LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek

Huszonnyolc évvel a műfajt forradalmasító filmalkotás után íme, megérkezett a Harmadik típusú találkozások gonosz ikertestvére, ezúttal is Steven Spielberg hozzáértő tolmácsolásában. A Világok harca nem csak komisz, de legtöbbször nyomasztó, és megint sikerül újat mutatnia a műfajban. Aki grandiózus világégésre, hősies megmentőkre és látványos csatákra számít, azt meglepetések érhetik – ellenben aki olvasta H. G. Wells klasszikusát, az örömmel nyugtázhatja, hogy ha a betűjéhez nem is, a szelleméhez hű maradt a film.

A történetet ismerjük: jönnek a földönkívüliek (az eredetiben marslakók, a mostani változatban ki tudja), gigászi, három lábon járó gépeikben felperzselik a földet, akit nem pusztítanak el, azokat kosarakba gyűjtik, hogy belőlük táplálkozzanak, nyomukban vörös dudva lepi el a vidéket, és nem tökös hős találja fel ellenük a titkos fegyvert, hogy aztán egyetlen csatában felszabadítsák a bolygót. Wells hőse, a Riporter is csak tehetetlen szemtanúja és krónikása az eseményeknek, anélkül, hogy befolyással bírna rájuk. A végkifejlet – melyet azok kedvéért, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva nem olvasták volna a regényt, most nem boncolgatunk – szintén megegyezik a nyersanyagéval.

Mint azt tudjuk, mindez önmagában még nem jelent semmit – a filmnek saját lábán is meg kell állnia a nyersanyagtól függetlenül -, csak üdítő változatosság, hogy egy klasszikusból gyártott megafilm is lehet rendes adaptáció. Persze, a történet új köntöst kapott, ahogyan Orson Welles rádiójátéka is modernizálta az eredeti regényt. Spielberg valahol ennek is tiszteleg a filmben. (Árverésen vásárolta meg a rádiójáték utolsó fennmaradt kéziratát, és ez inspirálta, hogy új filmváltozatot készítsen.)

A Világok harca minden egyes feldolgozása átértelmezte a nyersanyagot: az ominózus, pánikot keltő rádióadás egy élő tudósítás keretében, New York pusztulásával indított, és híradások, beszámolók formájában mesélte el a történetet. Az ötvenes évek végén készült változat a korszak tömegtermelésben gyártott “monster of the week” (a hét szörnye) típusú filmje volt, igénytelen sztorival, jókora adag hidegháborús parával, és a korhoz képest lenyűgöző technikai megoldásokkal. Igaz, ez utóbbi verzió már 28 évvel ezelőtt is kínos volt néhány helyen. A mostani verzió kivette a képletből a politikai felhangokat, és nem próbál aktuálpolitikai szimbolikát sem a filmbe gyömöszölni.

Spielberg verziója sok szempontból felújította az eredetit, leginkább természetesen látványában. A háromlábú gigászok meggyőzőek, félelmetesek, a fürkésző csápok élőlénynek hatnak, az idegenek egyszerre klasszikus és új külsővel bírnak, és egy percig sem tűnnek trükknek; a film saját logikáján belül minden hitelesen épül fel. A történet nagyon kiegyensúlyozottan keveri a műfaji elemeket, jó arányban adagolja az izgalmat, a rettegést, a káoszt, a pusztulást és az emberi küzdelmeket. A kellő helyeken feszültségoldó humor, finom nüanszok színesítik a történetet. Ahelyett, hogy Univerzális Mondanivalót költene a katasztrófa köré, melyet vastagon és ezerszer aláhúz grandiózus léptékű, látványos elemekkel, a regény és a rádiójáték főhőseihez hasonlóan a kamera mindvégig a főhőst követi, nem kalandozik el más események felé, mint ami ahhoz kell, hogy bemutassa az apa (Tom Cruise), lánya (Dakota Fanning) és fia (Justin Chatwin) megpróbáltatásait. Ray Ferrier a változatosság kedvéért nem atomtudós, rakétamérnök, kommunikációs zseni, ász pilóta, szuperkommandós, vagy hasonló hőstípus, hanem igazi átlagember, átlagos csonka családdal.

Spielberget mindig is vonzotta a kisember, egy-két kivétellel filmjeiben mindig közülük választotta hőseit. Ilyen szempontból Cruise karaktere a Harmadik típusú találkozások főhősével áll rokonságban. Valószínűleg az a karakter is ide jutott volna, a kertvárosi idillből az elvált apák legénylakásáig, ahová saját féktelensége, szórakozottsága és önzése juttatta; a gyerekeit csak nagy ritkán, hétvégékre kapja meg, és ugyanúgy nem tud bánni velük, mint családos korában. Erről a családról is lerí, hogy nem azért váltak el, mert a forgatókönyv úgy kívánta, és szerencsére nem kapunk nyilvánvaló morális leckéket és erőltetett atyai próbálkozásokat, melyek a család fontosságát hangsúlyozzák.

A másik említésre méltó hasonlóság M. Night Shyalaman Jelek című filmjével mutatkozik, ami szintén nagyon hasonló alaphelyzetből, hasonló megpróbáltatások elé állította hőseit (és talán az inspiráció is ugyanonnan ered). Akárcsak a Jelek, Spielberg filmje is tartalmaz esszenciális hitchcocki elemeket, csak más arányban: a Jelekben töményen, egyetlen klausztrofób helyszínre koncentrálta az eseményeket, Spielberg a rettegés mellé a menekülés és a káosz keverékét adagolja, és valamivel nagyobb léptékben dolgozik, és szerencsére akad némi bizonytalanság azt illetően, hogy hogyan fogja elérni a célját. Ez a visszafogott kiszámíthatatlanság néha üdítően hat. A feszültség jó tempóval éri el az invázió pillanatára a tetőfokot, és mivel ezt úgysem nagyon lehet felülmúlni, a forgatókönyv és a rendezés ezt a szintet igyekszik tartani a film végéig.

A látványt illetően, a teljesség igénye nélkül említésre méltó az első háromlábú felbukkanása egy útkereszteződésben (ezzel csalogatnak az előzetesben is); a hosszú, vágás nélküli, észbontó jelenet az autópályán menekülő családról; a regényből is ismert két epizód modern változata: a komp körüli események, illetve a rejtőzködés a pincében, a kissé bomlott elméjű Ogilvy (Tim Robbins) társaságában. Utóbbi egyébként több szempontból is lenyűgöző, egyrészt a bújócska miatt – amit Spielberg fejlesztett tökélyre a Jurassic Park konyhájában és a Különvélemény bérházában -, valamint az Ogilvy és Ferrier közötti groteszk jelenetekben.

Nem ez utóbbi az egyetlen hely a filmben, ahol Spielberg, szemben a vele kapcsolatban kialakult elvárásokkal, nem köt kompromisszumokat a korhatár és egyéb családi filmes elvárások javára. A pánik határán egyensúlyozó tömeg, a lincshangulat és egy jól elhelyezett, nem túlerőltetett utalás szeptember 11-re, mind elképzelhetetlen lett volna egy kisebb kaliberű filmben, legalábbis moralizálás nélkül mindenképpen. Csak azt tudjuk meg, amit a főhős megtudhat, nem magyarázzák el nekünk, hogy mi miért történt, és pontosan hogyan zajlottak le a dolgok, egyedül Morgan Freeman kellemes, mély hangján hallhatunk egy-egy passzust a könyv első, és utolsó lapjairól, ami nélkül ugyan meglenne a film, de így kellemes keretet ad a történetnek ez az apró gesztus.

A film néhány jelenetben nagyon keményen játszik az érzelmi húrokon, olykor a családbarát imázsa rovására, és általában feledteti velünk azt, hogy milyen sztárok állnak a film mögött. Semmi jellegezetesen SPIELBERG vagy TOM CRUISE feliratú jelenet nem erőlteti magát ránk, a karaktereket önmagukért szeretjük. Dakota Fanning pedig, mint azt már megállapíthattuk párszor, káprázatos jelenség 12 éves kora ellenére is, és máris kész színész, kiváló adottságokkal. Tim Robbins is jól hozza a buggyant túlélő figuráját, és az ő esetében sem kell elfogadnunk azt a sterilitást, ami általában jellemző a nagy színészeket felvonultató filmekre.


Gyártó: Paramount/Dreamworks
Forgalmazó: UIP Dunafilm
Bemutató: 2005. június 30.
Rendező: Steven Spielberg
Forgatókönyv: Josh Friedmann és David Koepp
Operatőr: Janusz Kaminski
Zene: John Williams
Szereplők: Tom Cruise (Ray Ferrier); Dakota Fanning (Rachel Ferrier); Justin Chatwin (Robbie Ferrier); Tim Robbins (Ogilvy);
Játékidő: 116 perc

John Williams zenéje most is nagyon jól hangsúlyozza ki a drámát, nem terheli túl aláfestő zenékkel a jeleneteket, epikus zeneszerzői adottságai ellenére kifejezetten visszafogott, átengedi a terepet Michael Babcock hangmérnök digitális “Ulla!” kiáltásainak; Janusz Kaminski kamerája nagyjából azt csinál, amit akar, a fények, a színek és a kontrasztok ezúttal is hitelességgel és mélységgel töltik meg a vásznat, Michael Kahn vágó pedig újfent tökéletesen tartja a ritmust. Az ő munkájuk általában elsikkad, vagy “láthatatlan” egy ilyen produkcióban, de a filmkészítés mindig is csapatmunka volt, ahol Spielberg, bármilyen hajót vezessen is, első osztályú kapitány, első osztályú legénységgel.

Ahogyan már a Különvéleményben is sikerrel kísérletezett a film noir és a sci-fi dramaturgiai és filmes eszköztárának megújításával, Spielberg most is a műfajok határainak feszegetésével próbálkozik, miközben nem felejti el, hogy miről kell szólnia egy szórakoztató mozifilmnek. Igen, a Világok harca nem más, mint egy nyári popcornmozi, brutális látványvilággal és mélyenszántó mondanivaló és egyéb lélekbúvárkodás nélkül, de emlékeztet rá, hogy nála jobban senki sem ért hozzá, hogyan kell csinálni.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához