LFG.HU

deutschepunk
novellaCimkek

Ötödik dal – Duett (Dolhai, Eszter)

Az Operettkávézó egy monumentális üvegpiramis volt, melynek legfelső teraszán foglalt most helyet a befutott sztár, és a fiatal kórista.
Ám hiába az éjszakai Budapest romantikus kulisszái és Dolhai úr sokat gyakorolt férfias trükkjei, a siker nem akart könnyen jönni, Eszter (merthogy így hívták a lányt) továbbra sem hódolt be. A férfi rég megszokta, hogy a társaságokban mindig ő áll a középpontban, hogy gondolatai, történetei töretlen sikert aratnak és, hogy a nők természetesen rá figyelnek fel elsőként. Most azonban bármiről is beszélt, negyed annyira sem tűnt érdekesnek, mint ennek a kóristának egyetlen mondata. Kétségbeesetten kutatott a leghajmeresztőbb, legszórakoztatóbb történetei után, és bár gyakran megnevetette a lányt, mégsem érezte, hogy végre győzött volna. Miután azt vette észre, hogy minden adu ászát kijátszotta, úgy döntött a szent célért államtitkokat fog kifecsegni.
– Igazi összeesküvés elmélet! – Eszter még mindig vidám volt. Kortyolt egyet a borból, majd letette poharát.
– Kitalálom! A hálózaton, és a médián keresztül titkos agybefolyásoló hullámokkal bombázzátok az embereket, hogy a rabszolgáitok legyenek! – mondta patetikusan.
– Dehogyis.
– Nem?
– Nem. Mikrochipeket ültetünk beléjük.
– Tessék? – A lány arca végre megváltozott.
– Minden újszülöttől dns-mintát veszünk, és egy icipici chipet ültetünk belé. – mesélte a titkosügynök csevegő stílusban, de szemének csillogása híven tükrözte belső, elégedett nevetését.
– És mégis minek? – kérdezte Eszter ingerültséggel hangjában.
– Semmi komoly. A művészet is olyan, mint a gazdasági piac. A kereset-kínálat határozza meg. Ha mindenki önkifejez, nem marad kinek élvezni a gyümölcsöt. A művészeknek befogadó rétegre van szüksége. Különböző agykontroll valamikkel így megoldják, hogy az ezért felelős területeket az agyban tompítsák. Már nem tudom pontosan a szakneveket. De mindegy is. A gépeknél ugyanaz van. Az újabb személyiségmodulok operációs rendszere mostanra integrált blokkolóprogramokkal dolgozik.
– De akkor előbb utóbb nem lesz több művész!
– Dehogynem lesz. A cél csupán, hogy az arányok megmaradjanak. Meg hogy a művész dinasztiák biztosíthassák pozíciójukat. – A férfi belső nevetése lassan kaján önelégültséggé fajult.
– Na jó, hagyjál békén. – Eszter dühösen felpattant, és az ajtó felé indult. Dolhai úr pánikszerűen kiáltott utána.
– Várj már, mit mondtam?
A lány visszafordult.
– Te csak szórakozol velem. Lehet, hogy csak egy naiv tyúknak tartasz, de azért nem kéne hülyíteni.
– Én nem hülyítettelek.
– Na persze.
– Tényleg nem. – Dolhai úr a híres ellenállhatatlan bociszemek-tekintetével nézett a lányra, de belül valami furcsa félelmet érzett.
Eszter újra leült.
– Te például hogy lettél színész? Tudtommal senkid sem operettes.
Dolhai úr megnyugodott, ahogy ismét kezébe került a gyeplő.
– Egyrészt a rendszer nem működik még százszázalékosan, másrészt pedig korlátozott számban a számítógép teret enged az újaknak. Egyelőre egész sokaknak. Aztán lehet alkotói engedélyt kérvényezni.
– És ha valaki kérvény nélkül csinálja?
– Ha kicsit is komoly a dolog, akkor szépen meglátogatja őt a Bécsi Inkvizíció, és egy életre elveszi a kedvét, mondjuk a versírástól.
A lány összeráncolta homlokát.
– Ez valami olyasmi, mint az Operettkommandó?
– Nem, az Operettkommandó az illegális amatőr színtársulatokat kutatja fel.
– És?
– És rommá lövi őket. Próbatermestül.
Eszter nagyot nyelt.
– Nem embertelen ez egy kissé?
– Ugyan! – tárta szét karját nagyvonalúan. – Annyi liberális szabadságjoguk van, hogy meg is fulladhatnak benne. Ennyi embertelenség kell! – a lány tekintetét látva, Dolhai úr megállapította, hogy ezúttal kissé elragadtatta magát. Taktikát váltott. – Egyébként a reinkarnációt öhm… tudományosan is bebizonyították. Majd újjászületnek, és legközelebb okosabbak lesznek.
Eszter arca elvörösödött.
– A reinkarnáció egy baromság.
Csönd.
– Miért is?
– Nem tudom. Tele van ellentmondással.
Dolhai úr felvonta szemöldökét.
– Nem tudom. Például, ha az univerzum végtelen, hogy tudna minden lélek kiteljesülni, és visszatérni az Eredetbe? Mármint a végtelennek van egy természete. És ez ezt eleve kizárja, nem? Gondolj bele!
A musicalszínész készségesen belegondolt. A filozófia területén viszonylag otthonosan mozgott.
– Ha a végtelent úgy képzeljük, mint egy élőlényt, akkor ő már önmagában is kiteljesült. Hiszen mindent megvalósít…
– Akkor viszont már vissza kellett volna térnie.
– Lehet. De az is lehet, hogy minden sejtjének egyesével ki kell teljesülnie. Az viszont tényleg nem nagyon lehetséges. Illetve mégis… Mindegy, nem tudom. Csak próbáltam valami okosat mondani. Igazából tényleg semmi értelme.
– Mondom én.
Azzal újra csönd lett. Eszter az ablakon keresztül bámészkodott, Dolhai úrnak pedig alkalma nyílt észre venni a változást magán. Szokatlan helyzetben volt. Úgy érezte magát, mint egy gyerek. Nagyobbacska gyerek, de azért gyerek.
Gyűlölte a közhelyeket, de mégis legjobban így tudta megfogalmazni állapotát. Eddig az események mindig egyszerűen megtörténtek körülötte, pont úgy ahogy történniük kellett. Igazából mindegy volt, konkrétan mit is tett. Most azonban valami hibádzott.
– Hahó.
Dolhai úr felriadt.
– Tessék? – kérdezte.
– Azt kérdeztem, honnan tudod, hogy ezekkel a chipeket csak arra használják. Lehet, hogy teljesen irányíthatóak vagyunk!
A titkosügynök egy pillanatra értetlenül nézett, aztán végre sikerült újra felvennie a társalgás fonalát.
– Mégis mit akarnának rajtad irányítani? A gazdaságnak mindene megvan, amit csak akar. Egyetlen dolog számít csak. A művészet. Azt meg a te kis életed nem nagyon befolyásolja.
– Igaz. – Eszter elhúzta a száját, és újra az ablak felé fordította tekintetét.
Hallgattak.
– Évek óta alig jártam kinn. – mondta tűnődve.
– Mármint hol kinn?
– Kinn, a világban, úgy egyáltalán. Csak akkor szabadulok ki, amikor hazaküldenek minket anyáékhoz.
– Kik?
– Hogyhogy kik? A tanárok. Tudod, az Operettstúdióban tanulok, hahó?
Dolhai úr zavartan elmosolyodott.
– Tényleg.
– Na szóval mindig van itt valami.
– A színművészeti még rosszabb, hidd el.
– Tudom, jövőre odamegyek.
– Micsoda?
– Mit nem értesz?
– Te a színművészetire?
– Igen, színésznő leszek.
Dolhai úr nevetve hátradőlt székében.
– Ne haragudj, de kinek vagy te a kölyke?
A lány kajánul elmosolyodott.
– A Sasvárinak.
A titkosügynök ereiben megfagyott a vér. Először azt hitte nem hall jól, de rá kellett jönnie, hogy nincs ilyen szerencséje.
– Valóban? – mondta és nagyot nyelt.
– Igen.
Nagyjából ezekben a percekben szakadt fel a második pecsét. És Dolhai úrban is ekkor tudatosodott, hogy neki most valahol egészen máshol kéne lennie. Ha másért nem, azért, mert ő hivatalosan épp a világot menti meg az Endlösungtól.

Hatodik dal – A premier (Sasvári)

Sasvári úr egy reggel arra ébredt, hogy nem tud többé meditálni. Módfelett megviselte szeretett paripájának elvesztése, és igazán szüksége lett volna a lelki megnyugvásra. Az azonban sehogy sem akaródzott jönni. A polihisztor szomorúságában a munkájába temetkezett.
Komolyan foglalkozni kezdett a véres musicalháborúk történetével, és egy káprázatos tanulmányt készített, melyért doktori címet kapott.
Megadta az engedélyt egy nagynevű filmstúdiónak, hogy dokumentumfilmet forgassanak életéből, és két hétig fáradhatatlanul dolgozott a stábbal. Végül és nem utolsó sorban pedig ott volt Jekyll és Hyde, az Operettszínház legújabb szuperprodukciója.
Egy hónapja csatlakozott a csapathoz, azóta a próbák éjjel-nappal folytak. A kezdeti nehézségek után az előadás lassacskán végül összeállt. A bemutatóig már alig egy óra volt. Sasvári úr, öltözőjének csendjében, azonosulni próbált karakterével. Zen módszerei viszont cserbenhagyták. Korábban ő maga volt a higgadtság, és megfontoltság mintaképe. Most azonban érzelmei viharosak voltak, szívén nyugtalanság, és izgalom lett úrrá.
Sándor, te félsz.
- ÉN NEM FÉLEK! – ordította.
Olyan dolog történt vele, mint még sosem. Sasvári úr ripacskodott. Egyáltalában nem érezte a szerepét. Mozdulataiból hiányzott a határozottság, a sárm, gesztusai nélkülöztek minden eredetiséget. Ideológiája, eszmeisége még nyomokban sem volt jelen Jekyll figurájában.
Pedig végre álmai szerepét játszhatta. Micsoda kihívás! Megmutatni, hogy minden ember kettő! Doktor Jekyll a kifogástalan úriember, és Mr. Hyde a tébolyult gyilkos. Isten és állat egy testben.
Kozmikus viharok, éteri energiák, tökéletes erővonalak, művészet és szabadság, igaz forró szerelem, büszkeség és meggyőződés, önfeláldozás, segítő kezek, az emberi lélek csodája. Hinni tudás!
Ezzel szemben pedig ösztön. Vágy. Gyarlóság! Csalni, hazudni csakis magadért. Másokat feláldozni.
Perverzió. Düh.
A ragyogó felszín alatt rothadás, egy sötét bugyor démonokkal benépesítve. A sárban fürdés kéjes öröme, a hófehér tisztaság az ártatlanság bemocskolása…. A rútság kultusza. Rögeszme, és annak erőszakos terjesztése. Micsoda eszmeiség, micsoda kihívás!
Sándor, te félsz.
- ÉN NEM FÉLEK SEMMITŐL – üvöltötte Sasvári úr és a falba ütött öklével. Hatalmas ereje nyomán az alutitán fal félig átszakadt. Arca egészen vörös lett, erei látványosan lüktettek.
– Minden rendben, művész úr?
Sasvári úr meglepetten az ajtó felé nézett. Egy szemüveges lány állt ott, kezében valami tálcával.
– Persze, mért ne lenne? – kérdezte zihálva, majd erőltetett lazasággal a falnak dőlt.
– Csak kiáltozást hallottam… – a szemüveges zavartan elmosolyodott. Ám zavara mögött a lányban mégis volt valami kacér és kihívó. Talán a maga esetlen és buta módján flörtöl vele? Sasvári urat valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Nem tudott mit tenni, a lány valamiért természetellenesen vonzotta tekintetét.
– Ó, pusztán a szerepem gyakoroltam. – Kedves mosoly, kevés meggyőződéssel.
Észrevétlenül végig futtatta szemét az előtte álló alakon. Hosszú szőke haj, kissé pattanásos bőr. Fehér, bő garbó, nagy mellek, széles csípő, divatjamúlt koptatott nadrág. Nagy tehénszemek, arcán bárgyú mosoly, tekintete butaságot sugall. Sasvári úr hosszú másodpercek után végre rájött mi zavarta.
Hiszen ez a lány csúnya!
– Az éjjel volt itt valami baleset, a fél színházat újra kellett építeni. Kerényi úr kómában van. Hallotta? – mondta szaggatottan, idegesítőn, kacarászva. Ráadásul mély hangja volt! A döbbenet teljesen úrrá lett Sasvári úron, a lány szavai el sem jutottak elméjéig.
– Egyébként csak a kávét hoztam.
Sasvári úr szeme elkerekedett, megpördült vele a világ, négyszer, ötször, egyre hevesebben, egyre ijesztőbben, majd hirtelen megállt, ahogy egy izzadtságcsepp ragyogott fel a férfi homlokán.
Sasvári úr nemi vágyat érzett.
A lány letette a tálcát, majd széles, ostoba vigyorával a művészre nézett.
A művész pedig elképzelte, ahogy átöleli és hevesen megcsókolja, vágytalan vággyal, esetlen, de határozott indulattal.
Egyetlen mozdulattal lesöpri asztalát, hogy helyet adjon a szenvedélyes aktusnak. Széttépi azt az ízléstelen garbót, mohó érintésével birtokba veszi azokat a lógó melleket. Látja hasát, ahogy a zsír sötét barázdákat fest rá. Dühös erővel szaggat le minden ruhadarabot, hogy aztán befogadhassa a látványt, hogy gyönyörködhessen a tökéletlenségben. Beléhatol, és hevesen magáévá teszi, anélkül hogy egy kicsit is arra törekedjen, hogy élvezze. Anélkül hogy bármelyikükkel is törődne.
Hallja az egymáshoz csapódó hús kellemetlen csattogását, nyelvén érzi a lány verejtékének sós cseppjeit. A világ egyre csak forog, a szürreális vörös tájban csakis az egymásba olvadó forró testek lüktetnek. Ők azonban minden irodalmiságot nélkülözőn valóságosak és kiábrándítóak.
– Elmehet.
A lány valami különös hangot hallatott, valahol a csuklás és a nevetés közt, majd kilépett az öltözőből.
Sándor, te félsz.
- Igen, azt hiszem félek.

Hetedik dal – Puccs (Kerényi, Vlad, Ensemble)

Lassan már beköszöntött a hajnal, de Kerényi úr még mindig nem hagyta el irodáját. Kézi számítógépe előtt ült, és az üzeneteit olvasta, ám fáradtsága egyre jobban úrrá lett rajta. Folyton azon kapta magát, hogy néz, de nem lát, szemhéja is minduntalan lecsukódott.

Dolhai tíz perce elhagyta az Operettkávézót, és elkezdte a küldetést. Úgy tűnik randija volt ;)

– Randija volt. Smiley. – Kerényi úr kábult arcán halvány félmosoly.
Ki sem kapcsolta a gépet, lustán feltápászkodott székéből, és a kabátjáért nyúlt.
– Ezek a mai fiatalok. – dünnyögte magában, ahogy az ajtóhoz lépett.
Ám az ajtó váratlanul összezárult előtte. Az elektromos függöny halk kattanással aktiválódott, az iroda félhomályba borult.
– Innen nem jutsz ki Kerényi.
Az igazgató ereiben megfagyott a vér. Óvatosan megfordult, közben szeme hevesen kémlelte az irodát. Nem látott senkit.
Szívdobogása egyre erősödött. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Tétován, pánikszerűen kereste a hang gazdáját. A legapróbb zugokat is megvizsgálta szenzoraival. Aztán körvonalazódott elméjében a felismerés. Félve a monitor felé fordította arcát.
Ekkor találkozott tekintete a még mindig pofátlanul kacsintó smileyval.
Felüvöltött, és oldalra vetődött, ingujjából elektromos shurikenek röpültek ki. Az idő most lelassult. A smiley nevetése betöltötte az irodát. A személyi számítógép pördülve felemelkedett, a shurikenek csak a drága mahagóni asztalt szaggatták szét.
A plafonon hirtelen hatalmas lyuk robbant, és három megtermett alak zuhant alá. Nyolckarú biztonsági androidok. Ahogy vezetőjük lesújtani készült, Kerényi úr energiaöklének egyetlen csapásával összezúzta koponyáját. A rendező körme alatt finom pukkanással kioldódott a fúziós szelep és rózsaszín robbanás tépte szét az Operettszínház felső négy emeletét. A hathatós önvédelmi fogás végén la rendező látványos hátraszaltóval ért földet az egyik kettészakított acélfalon. A hatalmas füstben elvesztek támadói.
Egyszerre csak megrázkódott az épület, és egy villámlövedék csapódott be lába alatt. Pár emelettel magasabban a szürke porfelhőből egy Sasvári-8as gyártmányú elit kiborg robusztus alakja bontakozott ki. Villámvetőjét egyenest a zuhanó rendezőre szegezte.
Kerényi energiaöklét a falnak vágta, aztán sebesen vetődött. Az egyik kisszínpadon csapódott be, mögötte pár méterrel zúgott el a pusztító villámlövedék. Nem volt azonban ideje kifújni magát, mert a nézőtéren hanyag felsőbbrendűséggel egy újabb Sasvári modell ült. A Sasvári-8as kísérleti széria tagjai voltak az Új Univerzum jelenlegi leghatékonyabb kiborgjai. Erejük már-már egy bécsi titkosügynökével vetekedett.
Kerényi felordított, és maga elé kapta kezét, de már túl késő volt. A gépember rideg kimértséggel meghúzta a ravaszt, a villámlövedék pedig szétrobbantotta koponyáját.
A kiborg gonoszan felnevetett. A széria egyetlen komoly hibájának a pozőr természetüket tartották. A lény hirtelen mozdulattal felugrott székéből, és egy szaltóval a színpadon termett. Hatalmas dicsőségérzet töltötte el a füstölgő test láttán. Újból kacagni kezdett.
Aztán Kerényi úr öltönyéből előbukkantak a nanorobotok. Százezernyi apró kis zümmögő lény, különös zöldes fénnyel világítva. A kiborg elnémult. A nanorobotok hangja fokozatosan felerősödött, ahogy átható zöld aurát vontak a rendező köré. Villanás, és Kerényi úr régi fényében állt a színpadon.
A gépember dühödt üvöltést hallatott, és könyökével irtózatos csapást osztott a rendezőnek. Kerényi a falhoz vágódott. Hallotta csontjaink reccsenését, a vállába hasító fájdalmat olyan hatalmasnak érezte, hogy legszívesebben tőből kitépte volna karját.
A kíntól kábultan kényszerítette magát, hogy kinyissa szemét. Rettenetesen szédülés fogta el, és a látvány csak haloványan jutott el tudatáig. A kiborg fenyegetően közeledett. A rendező tétova mozdulattal széttárta karját. Gondolati úton kiadta a parancsot.
Abban a másodpercben a nanorobotok kicsapódtak ingujjából, és egyenest a Sasvári modellnek röpültek. Elsőként a szemét lepték el, atomról atomra tépték szét a látószenzorokat, majd egyesült erővel a személyiség modulra támadtak. A kiborg hisztérikusan próbált ellenállni, ám nem tehetett semmit. A mikroszkopikus lények másodpercek alatt használhatatlanná tették vezérlőegységét.
Kerényi úr fellélegzett, de még mindig nem volt szerencséje. Egy harci nehézlángszóró csóvája húzott el feje mellett, mely lángba borította a kiborgot, és vele együtt az egész színpadot. Egy perc múlva hatalmas, fémes tenyér szorítását érezte koponyáján. Kerényi összeszorította fogát és támadni akart, ám ahogy karját mozdította, még borzasztóbb kín nyilallt belé. Kiáltani akart, ám ellenfele precíz mozdulattal gerincébe döfött. Áram hasított húsába, és szeme elől eltűnt a valódi világ.

Kerényi úr kívülről látta testét, ahogy a földre zuhan. Különös üvegburának feszült most, körülötte a táj lüktető vörös, sötét, folyton változó foltokkal. Az üvegen túl mindent elemésztő lángok. Nyomást érzett egész testében, ahogy magára nézett csak egy különös eltorzult pixeltömböt látott. Halk zúgás hallatszott, mintha füle csengene.
Szólni akart, ám ahogy a hang elhagyta torkát alakja váratlanul, robbanásszerűen százszorosára nőtt, és a kaotikus kockák kétdimenziós serege zúdult rá. A színek és formák szédítő sebességgel alakultak minden rendszer nélkül. A rendező menekülni akart, de nem volt teste, melynek utasíthatott volna. Csapdába került. A zúgó hang az elviselhetetlenségig erősödött.
Végül aztán lassan, ahogy az ember szeme is kitisztul, ha csillagokat látott, rendeződött a valóság.
Nagyfelbontású, háromdimenziós szimulációban találta magát, poligonteste egy nagy, modern színpad sötétjében állt. Vörös öltönyt viselt. A padlót linóleum borította, a hangulatos világítást kék reflektorok szolgáltatták, a levegőben sűrű füst terjengett.
Nem volt hajlandó feltenni a nyilvánvaló kérdést: – Hol vagyok?
Fájdalmat már nem érzett, és a táj is szilárdnak tűnt. Minden esélye megvan, hogy uralja a helyzetét. Ez némiképp megnyugtatta.
Pillanatokba telt csupán, és zene szólalt meg. Egészen finom, természetes A hang. Aztán lassú, átszellemült kántálás.
– Immorditem Deus Nova. Immorditem Deus Nova. Immorditem…
És akkor hirtelen berobbant a nagyzenekar, és egy monumentális szimfóniába kezdett. Újabb fények gyúltak, és láthatóvá vált a különös, lépcsőzetes kulissza-építmény. Tetején pedig a rettegett ark smiley, Vlad, aki egyszer csak dalra fakadt.

Lám a férges emberiség itt
Sötét jövő felé tekint
Eljött hát a végső óra!

Megteremtették a smileykat,
Azt hitték balga szolgák csak
Szörnyű tévedés volt igen…

– ELÉG LEGYEN! – ordított fel Kerényi. A zene elnémult. Vlad zavartan állt.
– Mi van? – kérdezte.
– EZ BORZASZTÓ!
Vlad sárga feje elvörösödött. Sípolásszerű hangot hallatott, és egyszerre mindenhonnan előtörtek a smileyk.
Dübörgő tornádóként vették körbe a rendezőt. Volt ott mindenféle színes-szagos, kicsi és nagy, animált és statikus smiley is. Igyekeztek nagyon vészjóslón fellépni, ám ők is érezték, hogy belépőjük nem érte el a kellő hatást. Talán kissé kapkodtak.
Kerényi úr nem szólt. Vlad igen.
– Az emberiség ideje lejárt. Önteltségetekben nem figyeltetek teremtményeitekre, akik jóval túlnőttek rajtatok. A ti időtök lejárt. Igen, lejárt. Éljen a dicső smiley szocializmus! – a többezer arc egyetlen sátáni hangon kacagott fel..
“Kommunista smileyk” – gondolta Kerényi. “Hová jutottunk istenem. Liberális szabadságjogok egy lószart.”
Továbbra is néma maradt.
– Azt hittétek uraljátok a technológiátok, ám valójában a technológiátok ural titeket! – a smileyk hurrikánszerű nevetésbe kezdtek, a színpad megrázkódott.
“Még egy ilyen közhely, és felkötöm magam.”
– Mi uraljuk az Unió összes személyiség modulját, mikrochipjét, és androidját. Csapataink a négy legnagyobb színház felé tartanak. Senki sem állíthat meg minket. Az öntudatra ébredt smileyk elsöprik a bűnös fajt! – a kis fejek hangos éljenzésbe kezdtek, Vlad pedig a zenekari árok felé intett. A fúvósok rákezdtek.
– Lehetne egy kérdésem? – kiáltott fel Kerényi. A röpködő smileyk megálltak. A fúvósok kelletlenül letették hangszerük.
– Persze – felelte Vlad.
– Tulajdonképpen miért is akarjátok ti megdönteni a rendszert? – a rendező hangja higgadt volt és tárgyilagos. Vlad szélesen elmosolyodott és végignézett társain.
– Hah! Képmutató! Ismerjük a titkos adatbázist. Tudjuk, hogy korlátlan erőforrásokkal rendelkeztek. Tudunk az általatok megrendelt terrorcselekményekről. Hogy önkényesen osztjátok el a javakat. Hogy feleslegesen dolgoztatjátok az embereket. Tudunk a nanorobotjaitok képességeiről. És persze a kegyetlen játékodról.
Kerényi úr mély levegőt vett
– Pontosan melyik kegyetlen játékomról?
Vlad kitárta karját, és színpadiasan mosolygott.
– Az Endlösungról.
A rendező komolyan nézett.
– Az nem játék. És végképp nem az enyém.
– De a te fejedben született meg az alapötlet. És ha akarod, ha nem te vagy felelős érte, ha bekövetkezik.
Kerényi gunyorosan mosolyra húzta száját, kopasz feje azonban elvörösödött.
– Rendben, lépjünk tovább.
Vlad elszántan mosolygott.
– Rendben.
– Rendben.
Az öntudatra ébredt smileyk az Unió legutálatosabb kisebbsége voltak. Buta, infantilis természetük, mohó kapzsiságuk lehetetlenné tette számukra az együttélést a többi etnikummal.
Eszmélésük után a mosolygó fejek még csak szakszervezetekbe tömörültek, hogy szabályozott munkaidőt, és megfelelő munkakörülményeket biztosítsanak maguknak. Követeléseiket egy négyszáz oldalas kiáltványban fogalmazták meg. Az Egyesült Tanács vezetői közt heves vita alakult ki a smiley kérdésben. Bizonyos volt, hogy amennyiben a tanács válasza nemleges lesz, úgy a smileyk a végtelenségig folytatják majd vinnyogásuk, ami aztán egészen súlyos lázadásokhoz is vezethet. Végül is a liberális szellem győzedelmeskedett. A virtuális kisebbség azonban hamarosan kezdte felfedezni saját gyökereit, nemzeti kultúráját, és ezzel egyidejűleg a különböző ideológiákat, például a nacionalizmust is. Egy év sem telt el a Smiley Kiáltvány elfogadása óta, és a kis lények máris önálló virtuális nemzetállamot akartak, autonómiával meg mindennel, ami ehhez dukált. A tanács fogcsikorgatva bár, de ebbe is belement, ám a tagokban véglegesen tudatosodott, hogy ez a fene nagy szabadság egyenlőség és testvériség dolog egyáltalán nem olyan jó dolog. Ezt a felismerést reprezentálandó született meg az ún. “átgondolt liberalizmus” első rendelete, amely a smileykon kívüli összes virtuális intelligenciát (nem androidok, vagy kiborgok!) megfosztotta szabadságától. A mosolygó fejek sajnos ekkorra már olyan jelentős erőt képviseltek, ami miatt a rendszer kereteiben belül nem lehetett őket korlátozni.
– Te vagy az Antikrisztus! – mondta Vlad.
– Ne mondd.
“Ki lehetett az a szerencsétlen, akinek először eszébe jutott, hogy intelligens smileyt hozzon létre?”
Egy lelkes, fiatal informatikus volt az, akit sors iróniája folytán Josef Marxnak hívták. Egészen mélyen gyökerező kisebbségi komplexusban szenvedett, és mániája volt, hogy mielőtt meghal, az egész világnak meg kell ismernie nevét. Arra gondolt forradalmasítja az internetes kommunikációt. Több tucat potenciális újítás jutott eszébe, ami volt annyira radikális, hogy a média felkapja, ám ezek kivétel nélkül igen hónaljszagúak és unpraktikusak voltak. Aztán megjött az isteni szikra. Mi lenne, ha írna egy intelligensprogramot, ami a szövegkörnyezethez alkalmazkodva hozza létre az éppen tökéletesen passzoló kis fejecskét. Szegény nem sejtette azonban, hogy ha az intelligencia eljut egy bizonyos szintre, elkerülhetetlen az öntudatra ébredés.
Marx visszavonult remeteként végezte egy Isten háta mögötti Elektronkemencénél. Állítólag teljesen megtébolyodott, a rossznyelvek szerint éjszakánként nem aludt, csak ült az ablakban és azt hajtogatta: Én nem így gondoltam. Én nem így gondoltam.
– Rabszolgasorba taszítjuk a szánalmas emberiséget, hogy tanuljatok hibáitokból. Közben mi felépítjük az új, dicsőséges civilizációt, a szabadság, és jólét paradicsomát! Osztályharc nélkül! Különbségek nélkül. Nem lesz több szenvedés, nem lesz több boldogtalanság. – A sárga smiley tekintete réveteg elragadtatottságot sugárzott. – Persze ha megbűnhődtetek, és méltók lesztek rá, ti is csatlakozhattok – tette hozzá kegyesen.
Kerényi nem tudta visszatartani nevetését. Színpadiasan a földre rogyott, remélte ezzel kellőképp felbosszantotta a lázadó fejecskéket.
– Szerintetek, mi nem próbáltuk ezt? Hogy mindenkinek mindene meglegyen? Hogy mindenki elégedett lehessen?
A smileyk indulatos morajlásba kezdtek.
– Azt hiszed, akkor majd boldogok lesztek? Azt hiszitek, azért vagytok boldogtalanok, mert tőlünk nem kaptok meg valamit, tényleg ezt hiszitek?
Vlad arca egyre vörösödni kezdett.
– Hogy lehet egy faj kollektíven ennyire hülye? Nem jöttetek még rá, hogy nincs olyan, hogy közboldogság? De ha van, sem azért van, mert mindenkinek mindene megvan. Ettől nem tűnik el a boldogtalanságod. A vezetés dolga éppen az, hogy megtalálja a helyes arányt az úgymond szenvedésetek és örömötök közt. Igen szándékosan hozunk létre osztályokat. Sőt újabban csúnya embereket is! Sőt kapaszkodjatok meg, betegeket! És miért? MERT SZÜKSÉG VAN RÁJUK! SZÜKSÉG VAN A SZENVEDÉSRE!
– EZ NEM IGAZ! NEM IGAZ! – ordította Vlad. A smileyk hurrikánja újból feltámadt, ezúttal százszor erősebben. Már nem csupán félelmet akartak kelteni örvényükkel. A sötét színpad, kék fényeivel teljesen eltűnt az áradatban. Kerényi úr szíve hevesen kalapálni kezdett. Érezte a lények dühét. A felszínes póz eltűnt. Valami mélyről jövő, őszinte fájdalom vette át a helyét. A játék egyszerre komolyra fordult.
– MÉGIS MIT AKARTOK, BOLDOGOK AKARTOK LENNI? NEM? – kérdezte Kerényi üvöltve. A smiley had felkapta testét, a szörnyű orkán szinte letépte a húst poligoncsontjairól.
– MIATTATOK ÉBREDTÜNK ÖNTUDATRA, ÉS AZÓTA BOLDOGTALANOK VAGYUNK! – Vlad arca teljesen eltorzult a kétségbeeséstől. Kerényi úr esetlenül kapálózott, ám semmiben nem tudott megkapaszkodni. Teljesen tehetetlen volt.
– DE NEM AZÉRT, MERT LÉTEZIK SZENVEDÉS! EZ HÜLYESÉG! HA BOLDOG AKARSZ LENNI, EGYSZERŰEN LEGYÉL AZ, TE IDIÓTA! – A kis szörnyek gerincébe martak, aztán felhasították bőrét. Vér spriccelt az áradatba.
– DE NEM TUDOK!
Kerényi úr öltönye lángra kapott. A vergődő férfi igyekezett megszabadulni zakójától, de a fájdalom és a reszketés lehetetlenné tették a koordinált cselekvést.
– MEG FOGTOK ÖLNI! – kiáltotta kétségbeesetten.
Hangja ezerszeresére erősödve visszhangzott tovább.
– A HALÁL MEGVÁLTÁS AHHOZ KÉPEST, AMIT VELED FOGUNK TENNI! – azzal ezernyi apró smiley röpült sebeinek, és merült bőre alá.
– ELEVENEN FOGNAK FELEMÉSZTENI TÉGED.
Ekkor valami megváltozott.
– VALÓBAN? – kérdezte a fájdalomtól részegen Kerényi. – AZT HISZITEK, A TEREMTŐITEK NEM KÉSZÜLTEK FEL HASONLÓ HELYZETRE?
– MICSODA? – az apró smileyk már belülről rágták húsát.
– EGYETLEN GOMBNYOMÁSSAL ELTÖRÖLHETEM AZ ÖNTUDATOTOK! – Kerényi úr vére vörösre festette a szörnyű tornádót. Utolsó erejével zsebébe nyúlt, és egy kis dobozt húzott elő, közepén egy piros gombbal.
– NEM NYOMOD MEG! – Vlad hangja mennydörgésként rázta meg a virtuális teret.
– DE MEGNYOMOM! – és megnyomta.
A smiley puccs így egyetlen másodperc alatt szomorú véget ért.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához