maradt kórus. Sietni próbált, nem akart bámészkodni, de egy feketére lakkozott állóóra mintha vonzotta volna magához. Embermagas, tekintélyt parancsoló holmi volt, az ezüsttel futtatott számlapon két fekete mutató rótta végtelen útját. Az óra testében csillogó üvegszekrénybe zárva egy inga lengedezett jobbra-balra méltóságteljesen.

Mindenkinek megvan a maga órája valahol a világban - mesélte egyszer August bácsi -, és ha egy óra megáll, akkor valahol egy emberi élet is véget ér. Irwing nem igazán hitt ebben, de sohasem tette szóvá az öregnek. Most azonban, az állóóra üvegében a tükörképét megpillantva úgy érezte, August bácsi igazat mondott, és ő megtalálta most a sajátját. Néhány pillanatig csak állt ott, és figyelte az inga lengését, a mutatók útját; mintha a monoton mozgás hipnotizálta volna, aztán kényszerítette magát, hogy ellépjen onnan, és elfordítsa a fejét az óráról.

Továbbcsörtetett a polcok között a műhely felé, de valahogy eltévesztette az irányt, egy perc múlva újra az állóóra előtt találta magát. Dühösen fújt egyet, most már figyelmesebben indult tovább. Egyenesen, balra és jobbra – emlékeztette magát menet közben, aztán döbbenten állt meg. – Ez lehetetlen – nyögte az előtte álló fekete órának, ami csak közömbös tiktakolással válaszolt.
Irwing elindult, újra és újra bevetette magát a polcok közé, hogy aztán mindannyiszor visszajusson oda, ahonnan elindult. Az izzadság patakokban folyt végig a hátán, minden tagja remegett, a szája pedig olyan volt, mint egy kígyó levedlett bőre. Riadtan nézett körbe, de mindenhonnan csak hideg, közönyös fém- vagy fafelületek meredtek vissza rá. És az a hang, az a monoton, sohasem bicsakló ritmus… A férfi a fülére tapasztotta a kezét, de a tiktakolást nem tudta kizárni az elméjéből, mintha az órák az ő fejében ketyegtek volna tovább.

És vele szemben a fekete állóóra igája, ahogy monotonul lengett ide-oda, zavartalan magabiztossággal, mint a vesztőhely felé lépkedő hóhér. Irwing most hallani vélte ennek az szerkezetnek a hangját – mély volt, elkülönült a többi óra ketyegésétől. Tik-tak tik-tak Ir-wing meg-halsz tik-tak tik-tak…
A férfi felsikoltott, és öklével belevágott az ingát takaró üveglapba, majd a kezébe hasító éles fájdalommal mit sem törődve rugdosni kezdte az órát. Roppanó, recsegő hang hallatszott, ahogy a finom mechanika megadta magát. Rugók pattantak ki, fogaskerekek gurultak ki a belsejéből. Tik… Tik… Tak… Ir… wing… Tak… Tik… Tak… Ir… Tik… Tik… Az inga egyre lassabban lengedezett, a mutatók megmerevedtek a számlapon, aztán az állóóra nem ketyegett többet.

Irwing a földön feküdt, véres kezével az inge elejét markolta. A szíve dobbant még párat; lassan, gyengén, szabálytalanul, aztán megállt. A többi óra pedig csak ketyegett tovább, közönyösen, ugyanolyan monoton ritmusban, ahogy mindig is tették.

***

August bácsi órásműhelye pár nappal később bezárt, és az öregúr elköltözött a városból. Továbbállt, mint már annyiszor az elmúlt századok alatt, keresett egy új helyet a boltjának. Néhányan keresték még a régi műhelyében – arcukat a poros kirakatüvegre tapasztva próbáltak belesni a homályba -, aztán szép lassan elfelejtette mindenki.
Elfelejtették, ahogy eddig mindenhol, ahol élt az évek során; ahol javítgatta a már megmenthetetlennek tűnő órákat, és őrizte az Órák szobáját.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához