LFG.HU

Molnár Péter Erik
novellaCimkek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy, talán végtelen erdő. Széleit mindenfelől tengerek mosták, és a költöző madarak is – ha úgy érezték, eljött a vonulás ideje -, az erdő fái közül indultak el, és messze délen, még mindig ebben az erdőben vészelték át a telet. Ebben a rengetegben mindenféle állat lakott, mint a rendes erdőkben másutt is. Nem háborgatta őket senki, mert történetünk réges-régen játszódik, amikor az erdők még nagyok voltak, és az emberek, akik messze nem voltak ennyien mint ma, tisztelték és kerülték a vadont, mert ismeretlen volt, hatalmasabb náluk, és saját kicsinységüket juttatta eszükbe.

Nagy, puha szárnyain már közeledett az este. A fák egymásra hajoltak, és a föld lágyan lehelte magából a nappal kapott meleget. Az erdő békés lakói vackaikat keresték, a ragadozók éppen csak elkezdték nyitogatni zöld, álmos szemüket. A földön egérkék futkostak az utolsó lehullott magok után kutatva kihasználva az időt, míg a baglyoknak túl világos, a rókáknak pedig túl meleg van ahhoz, hogy őket zaklassák. A réten már hangoltak a kabócák, a közeli bokrok ágain halkan, susogva kísérte őket egy kicsi szellő. A fák kérgén piros sapkás harkályok keresték a vacsorának valót, sűrű kop-kopjuk messzire elhallatszott. Följebb mókusok futkostak, bozontos, fekete farkuk lebegett, ahogy rohantak fel-alá a vastagabb ágakon.
Egészen fent, az elvékonyodott, kisebb gallyak között, ahonnan már az eget és a lemenő napot is jól lehetett látni, ott, ahová a ragadozók már nem mertek felmenni, mert a kis ágacskák már egy vércse alatt is leszakadtak, nagy zsibongás feleselt a lenti hangokkal. Ha lett volna valaki, aki fellát a legmagasabb levelekig, észrevett volna egy kicsi, kócos fészket. Ha a kicsi, kócos fészek peremén is átlátott volna az a csuda valaki, észrevesz a fészekben öt, csupasz, nagyhangú, csukott szemű kis jószágot, akik majd letaposták egymást a nagy igyekezetben, hogy melyikük tudja a fejét jobban kinyújtani a fészek fölé, na, akkor az a csuda valaki is tudta volna, amit az erdőben már mindenki tudott: Verébéknek megint fiókáik vannak, ezen a nyáron már másodszor. Jó volt ez, nagyon jó. Nem azért, mert az erdő lakói annyira szerették a kicsi, hangos és csupasz csimaszokat, hanem mert ez azt jelentette, bőséges nyaruk van. Ebben a magas-magas fészekben, ebben a hangos-hangos családban született történetünk hőse: Sápcsőr.
Ő bújt ki először a piszkosszürke tojásból, de olyan kicsi volt, olyan ványadt, a csőre olyan színtelen, hogy egy arra járó, kotnyeles vörösbegy meg is jegyezte:
- Na, hiszen, szegény verébék! Maguk aztán szépen néznek ki evvel a kis pondróval! Nem lesz ebből semmi se! Én a maguk helyében kilökném a fészekből, mert az ilyen csak a többi elől eszi a falatot! Hiszen olyan sápadt a csőre, mintha nyírfa kérgéből faragták volna ki!
De Sápcsőr mamája csak ennyit mondott:
- Eddig is voltunk valahogy, majd csak megleszünk ezután is. Ha már kikelt, ki nem dobom, kend meg törődjék inkább a maga dolgával! Majd csak lesz vele valami.

*

És mert tényleg mindig van valahogy, hát úgy is lett. A kis Sápcsőrből rendes kis veréb lett, és arra, hogy vékonyabbnak született, mint a testvérei, néhány hónap múlva már csak kisebb termete és neve emlékeztetett, mert a név bizony rajta maradt. Eleinte gúnyból mondogatták neki, mert tényleg, olyan kicsi volt és sápadt, azután meg, mikor megerősödött ő is, már csak megszokásból.
Azzal együtt, hogy Sápcsőr röpködött, evett-ivott, akár a többiek, mégis csak különcnek, ha nem bolondnak tartották az erdőben. Mégpedig azért, mert különös szokásává lett, hogy más madarak énekét hallgassa. Reggel letelepedett egy kiálló ágra, és tátott csőrrel hallgatta, ahogy a pacsirta énekel. A pacsirta először furcsállotta, hogy a kis veréb folyton a nyomában jár, de azután megszokta. Még jól is esett neki a hallgatóság. Hogy hogyan szokott rá a kis veréb erre a nagy zenehallgatásra, már senki nem tudná megmondani. Talán fióka korában, a gúnyolódók elől menekülve, talán másképp, ki tudja? Ugyanígy, ámulva hallgatta Sápcsőr, ahogy a rigók meg a sárgarigók énekeltek, vagy ahogy a málinkó billegette magát reggelente az ágon. A rátarti, beképzelt fülemülét pedig néha egészen kihozta a sodrából avval, hogy már előre ott várta őt egy közeli ágon – ahonnan jól lehetett hallani -, amikor este nekikészülődött, hogy előadja művészetét.
Meg is jegyezte egyszer a fülemüle:
- Mit lábatlankodol te folyton körülöttem, te semmi kis veréb?! Talán bizony nincsen jobb dolgod, mint engem bámulni minden este? Vagy talán énekórákat szeretnél venni tőlem? – kérdezte a fülemüle gúnyosan.
- Hát lehet? — kapott volna a lehetőségen Sápcsőr.
- Hát hóógyne lehetne! – mondta a fülemüle, de addigra már úgy nevetett, hogy aznap este nem is tudott énekelni. Csak kacagott, kacagott, és jártában-keltében elmondta mindenkinek, hogy ez a beképzelt kis veréb, ez a kis Sápcsőr milyen vicceset mondott neki az imént.

El is terjedt a hír hamar, mert az erdő gyorsan viszi a híreket. Már útközben, ahogy hazafelé tartott, Sápcsőr mindenkitől ilyeneket hallott: ,,Na, mikor kezded a leckéket, Sápcsőr?”, meg ,,Skálázz nekem egy kicsit, veréb, had gyönyörködjem a hangodban.” A menyét még fel is szólt neki a fára, ahol Sápcsőr megpihent: ,,Gyere csak közelebb, kicsi veréb, majd én megtanítalak énekelni. A bátyádat is én tanítottam meg tavaly.” Mivel a bátyjával történteket csak estefelé, naplemente után mesélgették a szülők az engedetlen kis verebeknek, Sápcsőr gyorsan továbbrepült. Amikor meglátta a családi fészket, tudta, hogy ezúttal végképp nincsen hová mennie. Még oda sem ért, mikor meghallotta, hogy a szülők felháborodottan veszekednek. Amikor meg odaért, az anyja kerek-perec közölte vele:
- Eddig gondoztunk, szállásoltunk, megtanítottunk repülni, de most már nagyobb vagy, itt az ideje, hogy gondoskodj magadról. Van elég bajunk tenélküled is, nem kell, hogy mindenki előtt bolondot csinálj az egész famíliádból! Ebben a fészekben még nem volt énekes veréb, és nem is lesz. Menj isten hírével, ne is lássalak!
Sápcsőr mondott is volna valamit, nem is, de nem volt mit tennie, mennie kellett. Keresett magának egy elhagyatott faodút, elhelyezkedett, és kicsit messzebbről, a lombok rejtekén, hogy meg ne lássák, reggeltől estig tovább hallgatta az énekes madarakat, ahogy melyik-melyik a saját dalát a maga idején előadja.

Így telt el az ősz, és jöttek a hideg napok. Az énekes madarak közül ki elköltözött, ki elhallgatott télire, és a karmokká görbült ágak között, a reszkető világon átvette uralmát a csend. Sápcsőrnek volt némi tartaléka a télre, és a bokrok csupasz vesszőin is mindig akadt egy-egy falat, ami egy veréb éhét elverje. Az ősz elején, néha-néha és titokban, amikor biztos volt, hogy senki nem hallja, Sápcsőr még megpróbált énekelni, de persze a csivitelésen kívül nem ment semmire, úgyhogy lassan ezt is abbahagyta. Már régen leesett a hó, és a fagy kemény marka szorosan fogta a tájat, amikor észrevette, hogy szomszédja, ha ugyan nem lakótársa akadt. Ugyanazon a fán, ahol az ő odúja is volt, csak följebb, egy majdnem vízszintes ágon megtelepedett egy öreg, mogorva varjú. Nemigen beszélt senkihez se, meg amúgy is nagy a csendesség így tél idején, hát csak ültek. A veréb alul, az odú szájánál, a varjú meg fönt, ahol lakott. Egy délután, amikor a nap olyan szépen sütött, és a meleg fényt visszaverte a lenti hó, a varjú azért csak megszólalt:
- Te meg, kis veréb, miért nem laksz a többiekkel? Úgy ülsz ott magányosan, mintha te is betöltötted volna a 100 évet.
A kis Sápcsőr hirtelen nem is tudta, mit szóljon, mert a verebek meg a varjak sohasem voltak éppen nyájas viszonyban, de azután — gondolta: már minden mindegy – válaszolt a varjúnak illendően.
- Elüldöztek.
- Nocsak! – mondta a varjú – Aztán miért? Talán valami rosszat tettél, hogy így elbántak veled? Biztosan elloptad valaki elől a magvakat. Emlékszem, fiatal koromban sokszor bosszankodtam holmi verebekre ezért.
- Nem csináltam semmi rosszat, csak úgy elüldöztek – mondta Sápcsőr, akinek nem volt kedve ahhoz, hogy esetleg a varjú is kinevesse, és megint költöznie kelljen, ki tudja, hová.
- No, én azt nem hiszem, mert egy ilyen öreg madarat, mint én, már nem lehet becsapni. Jól tudom, hogy ok nélkül semmi nincsen ezen a világon. Mond el nyugodtan, mi történt, én már nagyon sokat láttam, rajtad is segítek, ha lehet. Ne félj, nem foglak kinevetni, bármit is mesélsz.
Erre Sápcsőr nehéz szívvel előadta, hogyan csúfolták őt fióka korában, hogyan vonult félre más madarak énekét hallgatni, hogyan nevették ki és üldözték el egyetlen elszólásáért a közös fészekből. Az öreg, koszlott varjú magában kicsit mulatott ugyan, hogy a kicsi, idei veréb mit vett a fejébe, de kívülről nem mutatta. Inkább törni kezdte a fejét, hogy ilyen fura szerzettel, mint ez Sápcsőr, mit is lehetne kezdeni. Magának se nagyon vallotta be, de megkedvelte a verebet, és – mivel őt is elüldözte a családja – át tudta érezni a helyzetét. Egyszer csak, hosszas töprengés után megszólalt:
- Tudod, nagyon sok mindent meg lehet tenni, és elnézik nekünk. Amit a legkevésbé néznek el, ha valaki eszükbe juttatja saját kicsiségüket.
Sápcsőr nem nagyon értette, miről beszél a varjú, de azért csak figyelt.
- Nem nagyon tudok neked tanácsot adni – folytatta a fekete madár -, mert amit a fejedbe vettél, az ellentmond az erdő szabályainak, márpedig a szabályokat nem szegheti meg senki!
Sápcsőr nagyon elszontyolodott.
Azért ne búsulj el végleg, egy esélyed azért mégis van.
- Ugyan mi? – kérdezte a veréb.
Az erdő hercege – válaszolta a varjú bizonytalanul. És mivel látta, hogy a veréb nagyon nem érti, folytatta:
- Az erdő hercege az, aki az erdő szabályait, sőt, talán a világ szabályait is megalkotta, és ügyel arra, hogy mindenki betartsa, ahogyan kell. Abból is látszik, hogy szigorú úr lehet, mert a természet törvényeit nem is szegte meg még soha senki. Illetve ha volt is rá példa, én nem tudok róla.
- De ki az és hol lakik? – vágott közbe izgatottan és udvariatlanul Sápcsőr.
- Hát mondom, ő az erdő hercege – mondta hangosabban a varjú. – És nagyon messze lakik, mert én még sose láttam, akármilyen messze jártam is. Egyszer a hollótól úgy hallottam, hogy ott lakik az erdő túlsó végén.
- Hogy hol? – kérdezte a veréb, mert még nem hallott arról, hogy az erdőnek túlsó vége lenne, igaz, az innensőről sem hallott még soha.
- Többet én sem tudok. – ismerte el vonakodva a varjú. – Kérdezd meg innen háromnapnyi repülésre a rokonomat, a hollót, az még nálam is öregebb, és sokkal okosabb is. Vagy ha nem, hát nem. Nekem édes mindegy. Most hagyj aludni!
- De mégis, merre keressem a hollót?
- Menj mindig napkeletnek! – avval a fa törzse felé fordult, és sértődötten, mert kiderült, hogy ő sem tud mindent, nem szólt többet.
Sápcsőr jóllakott, amennyire tudott a tartalékaiból, hiszen ki tudja, mit talál útközben, mit nem, meg azután három nap múlva, ha esetleg vissza is jönne valamiért, már úgysem találna raktárban semmit. Mert bár a nyár gazdag volt, a tél soha nem arról volt híres az erdőn, hogy engedékeny lenne.

Repült tehát Sápcsőr napkeletnek. Bokrok ágain megpihenve, csak repült három napon át, amíg olyan messze nem jutott, hogy már régen nem tudta, merre járhat valójában. Leszállt hát egy ágra, és megkérdezett egy arra járó cinkét, hogy ugyan merre találja a hollót.
- Hát – mondta a cinke -, én meg tudom neked mondani, de az még négy napnyira van innen.
- De hát a varjú azt mondta, hogy három napig kell repülni – vetette közbe Sápcsőr.
- Igen, persze – mondta a cinke -. De repültél te már varjú mellett?
- Nem nagyon tudnék – ismerte be Sápcsőr.
- Ugye. Tehát mész tovább napkeletnek, és amikor látsz egy tényleg nagyon nagy tisztást, aminek az egyik végénél egy sziklás hegy kezdődik, akkor ott szállj lejjebb, és a hegy lábánál lakik a holló. Elég gonosz hírben van, és senki nem szokott hozzá közel menni, aki nincs legalább akkora, mint ő. Tavaly télen a róka asszonyt vakította meg a fél szemére valami tiszteletlen mondatért. Köztünk maradjon, nem mintha kár volna érte, csúnya, rablógyilkos népség az egész családjával, de azért a vén hollót kerüld, ha teheted, nem is értem, mit akarsz tőle! — avval megmutatta Sápcsőrnek, merre induljon, és ment a dolgára tovább.
Ment, röppengetett Sápcsőr a mutatott irányba, útközben mindig talált valami ennivalót. Tényleg, négy napra rá egy fa tövében, a gyökerek által alkotott zugban ott gubbasztott az öreg holló. Olyan, de olyan öreg volt, hogy csőrét egész belepte már a moha, és a ragacsos, valamikor fekete tollazatból is már nagy foltok hiányoztak. Amikor Sápcsőr leszállt, hamarosan elkezdett csipogni, zajolni a lehullott levelekkel, hogy a holló észrevegye, mert az, bármilyen udvariasan is köszönt rá Sápcsőr, nemigen válaszolt semmit. Pedig látni látott, mert a mohás csőrével elő-elő húzott időnkét az avar alól egy-egy fagyott, tavalyi férget. Sápcsőr már egészen kifulladt a nagy ugrándozásban meg zajongásban, amikor a holló ráreccsent.
— Ha fickándozni jöttél, keress valaki mást, mert nem kedvelem az efféle játékokat. Ha pedig mondandód van, akkor mondjad hamar és röviden, azután kotródj tovább.
De mindezt olyan mély, olyan síri, reszelős hangon mondta az öreg holló, hogy Sápcsőrnek egészen kifutott a talaj a lába alól. Azért, gondolta a veréb, ha már idáig eljött, vissza nem fordul dolgavégezetlen, ezért bátran előadta az egész történetet úgy, ahogy volt. A holló csak figyelte, nem szólt közbe, és amikor Sápcsőr végzett, még hosszú percekig hallgatott tovább. Jó idő elteltével, amikor a kis veréb már azt hitte, hogy sohasem fog válaszolni, a holló reszelős hangján megszólalt:
- Régen, nagyon régen nem kérdezett már senki tőlem az erdő hercegéről. Aki kereste, azok közül sem találta meg talán senki. Kérésed furcsa, de mindenkinek más utat kell bejárnia, másképpen kell megtalálnia ugyanazt. Neked is van annyi jogod tudni, mint bárki másnak, ám sokat nem mondhatok. Csak annyit tudok, hogy az erdő hercege az erdő túlsó végén lakik, de ezt már a varjú is biztosan mondta neked.
- És az merre van? – kérdezte Sápcsőr.
- Semerre – mondta borzalmas hangján a holló. – Az erdő végtelen, ha csak magadban meg nem találod. Avval elkezdett evezni rozsdás, tépett szárnyaival, és hatalmas hóörvényt kavarva, lassan, csapásról csapásra küzdötte felfelé magát, túl a tölgyek fekete, ékevesztett koronáin, míg apró pontként elveszett az ólmos, fenyegető égen. Sápcsőr lerázta magáról a havat, amit a holló kotort rá távoztában, tollait felborzolta a hideg ellen, és nem értett semmit. Hiszen hogyan találhatná meg az erdő végét, ha az nincsen, és kár is keresni? És ha a végtelen nagyvilágban nincsen sehol, akkor egy ilyen kicsi, tavalyi verébben, mint ő, hogyan lehetne? És ha az erdő végén lakik a herceg, és az erdő vége meg őbenne van, Sápcsőrben, akkor a hercegnek benne kellene lennie, de őbenne viszont már három nap óta semmi sincs, csak az a néhány fagyott bogyó, amit út közben le tudott szedegetni az ágakról. Keresett hát magának egy nyugodt zugot, berendezkedett úgy-ahogy egy odúban egy kis tisztás szélén, és elindult, hogy felfedezze új környezetét. Útközben ahányféle állattal csak találkozott, mindegyiktől kérdezett az erdő végéről, és az ott lakó, titokzatos hercegről, de nem tudott meg semmit. Visszament hát hevenyészett szállására, és törni kezdte a fejét.

Így lett vége a télnek, és így suhant el könnyű, szitakötő szárnyain a dúdoló, zöld tavasz. Közben színes, habos kendőket öltöttek a fák, mintha szégyenlenék téli meztelenségüket. Egyre forróbban tűzött a nap, és a szirmok, mint levetett lányruhák hullani kezdtek, hogy átadják helyüket a virágok helyén kibukkanó apró gyümölcsöknek. Sápcsőr azonban mindebből semmit nem vett észre. Kucorgott csak magányában, nem evett szinte semmit, inni is alig ivott, és számolatlanul teltek el a nappalok és az éjszakák. Az erdő környező lakói már rég elfelejtették, hogy valamikor a télen felbukkant közöttük egy kis, szürke veréb, és fura dolgok felől érdeklődött. Így nyikorgott, forgott csak egyre tovább az idő.

Ült csak Sápcsőr az odúban, és nem tett semmit. Már régen túl volt azon, amit töprengésnek neveznek. Azt a néhány szót, amit a holló mondott neki segítségül – úgy tűnt, egy örökkévalósággal ezelőtt – már töviről hegyire átrágta magában, próbálta érteni így is, úgy is, de nem lett tőle okosabb. Nem volt már mit tépelődnie rajta, de nem is akart. Gondolatban a kis veréb már messze járt, messzebb, mint a verebek közül bárki addig. Eltűnt körüle minden, amit valaha ismert. Nem volt már az erdőben, talán veréb sem volt többé. Kuporgott csak kicsi, néma tollcsomóként a sötét, szélvédett odúban, és utazott egy világban, amely gondolatokból épül. Nem voltak formák, nem voltak szavak sem. Nem gondolkodott, és nem tudott többé semmit. Elfelejtette, hogy ki is ő, és hogy miért tett eddig annyi mindent, vagy hogy mért tett valaha bármit is. Nem akart már semmit sem. Nem akart énekelni, nem vágyott semmire. Egyszer, túl a léten és kívül az időn, ahol már nincs, csak a végtelen üresség, megmozdult valami. Valami egyszer csak volt. Kicsiny fény támadt, és kezdett erősödni. Halvány ragyogás, de nem úgy, mint amikor pirkadni kezd egy téli éj után, hanem inkább mintha milliószínű szentjánosbogarak járnák körtáncukat, egyre többen, egyre nagyobb körökben a fekete ég alatt. Közeledett a fénytánc, és amikor odaért, egészen körülvette Sápcsőrt. Lágy zene ébredt valahol belül, a kis veréb szívében. Dal volt ez, de nem ének. Zene volt hangszerek nélkül. A fényből pedig halványan, soha meg nem állapodón, de mégis, felismerhetően kibontakozott egy alak. Sápcsőr csak nézte, figyelte az irizáló, lidércfényként táncoló valakit, és nem tudta, mit tegyen. A zene, amely Sápcsőr szívében áradt, egyszer csak szavakba folyt át:
- Isten hozott, Sápcsőr, utad végén. Én vagyok, akit kerestél, az erdő hercege.
A veréb azt sem tudta, mit mondjon. Hallgatott csak, megszeppenve figyelt. El sem hitte, hogy ez a csodálatos ragyogás csak neki szól. A hang azonban újra felcsendült:
- Megküzdöttel azért, amit kérsz. Megtaláltad magadban a véget és a végtelent. Teljesítem hát kívánságodat. Úgy fogsz énekelni, mint előtted és utánad senki más. Mindenkinek, aki csak hallja majd, soha nem tapasztalt, édes-bús érzés ébred a szívében. De a törvény kimondja: a veréb nem énekes madár. Ezért nagy árat kell fizetned mindig, amikor vétesz ellene. Ahányszor felcsendül majd a dal, annyiszor buggyan ki az első hanggal a torkodon egy vércsepp. Béke veled, tégy belátásod szerint!
Avval a ragyogás, a dal, a fény, és az egész furcsa, talán sohasem volt világ egy csapásra semmivé lett, és Sápcsőr azt érezte, hogy melege van. Nem véletlenül, hiszen a nap pont oda tűzött az odú bejáratához.
A kis veréb kinézett. Odakünn tombolt a nyár. A bokrok roskadoztak a különféle ennivalótól, a fa alatt pedig, ahol meghúzta magát, egy borz figyelte csemetéi játszadozását. Mindenütt a fákon madarak csiviteltek, és szikrázóan kék volt az ég. A tisztáson, aminek szélén az odvas fa állott, virágok kínálták kelyheiket a mindenütt dongó méhek hadának. Kilépett az odú szélére, de alig bírták el a lábai. Annyira legyengült a hosszú koplalásban, hogy épp csak pislákolt benne az élet. Elrepült a legközelebbi bokorig, de az is inkább csak bukdácsolás volt, és csipegetni kezdte az érett, sötét színű bogyókat.
Így telt el néhány nap. Arról, ami az odúban történt vele, Sápcsőr nem tudta, mit is gondoljon. Hiszen tudta ő, hogy nem csak álmodta az egészet, de ugyanakkor mégis annyira valószínűtlen volt minden a nyár világot betöltő, jelenlévő ragyogásában. Meg félt is attól, hogy kipróbálja újonnan szerzett tudományát, amelyről azt sem tudta, valódi-e. A környező világ annyira szeretnivaló volt, és a gondok, melyek régen kínozták, olyan távoliak. Eljött azonban az idő, amikor újra megszokta a bőséget, és már nem tűntek rendkívülinek az élet mindennapos dolgai. Megerősödött, és úgy érezte, ideje hazatérni.
Felkerekedett hát és repült napszállatnak, amerre a tájat sejtette, ahol született. Néhány nap után feltűnt a távolból az ismerős rét, már látta messziről a családi fészket, ahol idén született testvérei nyújtogatták fejüket éppúgy, ahogy ő annak idején. Mire hazaért, már esteledett. Csendesen elfoglalta azt a félreeső kis zugot, ahol régen a varjú társaságában húzta meg magát, és rögtön el is aludt, hiszen fáradt volt. Sokat repült, keveset evett.

Így telt el az éjszaka. Sápcsőr még a nap előtt felébredt, és izgatottan gondolt az előtte álló napra. Alig bírta megvárni, hogy a nap első sugarai felkússzanak az égre. Sötét volt még, amikor már kiment az odúból, és megkereste a legalkalmasabb ágat. Messzire kinyúlt az öreg fa, magasan egy nagy tisztás fölé. Jól lehetett látni mindent, hallani még inkább. Ennek a végére telepedett hát le Sápcsőr, ott várta be a hajnalt.
Van egy rövidke pillanat, amikor az égbolt keleten ígéret-rózsaszínűvé lesz, míg nyugaton még tart a sötét éjszaka, és az első napsugaraknak még híre-hamva sincs az égen. Ha ezt a pillanatot ébren töltjük, furcsa meglátásaink lehetnek. Sápcsőr például rájött, hogy ez életének legboldogabb pillanata. Ott állt közvetlenül cél előtt, és érezte, hogy most először életében teljesen szabad. A szenvedés a távolba tűnt, a siker még nem jött el. Nem kell kijelölt, szűk ösvényeken haladnia, nincsenek kötelező lépései, és szárnyalni sem kényszeríti még semmi. Most még dönthet, tehet bármit. Felkészült rá, hogy olyat tegyen, amit még előtte soha senki, de ezt most még csak ő tudja. Még nem szorítja semmire a tudás, amit kapott. Most még dönthetne, még szabad. Olyan pillanat ez, érezte, ami nem sokszor jön el az életben. Választhatott. Tudta, mit fog választani, de mégis. Maga az érzés, hogy tehet bármit, csodálatos boldogsággal töltötte el a kis verebet. Ilyen dolgokon törte a fejét, amikor a keleti horizontot a fák fölött, mint nyílvessző törte át az első napsugár. Sápcsőr szinte látta, ahogy felé tart, ahogy szembe repül vele, hogy csak neki szól, az ő jele, az ő pillanata. Ha kapkod, eltéveszti, ha késik, elszalasztaná. Most! És az erdő felett, mint egy kicsi, játékos, mindenhová bebúvó himnusz, megszólalt a dal. Mintha az egész élet zengene benne születéstől a halálig, vagy talán tovább. Aki hallotta, annak összefacsarodott a szíve, és hirtelen könnyek gyűltek a szemében, maga sem értette, hogy miért. Az ártatlan, néhány hetes kis nyulaktól az öreg, sunyi, gyilkos vidráig mindenki ugyanazt érezte. Egyszerre volt ez bánat és öröm, valahogy beléjük lopódzott az élet örökkévalóságának és saját végességüknek tudata.
Az erdő lakói mind, mintha a fülüknél fogva húznák őket, odagyűltek a fa alá, ahol Sápcsőr énekelt, és áhítattal, megbabonázva hallgatták a dalt. Nem hallatszott semmi nesz, még a fiatal, növendék állatok sem viháncoltak. Sápcsőr pedig csak énekelt teljes szívéből, és tudta jól, hogy az ő dalánál ezen a világon most semmi sem fontosabb. Amikor az utolsó trilla elhagyta a kis veréb csőrét, néma csend telepedett a tájra. Olyan csend, mint még soha. Még a bogarak sem zümmögtek. Majd jó idő elteltével lassan szétszéledtek az állatok. Nem szóltak, nem mertek kérdezni Sápcsőrtől semmit. Felismerték ugyan a kis verebet, de eszükbe jutott mindaz, amit korábban tettek ellene vagy mondtak neki, és szégyellték magukat miatta, így inkább csak némán elkullogtak. Onnantól kezdve minden hajnalban, amikor a nap első sugara végigsimított a világon, a kis veréb énekelt, az erdő lakói pedig hallgatták. Senkinek, még magának Sápcsőrnek sem tűnt fel az egyik fűszál hegyén csillogó mákszemnyi, rubinvörös kis gömb, amely ha észreveszi bárki, talán felidézte volna benne, milyen árat kell fizetnie annak, aki csudás dolgokra határozza el magát.

Teltek, múltak a hetek, a hónapok, és a kis veréb egyre csak fogyott, szürkült. Nappal csak ült magányosan az ág tövében, amelyiknek a végéről énekelni szokott, és nem szólt senkihez semmit. Akik annak előtte nem beszéltek vele, most sem szóltak hozzá. Akik pedig előtte szóltak hozzá, most a tisztelet, vagy a szégyen miatt nem mertek a közelébe menni. Éjszaka pedig vacogott csak némán, bármilyen meleg és bársonyos volt is az este, csontjaiban érezte, egyre közelebbről a hideget. Egy valami nem kopott csak, a dal. Inkább úgy tűnt, ahogy Sápcsőr egyre vékonyabb, egyre sápadtabb lett, a dal, mintha csak belőle táplálkozna, úgy lett egyre szívbemarkolóbb, egyre gazdagabb. Hajnalonként, amikor befejezte énekét, egyre hosszabb lett a csend. Egyre nehezebb volt az erdő lakóinak megszólalniuk, miután elültek az utolsó hangok. Sápcsőr is tudta jól, hogy ez már nem tarthat soká.
Egy fülledt, nyári éj után eljött az utolsó hajnal. Utoljára kibotorkált az ág végére, amely soha sem volt még ilyen mesze, és elénekelte talán a legszebb dalt, ami valaha megszólalt az erdőn. Ahogy szárnyalt az ének a fák fölött, és visszaverte a rét és a felhők, úgy tűnt, sohasem enyészik el. Ezért is nem vette észre senki, amikor Sápcsőr forró torkát elhagyta az utolsó hanggal az utolsó csepp vörös, meleg vér. Érezte, hogy nagyon fázik. Még elindult volna visszafelé, az ág tövéhez, de feléig sem jutott. Megbillent, és törékeny, pici teste, mint a száraz falevél lassan, keringve hullott alá a lágy reggeli szélben. Puhán, nesztelen földet ért, és az erdő lakói némán nézték. Nem tudták, hogy a kiszáradt, gyönge kis test, amelyik előttük fekszik, az Sápcsőr, vagy maga a dal. Egyet tudtak csak: nincs többé. Némán álltak, torkukon nem jött ki hang, lelkükben szétáradt a keserűség és a bánat.

Eltemették Sápcsőrt a fa alá, ahol énekelni szokott, és a harkály belevéste a bükk kérgébe:
,,Itt élt, énekelt és halt meg
Sápcsőr, a kis veréb,
fajtájából az egyetlen,
aki látta a távoli hegyeket,
és aki megtanult énekelni.”
Ez az írás ma is megvan még a fa kérgében. Azóta a tengerek partján városok épültek, visszahúzódtak az erdők, és az emberek már nem tisztelik a vadont, nem félnek tőle. Ez a fa azonban még áll, csak nagyon megnőtt azóta. Az írás nagyon magasra került és széttöredezett. Ám időnként, hajnalban – amikor a nap első sugara átrohan a világ felett és egyenesen a szemünkbe vág – mintha halkan, beleszőve a világ szövetébe, felcsendülne a dal. Akinek van hozzá szíve, könnyen meghallhatja, ahogy suttogva száll az ágak között.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához