LFG.HU

deutschepunk
novellaCimkek

Nyolcadik dal – A premier repríz (Sasvári úr, Péter, Pál, Ensemble)

A közönség izgatott morajlása alázatosan elnémult. Sötétség borult a nézőtérre. Megfeszült a csend. Egyszerre egy gyertya fénye ragyogott fel, pár másodperc múlva intett a karmester. Halk zeneszó töltötte be a színháztermet.

Mindannyinkban ott lakozik két entitás,
a rossz és a jó.
Két elválaszthatatlan testvér, örök harcban.
Ez az emberiség eredendő átka.

Egy éjjelen megszületett az ötlet.
Ha sikerülne ezt a két lényt,
két különböző személyiségként elkülöníteni,
az emberiség megszabadulna minden szenvedéstől.

A függöny kinyílt, Sasvári úr a színpadra lépett. A világ egyetlen pillanatra megdermedt, az univerzum visszafogta lélegzetét.
Négyezer szempár szegeződött most a polihisztorra.
És négyezer ember remegett meg a csodálattól, amikor az univerzum kifújta a levegőt, és a világ felengedett.
Négyezer emberben tudatosodott, hogy bár eddig sosem gondolkodott a dologról, de igazából mindig is így képzelte doktor Jekyllt. Sasvári úr a színpadra lépett és megtörtént a csoda. Publikum és előadás összeforrtak. Finom zongoradallam szólalt meg, és a művész belekezdett első dalába.

Tudnom kell, mily démon
bújik meg a lélek árnyain!
Tudnom kell, az ember mért nem
lehet úrrá vágyain!

Hogy képes ember egy vérontó tettre
Hová fajulhat az ártatlan hecc
Nemet kell mondj mindig, képes vagy erre?
Az ördög lát, futhatsz bárhová
Megkísért…

És így tovább. A patetikus töprengés végén a közönség fergeteges tapsviharban tört ki.
Sasvári úr megszédült a boldogságtól. Hogy is képzelhette, hogy a mai előadással bajok lehetnek? Szégyellte magát, hogy olyan bután viselkedett.
A színészet célja nem más emberekké változni, hanem a közönséget gyönyörködtetni. Kiváltani a csodálatot, és az áhítatot.
Sasvári úr érzékien megpördült, impozáns alakja eltűnt a kulisszák mögött. A város díszletei közül pedig sejtelmes árnyak kerültek elő. Csúszó-mászó alakok. Nyomorult proletárok, az utca népe. Az előkelőket lesték, irigységükben sötét kommentárjaikkal bombázták az elhaladó alakokat.
Fáradtak voltak, és kiábrándultak. Rossz sorsukban másuk sem maradt, mint a gyűlölet, a mások öröme iránti vak irigység.

Nem egy igazi arc, amit rajtam itt látsz,
Csak egy póz és egy maszk, éppen az, amit vársz,
Te is így élsz, álarcban jobban jársz.

Ez egy szigorú harc, értsd meg, senki se más,
Sosincs szabadulás, örök hazudozás,
Szavam túl szép, cél, hogy angyalnak láss!

Ébredj fel! Valahogyan képzeld el, hogy te vagy az a két ember: a rossz és a jó!
– Úgy, mint sár meg a hó! -
Ébredj fel, szerepedet élned kell;
mire jut a két ember, a rossz és a jó?

Az események pörögtek. Doktor Jekyll megszállottan kutatja a lehetőséget teóriájának igazolására. A gyakorlatban azonban semmit nem tud felmutatni. Támogatói elfordulnak tőle, sokan ki is nevetik, a közvélemény rögeszmésnek, őrültnek tartja. Mindennek tetejébe összekapnak a kedves papával is.
Egyetlen menedéke az igaz szerelem. Elragadó kedvesével meghatóan duetteznek, ám a lányt hamarosan elszólítja a kötelesség. Egyszerre betoppan Doktor Jekyll kifogástalan, brit, fekete úriember barátja, hogy magával cipelje egy külvárosi csehóba…
Mindeddig a darab zárt térben, a színház épületében játszódott, hagyományos díszletek közt. Most azonban kezdetét vehette az igazi show, mert a külvárosi rész kulisszái a szabad űrben lebegtek.
A publikum körül egyszerre áttetsző energiamező materializálódott, majd az előadás egy kórus-dal közepette a csillagok közé emelkedett.
Doktor Jekyll ebben a jelentben ismerkedett meg későbbi szeretőjével, a könnyűvérű Lucyval. A perdita egy lebegő, sötét rubinszínpadon állt, amely körül hatalmas fekete bársonyszalagok röpültek kígyózva. Kacér, vörös ruhát viselt, mély dekoltázsa, meztelen combjai, érzéki, göndör fürtjei bűnre csábítottak. Énekelni kezdett, a közönség pedig szájtátva bámult.
A nő láttán Sasvári úrnak eszébe jutottak az öltözőben történtek. A szép színésznő most semmilyen hatást nem gyakorolt rá. Ráébredt, hogy ő még soha sem látott ronda nőt.
Az Új Univerzumban a középosztálytól feljebb mindenki tökéletesen nézett ki. Az orvostudomány olyan módszerekkel rendelkezett, amelyek olcsón és hatékonyan oldották meg a megjelenés kérdését.
Nem volt ideje gondolkodni, hisz a történet folytatódott. Észre sem vette, és a darab közepére értek.
A külvárosi jelenet monumentális díszletei, a hömpölygő sokaság, a narancssárga fúziós gengszterek, a testüket áruba bocsátó androidok eltűntek. Az űrben egy egészen kis terem anyagiasult, áttetsző világoskék üvegfalakkal. A laboratórium.
Doktor Jekyll elhatározza, ő maga lesz a kísérlet alanya. Külön fogja választani magában a jót és a rosszat, hogy aztán alantas énét izolálhassa.
Ahogy Sasvári úr ott állt kezében a fecskendővel, egyszerre tudatosult benne, hogy milyen jelentőségteljes pillanat is ez.
Mély, feszült csönd honolt. Mindenki tudta mi következik. Miután doktor Jekyll iszik az elixírből, minden megváltozik. A kísérlet balul sül el, Mr. Hyde átveszi az uralmat Jekyll felett, akit a benső kettősség végül felemészti, és szörnyű tragédiába sodor. Sasvári úr arcán komor barázdák.
Belül a túlfűtött extázis is alábbhagyott. Észre sem vette, és tényleg azonosult szerepével, filozófiájával. Izgatottság lett úrrá rajta. Szemében félelemmel vegyes kíváncsiság.
Lassú, bizonytalan mozdulatokkal megtisztította a vénája körüli területet, majd óvatosan magába fecskendezte az elixírt.
Egyelőre semmi sem változott. Az univerzum, és a közönség újból visszafogta lélegzetét.
Kifújni a levegőt azonban már csak az univerzum tudta. Ahogy a harmadik pecsét is feltört, Sasvári úr váratlanul felrobbant, és kettészakadt. A részecskék szétválása nukleáris láncreakciót idézett elő, és a környező atomok mind-mind két darabra hullottak. Szélsebesen terjedő neonzöld tornádó alakult, bármit is érintett, protonokra és elektronokra tépte.
A Nagyszínpad szemvillanás alatt semmivé lett. A nukleáris lángok között két alak nézett farkasszemet egymással.
Pál hangosan felnevetett. Izmai megfeszültek, teste egyre jobban puffadni kezdett. Sebhelyek jelentek meg bőrén, tenyérnyi lyukak, melyeken át újabb Pálok másztak elő. Ahogy egymáshoz értek, összeolvadtak. Az entitás egyre csak duzzadt.
Péter egy gyors ugrással előtte termett, megragadta a szörny egyik karját, és kitépte helyéről. Az csak nevetett. A zöld férfi dühösen felordított, és egy hatalmas fehér erőcsóvát teremtett.
Az elemi töltet elképesztő energiával csapódott Pál testének, és magával sodorta őt egészen a nyílt világűrbe. Ott aztán végre megszabadult, de ekkora teste már végzetesen megcsonkult. Ahogy kinyitotta szemét, az első amit látott Péter felé száguldó ökle volt.
Ekkor a fraktál lény aranyló, sárga fénye mindent elborított ezer fényév távolságban. Péter fájdalmasan kapott megvakult szeméhez. Pál elvesztette színét, ám ezáltal időt nyert testének felépítésére. Vak testvérét a pusztuló bolygó felé lökte, majd Sasvári úr magángalaxisa felé vette az irányt.

Kilencedik dal – Ördögi Tánc (Dolhai, Eszter)

A szőke férfi egy lerobbant albérleti lakásban várakozott. Kényelmetlen foteljében maga elé görnyedt, lába alatt elszórva tekercsek hevertek. A szobában egy kis asztali lámpa fénye pislákolt sercegve. A nyitott ablakon át a süvítő szél bele-belekapott a nyúzott függönybe.
Kabátjából egy arany zsebórát húzott elő. Komoran nézte a percmutatót, ahogy a 12-eshez ért. Felállt foteljéből, és kezébe vette az egyik tekercset. Lassú léptekkel az ablakhoz lépett. Végignézett Sarajevo-n, a Kronika Nova fővárosán.
Ez a bolygó volt a peremvidék talán legszegényebbike. A fejlettebb részeken a Földi huszadik századi viszonyok uralkodtak, míg más területein az emberek máig nomád körülmények között éltek. Lakói mégis makacsul elzárkóztak az Unióhoz való csatlakozástól. Azt állították tökéletesen elégedettek így is.
– Az engedélyt megadom – mondta, és feltörte a negyedik pecsétet.

A bolygó körüli pályán egy árnyékolt űrbázis keringett, az utasításra várva. A parancsnoki hídon több száz bécsi szaladozott, vagy meredt fáradtan a monitorokra. Felettük áttetsző plexiüveg kupola.
Dolhai úr aszteroidaként csapódott a burának, milliónyi apró szilánkra robbantva azt. Fúziós ágyújával pusztító sortűz alá vette a hidat. Ellenfeleinek nem volt ideje ellenállni. Dolhai úr azonban még így is elkésett.
A zászlóhad már megindult a galaxis bolygói ellen. Odalenn az elrejtőzött kiborg-légió előmerészkedett a hegyvidéki barlangokból. A főbb stratégiai pontokon elhelyezett robbanótöltetek aktiválódtak. Percek teltek csak el, és megkezdődött a népirtás. A Halál alászállt Kronika Novára.

A titkosügynök feltépte a tiltott zóna folyosójának ajtaját, majd módszeresen tüzet nyitott a biztonsági egységekre. Halálos pontossággal célzott, senki sem menekülhetett előle. Energiahálójával lezárta parancsnoki híd vákuumját, majd végre kifújhatta magát.
A fények hirtelen kialudtak, a hajó alapzaja eltompult. Dolhai úr különös zsibbadást érzett gyomrában. Szíve összeszorult. Lehunyta szemét, hogy kitisztítsa érzékeit, segítségül hívja a hideg öntudatot. Ahogy azonban magába tekintett, az ösztönszféra sötétségéből nyers üvöltés tört fel.
A titkosügynök a földre zuhant. Iszonytató hányinger és szédülés fogta el. Ezzel egyidejűleg minden sejtjében mámoros bizsergést érzett. Tétován elindult, de a révület minden lépéssel erősebb lett. Úgy tűnt, mintha ismét az égi lény jelenlétét érezné. A folyosó végére érve halkan, egészen halkan újra meghallotta az éneket.
– Tiltott Zóna. Miért tiltott zóna…
A széles ajtó kinyílt.
Türkizkék energiaorkán csapott a színésznek, mely kis híján letaglózta, a falba kapaszkodva tudta csak megőrizni egyensúlyát. Az ajtón túl csak hevesen örvénylő fények voltak, a láthatár végtelennek tűnt. Dolhai úr fúziós ágyújával a földre lőtt, és a töltet ereje berepítette a különös dimenzióba.
A küszöb vonalán túl dobhártyaszaggató elektromos zene robbant fülébe. A hangerő elméjébe hasított, a dobok püffögésétől megrázkódtak csontjai. Kékes energiaszálak fonták körül, fagyos érintésük megperzselte bőrét. Fájdalmasan felordított, hangja percekig visszhangzott körülötte.
Mígnem egyszerre kavargó erőpajzsot vont köré.
A tomboló energiahullámok most minden eddiginél nagyobb erővel törtek rá. Dolhai úr ökle ektoplazmatikusan ragyogásba kezdett. Magasra emelte karját és lesújtott.
Az örvénylő energiatömeg megdermedt és kikristályosodott. A hatalmas megszilárdult anyagtömb, a titkosügynökkel együtt zuhanni kezdett.
Dolhai úr megperzselt bőre hevesen lüktetett. Próbálta kizárni tudatából a fájdalmat, de nem sikerült tudatát összpontosítani.
Ismét megszólalt az ének. Nem az égi lény volt az. Tisztán látta, Eszter ült a távoli magaslaton. Futva felé indult.

Oly hűs és forró
Oly lágyan kínzó
Úgy ölelsz át, ahogy vad szél egy fát
Legyőz a vágy,
egy fájó mély csók,
a testem várt rád,
nem is várok szép szót…

– Ki vagy te? – üvöltötte Dolhai úr.
A lány a kristály tetején most ragyogó volt és elérhetetlen, akár egy királynő.
– Akit csak szeretnél. Minden éjjel, akire csak vágysz.
Dolhai úr elméjébe hasított a felismerés. Magára nézett, és meglátta a láthatatlan ezüst szalagot, mely köldökét összekötötte a lányéval.
A titkosügynök ettől a pillanattól kezdve megszűnt önmaga lenni. Elméjének ismeretlen, ködös dimenziójából feltartóztathatatlan erővel tört ki egy másik lény, és ellentmondást nem tűrően átvette az irányítást. Az intuíció vezérelte. És az ösztön.
Dolhai úr pánikszerűen a földre csapott, ütése nyomán a dermedt kristályhegy közepén sötét repedés szaladt végig. Dühe nem csillapodott. Újból egy buckára ütött, a zuhanó tájat vakító robbanás rázta meg. Iszonytató hatalmat érzett testében, melyről úgy érezte, szétszakítja.

Mindent gyógyít és bánt,
mindent felgyújt egy láng,
mindent feldúl egy érintés…

A lány újból énekelt. Dolhai úr felnézett rá. Szemében az őrület lángolt.

Mindent megkapsz, mit vársz,
mindent átjár egy láz,
mint egy álomszép tévedés…

Eszter arcán a mosoly, melyet annyira gyűlölt, és amelybe annyira beleszeretett. Selymes szopránja hátborzongatóan gyönyörű volt. Dolhai urat már csakis az indulat és a vágy uralta.

Ez egy mézédes bűn…

A férfi a magas kristályszilánkhoz lépett, amelyen a lány trónolt.

…veled más ez a bűn!

Kezét nyújtotta felé.

Ez egy kéjből font lánc…

Dolhai úr lábai felemelkedtek a földtől. Egy pillanat alatt átszelte a távolságot, és hátulról karjába zárta a lányt. Őrjítő hatalmat érzett, ahogy a törékeny test hozzásimult. Ölelése valójában azt jelentette: Az enyém vagy. Ujjai reszketve fonódtak a lány meztelen vállára.

…ez egy ördögi tánc.

A férfi mélyen magába szívta Eszter hajának illatát, bőrének érintése megvadította.
– Hiába nyomod el önmagad. Eltemetve, odalenn hatalmad továbbra is dolgozik. Megteremti azt, amire szükséged van. Megteremtett engem is. – A lány finoman felsikoltott, ahogy Dolhai úr nyakába harapott.
– Nem akarom ezt a hatalmat. Túl sok. Boldogtalanná tesz.
Erőszakos mozdulattal maga felé rántotta és dühösen megcsókolta. Ahogy ajkuk összeforrt, a hatalmas kristályhegy kettészakadt. A rázkódás lelökte őket a magaslatról, szoros ölelésben a földre zuhantak.
– És te nem akarsz boldogtalan lenni – suttogta a lány.
– Soha többé – mondta, és egyetlen mozdulattal letépte a fekete selyemruhát.
Eszter alabástrom bőrének szépsége valósággal elvakította. Mohón érezni akarta illatát, ízét.
Szeretkeztek. A saját jelenükbe olvadtak, izzó magmaként. A férfi ujjainak érintése nyomán a tiszta bőr selyeméből aranyló fénysugarak csaptak ki, melyek ragyogásba borították a férfi körvonalait. A felforrósodott testek a hús szagát verejtékezték. A forróság elviselhetetlen volt. Tökéletes izmaik pattanásig feszültek. Eszter végighúzta körmét a férfi széles hátán. Dolhai úr felszisszent.
Kezébe vette a lány arcát, és nézte a gyönyörtől szenvedő arcot. Durván megcsókolta. Ahogy nyelveik mohón egymáshoz csapódtak, a színész egyszerre azt érezte, kívül került testén, és émelyítő erővel szédülni kezd. Ahogy újból kinyitotta szemét, már kívülről látta önmagát, és a lányt. Az aktus durva volt és állati. A férfi a forróságtól kábult, ijesztő tekintettel nézett maga elé, Eszter szépsége pedig eltorzult. Ahogy a kép kitisztult, Dolhai úr egy rettentő, démoni arcot látott a vágy vonaglásában. Iszonytató félelem fogta el.
– Mire vágysz? – súgta fülébe a lény. A szellemként lebegő Dolhai úr a kéj véres köde mögött tökéletesen kijózanodott. Látta, ahogy reszkető ajkai maguktól mozdulnak. Bár nem hallott semmit, le tudta olvasni a szavakat.
– Győzz le engem.
A démon némán elmosolyodott. Karmai újból a férfi hátába hasítottak, ám érintésük nyomán most vér buggyant ki Dolhai úr testéből. Aranyló, ektoplazmikus vér. A karmok nyoma ragyogóan pulzálni kezdett. Dolhai úr rettegése tovább fokozódott. Ahogy a lány brutálisan magához szorította, a férfi hallotta vállában csontjainak reccsenését. Felordított a kíntól. Eszter nyakába harapott, és egy hatalmas darabot tépett ki bőréből. A pár arany fényárban úszott.
A szörnyeteg őrülten marcangolta a férfi testét. Az pedig az elviselhetetlen fájdalom extázisában őrjöngött.
Szenvedni a legszentebb boldogság.
Eszter könyökével hatalmas ütést mért a férfi koponyájára, melytől alakjának szilárd kristályszerkezete felbomlott. A meggyötört test aranyló kocsonyaként folyt szét a levegőben. A lány tovább szaggatta őt, körvonalai közben egyre fényesebbé váltak. A kavargó porból tündöklő hófehér aura formálódott körülötte. A gyilkos tett közben a démoni lény egyszerre megdicsőült. A tehetetlen massza sárga lángba borult. Eszter kibontotta szárnyait.
A szörnyű arc kisimult, és újjáalakult. Olyan gyönyörű lett, Dolhai úr abszurd lénye megremegett az áhítattól. Halandó ilyen szépséggel soha nem rendelkezhetett.
Az angyal felrepült, és alakját fokozatosan elnyelte a végtelen.
A sziklák üregeiből zöld energiafonalak bújtak elő. Átölelték a lángokat, és a massza mélyébe fúródtak. A test megrázkódott, a zuhanó tájon zöld tűzvihar söpört végig.
A kristályhegy becsapódott a földbe, és darabjaira szakadt. A lángok még percekig emésztették a köveket, míg lassan parázzsá nem szelídültek.
Dolhai úr sértetlenül állt a hatalmas sziklák közt. Csend volt.
Képtelen volt felfogni az elmúlt percek eseményeit, mégsem tudott nem mosolyogni. Nem értette önmagát, de ez már nem is számított. Boldog volt. Mozdulatlanul kémlelte a sötétséget.
Lassan feltámadt a szél, hangja süvített a törmelékhalmok közt.
Tudta, a játéknak még nincs vége. Hatalmas, fenyegető, zord árnyakat látott testek nélkül. A távolból nagyon halkan harang zúgása hallatszott. A kristályhegy kulisszái fokozatosan elhalványultak. Sűrű köd szállt alá, és homályos lidércalakok táncolták körül alakját.
Pár lépéssel előtte magas férfialak jelent meg.
– Dolhai Attila – mondta.
– Uwe Kröger.

Tizedik dal – Ma nagyot nőtt az árnyék (Dolhai, Uwe Kröger)

– Szóval te állsz az egész mögött – mondta Dolhai úr keményen.
A szőke férfi csak mosolygott. Dolhai úr életének egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor pályakezdőként ellátogatott a Bécsi Színházhoz, hogy megtekintse az eredeti Elisabethet. Lenyűgöző volt a zene, a rendezés, a szimbolika, valójában mégsem ez volt, ami megragadta. Az előadás felejthetetlen csúcspontja, ami miatt azóta is áhítattal gondol arra az estére, Uwe Kröger volt. A Halál.
– Ugyan – a szőke férfi elindult felé.
A lidércalakok lágyan körülfonták alakját, mohó kezeikkel félve érintették testét.
– Ezt a helyet te teremtetted. És pontosan tudod is, hogy miért.
Ahogy a férfi közeledett, Dolhai úr egyre gyengébbnek érezte magát. Összeszorította öklét. Több mint tíz év tapasztalat állt már mögötte. Volt már akkora ereje, mint a bécsinek.
– Azért vagyok itt, mert szükséged van rám.
A szőke férfi hangja lefegyverezte. Egyszerre volt lágy és mégis ellentmondást nem tűrő. Látványa ámulatba ejtette. Csaknem kétméteres roppant termetével valósággal Dolhai úr felé tornyosult, hosszú fekete szövetkabátot viselt, melybe stílszerűen bele-bele kapott a szél.
A titkosügynök kevélyen felnevetett.
– És mégis minek? – széles mozdulattal aktiválta plazmakardját.
Uwe Kröger nem hátrált meg, higgadt lépteivel közelített.
– Hogy beteljesítsem a végzetet. Hogy felkészítselek az utolsó feladatodra.
Dolhai űr váratlan, villámgyors mozdulattal támadott. Uwe Kröger arcán halvány félmosoly jelent meg, ahogy egy könnyed mozdulattal kiütötte a fegyvert ellenfele kezéből.
– Te utasítottál, hogy végignézzem a messiás pusztulását. Hogy ez által méltó legyek a hét pecsét feltörésére – Dolhai úr a földre zuhant, kezfejéből vér buggyant.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta dühösen.
– A hatalomról, amivel csak te és a Másik rendelkeztek.
A szőke férfi felé hajolt, és megérintette arcát. A titkosügynök egész testében remegni kezdet. Hagyta, hogy a bécsi finoman talpra állítsa, arcuk alig pár centiméternyi távolságba került. Végzetesen gyengének érezte magát, a hatalmas vállak, a férfiből áradó különleges illat megbénították. Engedte, hogy a szőke magához ölelje, közben érezte, ahogy izmai lassan elernyednek, ahogy egyre tehetetlenebbé válik, és élvezte ezt. Hagyta, hogy a férfi teljesen úrrá legyen rajta, öntudatlan eszköz akart lenni. A bécsi ujjai arcát érintették. A férfi hűvös volt, és félelmetes, a jeges felszín alatt valahogy mégis hátborzongató szenvedélyt sejtetett. Érezte a másik kéjét, ahogyan elhatalmasodhat felette, és elképzelte mi lenne, ha most mégis visszaszerezné az uralmat teste fölött. A meglepett férfinak egyetlen mozdulattal kitörhetné nyakát.
– Én magam emésztem, ő pedig él és boldog.
Az ölelés szorosabb lett. A szőke férfi Dolhai úr arcát kémlelte.
– Hol van a lány? – kérdezte.
A titkosügynök lesütötte szemét.
– Angyal lett. Ott van, ahol szükség van rá.
Uwe Kröger kezébe vette a férfi arcát. Dolhai úr megborzongott. Védtelen gyermeknek érezte most magát, a nagy erős felnőtt karjaiban.
– Hiába nyomtad el magadban, a tudatalattidban ugyanúgy működhetett. A teremtés képessége, a világ formálása. Vágyaid így is folyton teljesültek.
– Én nem akartam ezt a hatalmat. Túl sok nekem, nem tudok vele bánni – azzal félve a szőke szemébe nézett. Arcuk egyre közelebb sodródott, Dolhai úr ajka remegett az áhítattól. Uwe Kröger közelebb hajolt, ő pedig lehunyta szemét. Ajkán érezte a bécsi ajkának nyirkosságát. Beszívta a másik leheletének illatát.
Emberi lényének legmélyéről, sejtjeinek magjából felszakadt az ellenállás. Az elmúlás jeges illata egyetlen másodperc alatt kijózanította a férfit a révületéből. Ez a józanság azonban a minden fantáziát és illúziót megsemmisítő brutális és materialista józanság volt. A Halál csontig hatoló, tébolyító, iszonyatos lehelete, ami minden reményt megölt az emberi lényben.
Dolhai úr lángoló ökle átszakította a bécsi mellkasát, a körülötte támadt mágneses vihar pedig messzire repítette a testet. A titkosügynök körül fekete villámok örvénylettek, Uwe Kröger lidérceit sikoltva menekültek.
– Megváltoztathatod a világot – ordított fel a bécsi fájdalmasan.
– És mégis minek? – Dolhai úr görnyedten állt, kezét támadó pozícióban tartva. Az iszony, és a rémület érzése még mindig nem enyhült, a férfi kétségbeesetten zihált.
Uwe Kröger felegyenesedett. Véres arcával a titkosügynökre nézett.
– A vétkes lélek bocsánatot nyer. A közönyös számára nincs irgalom. Ő a legszörnyűbb hóhér. – A hatalmas seb elképesztő sebességgel gyógyult.
– Nekem te ne prédikálj.
– Itt az idő, hogy végre kezedbe vedd a sorsod.
– Ha eddig nem tettem meg, most miért kellene?
Uwe Kröger magára nézett. A mellkasán tátongó lyuk nyomtalanul beforrt.
– Mert eljött az utolsó óra.

Tizenegyedik dal – Az ötödik pecsét (Sasvári, Eszter)

Herceg Zoltán, az Operettszínház kiselejtezett művésze. A Szentlékek. Lángok martaléka.

Sasvári úr lova, a Messiás. Négy darabba vágva.

Wolfgang Amadeus Mozart, az új Pilátus. A nemlétbe száműzetett.

Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója. Az Antikrisztus. Reménytelenül bolyong a virtuális térben.

Hasztalan már kérdenünk,
csak frázisokból érthetünk!
A szenvedés a tiszta kéj,
A mindenség csak ennek él.

Már elkövettük mind a bűnt,
a szép erény hazug vagyon,
és folyton átkot szór a szánk,
de minden áldást visszavon!

A sok csodából rég elég,
a dolgaink közt nincs határ!
A kínhalálnak hangjait
a földi fül jól bírja már,

De nincs tovább a kérdezés,
mert több esély nem lesz soha!
Az otthonunk e holt világ,
mely önmagának gyilkosa!

Sasvári Sándor. Az Operettszínház sztárja. A Másik…

Pusztító villámok söpörtek végig az ikergömbök felszínén, a szerkezetnek csak percei voltak már az elektromos infernóban. A Here 1-est másodpercenként hatalmas energiarobbanások rázták meg. Fényév távolból az iszonyatos neonzöld örvény előszelei rázták meg a galaxist.
Eszter tündöklő angyalként repült lángoló űrherék felé.
– Sosem késő – suttogta. Gyöngéd hangja áthatolt a távolságon, és az űr csendjén.
Sasvári úr botladozva haladt végig a süllyedő világ hajójának fedélzetén. Lassan felnézett a közeledő angyalra. Fekete szemében mérhetetlen szomorúság jelent meg.
Eszter kezét nyújtotta felé. A nagy ember végignézett magán, majd ő is kinyújtotta karját. Az angyalt fényes fehér aura vette körül, ahogy keze a színészéhez ért, melegsége őt is körülragyogta.
Sasvári úr határozott mozdulattal kitörte a lány karját, és a földhöz vágta testét. A sebesült angyal felnyögött, összeszedte erejét, és szembenézett a férfival. A Here-1et újabb robbanás rázta meg. A művész arcán most csak közöny, szemében a színtiszta semmi.
– Kérlek – mondta a lány.
A színész lefelé nézett. Eszter közelebb lépett. Félve, egészséges karját nyújtotta. Sasvári úr felemelte tekintetét és finoman megérintette a lány kézfejét. Lassan mellkasához húzta. Ahogy a vékony ujjak a szkafanderhez értek egyszerűen áthatoltak rajta. Eszter szeme elkerekedett. A férfi erőset rántott a karon, míg a kis kéz a szívéhez nem ért. Ekkor a lány minden idegén átvillant az iszonyat. A művész elmosolyodott. Megszólalt az apokalipszis himnusza.
Sasvári teste fotonokra robbant, a színes kavalkád beragyogta a láthatárt. Eszter reszkető kezére tekintett. A nagy ember szívét tartotta markában.
Sikoltani sem volt ideje, a fekete lyuk azonnal magába szippantotta.

Tizenkettedik dal – Ma nagyot nőtt az árnyék repríz (Dolhai, Uwe Kröger)

– A Halál személyesen jött el a peremre, hogy learassa a végső generációt. Az Unió centrumából rettentő nukleáris örvény szabadult el, mely könnyedén széttépi a valóság szövedékét, és megállíthatatlanul közelít. A pusztulás epicentrumában pedig a Másik szíve, egy iszonyatos fekete lyuk fogja elnyelni a romokat. Ereje olyan hatalmas, hogy az Univerzum falait is magába rántja.
A Dolhai úr körül tomboló erő fokozatosan elhalt. A fekete villámok kiégtek. A férfi arcán rémült döbbenet. A szőke férfi hátat fordított neki, és a sötétségbe lépett. Kezében egy papirusz jelent meg.
– Csakis a sötét ad értelmet, és súlyt a fénynek. Az árnyékod sosem léped át. Ez az ötödik pecsét titka. – Ahogy a tekercs feltört, a levegő megtelt a pusztító természetfeletti hatalom lüktetésével. Dolhai úr magába szívta ezt az energiát. Ebben a pillanatban megszűnt reszketése.
Benső lénye fényben ragyogott. Az apró izé lett, amiről annyit filozofált. Egy apró, ezüst csillag. Látta, ahogy tudatos énjének bűzlő hagymahéj-rétegei leválnak egymásról, ahogy a lappangó hazugságok a vakító fényben nyálkás fantomlényekké alakulnak, és pánikszerű futásba kezdenek.
Az apró izé emelkedni kezdett, és fényévekkel maga mögött hagyta a megtisztuló tájat. A kozmikus éterben lebegve egyszerre átlátta a mindenséget. A csillag tündöklése kihunyt.
Elfogadta a sorsát. A pólusváltás megtörtént. A földre hullott írás betűi kékes fény borultak, majd pillanatok alatt elemésztették a tekercset.
A színész lehunyta szemét. Kézbe venni a sorsot. Ezen az órán felette állunk a világ összes hatalmának. Az elmúlás tudata sokszorosára emeli minden perc erejét.
Kinyújtott kezében kis, sárga erő-gömb materializálódott apró, sercegő kitörésekkel felszínén. Ahogy összpontosította hatalmát, a jelenség egyre duzzadni kezdett, míg végül több tíz méteres lett.
A szőke férfi visszafordult.
– A lány meghalt. Ebben a percben.
– Tudom. Érzem. – Dolhai úr ámultan figyelte a hatalmas energiát. – Már úgyis mindegy.
Uwe Kröger egy lépést tett felé. Közelsége többé semmilyen hatást nem váltott ki a titkosügynökből.
– A hatodik pecsétet már réges-régen feltörték. Már csak egyetlen egy van hátra. Az utolsó, amely aztán beteljesíti a végzetet.
Az energiagömb minden hang nélkül semmivé foszlott.
– Készen állsz?
– Igen.
A hetedik tekercs sűrű felhőben lebegve jelent meg. Rajta fekete folt, az utolsó pecsét. A szőke férfi ujjhegyének érintésével felszakította. Hirtelen iszonyú mennydörgés rázta meg a tájat, és a két alak a sarajevo-i bérház sötét nappalijában találta magát.
Egymásra néztek.
Plazmalövedék csapódott a szemközti falba. A hatalmas lyukon keresztül láthatóvá vált a szörnyű pusztulás. A város lángjai már a ciánszínű eget ostromolták. A kiborg légió könyörület nélkül pusztított el mindent, ami útjába került.
Az Endlösung lett volna az új rendszer megszilárdításának legvégső lépése. Az Unióban megvalósult a tökéletesen szabályozott társadalom. A rajta kívül eső területek csak potenciális veszélyforrást jelenthettek, hozzátenni semmit nem tudtak a birodalomhoz. A sok-sok elmaradott galaxis integrálása túlságosan nagy rizikót jelentett volna. A mindenki számára legkézenfekvőbb végső megoldás, a peremterületek tökéletes megsemmisítése volt.
A két színész az épület tetejére mászott a tűzlétrán. A magasból csúcstechnikájú harci repülőgépek bombázták a várost.
– Velem jössz? – kérdezte Dolhai úr.
– Nem lehet – mondta. – Még van egy kis személyes elintéznivalóm.
Dolhai úr bólintott.
– Isten veled. Hamarosan találkozunk.
– Hamarosan találkozunk.
A titkosügynök a tető peremére szaladt.
– Pattanj fel – hallotta feje fölött. A hang irányába nézett.
Harry Potter lebegett ott Nimbusz-kétezresén, és kezét nyújtotta a férfi felé.

Uwe Kröger a távolodó alakok után bámult. A levegőben elektromosság sercegett a felhők egyre sebesebben kavarogtak. Mikor a két hős eltűnt a láthatárról, az Elisabeth Halálja megfordult, hogy szembenézzen az igazi Halállal.
A jelenség gigantikus volt, sokszorosan a város felé tornyosult. A krómacél csontváz éjfekete paripáján vágtázott, patái összezúzták a legmasszívabb házakat is, villámló kaszája nyomán a tér összegabalyodott, és szétszakadt. A lyukakon át démonok özönlötték el a pusztuló világot.
Uwe Kröger csontig hatoló harci üvöltést hallatott, és üveg-gatlingjával tüzet nyitott a Halálra.

Utolsó dal – Finálé (Sasvári, Dolhai)

Az univerzum lángokban áll. A megsemmisülés középpontjában Sasvári úr fekete lyuka feltartóztathatatlan energiával zúzza össze a mindenséget. A világegyetem, a táguló lufi darabjaira robban, a nagy múltú emberiség egyetlen kétségbeesett halálsikollyá olvad össze.
A nukleáris pokol neonzöld lángnyelvei közül azonban kiemelkedik egy alak. Ragyogó üstökösként repül a pusztulás felett, büszkén és méltóságteljesen, hogy szembenézzen a végítélettel. Ő már nem Dolhai úr többé. Sokkal több önmagánál. Attól a perctől kezdve, hogy elfogadta sorsát, és cserélt a Másikkal, szimbólummá lényegült. Ő lett a küzdj ember, és bízva bízzál, a pálfordulás, a halhatatlan remény. Az ember, aki soha nem adja fel.
Néma elszántsággal közelít, sebessége felfoghatatlan. Az összegubancolódott tér már csak cafatokban lebeg a nemlét hullámain. A férfi felemeli pengéjét, és a fehér plazmán ott csillog most a lét kollektív, tébolyult, velőtrázó életszomja. Lesújt a fekete lyukra.
Az pedig elnyeli őt, és általa a mindenséget is.

Csend van. Az ürességnél is mélyebb üresség. Azonban még itt is pislákol valami.
Valami, ami elpusztíthatatlannak tűnik.

Van egy erő, ami felette áll Péternek és Pálnak. Egyetlen egy. Őt szolgálja a két entitás küzdelme ő az, aki ott vár a halál után is. Gyökere a lelkekhez hasonlóan az Eredetben van. Az ő neve vágy…
Ő hívta életre a két folyamot. De ő hívta életre magát a létezést is. Az Eredet olyan akár egy fényes napkorong, sugarai a lelkek, az Univerzum építőkövei. A vágy az lángolás, ami a sugarak fényét adja, a sugarakét, amik áthatolnak a valóság falán, és innenső felén megtörten, a felismerhetetlenségig megváltozva az Univerzum építőkockáiként állnak. Az Eredetet nem láthatják, csak remélhetik létezését. Hihetik. Erre a kettőre pedig szükség van, mert a lélek magára maradva a létben, csupán játékszere Péternek és Pálnak, az Univerzum igazi urainak.
A legenda hazudik. Ha a lélek vágya kielégül, nem juthat vissza az Eredetbe. Élni annyi, mint vágyódni. Lángokként megfeszülni. Ha ez a láng ellobban, az üresség öleli magához, a semmi. A kielégülést csak a halál követi.

Epilógus (Mozart entitás)

A nemlétben felfoghatatlan energiák háborognak.
Sziszüphosz népe vagyunk. Újra fogjuk kezdeni. Küzdeni fogunk, és bízni. Ismét.
A Mozart entitás felüvölt a mélyben. A sötétség megrázkódik.
Élj, mert élned kell. Az élet az út!
- NEM.
A valódi boldogság!
- Nincs olyan, hogy boldogság. A dolgok természete kizárja, hogy legyen.
Dobd el a fogalmaid! Öröm és szenvedés, igazából egyre megy. Nem ez a boldogság. Megérteni a teljességet, ez az, amire vágysz. Az életre. Az útra az Eredetbe!
- Tagadom az Eredetet. Sosem láttam. Minden alkalommal ugyanide zuhanok. A semmibe.
Egész lényed sóvárog utána, hiszen onnan jöttél, a része vagy. Isten szavára hallgass, ne az emberére! Honnan tudhatná a sejt, mit miért tesz a lény?
- Többé már nem hiszek. Túl sok volt már, és mindig ugyanez a vég. Nem vagyok képes többé elfogadni ezeket a játékszabályokat. Új rendet akarok.
A rend, amit áhítasz ostobaság. A szabályok tökéletesek. Mindennek meg kell valósulnia, mindennek hely kell. A vágyat nem fojthatod el, mert a repedéseken át úgyis beszivárog a létbe. Ha mindent megtagadsz, vágyad széttépi a falakat. Engedj az életnek, elégítsd ki és az Eredet vár!
- Örök kielégülés nem létezhet.
Az örök kielégülés maga az Eredet.
- A kielégülést a halál követi. A halált pedig az újjászületés.
A Mozart entitás kitárja karját, és zeneszó tölti be az ürességet. A semmi csarnokaiból szellemek bukkannak elő, és félve közelednek. Ahogy a muzsika egyre erősödik bizonytalan, karcsú fénysugarak tünedeznek elő a sötét pontokból.
Mozart szimfóniája átöleli a mindenséget. A lelkek táncba kezdenek. Az emlékkristályok jege felenged. Elszabadul a játék, a szerelem, a szenvedély, és meghatottság. És a szeretet, tisztelet, gyász és sóvárgás. Elszabadulnak, és ragyogásuk csillaghálóba fonja a sok-sok lényt. A nemlét Mozart dalát zengi.
– Őrült körforgás. Reménytelen körforgás. Ki akarunk lépni. Fényt akarunk sötétség nélkül. Átlépni a saját árnyékunk!
Az üresség dalol, a nemlét ezerszínű fényárban úszik. A mindenség ott táncol Mozart körül. A dal a végtelenségig hatalmasodik.
Elég legyen, hiszen amit vágysz az az Eredet! A lét oda vezet, a körforgásnak vége szakad majd!
A pillanat egyetlen atommá olvad és elhagyja a semmit. A lelkek nem ellenkezhetnek. Péter és Pál újra szembenéznek. A lét kezdetét veszi.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához