LFG.HU

endless.hu
ismertetőCimkek

Frank Miller: SIN CITY

Hollywood csápjai immár az igaz képregényeket is elérték — de tulajdonképpen mi az, és miért olyan nagy szám, amiből Rodriguez Silicon Graphics-partit rendezett a haverjainak? Raymond Chandler kisuonokája, a renegát képregényzseni újradefiniálja a noirt, és olyan bugyrokba ás le közben, hogy a nagyfaternak lerepül a Girardija. Egy nagyon hosszú és képdús ismertető a Sin City képregényekről, illetve érintőlegesen a filmről.

Frank Miller nevét sokáig elsősorban The Dark Knight Returns című képregénye miatt emlegették elismerő bólintások kíséretében. A nyolcvanas években ugyanis nem Alan Moore volt az egyetlen, aki olyan Batman-történettel állt elő (The Killing Joke), amivel egészen új megvilágításba helyezte a Denevérembert. Miller is komolyabb, mondhatni felnőttesebb módon nyúlt Gotham City igazságosztójához: a történetben az öreg, megkeseredett, megroppant egészségű Bruce Wayne évtizedes magány után kényszerül visszatérni, de régi ellenfelei mellett a megváltozott korszellemmel és az amerikai álom verőlegényévé vált Supermannel is szembe kell szállnia.

Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a későbbi Sin City-sorozatot ugyanez a szemléletmód uralja, csak jóval kiforrottabb és keserűbb formában. Miller egyszemélyes projektje — a füzeteket ő írta és rajzolta — a hagyományosan sötét és emberi krimihez, a noirhoz nyúlt vissza, de esendő, mégis emberfeletti hőseitől talán a Dark Knight Batmanje is kérhetne órákat elhivatottságból és szenvedésből.

A Sin City sötétebb a legsötétebb noirnál is. Mindenben a műfaj hagyományait követi — történetben, a hangnemben, a szereplők és a környezet kiválasztásában —, de ahol lehet, jóval feljebb srófolta a határokat.

A helyszín a közelebbről meg nem nevezett Bűnös Város, Basin (röviden csak Sin) City. A történetekben elhelyezett utalások és visszatérő szereplők laza kapocsként illesztik össze az amúgy különálló epizódokban felbukkanó színtereket, melyeket tulajdonképpen alig néhány részlet tart vissza attól, hogy téren és időn kívül létezzenek. Valahol Kaliforniában járunk (hol máshol), az autók és épületek az ötvenes éveket idézik, a ruhák és a fegyverek pedig a modern kort. Esszenciális noir-város tárul fel előttünk: fenyegető, életveszélyes és mocskos, ahol a kilátástalanságból a tompaság mutat egyedüli kiutat, és sötétségben emberi roncsok küzdenek egymással.

Miller egyedi rajzstílussal kelti életre azt a hangulatot, amit a Chandler- vagy MacDonald-regényekben az eltalált leírások és fanyar hasonlatok teremtenek meg. A Sin City lecsupaszított, zseniális látványvilággal dolgozik: a városban mintha örök éjszaka lenne, szakadó eső, kavargó hó ostorozza a komor házrengeteget. (Tegyük hozzá: minden noir-rajongónak látnia kellene, ahogyan Miller esőt rajzol.) Most, az első Sin City film bemutatása után talán feleslegesnek tűnik hangsúlyozni, mennyire filmszerű az összhatás, például a teljesen fekete-fehér rajzok stílusos “beállításai” révén. Jellemző a minimalizmus: fények és árnyékok kontrasztjai, lehúzott redőnyökön derengő nappal-szeletek, fekete és fehér foltokból álló arcok, egész oldalt elfoglaló panelek, vagy teljes lapok, ahol a szurokfeketeséget alig néhány szövegbuborék töri meg. Ez utóbbiak néha hiányoznak, és a kereten kívülre került monológok veszik át a helyüket, stílusosan cinikus noir-hangvételben.

Aztán ahogy halad előre a sorozat, úgy jelennek meg színek. Nem kell persze tobzódásra gondolni: történetenként egyetlen szín szerepelhet csak — egy nő vörös ruhája, a Gonosz betegesen sárga arca és a feketeségbe szétcsorduló, sárga vére, egy kék szempár… Ki tudja, talán a fekete-fehér megvalósításnak köszönhető, hogy a sorozatot nem tiltották be nagyon hamar. Ha ugyanis színesben ábrázolja a kíméletlen, ultrabrutál agressziót, minden tocsogna a pirosban. Így viszont az erőszak megjelenítése, akárcsak a szintén gyakori meztelenségé — elegáns.

Miller buja nőalakjai gyakran burkolóznak árnyékokba, és a férfiolvasók nagy örömére lengén öltözött, csodaszép hölgyekben nincs is hiány. A Bűnös Városban túlzásba vitt erőszakot ellensúlyozza a szerelem, ami talán meglepő, de fontos része mindegyik történetnek. A szerelem, még ha a társadalmon kívüli páriák között lángol is fel, életcélt és értelmet nyújt a kitaszítottaknak, akik a pokolig is elmennének a védelmében. Ez általában sikerül is nekik.

A “koszos krimik” egyik alapvetése, hogy a főhősök sohasem győzhetnek igazán, és harcuk, amit a sötétség erőivel vívnak, legfeljebb ideig-óráig tartó nyugalmat hoz, míg valahol újra fel nem bukkan a kiirthatatlan gonosz újabb megtestesülése. A történetek itt is klisék, a keményöklű magándetektíveket felvonultató ponyvairodalom alapkövei: korrupt politikusok, gonosz rendőrök, sátáni gazemberek, szeretni való keményfiúk vadásszák egymást az emberrablásokra, gyilkosságokra, leszámolásokra, sorozatgyilkosokra és egyéb sötét üzelmekre építő események láncolatában. Az efféle bűnügyi történetek persze sohasem Agatha Christie regényeit akarták megverni bonyolultságukkal, és a sztori — például a műfaj királyánál, Chandlernél — néha nem több jól kimódolt alibinél, mely egyik szituációból a másikba löki a ballonkabátos keményfiút. Miller sem változtatott a jól bevált recepten, viszont kárpótol azzal, ahogy mindezt megrajzolja: megesik, hogy a szó szoros értelmében vett történet nem több, mint egyetlen elnyújtott, véres epizód, de a rajzoknak köszönhetően ezen igazán könnyen felül lehet emelkedni.
Az eltúlzott agresszióhoz, a fekete-fehér helyzetekhez természetesen “larger-than-life” szereplők illenek. Néha kicsit groteszk módon emberfelettiek, de egy rajzolt világban ez kevésbé feltűnő, mint a vásznon. Acélkemény, bár lelkileg defektes férfiak; érzéki, buja nők, dominaszerepben vagy áldozatként; és emberi álarc mögé bújt gonosz szörnyetegek. Mind a gonoszok, mind a jók már-már embertelen túlélő képességekkel rendelkeznek. A hősök maguk is gyilkológépek, mégis esendőek, emberek, akik még azt is keveset is feladják, amijük van, hogy ideálokért harcolva rohanjanak a vesztükbe.

A sorozat egyik legizgalmasabb vonása, hogy a szemünk előtt, mozaikkockánként bontakozik ki egy nagyszabású, koherens mitológia, miközben összeáll az egyes szereplők elő- és utótörténete, Sin City hatalmi viszonyainak képe. Miller zsenialitása abban is megmutatkozik, ahogy rájátszik az ezzel kapcsolatos elvárásainkra (ezért is érdemes időrendben olvasni a füzeteket): mikor a szereplők elindulnak a Farmra, vagy felbukkan egy figura, akit a főhős nem ismer, de mi már igen, akkor a többlet-tudásunktól még feszültebbé válik a történet. A remek érzékkel szétszórt utalásokból egyre pontosabban rajzolódik ki a Bűnváros ökológiája: a kihasználtak, a roninok és az uralkodók három osztálya él egymás mellett az undok házrengetegben, ahol az erőszak a törvény, a törvény állítólagos őrei pedig a legnagyobb erőszaktevők. A rendőrség, a politikusok, az egyház és a maffia hézagmentes, korrupt konglomerátumot alkotnak, mely a lecsúszottak és megalázottak húsán él (ld. Kevin). Erkölcsös itt az, aki mások letiprása nélkül tudja kivívni a maga kis szabadságát — a legjobb példa erre a szamuráj-kurvák archetípusa, mely szerény véleményem szerint sitté alázza Tarantino halálra hype-olt Bride-ját (előtte tízegynéhány évvel). Jónak az számít, aki egyszer-egyszer a megalázottak mellé áll; számára még a legelvetemültebb brutalitás is megengedett, bátor pedig az, aki szeretni mer: ez az egyetlen tiszta, feltétel nélküli érzés, de ez is bármikor a csalárdság eszközévé válhat, és ha nem válik, akkor is mindent megmozgat ellene a világ. Az igazi szerelmet nem tűri a város: a szeretők meghalnak, lelépnek a végén egy kabrióban, vagy szakítanak, mert tudják, hogy tragédiák acsarognak rájuk minden sarokról. Ha pedig hozzávesszük, hogy a sivár, árnyékoktól szabdalt utcákon csupa szörny járkál (Marv egy lecsúszott titán, a nők démonok, Miho és Wallace nindzsa-szellemek, Roark tiszteletes egy gonosz gnóm stb.), világossá válik, mennyire mély, lélekbe markoló mitológiát alkotott Miller: sikerült leásnia a noir olyan gyökereiig, ahová még Chandler sem jutott el.

A Sin City nem ajánlható azoknak, akik irtóznak az erőszaktól, netán cizellált történetmesélésre vagy lelki csipkékre vágynak. Azonban a sötét krimik és a gyönyörűen megrajzolt képregények rajongóinak egyaránt kötelező.
És a nagy általánosságok után következzen, afféle ízelítőként, egy rövid összefoglaló az eddigi epizódokról.

Sin City – The Hard Goodbye (1991): A sorozat nyitódarabja állítólag sima kis poénnak indult, aztán egyre dagadni kezdett, és mitológiateremtő mű lett belőle. A filmből is ismert sztori Sin City egyik legemlékezetesebb karakteréről, Obelix lecsúszott nagyvárosi változatáról, Marvról szól, aki életében egyszer és utoljára megtalálja a szerelmet, közben pedig feltúrja magát a metropolisz táplálékláncának legundorítóbb csúcsaiig. Mind vizuálisan, mint a setting szempontjából forradalmi alkotás.

A Dame to Kill For (1993): A filmben is szereplő Dwight előtörténete, melyből kiderül, miért kellett átoperálni az arcát, és miért rohan a Big Fat Killben olyan lelkesen az amazon-prostik segítségére. Érdekesség, hogy pár snitt erejéig feltűnik még aktív korában az első könyv elején megölt aranyszőke Goldie.

The Babe Wore Red (1994): Három kisebb történet, köztük a filmet nyitó szkeccs, mely bizonyítja, hogy Miller még egy gyufásdobozra is képes lenne noir-történetet rittyenteni. Egy óvárosi életkép mellett helyet kap egy bonyolultabb sztori is, ismét Dwight főszereplésével, melyben színre lép Sin City Stan és Panja, Mr. Klump és Mr. Schlubb, akikkel később még találkozhatunk (That Yellow Bastard, Hell and Back). Ennek az epizódnak a végén található talán az egész sorozat legnagyobb poénja.

The Big Fat Kill (1994): A füzet címe tulajdonképpen mindent elmond: a történet egy művészien megkomponált óda a gonosz elleni véres harcról. Régi ismerősünk, Dwight nem tűrheti, hogy barátnőjét, Shellie-t a lány exe, Jackie Boy terrorizálja a részeg haverjaival, ezért a maga lanceloti stílusában nemcsak péppé veri őket, hanem követi a bandát az Óvárosba, ahol aztán kitör az igazi balhé. Dwight a környék úrnőihez, a fegyveres (és csodaszép) utcalányokhoz fordul segítségért, akik között különleges helyet foglal el a szamurájkarddal aprító Miho. És persze jönnek a bonyodalmak, egy beépített rendőr és egy eltüntetésre váró hulla formájában.

Silent Night (1995): Rövid karácsonyi mese, melyben visszatér Marv, erősítve a mitológia már említett időtlen jellegét. Ezúttal megtudjuk, hogy Miller nemcsak gyufásdoboz-méretű noirt tud rittyenteni, hanem olyat is, amiben összesen egy mondat hangzik el.

Lost Lonely and Lethal (1996): Újabb három kis epizód (illetve négy, de az első összesen egy képből áll). Fellép többek közt kedvenc Stan és Pan-párosunk, valamint a később (Hell and Back) igen fontos szerephez jutó “Blue Eyes”, a kékszemű démon.

That Yellow Bastard (1996): Noha az alapvető téma ezúttal sem változik — Miller ismét egy jobb sorsra érdemes szerencsétlennel járatja végig a Pokol összes bugyrát —, a főszereplő Hartigan alakja sokáig megmarad az olvasóban. Túlélésben már-már az indító füzet Marvjával vetekszik, de jóval emberibb nála. A szívproblémákkal küszködő rendőr utolsó napját tölti a szolgálatban, de természetesen nem tud a helyén maradni, amikor a kislányokat molesztáló sorozatgyilkos nyomába eredhet. Ahogy annak történnie kell, nem minden úgy sül el, mint kellene. Hartigan megmenti ugyan a kis Nancy Callahan életét és a gyilkos is megkapja, ami jár, de ami egy átlag akciókrimi vége, az itt csak a kezdet. Hartigan megfizet azért, hogy a város ura, Roark szenátor családi köreit megzavarta. Nincs remény, ezt a játékot cinkelt lapokkal játsszák. Börtönbüntetés, semmivé vált emberi élet, egy ocsmány, sárga emberfajzat felbukkanása Hartigan életében, hajsza a hóesésben — a sorozat talán legkeményebb darabja. Már-már nekünk fáj, ahogyan az eltiport Hartigan a szívroham küszöbén támolyogva gázol a mocsok mélyén, de nem adja fel, mert meg kell mentenie a sovány kislányból sztriptíztáncosnővé serdült Nancy Callahant. Ebben a történetben található — szerintem — az összes Sin City-történet legaljasabb vizuális poénja és legszívszorítóbb pillanata is.

Daddy’s Little Girl (1997): Nyolcoldalas Sin City-adoma, mely új jelentést ad az apakomplexus fogalmának.

Family Values (1997): Ezt a kisregény-szerű epizódot Miller valószínűleg azért készítette, hogy végre ipari mennyiségben rajzolhasson Mihót — és milyen jól tette. A szótlan szamurájnő olyan az árnyékoktól zabált figurák és épületek között, mint egy fénylő hókristály, a tökéletes ívű történet pedig, Dwight közreműködésével, egy maffia-leszámolás nyomán és hullák hosszú során át vezeti az olvasót Sin City jól ismert, de mindig újabb szörny-arcát mutató arisztokrata tájaira.

Sex and Violence (1997): “Blue Eyes” egyik küldetésének története, mely egészen groteszk, Tarantinóval vetekedő félreértéssel indul, de az epilógusban megnyugtató véget ér.

Just Another Saturday Night (1998): Marv próbálja rekonstruálni egy átlagos szombat estéjét, miután (a gyógyszeréről elfeledkezve) egyszer csak magához tér két kocsironcs és számos hulla társaságában. (Megj. a Just Another Saturday Night, a Babe Wore Red, a Silent Night, a Lost Lonely and Lethal, a Daddy’s Little Girl és a Sex and Violence összegyűjtve is megjelent a Booze Broads and Bullets c. kötetben, 2005-ben.)

Hell and Back (1999): Az eddigi utolsó füzet, mely mind történetében, mind szereplőiben, mind rajzstílusában különbözik egy kicsit elődeitől. Wallace, a hippikülsejű festő éppen időben érkezik, hogy megmentse az öngyilkosságra készülő, csodaszép Esther életét. A kibontakozó szerelem persze kudarca van ítélve: Esthert elrabolják. Szerencsére a jámbor művész egy vietnami veterán, és nem habozik belevetni magát az ügybe, mely, mint kiderül, rabszolgasorba taszított lányok kálváriája körül bonyolódik. A leghosszabb Sin City-történet, a legtöbb színnel és Miller korábbi stílusát idéző rajzokkal, valamint “Blue Eyes”-zal, a szerelemre éhes bérgyilkosnővel fűszerezve.

Végezetül néhány szó a filmről: szakmai szempontból nem tudom megítélni Rodriguez alkotását, képregény-olvasóként mindenesetre az a megdöbbentő benne, amit már a trailerek alapján is sejteni lehetett: hogy tökéletesen emeli át a rajzolt könyvek stílusát; a film állóképeiből valószínűleg hibátlanul összeállítható lenne valamennyi feldolgozott füzet. Kérdés, hogy ennek van-e értelme. Hatásosnak mindenképp hatásos, és ha az ember eleve imádja a Sin City-t, nyilván örülni fog, mikor vásznon még egyszer elolvashatja szeretett epizódjait (NB. 2006-ra ígérik a Sin City 2-t, 2008-ra a 3-ast). Örülünk, hogy Nancy most már folyamatosan mozog a kifutón, és rá lehet keresni a képeire a neten, hogy Miho villanásai ívekké változnak; mégis, egyik médium tökéletes átvitele egy másikba önmagában nem tűnik többnek érdekes filmes belügynél. Kétségtelenül megvan viszont az az előnye, hogy eljuttatja az eposzt olyanokhoz, akik egyébként soha nem vennének a kezükbe képregényt. (De ha a film után sem fognak, akkor megint csak hiába, nem?) — E szurkálódásoktól eltekintve azonban a film határozottan kellemes darab; kiváló bevezető a Sin City-univerzumba, és a mitológia-jelleget is nagyon jól érzékelteti, még ha nem is teszi meghaladottá az eredeti műveket. Megfigyelhető néhány érdekes eltérés is az írott és a celluloid-változat között: Marv alakja plasztikusabb lett Rodriguez keze alatt, Dwight és Hartigan viszont, érzésem szerint, az eredetiben meggyőzőbb. Az agresszivitás is más helyiértéket kap: a filmben tompább, karikatúra-szerűbb, és emiatt nem annyira zsigerien ijesztő, mint a rajzolt verzió. Nancy viszont, hát igen… Bármennyit is morog az ember, bizonyos dolgokat azért kár lenne tagadni. :)

- brampioz

Megjegyzés: A Sin City itt említett rövidebb történetei, például a Babe Wore Red már magyarul is olvashatók a Fekete-fehér képregényantológia első két számában.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.endless.hu/?rovat=kepregeny&cikk=sincity]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához