LFG.HU

HammerTimeCafe
Borsai Levente
novellaCimkek

“A nevem Thelben, származásomat tekintve nemes vagyok, egy kishtarai földesúr sokadik fia. Testvéreim között akadtak bölcs tudósok és félelmetes harcosok egyaránt, kik sok dicsőséget szereztek a családunknak. Erős gyermekekkel gyarapították több száz éves vérvonalunkat, és újfent beírták nevünket a birodalom történelmébe.
Nekem más jutott osztályrészemül. Mint nemesi vérből származó sokadszülött, tollforgatóvá lettem, egy azon írnokok közül, kik lejegyezték e birodalom történetét.
Királyunk, Kharasan, tizennyolcadik a sorban, első e néven, egy borongós őszi hajnalon, uralkodásának első évében, amikor csatába készült pártütő testvére ellen, engem választott krónikásának. Végtelenül boldog voltam, hogy lejegyezhetem tetteit, amik majd az eljövendő korok okulására szolgálhatnak, illetve az is sok örömet okozott számomra, hogyha majd a jövő fiai és lányai emlékezni fognak dicső ősükre, akkor rám is emlékezni fognak, a hűséges és bölcs krónikásra, aki mindezt lejegyezte. Ó, jaj! Fiatal voltam és menthetetlenül bolond.
Ha figyelemmel olvassátok szavaim, a régi korok háborúi és lázadásai, ünnepélyei és vigadalmai elevenedhetnek meg a szemeitek előtt, ám nehogy azt gondoljátok, hogy akkortájt ennyiből állt az élet. Egy krónikás nehezen lehet hű a valósághoz, hiszen melyik király engedte meg valaha is, hogy az utókornak szánt fényes történetét ármány és árulás, cselszövés és aljas gaztettek árnyékolják be? A válasz fájdalmasan egyszerű. Egyik sem.
Az, hogy e történet mégis papírra kerül talán megszaporodott éveimnek, egy öregember érzelgősségének tudható be, mert mind a mai napig hiszem, hogy az igazságnak van helye e világban, még ha sokszor meg is feledkeznek róla. Remélem, hogy az utánunk következő korokban is lesznek olyan emberek, akik szavaimon át megérzik az igazság eltéveszthetetlen valóját, felismerik a hiányosságokat és utalásokat, amelyek a valós történelem felé mutatnak.
Ha úgy hozta a sors, bátorságból a csatamezőn sem szenvedtem hiányt, s ha az évek lassú múlása el is emésztette karom erejét, a tollam még fog. A hely szűkös, az idő kevés és a gyertya gyönge lángja mellett a szemem se a régi már, így hát nem írhatok le mindent, csupán a legemlékezetesebbet eme eltitkolt történetek közül, mikor is a mi büszke királyunk egy csúfos megtévesztés áldozataként véres háborút vívott Nyugat Elfjeivel, kardélre hányva mindannyiukat, karon ülő csecsszopót és több száz éves ős-asszonyokat egyaránt.”

Az uralkodó sátrának fülledt levegője feszültségtől volt terhes. A király és katonái néma csendben ültek a térképekkel borított kerek asztal körül. Parancsnokainak pattanásig feszült, vészjóslóan rezzenéstelen arca csak részben takarta a bennük fortyogó mérget és dühöt.
Lhutas Dak, a gyalogoscsapatok parancsnoka lassan előredőlt, az asztalra könyökölt és egyenesen a királyhoz intézte szavait:
- Két hete tizenkétezer katonával a zászlóim alatt csatlakoztam őfelsége csapataihoz és ezeknek a katonáknak a harmada mára az erdő fái között fekszik temetetlenül. – szavaira nem érkezett válasz, ezért a székéről felemelkedve, dühös hangon folytatta – a lovasok, az utászok és az íjászok semmit se tesznek! Királyom, küldd be őket is az erdőbe, hogy megtudhassák, mi folyik ott!
- Vigyázz, hogy beszélsz őfelségével, katona! – mordult rá az asztal túloldalán ülő őszes hajú, vérszínű vértet viselő nagydarab férfi. Aghan Kast, a Vérvörös Páholy nagymestere olyan pillantással tetézte szavait, amitől egy egyszerűbb ember ereiben menten megfagyott volna a vér. A gyalogosok parancsnoka azonban régi veterán volt, állta a gyilkos tekintetet, majd kimért hangján válaszolt:
- Ha jól tudom a Páholy kétszáz harcosának fele szintúgy az ősi tölgyek között lelte sírját, de javíts ki, ha tévednék. – az utolsó pár szó hallatán a nagymester arcszíne hasonlatossá vált a páncéljához. Már épp szólni készült volna, amikor a király csendet intett.
- Tudom mit akarsz Lhutas. Holnapután általános támadás lesz, a szabad harcosok, a tartományi lovagok, és mindenki más az erdőbe megy – Lhutas parancsnok arcán az elégedettség halvány nyomait lehetett észrevenni – és szétzúzzuk az elfeket.
- És holnap? – a kérdésre mindenki feszült arccal figyelt.
- Holnapra más tervem van. Most távozhattok.
A hadsereg vezetői felálltak és sűrű hajlongások közepette távoztak.
- Ghurten te várj, veled még beszédem van. – az ezüsttel szegélyezett fehér köpenyt viselő fiatal pap némán visszaült a helyére. A többiek, lapos pillantásokat intézve a visszamaradó páros felé próbálták kitalálni, hogy mi lehet a helyzet. Távozásukat halk, rosszindulatú mormogás kísérte.
- Mondd, az egyetlen járható út valóban az, ha az ősi rítust elvégezve harcra hívjuk az erdő fiait? – a király hangja aggodalmasan csengett, az elmúlt hét kudarcai mély nyomot hagytak benne.- A kincsek, és az ezeréves tudás megéri azt, hogy ártatlan vérrel mocskoljuk be magunkat?
- Uram, első az elsők között, láthattad, hogy az erdőben nem arathatunk győzelmet e kegyetlen, ősöreg nép fiai fölött. Az egyetlen járható út az, ha kicsalogatjuk őket a mezőre és ott ütünk rajtuk. Ehhez pedig elengedhetetlen eleink tudása, és az isteni útmutatás. A jelek kedvezőek. Ha holnap reggelre az egyik facsonk hegyessé válik, és tetejét a sötét erők megjelölik, az Egek Ura, a Fehér Láng velünk lesz, és győzelemre vezeti fegyvereinket.
A sátor néma csendjét hosszú percekig nem törte meg semmi. A levegő odakint mozdulatlanul állt, szélnek, vagy lágy fuvallatnak még hírmondója se akadt, így a fáklyák szúrós szaga lassan megtöltötte a teret.
- Az éjszaka kérd istened áldását. Holnap hajnalban támadunk

Ghurten a sátrába sietett. Útközben egy gyors mentális érintéssel felkeltette paptársait, és magához hívta őket. A másik kettő másodperceken belül felelt a hívásra és hamarosan meg is érkeztek Amint beléptek a sátorba meghajlással köszöntötték parancsolójukat és némán várták szavait.
- Yldar, te vedd magad mellé Karmast, és az éjszaka közepén menjetek el a kivágott fákhoz. A középen álló széles tölgy csonkját faragjátok hegyesre és fessétek feketére. Az őröket minden áron kerüljétek el, mert ha fény derül arra, hogy mit csináltatok, nem élitek meg holnap a napfelkeltét. – a szenvtelen hang hallatán az Yldar nevű pap megborzongott, majd félelmét palástolandó határozottan bólintott és a főpap intésére kiment a sátorból.
- Yogheras, te kapod a nehezebb feladatot – a másik becsvágytól fűtött tekintete elárulta Ghurtennek, hogy jól választott – neked kell elkészítened a pörölyt. Az egyik oldalára vésd fel az Éjszaka nhartandi szimbólumát, a másik oldalára pedig a Fehér Láng jelét és pecsételd meg vér hatalmával. A király vérét használd. – Yogheras értetlen tekintetét látva a főpap benyúlt a széke alatt lévő titkos fiókocskába és elővett egy apró fiolát, majd a fény felé tartotta.
- Évek óta várom ezt a napot. A vér már régi, a mágikus jel azonban megóvta. Holnap végre hasznát vehetjük.
- Bocsásson meg uram, de nem fog ez gondot okozni?
- Nem. Felfrissítjük. Keverd el a sajátoddal.

Ghurten a távolba meredő tekintettel ült az ezüst holdakkal és arany napokkal díszített papi székén és a holnapi nap esélyeit latolgatta magában.
Tudta, hogy ma éjszaka nem hajthatja álomra a fejét, mert az elkövetkezendő csata sikere azon múlik, hogy az áldozat után milyen mértékű isteni áldást kapnak. A biztosság afelől, hogy a kegyetlen rítus támadásra fogja ingerelni az elfeket, megnyugtatta, azonban azt is tudta, hogy megfelelő isteni segítség nélkül az erdei nép támadása el fogja söpörni a király legképzettebb lovagjait is. Éppen letérdelni készült, hogy istenéhez fohászkodhasson, amikor hirtelen meggondolta magát és egy új ötlettől vezérelve kiment a sűrű éjszakába. A makulátlan fehér ruházat hamar feltűnést keltett volna, ezért egy kurta varázslattal elnyelte az őt érő kevés fényt, amit a holdfényes éjszaka és a tábor fáklyái nyújtottak. Sötét, láthatatlan árnyként indult az éjszakába.
Miután kiért a táborból észak felé fordult és az irdatlan fekete rengeteg felé vette útját. A tábor zajait és szagait maga mögött hagyva, lassan megérezte az éjszakai erdő friss, üde illatát. Emlékek ötlöttek fel benne, miközben az áthatolhatatlan határvonal felé igyekezett. A gyermekévek erdei vigasságának képei azonban hamar tovaszálltak, amikor eszébe jutott, hogy milyen erdő is az, ami most itt áll előtte. Ősi és kegyetlen, hatalmas és fenyegető. A Nyugat elfjeinek utolsó bástyája, mely nem sűrűn engedte el azokat élve, akik a határain belül merészkedtek.
A pap a szélső fáktól pár lépésnyire megállt, és kiterjesztette tudatának határait. Ahogy szelleme elérte a fákat, fura érzés kerítette hatalmába, úgy érezte magát, mintha egy sűrű, ingoványos területre érkezett volna, ahol léptei egyre inkább belesüllyednek a nyúlós lápvidék talajába. Nem adta föl. Lelke mélyén istenéhez intézve könyörgést folytatta a keresést, és amikor kis híján elérte képessége határait, megtalálta amit keresett. A hatalmasra nőtt bagoly úgy trónolt egy vastag ágon, mintha ő lenne az erdő titokzatos, sötét lepelbe bújt ura. Az állatot, amely már hosszú órák óta egy egérlyukat kémlelt, meglepetésszerűen érte a támadás. A főpap egy pillanat alatt száműzte a bagoly tudatát az állat agyának egyik sötét zugába és átvette a test fölött az irányítást. Az erdő fojtogató hatása megszűnt és kellemes bizsergés lett úrrá rajta. A repülés nem volt számára új, mivel már sokszor használta a madarak eme kiváltképp hasznos tulajdonságát, de a bagoly éjszakai látásával más volt a helyzet. A szürkés-fehéres kép, ami előrefelé hihetetlenül éles volt, és sokkal távolabbi dolgokat is megmutatott mint az emberi szem, az oldalirányba elhelyezkedő dolgokat csupán füstszerűen gomolygó, kontúrtalan összevisszaságként mutatta a pap számára.
A madár teste lassan felemelkedett, és amint magasabbra ért, mint a fák koronája, az erdő belsejében látott halovány fényforrás felé indult.
A hűvös éjszakai levegő könnyedén simult a bagolyhoz és a madár lágy fuvallatok hátán, sebesen siklott célja felé. Már majd egy mérföldet megtett, amikor tudata egy leheletnyi lökést érzett.
Észrevették.
A nyílvessző közeledtét halk suhogás jelezte, majd belefúródott a szerencsétlen madár szemébe. A zuhanó test nekiütődött pár ágnak, majd a földbe csapódott. Az elf íjász elszoruló torokkal nézte a madár mozdulatlan tetemét, és miközben szívében az emberek iránti gyűlölet lángjai egyre magasabbra csaptak, eleredtek a könnyei.
A pap elfojtotta a feltörni készülő üvöltést és térdre rogyott. Kezét erősen a szemére szorította és egész testében megfeszült, a fájdalom átjárta minden porcikáját. Fizikailag ugyan nem sérült meg, de tudata közvetítette a fájdalmat és lassan észrevette, hogy a szeme lebénult.
Egy bő fertályóra múltán érkezett vissza a sátrába és az éjszakai kémkedés sikertelensége után még nagyobb buzgalommal fogott bele a pirkadatig tartó imájába.

A hűvös hajnali köd tejszerű fátyolként takarta be az erdőszéli tisztást, mintha el akarná takarni az égiek elől az emberek pusztítását. A kivágott fák csonkjai azonban több helyen is kilátszottak a fehér lepel alól, keserű emlékeként az élettől duzzadó erdőnek.
A komor menet még napkelte előtt elindult, a táborból kifelé vezető úton azonban utolérte őket a Nap erőtlen fénye. A király csatába készített vértben és fején tündöklő aranykoronával vonult középen, testőrei gyűrűjében. Körülötte a lovagok címeres tabardba bújt fémszörnyeknek tűntek, baljukban pajzsot, jobbjukban meztelen pengét tartva. Az arcvédő lemezek mögül két tucat gyanakvó szempár pásztázta az erdőt, miközben a testőrség monoton lassúsággal, halk fémzörejek kíséretében menetelt a papok után.
Az elöl haladók közül többen is remegtek a félelemtől, mivel őket páncélok és pajzsok helyett a hitük védelmezte, ami most nem tűnt olyan erősnek, mint a templom melegében, az oltár előtt térdepelve.
A főpap mereven lépkedett, mozdulatlan bal szeme olybá tűnt mintha egy halotthoz tartozna. Mellette Yogheras haladt kezében egy óriási, fából készült pöröllyel. A másik oldalán a riadt tekintetű Yldar araszolt, vakítóan fehér köpenye rejtekében fekete foltos kezeivel.
Leghátul négy kegyetlen ábrázatú csatlós cipelte a foglyot, egy tizenkét éves forma elf fiúcskát. A gyermek szemei révetegen meredtek az útra, tekintetében mákonyos kábulat kavargott. Még az éjszaka során belépumpálták azt a gyanús főzetet, ami gondoskodott róla, hogy álmatagon kövesse a láncát markoló durva alakot.
Ghurten lopva egy kérdő pillantást vetett az oldalán gyalogló Yldarra, aki azonban nem figyelt fel az apró mozzanatra, így a főpap kénytelen volt megszólítani:
- Erre?- a halk szó velőbe vágó parancsként hangzott és a főpap közvetlen közelében állók közül egyedül az álmatag Yldar tűnt olybá, mint aki még mindig nem vette észre, hogy hozzá beszélnek. Egy alig észrevehető könyökmozdulat billentette ki elmélkedéséből. Miután feleszmélt, észrevette a főpap fortyogó tekintetében a kérdést, és egy biccentéssel jelezte, hogy a jó irányba haladnak.
Pár feszültségtől terhes perc után megérkeztek a megjelölt facsonkhoz. A közeli, még ki nem vágott fák alkotta harminclábnyi zöld fal fenyegető, fojtott néma csöndet árasztott magából, ami még a legbátrabbak szívében is felszította a félelem zsarátnokait.
A csendet Ghurten öblös hangja törte meg.
- Íme, az isteni hatalom megcáfolhatatlan megnyilvánulása! – szavai közepette a fekete hegyű csonkra mutatott. Erőteljes hangja megtörte a vad rengeteg varázsát. Az acélsisakok és a fehér csuklyák alól hosszú másodpercek óta visszatartott lélegzetek szabadultak föl.
- Hozzátok a gyermeket! – a parancsra a hátul haladó négy marcona ábrázatú csatlós előre indult, a király azonban testőrei gyűrűjéből kiválva egy karmozdulattal megállásra intette őket, majd a főpap felé fordult.
- Mondd, küldötte a Fény és a Sötétség urának, helyes e tett? Gyermek vérével mocskolni be kezeinket? Istened áldásához nem ellenségünk vére, hanem egy ártatlané kell? – a beálló néma csend felingerelte a királyt, eképp feldühödve folytatta – Felelj főpap!
- Királyom, seregeid önnön erejüktől fogva képtelenek voltak megtörni az erdei nép erejét, úgy gondolod hát, hogy az út mi a győzelemhez vezet minket, könnyedén követhető? – Ghurten szinte önmagából kikelve folytatta – Nem! A győzelmednek ára lesz, király!
Mély, titkos kazamaták áporodott levegője által átitatott titkos egyezség volt az, mi a királyt meghátrálásra késztette, s arra, hogy végrehajtsa a szertartást. A győzelemnek ára van. Mindenkor s mindenkinek.
A király bólintott, majd a mellette álló katona fülébe súgott. A katona biccentett és erőteljes mozdulatokkal szikrát csiholva meggyújtotta a kezében tartott gyújtónyíl végét. Íját fölajzva a halványan derengő ég felé tartotta a lángoló lövedéket, és egy halk szisszenés közepette útjára engedte.
A gyermeket a facsonkra feszítették a főpap halk kántálása közben. Yogheras a királyhoz lépett és átadta neki a fából készült pörölyt. Ezalatt köd lassan eltünedezett és miként az álmából felkelő ember szemei előtt a nap első képei, az erdő feltárulkozott. Az áthatolhatatlan zöld rengeteg szinte halottnak tetszett. A madárdal, a rovarok zümmögése és a fák susogása ezen a hajnalon elmaradt. Csak a csönd. Némán fojtogató, feszültségtől s félelemtől terhes. Ilyen volt annak a napnak a reggeli csöndje. Átellenben, a kis csapat mögött halk zúgolódás hallatszott, mint a távoli tenger morajlása. Fémzörej. Ezer és ezer páncél, fegyver, kardhüvely és sisak távoli zaja. A király serege elfoglalta a helyét. Büszke lovagok, kegyetlen arcú gyalogosok, a Vérvörös páholy hűvös tekintetű tagjai, fegyvereiket lövésre készen tartó számszeríjászok csoportjai sorakoztak fel, hogy szembenézzenek a mai nappal.
A hegyes facsonkra felfeszített gyermek erőtlenül vonaglott fogvatartói szorításában, fejét jobbra-balra fordítva próbált segítséget keresni, szemében már látszott a felismerés félelmetes szikrája és a vad kétségbeesés. A bódító szer hatása elmúlt, ezt a körülötte állók közül szinte mindenki észrevette. Tudták, hogy az elf fiúcskára kegyetlen fájdalmak várnak.
Azt azonban, hogy a rítus nem csak a porhüvely, hanem a lélek halálát is jelenti csak a három pap ismerte.
A vergődő szerencsétlen észre sem vette, hogy a fölötte álló uralkodó felemeli irdatlan pörölyét. Kharasan, nemesek, harcosok és parasztok királya, törvényalkotó, egy nép vezetője és hadvezér, ott állt, a félelmetes fegyvert a levegőben tartva egy kisfiú fölött. Lehunyta a szemét. A másodpercek hosszú, lassan folyós óráknak tűntek, a készülődő sereg zaja már elhalt. Semmi szél nem volt, a hideg, fák illatától nedves levegő félelem formájában kúszott be az emberek szívébe.
Ők is ott voltak. Figyeltek a fák közül. Arany és ezüst íriszek százai meredtek egy pontra, miközben a mögöttük lévő agy évszázados nyugalmát őrülten tomboló tengerhez hasonlatos düh omlasztotta porrá. Ők voltak az erdő és az erdő lüktetett, pulzált, dühének morajlása a csenddel párhuzamosan létezve alkotott elviselhetetlen hangzavart.
A király szempillái ólmos lassúsággal emelkedtek fel, kapujaként a mögöttük lapuló szempárnak. Acél. Hideg, maró acél.
Lecsapott. A pöröly nagyot csattant a fekete facsonk hegyén. Fülsüketítő üvöltés kísérte a hangot. Nem szétterjedt a levegőben és eljutott a fülekig. Mindenhonnan jött és pokoli fájdalomról tanúskodott. A vér, a széttrancsírozott belek és csontok most érdektelenek voltak, mert a lélek pusztult el.
A kiáltás abbamaradtával furcsa szél söpört végig a tisztáson. Erőt hozó, kellemesen bizsergető szél, amely a harci lázat jótékony balzsamként csepegtette az emberek elméjébe, hogy aztán karjuk és fegyvereik erejét növelhesse. A király jelt adott, mire az elszabaduló őrületet fokozandó mély dobpergés következett. A sereg megindult, a király és testőrsége hátrálni kezdett.
Az erdő életre kelt. Az unikornisháton rohamozó elf nemesek nem várták be gyalogosan harcba induló társaikat, őrülten vágtázó fehér foltként zuhantak az emberekre. A tartományi lovagok óvó félholdja az utolsó pillanatban zárta körbe a királyt és testőrségét. A vasba burkolt harcosok között rendet vágtak az elf lovasok, finoman ívelt pengéik úgy szelték a lovagok páncélingjét, mint forró kés a vajat. A mennyiség azonban lassan, de biztosan győzött a minőség felett. A király megmenekült, serege közepe felé tartott, amikor a gyalogosan küzdő elfek nyílvesszői elsötétítették az eget. Felállt a nyeregben és elüvöltötte magát:
- Roham!
A sereg megindult, ki gyalog, ki lóháton, egyre gyorsabban az elfek felé. A két sereg találkozását őrület, vérözön és elviselhetetlen csatazaj kísérte.

Az elfek kevesen voltak, így az egyenlőtlen harc hamar eldőlt. Egy se menekült vissza az erdőbe, az utolsót is a kivágott fák csonkjától tarka tisztáson érte a halál. A győzelemittas katonák berobogtak az erdőbe, és az erdei nép lakhelyét elérve fosztogatásba és dúlásba kezdtek, melynek végeztével felgyújtották az évezredes építményeket.

A győzelmi ünnepen aznap este patakokban folyt a sör és a bor. A fosztogatás után mindenki bő zsákmánnyal tért vissza és boldogan részegedett le, a túlélés öröme mindent felülmúlt.
A király Ghurten sátra felé lépkedett, amikor észrevette, hogy a papok lovai hiányoznak. A sátor üres volt. A kincsek, a titkos tudást rejtő könyvek és az ősi elf varázstárgyak eltűntek.

Hát így történt. Őrült hajsza vette kezdetét, melynek során az összes papot elkapták. Volt akit még aznap este, volt akit csak évek múltán. Mind azt vallották, hogy Ghurten óriási hatalmat ígért nekik, ezért a sötét praktikák felé fordulva elhagyták istenüket és az elfek tudására szomjazva uszították a királyt és a népet az erdő fiai ellen. Ghurten elmenekült, soha nem találták meg. Az áruló papokat a pátriárkára bízták, aki mindet megvakíttatta és karóba húzatta.
A templomok és kolostorok sötét sarkaiban olykor hallani olyasféle pletykákat, miszerint a rítus természetéből adódóan Kharasan király lelkére örök szenvedés és kárhozat láncai kerültek, de azt is hozzá szokták tenni, hogy sanyarú sorsában nincs egyedül.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához