LFG.HU

Tim_Shaw
novellaCimkek

Amint a nap lebukott a hófödte csúcsok mögött, a sötét egyszerre zuhant a tájra, mintha fekete leplet hajítottak volna rá. Csupán egy keskeny csík izzott vörösen az ég alján. S ebből az idősebbek jól tudták: holnap viharosra fordul az idő. Amúgy is érezték már a csontjaikban, s ez a tünemény csak tovább erősítette a hitüket.
De most még nyoma se látszott a fellegeknek. A derült égen egymás után szikráztak fel a csillagok. S mintha csupán erre a jelre várt volna, felhangzott az éjszakai állatok kórusa.
Az erdő életre kelt. Denevérek suhantak az égen, valahol a sűrűben felhuhogott egy bagoly, s az avarból előbújtak a sündisznók. Hegyes kis orrukkal szimatoltak élelem után, apró lábaik finoman neszeztek a tavalyi száraz leveleken.
Ám váratlanul megdermedtek, s úgy tettek, mint máskor, ha veszély fenyegetett. Egyetlen pillanat alatt gömbölyödtek össze eleven tüskés labdává. S ösztönük ezúttal sem tévedett.
Hamarosan egy sötétruhás alak bukkant fel a vadcsapáson. Görnyedt tartása messziről elárulta, hogy rosszban sántikál. Igyekezett minél kisebb zajt csapva haladni az ösvényen.
Az emberi fül talán nem is hallotta volna meg a halk lépteket, de az erdő lakói riadtan húzódtak vissza rejtekhelyükre.

Az idegen, mint a végzet suhant a fák között. Mindene fekete volt: a ruhája, a vállán átvetett íj, a tegez benne a nyilakkal, sőt még a vesszők tolla is.
A kanyar után megritkultak a fák, s a vadász kúszva folytatta az utat. Az utolsó bokor mögött meglapult, félrehajtotta az ágakat és kilesett a tisztásra. Azonnal észrevette a célpontot.
Különleges zsákmány és kiváltképp értékes. Száz aranyat ér a feje, ha majd egy zsákban a megbízója elé viszi.
Könnyű munkának ígérkezett a mai. És ő a fekete ruháinál csak a könnyű munkát szerette jobban. Tán még az arany csengésénél is.
Persze a városban ugyanúgy leszedhette volna az áldozatát, de így tanúk nélkül tisztább az ügy. Nem beszélve arról, a titokzatos megrendelő külön felhívta a figyelmét, hogy lehetőleg kerülje a feltűnést.
Na, abban nem lesz hiba! – gondolta. – Hisz’ én vagyok a céhben a legügyesebb. Nálam jobban senki sem ért a mesterséghez. Ha nem lennék olyan szerény, egyenesen úgy hívatnám magam: a gyilkolás művésze.

Öntelt mosollyal ereszkedett fél térdre, nyilat helyezett a húrra, majd gyakorlott mozdulattal felajzotta. Balszemét lehunyva megcélozta a hajlott hátú vénembert. Ám az ekkor oldalra nézett és megszólalt:
- Láttad a nyilast?
A merénylő összerezzent és gyorsan lelapult a fűbe.
Ez nem lehet igaz! Hogy vett észre? – bosszankodott. – És egyáltalán, kihez beszél?
- Nem én – érkezett a bizonytalan felelet jobbról.
- Ahol te állsz, takarják a fák, de innen jól kivehető.
Az orgyilkos még jobban megzavarodott. Úgy látszik, lőttek a meglepetésnek. Gondolatai ide-oda cikáztak, nem szeretett rögtönözni, azonban néha rákényszerült.
- Kit izgat az a vacak nyilas?! – nyafogta az előbbi hang, aztán feltűnt a gazdája is. Egy amolyan tizenhat év körüli suhanc lépett az öreg mellé. Fehér inge szinte világolt a holdfényben. – Engem nem az érdekel, hanem a…
- Szűz! – fejezte be a mondatot vigyorogva a meglett korú férfi. – Mikor annyi idős voltam, mint most te, nekem is folyton azon járt az eszem – bökte oldalba a másikat, s huncut kacsintással erősítette meg szavait. De a fiú nem akarta megérteni a tréfát. Idegesnek látszott; a hangja megremegett, amint szóra nyitotta ajkát.
- Mester, könyörgöm, menjünk innen! Veszélyes ilyenkor az erdőben kóborolni.
- Ne rémüldözz már! Mitől félsz?
- Tudja azt jól…

Az öreg nem felelt, csak a fejét csóválta elégedetlenül.
A leselkedő vadász eközben egy másik bokor mögé osont, ahonnan némileg jobb rálátás nyílt a tisztásra. Óvatosan felemelkedett és megint célzáshoz készült. Megfeszítette a húrt, ám ekkor újra megszólalt a vénember kioktató hangon.
- Itt a vadonban olyasminek lehetsz tanúja, amit a városban nem lehet kellő áhítattal szemlélni.
- Csak nem a skorpióra gondol?
A fekete ruhás férfi mozdulatlanná merevedett.
Micsoda?! Skorpiók, itt az erdőben?!
Rémülten kapkodta a fejét ide-oda. Ha létezett valami, amitől viszolygott, hát azok a pókok és bogarak voltak, meg egyáltalán bármi, aminek több lába van, mint négy. Különös tekintettel a skorpiókra! S most egyszeriben megszállta a rettegés; minden egyes lehulló gallyacska és levél zörejét apró lábak motozásának vélte.
Mit keresek itt én, a városi bérgyilkos? – kérdezte magától. Máris megbánta, hogy idáig követte az aggastyán nyomát. Inkább otthon kellett volna meglepni álmában, mint a legtöbb áldozatát.
Halk neszezés kelt a háta mögött. Tágra nyílt szemmel fürkészte a talajt. Minden szellőtől fútt fűcsomóban rá leselkedő veszedelmet sejtve. Bár mintha most kissé távolabbról hallaná…
- Skorpió? – kacagott fel a vénség. – Ugyan már! Inkább odanézz! Figyeld, milyen fényesen világít a szeme!
- Valóban lenyűgöző, de… nem lenne jobb inkább otthon, a teraszról…?
- Miket beszélsz?! Hogy lehetne a városi nyüzsgésben adózni a természet nagyszerűségének.
- De ott legalább kényelmes… és biztonságos.
- Butaság! Nincs itt semmi, amitől félned kellene!
Az ifjú nem ellenkezett tovább, csak remegve nyújtogatta a nyakát, s egyre az erdő szélét vizslatta.
- Mondhatom, ezért kár volt téged magammal hozni – zsörtölődött az öreg. – Na, jó! Tudod, mit? Mutatok valami érdekesebbet. Kitalálod, mi az ott?
- Oroszlán. Hát aztán? – vont vállat a fiú, majd kezét összetéve könyörgésre fogta: – Mester, kérem szépen, menjünk haza!

A merénylő elsápadt.
Oroszlááán?! Itt északon? Bár miért ne lehetne…
A múlt esztendőben egy krokodil szökött meg a királyi állatkertből. Aztán eszébe jutott, amit délután hallott fél füllel a tavernában. A szomszéd asztalnál mesélte a két palotaőr egymás szavába vágva, hogy megint elszabadult valami bestia. Bezzeg ő, akkor még nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, s most már bánhatja.
Te jó ég! Lehet, hogy oroszlán bujkál az erdőben? Rémes!
S valóban, az előbbi zaj egyre közelebbről érkezett.
Ez nem lehet skorpió, az már biztos. Sokkal nagyobb! Na, jó! Gyorsan kinyuvasztom a vén gazembert, aztán uzsgyi vissza, a biztonságos alvilágba!
Harmadszor is felemelte az ébenszín fegyvert, és gondosan kiszámította a röppályát.
- Türelem! – csattant fel az öreg. – Előbb vetek még egy pillantást a nyilasra. Aztán, ha végeztem vele, nem bánom, indulhatunk.
Jól hallom?! Végezni akar velem? Tudja, hogy lesek rá, ennek ellenére egy cseppnyi aggodalom sem látszik meg rajta. Hm, vajon, mit rejteget a tarsolyában a vén tudákos? - Megpróbálta kitalálni, mitől olyan magabiztos az öreg viselkedése, de nem jutott messzebb a puszta gyanúnál. – Vigyáznom kell! Ez a bárgyú tudós álca úgy látszik, csak megtévesztés. Még az is előfordulhat, hogy valami álruhás bérgyilkos. Igen, ebben lehet némi igazság, hiszen a fiú is Mesternek szólította.
Teljesen elbizonytalanodott ettől a lehetőségtől. Csapdát sejtett. Tudta, ha felfedi magát, az könnyen az életébe kerülhet. Ám, ha nem végzi el a feladatot, úgyszintén. Rövid tépelődés után úgy döntött, későbbre halasztja a kivégzést. Eltette fegyverét, és lassú, megfontolt mozdulatokkal hátrálni kezdett, szemét folyton a riválisain tartva. Ezért kerülhette el figyelmét a vaddisznófészek, mely a háta mögött lapult pár lépésnyire a tisztástól. Szerencsére üresen állt, azonban a vastag avarréteg hangosan megzizzent.

A fiú riadtan kapta fel a fejét.
- Hallotta ezt, Mester? Az istenekre kérem, igyekezzen! – rimánkodott sírós hangon. – Én még fiatal vagyok. Élni szeretnék. Mi lesz, ha erre téved egy vadállat?
- Rémeket látsz, fiam – intette le az öreg. – Még hogy vadállat?! Nevetnem kell! Itt legfeljebb a Nagy Medve kerülhet a szemed elé.
Nagy Medve?!
Az orgyilkos a homlokára csapott.
Oh, én marha! Hát persze! Nyilas, Szűz, Skorpió, Oroszlán… Ezek a csillagképeket bámulják. Én meg majd’ összecsináltam magam!
Megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán visszakúszott a leshelyére. Nem törődött többé az éjszaka “félelmetes” neszeivel. Szégyenérzetét felváltotta a bosszúvágy. És saját ostobaságát immár az áldozatokon akarta megtorolni.
Eredetileg csupán az aggastyánra szólt a megbízás, de most eldöntötte, a fiúnak se kegyelmez. Arra meg külön ügyelni fog, nehogy a vén bolond túl könnyen sétáljon át a másvilágra. Egy pontos gyomorlövésnél órákig birkózhat a halállal, méghozzá rettentő kínok közepette.
Itt aztán ordibálhat! Nem fogja meghallani a kutya se!
Alattomos vigyor terült el képén. Eltervezte, hogy miután leterítette az áldozatot, majd szép komótosan odasétál, és addig gyönyörködik a haláltusában, míg a vén lókötő ki nem szenved. Még azt is kifundálta hirtelen, mit fog mondani, mikor a kínoktól fetrengő tudós felett megáll: Ezt a Nagymedvéért kaptad!
Hah, milyen frappáns végszó! - gondolta. - Ilyet is csak én tudok kiötleni! Az embernek legyen stílusa.

Immár sokadszorra célozta meg nyilával a csillagászt, aki nagyszerű célpontot nyújtott a derengő holdfényben. És valóban, ott állt mellette a távcső, ami szégyenszemre elkerülte eddig a figyelmét.
Hehehe! Még hogy Nagy Medve?!
Ekkor valami rettenetes bűz ütötte meg az orrát és ugyanakkor fenyegető morgást hallott hátulról. Olyan gyorsan pördült meg, amennyire csak tudott, készen arra, hogy késedelem nélkül rálőjön új ellenfelére. Ám az egy gondolattal gyorsabban mozdult. Az utolsó, amit életében láthatott egy hatalmas mancs volt, amint a nyaka felé suhint szörnyű karmaival.
Mélyen fúródott bele a vessző a medve combjába, s a sebzett állat felbődült a heves fájdalomtól.
A bérgyilkos feje még tucatnyit pörögött, mire megállapodott végül egy bokor alatt.
Összevillant a két csillagleső döbbent tekintete, amikor meghallották a fák közül a fenevad rémítő üvöltését.
- Most már hisz nekem? – vinnyogta a legény.
- Kapd fel a messzelátót, fiam, aztán iszkiri! – hadarta a mester. – Ha szerencsénk van, előbb érünk a városkapuhoz, mint ő.
Nem nézve az ösvényt, a legrövidebb úton rohantak a város felé, végig le a lankás domboldalon. Szúrós cserjéken gázoltak át, lassítás nélkül, s csupán akkor tettek kisebb kerülőt, ha éppen egy nagyobbfajta szikla került az útjukba.
A csillagász hamar kifulladt, de nem adta fel: élemedett korához képest meglepő fürgeséggel kapkodta szikár lábait. Futás közben még odalihegte:
- Véghül is… meghnézhetem… azt az átkhozott Nyilast… otthon a theraszomról is… széph… khényelmeshen… nem ighaz?


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához