LFG.HU

Solon
RPGCimkek

Éjközép.
A fejemben a kor előrehaladtával mindig újabb és újabb értelmet nyert ez a szó. Kisgyermek koromban csak a meséket hallottam, illetve a szó eredeti jelentésével ismerkedhettem meg: Egy nap vége, egy új nap kezdete. A megújulás maga. A vörös hold égi pályafutásának vége, a kék hold égi útjának kezdete. A mesékben – később tanítóimtól hallottam, hogy vannak népek, melyek a vörös holdat tisztelik, de hallottam olyanról is, hogy a messzi délen a sivatagban élnek olyan elfszabásúak – egyesek amundnak hívják őket-, akik a kék holdat istenként tisztelik. Akkor még azt sem tudtam felfogni, mit jelent az, hogy sivatag – egy gyermeknek, aki az égig érő fák közt született, hihetetlen, vagy inkább elfogadhatatlan volt az, hogy csak homok és homok van, ameddig csak a szem ellát.
Később, serdülő koromban, már az Éjközépnek más jelentést is tulajdonítottam. Akkor még csak hallottam, hogy a látszólagos csend, béke és nyugalom valójában mit is rejt egy város életében. Hallottam, hogy a tolvajok, csalók, gyilkosok ideje ez. Nincs ideálisabb időpont a lopódzásra, rejtőzésre, besurranásra, mint a teljes sötétség beálltának ideje. Az árnyak elnyelik az embert. Egy városban pedig könnyű eltűnni egy-egy kapualjban, kiszögellésben.
Életem idővel úgy alakult, hogy ezen – akkoriban csak mendemondának vélt – események aktív résztvevője lettem. Én intéztem úgy, hogy az ügyes-bajos teendőimet mindig Éjközépkor végezzem el. Hogy ez miért alakult így, arról majd később. Megtanultam, sokszor saját káromon, hogy ilyenkor miért is van az a látszólagos üresség, nyugalom az utcákon – ez nem a béke, és nyugalom miatt van, hanem azért mert ilyenkor a bolond sem teszi ki a lábát az utcákra, a legtrehányabb háziúr is gondosan bereteszeli az ajtót, a legálmatagabb őr is ilyenkor a legéberebb. Valamilyen szempontból, ilyenkor – hála az orgyilkosok áldásos tevékenységének – valami tényleg véget ér: sok élet. A lényeg, hogy megtanultam, hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy Éjközép:
Éjközépkor bármi megtörténhet.
Éjközépkor születtem.

Hadd mutatkozzam be: nevem Solon Wenhao, bár ezt a nevet – azon kevés emberen kívül, akit igazi barátomnak mondhatok, illetve egy-két ellenségen kívül – kevesen ismerik. Árnyakban Járó, vagy Árnyék az ismertebb nevem – és ez így van jól. Az én mesterségemben nem mindig szerencsés, ha ismerik az ember igazi nevét, származását. De ne szaladjunk annyira előre…
Szóval P.sz. (hogy olyan időmérőt használjak, amit a perc-életűek is értenek) 3547 kilencedik havának első napján születtem. Az nem lenne helyénvaló, hogy azt írjam: ekkor láttam meg a napvilágot. Fent már leírtam, miért…
Születésem – mint minden egész életemben – kicsit szokatlan volt. Nem sírtam fel. Gyógyítók, nagy tudású nemzetségfők vettek kezelésbe, hogy kiderítsék mi a baj. Semmi. Egyszerűen nem sírtam. Soha nem sírtam. Legalábbis, életem első éveire nem emlékszem, de szüleim, testvéreim elmondásai alapján egyszer sem. Érdekes, amióta az eszemet tudom – és ameddig emlékeimet vissza tudom vezetni – nem sírtam. Legalábbis a külvilág felé sosem, magamban néha előfordult. Először szüleim elvesztésekor. Születésem után nem is olyan sokkal – talán 10 éves lehettem, amikor szüleimet elűzték lakhelyükről. Hiába, Sirenar-nak rettentő szigorú törvényei vannak a kérészéletűekkel való érintkezés szabályairól. Ezek nagyon egyszerű szabályok: egy sienari nem érintkezhet külvilágival. Természetesen vannak kivételek, de erről is kicsit később. Hogy pontosan mi történt – nem tudom. Senki sem kötötte az orromra. Testvéreimmel együtt egy iskolába vittek minket, ahol a bentlakásért a ház körüli teendőket kellett – az iskolai tanulmányokon kívül – elvégezni. Szüleimet azóta egyszer láttam. Szülőföldem törvényei szerint ez is bűn. De mindenről nekik sem kell tudniuk.

Egész életemben kicsit különc voltam. Az elfek mércéjével mindig kicsit túl gyors voltam, nem tudtam felvenni azt az életritmust, ami szerint ők éltek. Iskoláimat rendszerint fele annyi idő alatt végeztem el, mint a korombeliek. Ez egészen addig, amíg csak elméleti okításom folyt, nem okozott problémát. De amint elkezdődtek szolgálati éveim, a helyőrségben, állandó összetűzésbe keveredtem feljebbvalóimmal. Ezek az összetűzések sokszor elfajultak, ami lassan, de biztosan fegyelemre tanított.
Erre, az elfek szemével gyors életvitelre valószínűleg nem csak feletteseim figyeltek fel, hanem egy-két olyan hatalom, amivel akkor még nem gondoltam. Egy szép (?) napon felkeresett egy futár. Egy levelet hozott. Jelenésem volt későbbi kiképzőmnél, a harcosok központi kiképző alakulatának vezetőjénél, aki egyben a sirenari elit testőrség parancsnoka is volt. Illetve még valaki, az a személy, aki a külvilággal más elfeken keresztül tartotta a kapcsolatot. Igen, nem kell úgy meglepődni, Sirenar urai is kíváncsiak, mi történik a nagyvilágban. Erre létezett egy speciálisan kiképzett, titkos alakulat, melynek feladata felderítés, ha kell kémkedés, valamint ha a helyzet úgy alakul, Sirenar érdekeinek érvényesítése az államhatárokon túl. Hazánk szigorú törvényei miatt ez egy titkos szervezet a titkosak között. A birodalom vezetői és rajtuk kívül még vagy féltucatnyian tudnak létezéséről. Az egyes tagokról, pedig csak ketten tudnak: mesterem és még valaki, akivel még személyesen sosem találkoztam. Hangját hallom néha a fejemben, sőt válaszolni is tudok neki szellemnyelven, de semmi több. Kiválasztottak, pont fent leírt képességeim miatt, mondván elfhez képest a kérészéletűek tempójával élek, talán könnyebb lesz elvegyülnöm köztük.
Kiképzésem rettentő hosszú és rettentő kemény volt. Megtanultam nagyon sok mindent, ami a túléléshez kell. De ugye az elmélet meg a gyakorlat sokszor nagyon távol áll egymástól. Ezért is kerültem gyakori életveszélybe. Eddig, mivel e sorokat írom, úgy néz ki, hogy mindent túléltem. Ezen kívül megtanítottak a klán által használt, speciális rövidkardok használatára. A tradicionális kardok enyhén hajlítottak, leginkább egy rövid szablyára emlékeztetik a tudatlanokat. Mi csak shillian-nak hívjuk. Népünk nyelvén ez annyit tesz: csendes halál. Megtanítottak minket, hogyan lehet a leghatékonyabban, a legnagyobb csöndben végezni ellenfelünkkel, anélkül, hogy a legkisebb feltűnést keltsük mindeközben. Ezeken felül, származásunkból adódóan, megtanultuk kezelni az elf íjat. Nem fegyver ez, hanem a társunk, a legjobb szövetségesünk, a leghűbb barátunk. Az elf nép amúgy is híres, íjász-tehetségéről. Mi a legjobbak voltunk a legjobbak között. Elsajátítottuk az álcázás, mindenféle álruhák használatának trükkjeit.
Kiképzésünk végén a legkülönbözőbb területeken próbáltak ki minket. Évekig szolgáltunk a határvadászok között, testőrként óvtunk bárkit, vagy bármit, amit kellett. Hozzáteszem az eredeti létszámból, összesen 10 főből, hárman maradtunk, akik sikeresen végigcsinálták a kiképzést. Négyen megsérültek a kiképzés során, egy meghalt, a többi kettő pedig a próbaküldetések során halt meg.
Próbaküldetések. Ezek voltak az első igazi kihívások számunkra. Egyedül kellett élnünk, tevékenykednünk a külvilágban. Ott, ahol azelőtt még sosem jártunk, amiről oly keveset tudtunk.
Első éveinkben először hetente kellett jelentenünk, majd elég volt havonta. Első megbízatásaim karavánok, valamint fontos – szerintem csak magát fontosnak hívő – személyek kísérete, védelme. Az emberi faj oly keveset tud rólunk, elfekről, éppen ezért gyakran félreértenek minket. Egy dologgal azonban nagyon is tisztában vannak: ellentétben velük, mi látunk a sötétben. Ezért nagyon is megfelelőnek gondoltak minket az őrség, védelem éjszakai részének elvégzésére.
Sosem vallottam kudarcot, sosem okoztam csalódást.

Életem egy új szakaszba lépett, amikor első, előre kitervezett orgyilkosságomat kellett elkövetnem. Egy áruló volt a célpont, a parancs pedig – mivel ez nem megbízatás volt, hanem egyértelmű parancs otthonról – egyenesen kiképzőmtől jött. Ezzel nem is volt gond, már többen meghaltak kardom, íjam által, akik a védett áru, személy ellen próbáltak meg véteni. De ez más volt: valakit előre kitervelt módon, nem tisztességes harcban, hanem orvul, csendben kellett megölnöm. Ráadásul egy elf volt a célpont. Hamar meghalt, nem szenvedett. Érdekes módon nekem sem okozott különösebb lelki törést az eset. Másra számítottam. De ez is megvolt, öltem, parancsra. Hamar híre ment, hogy van egy elf, aki ha a csapatban van, a leleplezés, vagy a támadók esélye a sikerre szinte nulla. Egyre több megbízatást kaptam, egyre több kapcsolatra tettem szert. Ez természetesen Sirenar számára is gyümölcsöző volt. Először csak a karavánokat, embereket kísérő többi társaimmal elegyedtem szóba, tőlük is sok mindent megtudtam, bár történeteik fele túlzott, másik fele pedig kitaláció volt. Lassan megtanultam kiszűrni az igazságot. Később már személyi testőr voltam, ilyenkor olyan dolgokat is meghallottam “véletlenül”, amiket nagyon kevesen tudhattak. Ezek gyakran Hazám számára is értékes információk voltak. Ha másért nem is, sokat megtudtak a “kérészéletűek” gondolkodásáról, viselkedéséről. A legtöbbet azonban én tanultam. Azóta is ezt a tudást kamatoztatom.
Hogy azóta mi történt velem, sok lenne felsorolni. Talán egyszer majd leírom, hogyan keveredtem össze barátaimmal, a zsémbes Törpével, a legnagyobb tudású kováccsal, népének papjával, Dippel; a tüzek hirtelen haragú úrnőjével, Wandával; egy másik síkról hozzánk csatlakozott leánnyal, a kardok királynőjével, a tőrökkel táncoló fajtársammal, Janarrával; a nemes lovaggal, nagy hadvezérrel, asszony szívek elrablójával, Palival; és végül, de nem utolsó sorban a kicsit szétszórt, de bátor lelkű lándzsaforgatóval, tüzek szolgálójával, Cora’Deonnal. Hogyan vettünk részt kisebb városállamok közti csatákban. Hogyan teljesítettünk sikerrel titkos küldetést Krán fű-terjesztő szervezete ellen. Hogyan mentettünk meg egy világot, egy másik síkot a pusztulástól. Hogyan tettünk szert anyagi jólétre, barátunkra Abdulra. Hogyan éltünk túl több sivatagi kalandot a Manifesztációs háború kellős közepén. Hogyan jártuk végig Abbys-t, végezvén a halál két nagyurával. Hogyan tettem szert két új kardomra – a Könnyfakasztókra – , kiket azóta az íjamhoz hasonlóan barátként hordok magammal.
Végül, most itt vagyok és írom ezen sorokat a 14. Zászlóháború első évének vége felé, a kilencedik Vörös Hadúr egyik kísérőjeként. Ahogy elnézem, rengeteg izgalmas kaland áll még előttünk.

Éjközép van. Nevetni támad kedvem…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához