LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Hosszú kihagyás után vészesen közeleg egy új Batman film a hazai mozik felé is, és már az előzetesek is sokkal ígéretesebbek, mint az eddigi négy film együttvéve. Ebből az alkalomból talán érdemes felfrissíteni egy kicsit Batman mozgóképes történelmét Tim Burtontől Christopher Nolanig, némi kitérővel a Potrohos Batman és a képregény felé, a teljesség igénye nélkül.

Prológus: Detective Comics
Bob Kane egyike a szuperhős képregények megteremtőjének, aki Joe Siegel (a Superman atyja) és Stan Lee- (az X-Men, Pókember és egyéb Marvel hősök szülőatyja) mellett a képregények hőskorának egyik történelmi alakja. Kane hőse a Detective Comics (napjainkban: DC Comics) havi magazinjában kelt életre valamikor a negyvenes évek második felében. Az újság, nevéből eredően, bűnügyi történeteket dolgozott fel, és Batman sem volt más, mint egy álarcos nyomozó. Laboratóriumi berendezésekkel, hordozható kütyükkel, a nyomokban olvasással manipulált, és ellenfelei többsége is a hagyományos alvilágból került ki. Kortársaival ellentétben nem “igazi” szuperhős volt, nem egy radioaktív denevér harapta meg, nem kapott misztikus besugárzást, nem másik bolygóról jött és általában véve nincsenek természetfölötti képességei. Átlagon felüli erejét és atletikusságát különleges kiképzésének köszönheti, amit a világ több pontján sajátított el, többek között egy titkos szektánál, valahol a Himalájában. Alkatát tekintve leginkább egy jóképű, elegáns háromajtós szekrényre emlékeztet enyhén vasalóforma állkapoccsal. Egyetlen hozzátartozója Alfred, az inasa; a Wayne birtok hatalmas kúriáját gyakorlatilag ők ketten lakják, a titkos központ a ház alatti barlangrendszerben található. Bruce Wayne-ként a zárkózott, különc milliomos életét éli, cége egyike Gotham legnagyobb vállalatainak. Magánélete nincs, alkalmasint feltűnik 1-2 lélegzetelállító, többnyire szőke tünemény, akik megpróbálják áttörni a falat, amit Wayne felvont maga köré, de általában nem járnak tartós sikerrel.

Batmanként könyörtelen igazságosztó, fegyvere a félelem, a denevér szimbólumot is ezért választotta magának. Gyermekkorában sokkoló találkozásban volt része ezekkel az állatokkal, és azóta nem csak a tőlük való félelmét, de mindennemű rettegést sikerült leküzdenie. Állandó jelzőként idővel a “Detektív” és a “Sötét Lovag” név ragadt rá. Batman módszerei meglehetősen egyszerűek, ha a bűnözők hatástalanítására kerül sor: addig üti őket, amíg ellenállást tanúsítanak. Eleinte a gothami rendőrség is bűnözőnek tekintette, elsősorban az önkényes igazságszolgáltatása miatt, de Gordon őrmester (később hadnagy, majd felügyelő, végül rendőrfőnök) személyében hamarosan szövetségesre talált, mivel ő volt az egyetlen rendőr, akit Batman tisztának és megbízhatónak talált Gotham Cityben. Mindkettejük célja a város megtisztítása volt, kezdetben kényszerű szövetségük idővel barátsággá vált.

Ellenfelek tekintetében az alvilágon kívül olyan bűnözőzsenik, vagy őrült gyilkosok akadtak az útjába, akik szintén csak ritkán bírtak szuperképességekkel, inkább valamilyen szempontból különlegesebb, de fizikailag halandó és emberi léptékű adottságokkal bírtak. Ahogyan Supermannek Lex Luthor, úgy Batmannek Joker lett az ellenpólusa, a testet öltött őrület és tébolyult zsenialitás ötvözete. Bár az idők során többféleképpen is ábrázolták, az idétlentől a betegesig, Joker mégis szerencsésen megmaradt őrült zseninek, aki önmagán keresztül Batmant is meghatározza – az idő múlásával, a kilencvenes évekre már teljesen egyedi viszony alakult ki közöttük. Egyikük sincs meg a másik nélkül, tehát történjék bármi is, Joker megmarad.

A nyolcvanas években, mikor a DC Comics is már elég nagyra nőtt, és univerzuma kiteljesedett, illetve valamennyire átjárhatóvá vált a saját sorozatai között, egy újabb érdekes konfliktussal bővült Batman repertoárja. Mivel egy univerzumban léteznek Supermannel, az írók többször egymás mellé sodorták a két hőst, akik hamarosan zsigerből utálni kezdték egymást. Superman nem ért egyet Batman durva módszereivel, és egyszer meg is próbálta letartóztatni, de nem járt sikerrel. Batman zokon vette, hogy Supermannek volt mersze az ő városába, Gothambe jönni, és igazságosztót játszani. Kettejük hitvitája és nézeteltérései üde színfoltot képviseltek az egyébként gyakran egysíkú jó-rossz felállásban.

Batmant sajnos a hidegháború réme sem kerülhette el, egy időben idétlenebbnél idétlenebb, alig leplezett, a kommunista fenyegetést szimbolizáló terrorszervezetekkel, sőt, földönkívüliekkel kellett megküzdenie, méghozzá elég rosszul megírt történetekben, és a sorozat lassan hanyatlásnak indult. Aztán, a nyolcvanas évek második felében a DC Comics válságkezelésbe fogott, és fiatal tehetségeket, egyedi stílusú írókat hajtott fel, hogy életet leheljenek a haldokló, idejétmúlt koncepciójú sorozataikba. Ennek eredménye volt az Alan Moore által elkövetett Gyilkos tréfa (The Killing Joke, magyarul is megjelent), amellyel hatalmas lökést adott a sorozatnak. A kirobbanó sikerű epizód egy szokatlanul sötét, nyomasztó és erőszakos történet volt, Gordonnal, Jokerrel és persze Batmannel, ami nem csak jól eltalált grafikájával és színeivel adott új árnyalatokat mindhárom fő karakternek. Ez az egy rész szinte elég volt a feltámadáshoz, de ekkor még jött Frank Miller, grafikus-író, aki The Dark Knight Returns (A Sötét Lovag visszatér) címmel egy sötét jövőben játszódó, nyomasztó és brutális történetet mesél el a nyugdíjba vonult Batman utolsó kalandjáról.

Bár ez utóbbi csak mellékvágány volt a fő idővonalban, hiszen abban a jövőben játszódott, ahová a fő Batman sorozat sosem fog eljutni. A klasszikus szuperhősök ugyanis nem öregednek – bár a jellemek és a külső változhat egy kicsit, Pókember, Superman, az X-Men és Batman is harminc, negyven, ötven éve harcolnak a bűn ellen anélkül, hogy látványosan megöregedtek volna. Frank Miller újabb felkérést kapott, ezúttal arra, hogy a 400. füzeten is túl járó Batmant “újraindítsa”, vagyis mutassa be újból Batman karakterét, egy új, eredeti történet keretében. Ez lett a Batman: Year One (Batman: Az első év, szintén megjelent magyarul), amely egy 12 füzetes minisorozatban regélte el a kezdeteket, beleértve Gordon felemelkedését, sőt, egy kis epizód erejéig a prostiból Macskanővé átvedlő Selina Kyle is feltűnik.

Ez tehát a kezdet, és jelen pillanatban a vég. A Batman – Kezdődik! ugyanis ezt veszi alapul, hogy megtegye a filmsorozattal azt, amit a Year One tett a képregényekkel.

Adam West, a Potrohos Batman
Addig azonban még sok időnek kell eltelnie, ott van például a hatvanas évek, amikor a televíziózás éppen virágzásba kezdett, és kitört az ötvenes évekig egyeduralkodó rádiózás árnyékából. Ebben a korszakban még nem igazán alakultak ki a később mértékadó tévés irányelvek, és egyéb szabályozások, a nézők és tévék egyaránt örültek mindennek, amit képernyőre tudtak vinni. Ebben a vészterhes időben vették elő Batmant és “helyiértéken kezelték,” mint gyerekeknek szóló képregényt. Az egyik legsötétebb, legkeményebb hősből ötéveseknek is fogyasztható sorozatot csináltak minimális ráfordítással, maximális igénytelenséggel. Nagyjából találomra választották ki a színészt, akinek Batman szerepe jutott. Robin sem járt sokkal jobban, a vérbeli akrobata fiúból egy kötött pulóveres, eminens, kockafejű diákra emlékeztető figura lett, aki megteremtette a “Szentséges szilvaszósz, Batman!” típusú felkiáltásokat. (Az újságírásban azóta is gyakran alkalmazzák a “Holy [xxxxxx], Batman!” jellegű kommentárt, ahová mindig behelyettesíthetik az aktuális kül- vagy belpolitikai, esetleg bulvártéma egyik kulcsszavát.) A főgonoszok kicsikét jobban hasonlítottak rajzolt eredetijükre, bár ezt leginkább a jelmez tette, a verekedések pedig a legendás KAPLOW!, POFF!, WHACK! és KA-BLAMM! jellegű, beúszó feliratokkal tűntek ki a mezőnyből. Ja, igen, és a Batman maszkon fehérrel rajzolt szemöldök volt látható.

Erre a jóízlés elleni merényletre kár is több szót vesztegetni, ugorjunk.

Batman (1989.; r: Tim Burton)
Ez a film a csillagok kedvező állása alatt született, a sikere is nagyrészt Burton egyedi stílusának, Prince zenéjének és a film hiánypótló természetének tudható be. A Superman 3. is régóta megbukott már, a nyári slágerfilmek többsége érdektelen volt, utoljára az Indiana Jones 3. része tudott kasszát robbantani, Burton pedig a kultikus réteghorror Beetlejuice után és a még kultikusabb Ollókezű Edvárd előtt már felszálló ágban volt. Jack Nicholson remek főgonosz lett, de csak azért, mert ő Jack Nicholson; Kim Basinger éppen szex-szimbólumként tündökölt; Michael Keaton pedig együtt dolgozott Burtonnel a Beetlejuice-on, ahol kiválóan hozta az abnormális figurát (ami egyébként jól áll neki), nem csoda hát, hogy Burton megkedvelte.

A gond az, hogy Keaton semmiben sem emlékeztet Bruce Wayne-re, sem Batmanre, tehát minden lényeges szempontból alkalmatlan volt a szerepre. Batmannek lenni nem azt jelenti, hogy az ember kiváló karakterszínész, hanem azt, hogy jóképű, sármos, és meggyőzően sportos alkatú, tud borongós lenni, magabiztosságot, ruganyosságot sugároz. Basinger filmbeli nevét (Vicki Vale) is kevesen tudják, annyira lényegtelen volt a szexbomba státusz mellett, Nicholson pedig lehet akármilyen ördögi és cinikus (“Az élet örök mosolyt varázsolt az arcomra”), akkor sem egy Joker alkat. Csak azért működött főgonoszként, mert a Ragyogás óta elhisszük róla, hogy bármelyik pillanatban képes feltrancsírozni egy békés kisvárost. Még Prince is meggyőzőbb Joker volt a filmhez készült videoklipben, a tánckar többi tagjával együtt – ők valószínűleg tényleg a képregényhez nyúltak vissza, és jól elkapták a karakter jellegzetességeit.
A legnagyobb gond ugyanis Burton Batmanjével, hogy több rokonságot mutat a TV-sorozattal, mint a képregénnyel. Burton bevallottan nincs jó véleményen a mainstream képregényekről, és legtöbbször saját, nagyon egyedi vizuális stílusát húzza rá a filmjeire. Ez persze nem feltétlenül gond, sőt, Batmanhez még illene is, Burton pedig kiváló mestere a groteszk látványnak, csakhogy az egész film meglehetősen leereszkedően bánik az eredetijével – mintha csak kifogást keresne ahhoz, hogy újabb stílusgyakorlatot mutasson be.

Az arrogáns hozzáállás dacára, abban az évben, ez a Batman működött. A gótikus hangulat, a pozőr díszletek hozták azt a stílust, amit Burtonben szeret az ember. Prince karaktere, extrém ízlése és egyedi hangzású zenéje bizonyos körökben nagyon sikeres volt, de nem mondhatni, hogy a Batmanhez csinált zenéje túlságosan fülbemászó és dúdolható lett volna (leszámítva a refrént). Nem is annak szánta, ellenben ő is profi a saját szakmájában, és kettejük (Prince és Burton) disszonanciája kölcsönösen felerősítette egymást, így az első Batman film – bár csapnivaló forgatókönyvének köze nem volt a nyersanyaghoz – hatalmas siker lett. A stílus diadala a tartalom fölött.

Batman visszatér (1992; r.: Tim Burton)
Másodszorra már nem is tudta megismételni az első film sikerét, hiába Danny DeVito mint Pingvin (kellemetesen groteszk, szörnyen túljátszva), Michelle Pfeiffer mint Macskanő (megfelelő színész a megfelelő szerepre, bár a lakkszerkó eleve túlzás volt, és patchwork jellege miatt inkább tűnt egy feminista Frankenstein teremtményének), és Christopher Walken mint a korrupt polgármester (kiváló színész egy alulírt szerepben). A kicsit koherensebb, és az eredetihez kicsit több ponton hasonlító történet pedig talán jobb is lett, mint az első film, de egyben érdektelenebb. A Pingvin világa és alattvalói már teljesen irreálisak voltak, rossz értelemben vett komolytalanságukban még erősebben idézték a szörnyűséges TV-sorozatot. A díszletek életszerűtlenebbek lettek, az egész film meseszerűbb – ez később egyre inkább Burton védjegye lesz, és többnyire jól is áll neki, de nem itt. Bár a rajongók általában korrektebbnek tartották a második részt, szinte egyhangúan gyengének ítélték a filmet.

Burton viszonya a stúdióval már a forgatás közben igencsak megromlott, a fejesek befektetésüket féltve egyre többször ütötték bele az orrukat a forgatókönyvbe és a rendezésbe, és ez nem segített a gyengélkedő produkción. A kényszeredetten, fagyos légkörben befejezett folytatás után el is váltak Burton és a stúdió útjai. Burtonnel pedig távozott Keaton is, akit a rajongók sem igazán sírtak vissza – ami persze nem Keaton hibája, hiszen már a Batman előtt, és azóta is bizonyította, hogy remek karakterszínész, némi őrület iránti hajlammal.

Mindörökké Batman (1995; r.: Joel Schumacher)
Schumacher az Összeomlással sokak szívébe belopta magát, többen bizakodni kezdtek, hogy ez a nyersesség talán átjön a következő filmben is. Val Kilmer mint Batman azonban értetlenkedő hümmögést váltott ki a nézőkből, hiszen a fent említett feltételek közül egyedül a jóképűt teljesítette. Se robusztus alkat, se szögletes állkapocs, kifejezetten vékony figura, ráadásul olyan jellegzetes ajakkal, amit messziről kiszúrni. Igaz, hősöknél elég akár egy fekete maszk is, vagy egy széles kalap, esetleg a szemüveg levétele és haj hátrasimítása, de erősen rongálta a karakter hitelességét, hogy ilyen felismerhető vonásokkal bírt a főszereplő. Tommy Lee Jones Kétarcúja egy gumimaszkos paprikajancsi lett, amit, hogy beleilleszkedjen a filmbe, a kiváló Jones-nak borzalmasan túl kellett játszania. (Itt jegyezzük meg, Burtonnél egy fekete színész, Billy Dee Williams játszotta Harvey Dent ügyvédet, akiből később a Kétarcú lett. Nagyon mellé.) Jim Carrey mint a Rébusz azonban telitalálat volt. Mostanáig a legjobb főgonosz-színész párosítás. Ezt a szerepet túl kell játszani, Carrey meg is találta a megfelelő arányt, csak sajnos mindenki mást megpróbáltak az ő fordulatszámához igazítani. Nicole Kidman az ügyeletes hogyishívják (Dr. Chase Meridian) szőke tünemény doktornőként szerepelt, Chris O’Donnell pedig roppant ellenszenves, műtinédzser Robinként feszengett egy gázos gumiruhában.

Schumacher Batmanje igazi stiláris katasztrófa lett, a díszlet-város, a gumikosztümök és gumimaszkok egy percig sem bírtak hitelesek lenni még a film saját közegén belül sem, a történet elnagyoltan, félvállról vette az új szereplők eredetét, és ha lehet, még lekezelőbb volt a Batman-univerzum iránt, mint elődei. Amit Burton stílusa meg tudott menteni, azt Schumacher barokkos túlzásokkal kompenzált giccsparádéja elbukta. A U2 kiváló betétdala némileg kívánatosabbá tette a filmet, növelte a presztízsét, de az üdvösséghez kevés volt.

Batman és Robin (1997; r.: Joel Schumacher)
Az előző film kezdte meredek zuhanórepülés után az eddigi utolsó Batman film az igazi rajzfilmes tekegolyó minden ballisztikai adottságával csapódott a földbe, és lyukadt ki a bolygó túloldalán. Nem is nagyon lehet mással jellemezni a filmet, mint azzal, hogy felszorozta az előző epizód minden rossz tulajdonságát, és úgy is maradt.
Schwarzenegger mint Mr. Freeze úgy nézett ki, mint egy embernagyságú, tajvani, műanyag robotember egy játékbolt kirakatából – vagy mint a filmhez gyártott bábú 1:1 változata. Márpedig azzal a filmmel bajok vannak, ahol a főgonosz maga is úgy néz ki, mint egy akciófigura – már a fáradtságot sem vették, hogy hihetőre vegyék a karaktert, csak gyártottak egy nagyobb öntőfigurát. Másrészt nagyjából annyira lehet elhinni, hogy Schwarzenegger egykor zseniális tudós volt, mint azt, hogy Steven Seagal egyetemi tanár.
Uma Thurman még jó választás is lett volna, mint Poison Ivy, csak már neki is annyira túl kellett játszania a szerepet, hogy feladott minden hiteles eljátszásra tett kísérletet. (Bane pedig nem egy bömbölő szörnyeteg, mint a filmben látszik, hanem az egyetlen ellenfél, aki tartósan lenyomta Batmant. Miután eltörte Batman gerincét, ami után Wayne hónapokig lábadozott, átvette a hatalmat Gotham alvilága felett, és okosan uralkodott fölötte. Kiváló főgonosz, zombiszerepre elpazarolva – ez nem kiaknázás, hanem aknára lépés.)

Az irritáló Robin visszatér, Chris O’Donnell megtarthatta a szerepét, Batmant pedig ezúttal a TV-sorozatok világából felfelé törekvő George Clooney alakíthatta. Végre egy telitalálat. Playboy karakter, szexepil, zömök alkat, markáns, szögletes áll. Majdnem tökéletes. Ugyan nem egy kétméteres debella, de némi optikai trükközéssel korrigálható. Kár, hogy az eddigi legjobb Bruce Wayne a legpocsékabb filmben tűnik föl. Szerepel még Alicia Silverstone mint leendő Batgirl, de ez már annyira komolytalanra sikeredett, hogy igazából mindenki úgy tett, mintha nem is lenne benne ebben a szteroidokon hizlalt műgót babaházban.

Az egész film úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint egy bábszínházi előadás szellemi fogyatékosoknak: mindenki tudja, milyen szerepet játszik, és mivel tudja, hogy nem valódi, ezért nem is törekszik rá, hogy meggyőzzön bárkit is a karaktere hitelességéről. Túlerőltetett álarcosbál az egész, makettek és papírmasé díszletek között, zajos, zavaros és csiricsáré. A kegyelemdöfést pedig R. Kelly betétdala adja meg a produkciónak, aki fehér prém cowboykalapban, hatalmas chopperen furikázik egy Gotham-szerű városban, majd egy játszótéren tapssal emelve a pátoszt, gyerekkórustól körülvéve énekli, hogy “city of justice, city of light” (az igazság városa, a fény városa), mindezt Gotham Cityre értendő. Művészi koncepció: ellensúlyozni akarta a film és a Batman univerzum sötét, komor, borongós világát valami derűs, felemelő, pozitívan a napfényes égre tekintő slágerrel. A szó, amit keresünk: broáf.

Batman: A rajzfilmsorozat (1992-1995)
Érdemes még megemlítenünk a 3. és 4. film környékén keletkezett Batman rajzfilmsorozatot, már csak azért is, mert jó példája annak, hogy miként lehet visszanyúlni a régies, Potrohos Batmant idéző stílushoz anélkül, hogy röhejbe fulladna az egész. A rajzfilm választott korszaka és látványvilága az art deco, az ötvenes évek futurista, nagyratörő építészeti stílusával ötvözve; a karakterek kevés vonallal, kissé elnagyolt stílusban kelnek életre. Kevés színárnyalat, enyhén megbarnult, szépiaszerű színvilág teremt remek, noirra hajazó hangulatot. A kissé mangásra sikeredett sorozatot néhány japán és hong kongi vezető animátor jegyzi, a főcímzenét Danny Elfman komponálta az első Batman film dallamaiból. A történetek nem lettek elbagatellizálva, komolyan vették őket, Batmant néha ismét Detektívnek szólítják a főbb szereplők, és sikeresen teremtett új közeget a hősének. Az inspirált rajzfilm végül saját stílusú képregénysorozatot is kapott, és idővel nagy nevek “vendégszerepeltek” egyes karakterek hangjaként. Joker állandó hangja például Mark Hamill lett.

A Batman rajzfilmsorozat megmutatta, például hogyan lehetett volna megközelíteni a témát, és összhatásában elegánsan leiskolázta a filmeket. A hamarosan bemutatásra kerülő, ötödik Batman film már ránézésre sem utódait követi, hanem modern rémmesét készül faragni a Sötét Lovag legendájából. Ez a hozzáállás odakint már nagy sikert aratott a nézők és a kritikusok körében egyaránt. Hamarosan mi is meggyőződhetünk róla, milyen a megújult, komolyan vett Denevérember a mozivásznon.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához