LFG.HU

deutschepunk
novellaCimkek

Első dal – Az összecsapás (Péter, Pál, Ensemble)

Péter farkasszemet nézett az ezüstösen csillogó űr-heregolyókkal, és az előttük felsorakozott hadiflottával. Sasvári úr teljes magánhadseregét mozgósították, száz csatacirkáló, negyven nehézbombázó, és hatezer lélektelen android-harcos állta a zöld férfi útját. A gépemberek szemében nem látszott indulat, csakis a beléjük égetett engedelmesség vezérelte őket.
Péter szkafandere több helyen elszakadt, bőre a száguldástól pikkelyessé vált. Pórusaiból zöldes füst szivárgott kellemes körteillattal. Vadonatúj szeme véreres, duzzadt.
Az űr néma volt és mozdulatlan, pedig hatalmas energiák összpontosultak ezekben a percekben. Harc folyt, a világ jövője forgott kockán. Péter jól tudta minden perc drága.
Hirtelen mozdulattal ellökte magát a platótól.
Abban a pillanatban a néma állókép viszonylagos harmóniája semmivé foszlott. A Here-2 engedélyt adott a támadásra, a magánhadsereg megindult, ágyúik vérvörös plazmavihart zúdítottak a behatoló felé.
Péter fenyegető zöld lángcsóvaként repült az ellen fegyvereinek kereszttüzében. A plazmadzsungelbe hatolva hirtelen, precíz mozdulatokkal tért ki a lövedékek elől, sebessége pedig töretlenül nőtt.
Kitárta karjait, és pusztító mágneses vihart idézett. Testéből fehér energiagömbök csaptak ki, melyek kegyetlen pontossággal szálltak a támadó hajók irányába.
Ekkor rohanták meg az androidok. Mechanikus darazsakként szállták őt körül, lézerfegyvereikkel súlyos csapásokat osztogattak. Pétert jóformán be is kebelezte a szörnyű raj, alakja teljesen eltűnt a felfoghatatlan tömegben.
Az androidokban nem is tudatosult, hogy egyre inkább egymáshoz tapadnak. Mire észbe kaptak, már túl késő volt. A mágneses vonzás ereje kegyetlen présbe fogta őket. Fehér robbanás, Péter pedig színpadias szaltóval röpült ki a halálos gyűrűből, hogy földet érhessen Here-1en.
A becsapódás erejétől a tükörsima ezüstaura szilánkjaira robbant, és láthatóvá vált a navigátorhajó valódi, egyenetlen felszíne, turbináival és ágyúival. A férfi lesújtott az egyik generátorra, öklének acélos ereje nyomán az egész gömb megrázkódott. Hatalmas elektronvihar csapott végig a láthatáron, gyilkos energiafelhő fonta körül a harcost. Felnézett és megpillantotta a közeledő Pált.
A bolygónyi méretűre duzzadt fraktál-lény szemei sárgán izzottak, folyton alakuló teste olyan volt akár egy pengeéles kubista rémálom, hatalmas karjában elektronkorbácsot tartott. Léptei nyomán meggörbült a tér, és önmagába csavarodott.
Péter kinyújtotta karját és energiahurkot formázott. Ellenfele lesújtott fegyverével, ám a zöld férfinak még időben sikerült lendületet vennie és a Here-2 felé vetődnie. Ahogy szállt, behunyta szemét és messzire dobta új fegyverét.
Az energiahurok százezer fényév távolságában egy magányos aszteroidára tekeredett.
Pál ismét magasba emelte roppant korbácsát, és a Here 2 felé csapott.
Péter talajt ért, és feje fölött megpörgette parittyáját. Ellenfelének fegyvere mindent elemésztő arany pokolként száguldott felé. Ő azonban nem hátrált meg, továbbpörgette a hurkot, háromszor egymásután…
…és lesújtott. Az energiakötélből kicsapó, lángoló aszteroida halálos pontossággal szelte át a százezer fényév távolságot, és könyörtelen erővel szakította át a fraktál-szörnyeteg koponyáját. A lény felüvöltött, de fájdalmát elnémította az űr.
Péter újból kitárta karját. Testét kisvártatva zöldes aura fonta körül, sejtjei tüzes ektoplazmává alakultak. A pusztuló ikerhajó vadul rázkódni kezdett az iszonyatos mágnesesség hatására. Pál teste reszketett az ellenállástól, de nem maradt elég ereje, hogy cselekedjen. A túlburjánzott fraktál lény egy pillanat múlva molekuláira szakadt, belsejéből lüktető sárga fényár csapott ki, egyenesen a Here 2 irányába.
Péter és Pál ismét egymásba olvadtak, és egy szimpla villanás kíséretében kioltották egymást. Egyetlen percre az univerzum ismét megpihenhetett.
Sasvári úr állt most a lángoló hajón, összeroskadva, sebesülten. Percekig nem mozdult. Egyszer csak felemelte arcát, és a végignézett galaxisán. Nem érzett már semmit. Szemében nem volt más, csak színtiszta üresség.

Második dal – Útvesztő minden út (Dolhai, Kerényi)

Valahol az Új Univerzum túlsó felén, a szőke férfi merengve nézett maga elé. Felszakadt az első pecsét. A végítélet most már elkerülhetetlenné vált. Mindez persze senkinek sem tűnt fel. A felszínen egyelőre semmi nem látszott. Egyedül a szőke férfi tudta, hogy a világ rendje ettől a perctől kezdve végzetesen megbomlott.
Az Új Univerzum innenső felén Dolhai úr nem tudott elaludni. Órák óta mást sem tett, csak a plafont bámulta hatalmas franciaágyán elterülve. Gondolatai lomhák voltak, és céltalanok. Mérhetetlen fáradtságot érzett, de álomba merülni sem vágyott igazán.
Nem bírta a tétlenséget. Ha tehette minél több műszakban dolgozott, újabb és újabb szerepeket és küldetéseket vállalva. Sajátos gőggel kezelte az autentikus élet fogalmát.
Esténként a kismillió szerényebb szerep mellett az Elisabeth Rudolf főhercegeként remekelt az Operett Nagyszínpadon. A próbák és előadások rengeteg idejét lefoglalták, ám mindez nem volt neki elég. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a musicalszínészek titkos és veszélyes második feladatkörében is. Dolhai úr Króm osztályú elit titkosügynök volt.
Csak a legkiválóbbak juthattak be a Színművészeti Főiskolára, ám ha egyszer valaki letette a Musical esküt, számára nem volt többé visszaút. Szabadságuktól megfosztott, sziklakemény harcosokat neveltek ott, a tökélyre fejlesztették teherbírásuk, a végletekig csiszolták mozgáskultúrájukat. A musicalszínészek egyszerre voltak énekesek, táncosok, előadóművészek, akrobaták, harcművészek és súlyemelők.
Énekhangját mechanikusan tökéletesítették, abszolút hallását kőkemény meditációs gyakorlatokkal teremtették meg. Dolhai úr soha nem felejti el a Vergilius rendszerbéli kirándulást, amikor addig nem engedték őket táplálékhoz, míg le nem tudták kottázni a harmatcseppek egyenetlen kopogását a kék hidrogén páfránybokrokon.
Megjelenése sem hagyhatott kívánnivalót maga után. Az Unió kilenc legjobb elektronplasztikusa dolgozott arcán, három teljes hónapon át, mosolyának tökéletesítése pedig még legalább két hetet vett igénybe. Félhosszú, divatos, melírozott frizurája egy azóta befutott, fiatal fodrász barátjának diplomamunkája volt. Érzéki, mogyoróbarna szemei valósággal levetkőztették a női nézőket. Férfias borostáját mesterségesen rögzítették 0.12 mm-es hosszúságában.
A tökéletességet kellett szimbolizálnia.
2555-öt sokan csak a fordulat évének nevezték. Egy új kor kezdetének. A 2555-ös West End-i zsinaton a művészvilág összes jelentős képviselője részt vett. Ekkorra már az egész univerzumban tudatosodott, hogy a világ egy új éra küszöbén áll, melyben a művészet szerepe teljesen átértékelődött. Megvalósult az emberiség legnagyobb álma. A valódi jóléti társadalom.
A nanotechnika elterjedésével, az ember gyakorlatilag isten hatalmát tartotta kezében. A teremtés képességét. Többé nem létezett szükség és hiány. Nem létezett szenvedés.
A nagy elégedettség pedig két súlyos problémához is vezetett.
A társadalom minden eddiginél elképesztőbb mennyiségben kezdte magából okádni a művészeket és a perverzeket. Az elfajult perverzió kérdését az azonnali, és helyszínen végrehajtandó halálbüntetéssel megoldhatták, a művészét azonban nem. Megfordult a világ eddigi rendje. A művészet többé nem volt alárendelve a politikának. A politika, értelmét vesztve a színházigazgatók, a költőfejedelmek, és komponisták szolgálatába állt. A kollektív és egyéni érdekek mind a művészvilág erősen változatos minőségű alkotásainak lettek alárendelve.
Az artisztikus anarchia nem volt többé járható út. Az államigazgatásban szabályozásra volt szükség. A művészetben pedig drasztikus megújulásra.
Hosszú, és szenvedélyes viták kerekedtek. Abban mindenki egyetértett, hogy csakis a művészi érték lehet a hatalom megfelelő alapja. A haladó szelleműek szerint azonban mindez nem lehetett elég a felosztásnál. Szükség volt egy új műformára. Egyesíteni kellett a költészetet, és a drámát, a zenét, és a táncot, és az összes vizuális művészetet.
A gondolat alapos ellenérzéseket szült, de mindenkit kíváncsivá tett. Lehetséges volna…?
A Bécsi Musicalszínház a hetedik napon lázas lelkesedéssel beterjesztette javaslatát. Az egy pontos többséggel elfogadásra is került. Megszületett a tökéletes műalkotás, a második generációs musical.
Röviddel ezután pedig a zsinat kiizzadta magából az Egyesült Tanácsot, élén a legnagyobb musicalszínházak vezetőivel. Ez ugyanaz a testület volt, mely később aztán az Unió alapjait is letette.
Dolhai úr majdnem száz évvel később, a Második Musicalháborút lezáró békekötés után született. Egy olyan korba született, ahol a fiatalok számára már csakis a musicalszínészek, a csodálatos hangú, rejtélyes titkosügynökök jelenthették a legnagyobb bálványokat. Mint minden korabeli fiú ő is arról álmodozott, hogy egyszer majd egy lehet közülük. Pajtásaival az udvarban rendre eljátszották a legnagyobb musicaleket, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Fantomot. Fiatalok voltak és bohók, szenvedélyesek és indulatosok. Azóta is ámulva gondol azokra az időkre. De méginkább akkori önmagára.
A mostani Dolhai úr legendásan híres volt motiválatlanságáról, szélsőséges hangulatváltozásairól. Egyúttal nem győzték csodálni kitartása miatt, azért mert soha nem adta fel.
Igazából soha lehetősége sem nyílt rá. Ha nem is tudatosult környezetében, neki bizony mindig minden elsőre sikerült. A felvételi vizsga is.
- Muszáj csinálnom valamit! – mondta bosszúsan.
És a telefon megcsörrent.

- Ne haragudjon, hogy így az éjszaka közepén zavarjuk.
- Semmi probléma.
- Erre tessék.
- Köszönöm.
- Tudja, igen fontos ügyről van szó.
- Mindjárt gondoltam.
- Csak magára számíthatunk.
- Rögtön sejtettem.
- Megérkeztünk.
- Remek.

- Körtét? – kérdezte Kerényi úr, és választ sem várva töltött.
- Kérek – mondta Dolhai úr mosolyogva.
Kerényi Miklós Gábor. Az Operettszínház igazgatója, a legnagyobb musicalek sztárrendezője. Az alacsony férfi összetéveszthetetlen egy figura volt. Köpcös alakja, kopaszsága, és fehér öltönye utánozhatatlanul egyénivé tették. Dolhai úr alapvetően nem ismerte az alázatot. Csak keveseket tisztelt igazán, de Kerényi közéjük tartozott. Sikerének titka, az aktuális divaton való állandó jellegű, és tökéletes felülemelkedésen kívül leginkább az volt, hogy egyáltalán nem éreztette beosztottaival, hogy azok alsóbbrendűek lennének. Szerényen, egyenragú partnerként bánt mindenkivel. Egészen addig, míg azok ellen nem szegültek akaratának.
Az igazgatói iroda tágas és hangulatos helyiség volt. Izléses mahagóni bútorok alkották berendezését, a fal pedig valósággal roskadozott a rendező díjaitól és oklevelektől.
- Hmm… karcos. – Dolhai úr arcán jellegzetes fintor jelent meg.
- Valóban, ezért szeretem.
A rendező újabb pohárral töltött.
- Ki vele, miről lenne szó?
Kerényi úr az ablakhoz lépett. Finoman végigsimította szakállát. Feszült csönd.
- Bécs végre akarja hajtani az Endlösungot…
Dolhai úr egy pillanatra megdermedt.
- Lehetetlen. Hisz az csak egy szélsőséges fantázia! – mondta.
Kerényi úr felsóhajtott.
- Egyáltalán nem az. A tanács már régóta komolyan foglalkozik a kérdéssel. Én magam azonban még túl korainak tartom.
A rendező megfordult, és jelentőségteljesen Dolhai úrra nézett.
- Emlékszel július negyedikére?
A titkosügynök felvonta szemöldökét.
- Most így hirtelen nem.
- Július negyedikén hirdették ki, hogy mégis mi kapjuk meg a Jekyll és Hyde jogait.
- Sima ügy volt, legális fellebbezés. A bécsi rendező szitkozódott, aztán beletörődött.
Kerényi keserűen felnevetett.
- A következő napon merényletet követtek el Sasvári úr kedvenc lova ellen.
Dolhai úr nagyot nyelt, majd egy újabb egy italt töltött magának.
- Nem sokkal ezek után az Unió peremvidékein különös mozgolódás támadt. Egyes beszámolók szerint a bécsi armada átlépte határvonalat.
A titkosügynök úr tűnődve nézett maga elé.
- Biztos ez?
- Semmi sem biztos. Ők cáfolják a híreket. De egészen bizonyos, hogy egy sereg vonult fel a Kronika Novánál. Egy sereg, amiről semmit nem tudunk.
- Vészjóslóan hangzik, de egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok összefüggenek, az meg pláne, hogy Bécs állna a háttérben.
- Valóban. Lehet, hogy Uwe Kröger is csak véletlenül járt aznap Sasvári úr magángalaxisában, és csak nyaralni utazott el tegnap a peremvidékre… – Kerényi úr hangjában leheletfinom gúny.
- Uwe Kröger?
- A germán ajkú galaxisok legnagyobb musicalszínésze.
- A világ legnagyobb musicalszínésze…
Elhallgattak. Dolhai úr határozott mozdulattal felkelt székéből.
- Mit kell tennem?
- Elrepülsz a Krónika Novára, és felderíted a rejtélyt. Meg kell tudnod, mivel kísérletezik Bécs, és ha a teóriám beigazolódik, meg kell akadályoznod az Endlösungot! Ha szükséges, össze fogsz csapni Uwe Krögerrel. – A rendező mélyen a titkosügynök szemébe nézett. – A Magyar Galaxisok, és az Operettszínház sorsa a tét. Nincs vesztegetnivaló időnk.
A férfi elmosolyodott.
- Azonnal indulok.

Harmadik dal – Péter és Pál (instrumentális)

Péter és Pál a lét két pólusa. Két elemi erő, mely féktelen, tekergőző liánként szövi át az univerzumot. Egy fényes, sárga folyam, mely elsodor mindent, mi útjába került, mely ott él minden sejtben és minden atomban, egyúttal ott lebeg felette az elmúlás arany kísérteteként. Nyomában mindig ott jár, útját folyton keresztezi egy másik hatalom, egy soha véget nem érő zöld csóva, mely szüntelen alkot, és anyagot szül. Az ő harcuk adja meg a világok egyensúlyát, őket ismerhetjük fel minden dolgok természetében, és egyúttal ők determinálják a mindenség sorsát is.

A végtelenben születtek, és a végtelenbe tartanak. Felette állnak térnek és időnek, szabályok nem állhatják útjuk.
Átgázolnak eszméken és ideákon. Arra születtek, hogy egymás pusztulására törjenek, létük féktelen száguldás.
Általuk élőlények pusztulnak el, és születnek újra, eszmék virágzanak és élik meg bukásuk. Kikristályosodnak, és eltorzulnak.
Látják, ahogy az univerzum építőkövei álarcaik cserélgetik. Időről-időre újra hús vér testek lesznek, de minden alkalommal isznak a felejtés vizéből. Belső lényegük azonban ott őriz minden emléket. A két erő együtt vezeti őket, hogy sorra megvalósítsanak mindent mi lehetséges. Vágyaik lassan ellobbannak, bennük Péter és Pál békét lel. A legenda szerint ezek a kövek aztán felülemelkednek a két erőn, és az Eredetbe vándorolnak. Azon a napon, mikor az összes építőkocka eltűnik, a lét is semmivé lesz. Ekkor majd az ő küzdelmük is véget ér.
De csakis az Eredetben. Fegyver, erő nem pusztíthatja el a mindenséget, mert a főnixként újjá fog születni hamvaiból. A nemlétben felfoghatatlan erők háborognak, melyek a megvalósulásra törnek. Csakis az Eredetben lelhet békét a minden.
Végtelen sok világ létezik, végtelen formája van az életnek és az anyagnak. Ugyanúgy végtelen dolog van, ami jóval túlmutat ezeken, olyan dolgok, amiket e világ emberei fel sem képesek fogni. Minden lehetséges, és minden megvalósul a véges végtelenségében. Az Univerzum egy abszurdan gyönyörű örvény, rettenetes és mégis káprázatos. Az Univerzum felette áll térnek és időnek. Az Univerzum felette áll szabályoknak és törvényeknek.
De az Univerzum soha nem állhat felette Péternek és Pálnak. Mert mindent ez a két entitás alkot és semmi más. A mindenség egységes, mert Péter és Pál is egyek.

Negyedik dal – Árnyékdal (Dolhai)

Az Operettszínház folyosói teljesen kihaltak voltak ezen a kései órán. A lámpák csak halványan világították meg a magányosan sétáló Dolhai urat. A férfi zsebre tett kézzel járt, mélyen a gondolataiba merülve.
A nagyszínpad melletti kis teremben egy egész alakos tükör állt. Dolhai úr jellegzetes berögződései közé tartozott, hogy minden útjába kerülő fényes felületben megnézte magát. Ösztönösen tette, maga sem tudta mit várt ilyenkor. A pszichológusa szerint állandó identitászavarban szenvedett, és azt ellenőrizte, hogy tényleg az-e akinek gondolja magát. Ő azonban úgy gondolta, hogy egyszerűen csak kíváncsi rá hogy néz ki éppen. Elvégre mindig is nagy gondot fordított külsejére. Kócos frizura: Fiatalosság. Zakó és ing: hanyag elegancia. Farmernadrág: férfias őszinteség. A haja most különösen jól állt, sajnálta is hogy nem látja senki.
A pszichológus szerint Dolhai úr nagy problémája az volt, hogy túl sokat analizálja önmagát, és túl keveset foglalkozik a külvilág azon ingereivel, amik nem őt kritizálják, vagy életét közvetlenül-közvetve nem befolyásolják. Ezt ő kikérte magának, a széles látókörére és a fáradhatatlan munkamoráljára hivatkozva. A pszichológus erre azt válaszolta, hogy ezeknek semmi köze a kérdéshez, és hogy szembe kellene néznie az igazsággal. Dolhai úr pedig rájött, hogy a pszichológia egészen más, mint aminek képzelte. Ahelyett, hogy érdekes dolgokat tudna meg önmagáról, szimplán csak cseszegetik.
Kilépett folyosóra. Nem értette, de az épület most valahogy furcsán szürreálisnak tetszett. A színész füle egyszerre csengeni, zúgni kezdett, aztán hirtelen megszédült. A sípolás erősödésével fokozatosan a világ is változni kezdett.
Az ajtók alól könnyű, narancsos füst szivárgott, a levegőben női parfüm bódító illata érződött. A falak mintha kimozdultak volna helyükről és hanyagul egymásra dőltek volna. A köztük lévő fekete réseken át pedig mindenféle girbe-gurba, ködszerű alakok törtek előre. Lomhán és ráérősen másztak be a réseken, különös nyögéseket hallatva.
Dolhai úr arcán mérges grimasz jelent meg. Lehunyta szemét, mély levegőt vett és kitisztította érzékeit.
Újra a félhomályos folyosón állt, ám most minden hókuszpókusz nélkül. Figyelme a leghátsó ajtóra szegeződött, melynek ablakán halvány fény szűrődött ki. Lassú léptekkel megközelítette.
A 3-as számú kisszínpad bejárata volt. Az üvegen keresztül látta, ahogy a koreográfus egy csoport statisztának magyaráz. Kis ideig mustrálta a hadonászó kollegát, és az álmos szemű tömeget, amikor megakadt a szeme az egyik kóristán, egy viszonylag csinos, szőke lányon. Maga sem értette miért, de figyelni kezdte.
Az pedig hirtelen felé fordult, és mélyen szemébe nézett. Dolhai úr meglepetésében nem is tudta mit tegyen, ösztönösen elugrott az üvegtől.
A tudat, hogy rajtakapták gyermeki szégyenérzettel töltötte el. Szíve erősen kalapálni kezdett. Nem bírt magával, kicsit várt csak, és újra bekukucskált.
A kórista még mindig felé nézett. Ahogy tekintetük találkozott, a lány kacéran elmosolyodott, Dolhai urat pedig elfutotta a pulykaméreg. Dühösen továbbállt. Végigviharzott a folyosón, majd kicsapódott előtte a balkon kétszárnyú ajtaja.
Odakinn az éjjeli égbolt varázslatos látványt nyújtott. Sehol egy felhő, csakis a mélykék bársony, és a csillagok. Alant pedig Budapest tüneményes fényei. Dolhai úrnak nem volt kedve meghatódni. Elrugaszkodott a szegélytől, és felröpült.
Egyre sebesebben- és sebesebben száguldott, egy percbe sem telt, máris áthatolt a sztratoszférán, és iszonyatos robaj közepette lángoló tűzgömbbé változott. Imádta ezt az érzést, ilyenkor pillanatok alatt minden dühét kiégette magából.
A forróság az elviselhetetlenségig fokozódott, aztán hirtelen kihunyt. A tűz kialudt. A színész most szabadon sodródott. Súly nélkül, szükségletek nélkül, minden lényegtelent maga mögött hagyva. Percek múltán nyerte csak vissza látását. A színes foltokból lassan körvonalazódott a valódi táj, a kietlen világűr.
Bámulatosnak érezte, hogy pár másodperc alatt így ki tudott ürülni. Hidegzuhany hatás, csak az eszköz épp annak tökéletes ellentéte. Elrévedt. Hogy felhúzza magát apróságokon… Nevetséges. Már saját maga is kétségbeejtőnek érezte komplexusait. Tulajdonképpen mi baja volt az életével? Mindig azt tehette, amihez kedve volt. Mindent elért, amit egy ember csak elérhet. Amióta csak vissza tudott emlékezni bármibe kezdett azt siker koronázta. Befutott sztár volt, legendás titkosügynök. Volt pénze, befolyása, annyi nője amennyit csak szeretett volna, kötetlen munkaideje, alkotói engedélye. De mégis mit számít mindez? Ő nem a karrierje, nem a barátnője, nem a szerepei. Nem is a test, amiben él. És végképp nem a gondolatai meg a berögződései. Az igazi önmaga nem Dolhai Attila, hanem valami felette álló, valami sokkal egyszerűbb, és ezáltal mégis magasabbrendű dolog. Amikor így az űrben lebegett, néha úgy érezte, levetheti magáról az egész hóbelevancot és tényleg csak ez az izé lehet.
Egy kósza aszteroida repült el mellette. Utána fordult. Különös ötlet villant fejében. Lomhán felfeküdt a kőre.
Csillagközi napozás. Teste fokozatosan zsibbadni kezdett, vele együtt filozofikusan nyafogó önsajnálata is halványodott.
A távolban, úgy tűnt egészen finom dallam szól. Dolhai úr először azt hitte, érzékei csalják meg, aztán ahogy egyre erősebben figyelt, már tisztán hallotta. A néma űrben csakis Dolhai urat érhette el a hang.
Fakó csillagköd úszott a titkosügynök felé, testére halovány fátyol borult. Ellazította izmait, és próbált eggyé válni a tájjal, az énekkel. Ahogy a hang egyre tisztább és erősebb lett, úgy rémlett a távoli égitestek pontjai mintha egy női alakot rajzolnának ki. Mintha egy az égi lény dalolna neki. Hangja olyan gyönyörű volt, hogy belesajdult szíve, a melódia tisztasága olyan élessé tette a tájat, hogy a csillagok fénye szuronyként hatolt lelkébe.
A tünemény lassan táncba kezdett, bús hangján minduntalan azt ismételte: Senki nem tudja, ki vagyok én.
Dolhai úr felnevetett.
- Miért, én ki vagyok? Bábu, akit visz a folyam sodrása.
Szemében egészen különös fény ragyogott. Eksztatikus elragadtatottság. Újból nevetett, hangja azonban egyre hisztérikusabbá vált.
- Vissza, amerre kell. Amerre csak vágyom.
Fulladozni kezdett. A bús tánc tovább folyatódott… Ki vagyok én?
- Jellemző, mindenkit csak saját maga érdekel – mondta Dolhai úr krákogva.
A dallam újból ismételte magát. Ki vagyok én?
- Honnan tudná bárki is azt? Senki nem látja sajátmagát!
A tejfehér köd mostanra mindent eltakart.
Visz, amerre vágyom… Én nem vágyom sehová. Én mindenhová vágyom. Semmi értelme.
Senki sem tudja. Még te sem tudhatod…
- Mégis honnan kellene tudnom? – kiáltott fel kábán.
Ahogy a felhő elvonult, a nőalak egy lépésnyire állt előtte.
- Lám-lám, mit csinál itt a híres neves sztárügynök? – kérdezte, és huncut nevetést hallatott.
A musicalszínész feje egyszerre kitisztult. Ugyanaz a lány lebegett előtte, aki az Operettben rámosolygott. De akkor az a másik, a dalával… Dolhai úr arca vörös lett a dühtől, amiért ismét ilyen helyzetbe került. A nagy színész egy meteoron élvezkedve! És az a felsőbbrendű nevetés!
A lány továbbra is titokzatos mosolyával figyelte őt. Dolhai úr elhatározta, visszaszerzi a dominanciáját.
- Meghívlak egy kávéra – mondta határozottan.
A kórista felkacagott.
- Rendben.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.