LFG.HU

Diocletianus
RPGCimkek

1.

A tenger olajos felszínén csillogtak az éjszaka fényei. Ezek persze nem a csillagokból érkeztek, hanem az ezernyi helyzetjelző, biztonsági- és jelzőfény és soktucat reflektor szórta vakító fehér, halványsárga és vörös sugarait az éjszakába.
Az Alberto Vasquez irdatlan nagy monstrum volt, a panamai flotta egyik legnagyobb teherszállító hajója. Már tizenhét éve járta a világ tengereit. Most épp Yokohamából érkezett Seattle-be. Hatalmas acéltörzsét négy zömök vontatóhajó tartotta irányban, ahogy királyi lassúsággal besiklott a “C” szektor óriáshajók számára fenntartott mólójához. A szokásos rutin ellenőrzés alig egy órát vett igénybe. Azt követően tárult csak fel a fedélzet hatalmas fedele, ami alatt a téglaforma acélkonténerek rejtőztek. Teljesen robotizált óriásdaruk láttak neki a kirakodásnak.
A konténerek egy hatalmas konténer-osztályózó gépbe kerültek. A gép, méretét tekintve a világ legnagyobb robotjai közé tartozott. Nála nagyobb csak három testvére volt Kuala Lumpur, Sanghaj és Rotterdam kikötőiben. A gép a konténereken lévő azonosítók alapján szortírozta a rakományt. A kód alapján előre helyezte a romlandó és a hamarosan továbbítandó acéltéglákat, és elrekkentette feneketlen, hangárszerű gyomra mélyén az összes többit. Az Alberto Vasquez mélyéről előkerülő konténerek közül egy sem volt sürgősségi.
A nyugati part második legnagyobb kikötőjében sosem állt meg a mozgás. A nap huszonnégy órájában érkeztek és indultak hajók, rakodtak ki és be. A kikötőből aztán tehervonatok és kamionok szállították tovább az árut a város és a kontinens belsejébe.
A kamionok többsége nyerges vontató volt, amik vontatmányán pont elfért egy acélkonténer, de akadt közöttük kisebb jármű is. Ezekbe pakolták a villanytargoncák a konténerekből raklapszám a zsugorfóliázott ruhát, élelmet, gépalkatrészt, chipet és mindent, amit a világ gyárai ontottak magukból. Senkinek sem tűnt fel a jellegtelen Ares Roadmaster. A kamion megfontolt lassúsággal araszolt előre, majd megállt a hangár egyik oldalajtajánál.
Későre járt már, és ilyenkor senkinek nem akad dolga erre, a biztonsági kamerák meg – hála a szektor rigójának juttatott húszezer nujennek – épp másfelé néztek. Egy feketébe öltözött férfi ugrott ki a kamion anyósüléséből.
Gyors mozdulattal kinyitotta az oldalajtó zárját és bement a hangárba. A hatalmas teret odabenn betöltötte a görgősorokon guruló acélkonténerek és a hidraulikák zaja. A masszív acélállványokra lépcső és kis személyi liftek vezettek fel, de a feketeruhásnak nem kellett magasra másznia. Társai még Yokohamában olyan kóddal látták el a megfelelő konténereket, amik szerint az osztályozó könnyen megközelíthető, de nem túlságosan szem előtt lévő helyre rakja.
A férfi kis zseblámpát vett elő és azzal olvasta le az acéltéglák kódját, amiket sorra összevetett az adatolvasóján lévőkkel. Amikor a megfelelő konténerhez ért, feltépte a plombát és pár gyors mozdulattal kinyitotta a reteszeket.
Odabentről fojtogató bűz áradt ki, amitől hányingere támadt. Orra és szája elé emelte karját, hogy valamit tompítson az átható szagon. Alig lehetett érteni a hangját.
- Vamos! Kifelé! – riadt szemű szerencsétlenek bújtak elő a konténer mélyéről. – Arra! – intett az oldalajtó felé a zseblámpával és arrébb ment. Vett pár mély lélegzetet, mielőtt a következőt kinyitotta volna.
A konténerekből csaknem hatvan ember került elő, csak hogy eltűnjön a kamion mélyében. Volt köztük mindenféle. Ázsiai páriák. Kínaiak, vietnámiak, koreaiak, férfiak és nők vegyesen. Akadt köztük japán metahumán és gaidzsin is. A feketeruhás négy törpét és hat orkot számolt meg. Japán kollégái nem foglalkoztak trollokkal. Nem érte meg, túl sok helyet foglaltak.
Mielőtt visszaszállt a Roadmasterbe, visszazárta a konténerek ajtait. A plombákkal nem szórakozott, azokat úgyis észreveszik, ha megvizsgálják. De erre egy-két hétig nem fog sor kerülni, ahogy a leltár sem fog hiányt jelezni. Hisz megvan mindegyik konténer!
A nyergesvontató csak egyszer állt meg újra a kikötő területén. A drótkerítésnél egy őr megvizsgálta a fuvarlevelet, majd unttan intett, hogy menjen tovább. A hetvenkilencedik kamion volt az éjszaka, nem fordított rá sok gondot.

2.

- Jézusom, hogy nézel ki?
- Én is örülök, hogy látlak. – feleltem. Tudtam jól, milyen szarul festhetek. Egy hét egy konténerben, összezárva tizenegynéhány másik emberrel, nem tesz jól a megjelenésének. Ráadásul a tengert se bírtam sose.
- Ilyen koszosan és büdösen ugyan nem szállsz be a kocsimba!
- Mégis mit vártál? – amikor Karl nem felelt, folytattam: – Kinyitod végre azt a kurva ajtót?
- Várj egy kicsit! – Közelebb lépett hozzám és elfintorította húsos orrát. Rendesen büdös lehetek, de szerencsére én már nem érzem. Hasonló alkatúak vagyunk, magasak és vállasak. De ezzel véget is ért közöttünk minden hasonlóság. Ő ork, én meg humán vagyok. Ő olyan szőke, hogy a divatos frizurára igazított, rövid haja szinte feleselt az agyaraira húzott aranysapka csillogásával, míg az én hajam barna, és az utóbbi időben hosszúra nőtt és zsírosan fénylik a kocsi fényszóróinak fényében. A bádogtetőn felettünk ütemesen dobolt az eső.
- El is felejtettem, hogy itt mindig esik az eső. – mondtam.
- Csak az év háromszáz napjában, cimbora! Dobd a kukába azt a dzsekit és vedd fel ezt! Hátha ebben nem kened össze az ülést. – Szólt Karl és kibújt elegáns szabású kabátjából. Alóla hónaljtokba dugott fegyver kandikált ki. Szó nélkül engedelmeskedtem. A kabáton nem látszott, de megfogva érződött a beleszőtt kevláranyag. Ennek ellenére nem volt nehéz, viszont még őrizte Karl testének melegét. Én már kezdtem megfagyni a vékonyra kopott felsőmben.
- Lötyög rajtad. – állapította meg az ork. – Lefogytál. A japánok nem adtak enni?
- De, adtak. Csak az elmúlt pár napot végighánytam. – Karl elhúzta a száját. – Most már beszállhatok végre?
- Aha.
Miután elindultunk, a kocsiban egy ideig csend volt. Én némán néztem a szélvédőn szétfutó esőcseppeket, amíg Karl gyorsan, de biztos kézzel vezetett. Látszólag teljesen lekötötte a figyelmét a gyér forgalmú út, mert rám se pillantott. Én azért alaposan végigmértem a létezés mindkét síkján, majd megszólaltam.
- Jól megszaladt neked.
- Hm?
- Ne nézz hülyének, Karl. Vadonatúj Westwind turbóban ülünk, a kezed ügyében meg egy Predator III-as fityeg. Gondolom a csatolót is kicserélted a tenyeredben. Valami feji kibervert is rakattál magadba, és az sem olcsó mulatság. Továbbá ha nem tévedek, az aranyozás is új a fogadon.
- Tetszik? – villantott rám telifogas vigyort.
- Nem vagy az esetem. Szóval?
- Haladni kell a korral. – vont vállat.
- Hová viszel?
- Mire akarsz kilyukadni? Ha jól emlékszem, te kérted a segítségemet! – csattant fel. – Egy biztonságos házba viszlek, ahol lemoshatod magadról a mocskot. Persze csak ha nem ragaszkodsz hozzá… – fejezte be morogva, majd kicsit később folytatta. – És nem, nem dobtalak fel senkinek. Majd ha pénzem lesz belőle.
- Rohadt egy gazember vagy te, tudsz róla?
- Hízelgéssel nálam semmire se mész. De kérdésedre válaszolva, igen, mostanában bejött pár üzlet. Közvetítőnek lenni, ha nem is egyszerűbb, de biztonságosabb és kifizetődőbb, mint vadásznak. Nekem meg vannak kapcsolataim és tudom, mit hol kell keresni.
Csendben mentünk tovább. Az orknak igaza van, tényleg én hívtam őt, mert senki mást nem hívhattam, és azt is csak remélhettem, hogy nem nyomozta le senki. Nyilvános telekomról hívtam, de sose lehet tudni, épp ki figyeli az ő telefonját. Hanzo sama függetlenségi nyilatkozata életveszélyessé tette a hozzám hasonló seattle-i tagok helyzetét Japánban. Nem tudom, kinek sikerült még hazajutnia. Vajon miért gondoltam, hogy feldobott? Kezdek paranoiássá válni.
A méregdrága Eurocar észrevétlenül falta a mérföldeket alattuk. A falfirkák megszaporodtak, a lámpaoszlopok viszont megritkultak, ahogy a hírhedt Redmond felé közeledtünk.
- Mesélj valamit az itteni helyzetről! – kértem Karlt, mire újra megvonta a vállát.
- Sok minden történt, nem tudom, mi érdekel. Munka van bőven, de talán jobb lenne, ha meghúznád magad, amíg el nem dől, mi lesz a szervezetnél. Shotozumi lépése némileg megkeverte a szart az alvilágban. Sokan támogatják persze, különben nem is mert volna Japánnal szembeszállni, de azért vannak elegen, akiknek nem tetszik ez a nagy önállósdi. Úgy hallottam Friscoból is jöttek már néhányan helyretenni a dolgokat.
- Gondolom, már egyik sem él.
- Úgy valahogy. – bólintott Karl, miközben letért a főútvonalról. – A többiek persze kihasználják a jakuza belharcait.
- A maffia?
- Az is. Meg a triádok, meg a tongok, meg a többiek. Róluk hajlamosak vagytok megfeledkezni. Pedig övéké a jövő. Törekvők és agresszívak.
Nem álltam le vele vitatkozni. Ebből élt, méghozzá nem is rosszul. Mindig tudta, mit beszél.
- Hadd kérdezzek én is valamit! Miért pont engem hívtál? – nézett rám a szeme sarkából,
- Mert profi vagy, mert utálod a japánokat, és mert még mindig élsz, tehát elég okos vagy ahhoz, hogy erről hallgass.

3.

- Tessék, itt van minden, amit kértél. – mutatott körbe teátrális mozdulattal a szobakonyhás lakáson a szőke ork. A berendezés egy leharcolt fotelből, egy futonból és az arra vetett, újnak tűnő hálózsákból, némi tiszta ruhából, továbbá egy asztalból és két székből állt. – Ajánlom figyelmedbe, hogy még pár óráig van melegvíz és áram, és vettem szappant is. – Bólintottam, de inkább az asztalon lévő dolgokat vettem először szemügyre. A karcsú Manhunter ismerősen simult a kezembe. Japánba nem vihettem magammal, és most jó érzés volt újra megmarkolni.
- Fegyver, lőszer, mellény, meg egy zsebiroda. – folytatta Karl. – Minden, ami az újrakezdéshez kellhet.
- A szemüveg? – kérdeztem.
- A belső zsebedben. – bökött felém az állával. Egy pillanatig értetlenül bámultam rá, kimerített az út. Aztán benyúltam a kabátja belső zsebébe és kivettem a keskeny tokból a foncsorozott szemüveget. Feltettem. A szárán lévő apró gombok tökéletesen működtek. Megfelelő nagyításnál megszámolhattam volna vele Karl orrán a szeplőket.
- Na milyen? – kérdezte Karl. Épp a hőképét nézegettem.
- Remek. – válaszoltam az igazságnak megfelelően. Másik funkcióra váltva olyan volt, mintha napvilágnál vettem volna szemügyre és nem egy csupasz villanykörte sápadtságra fényében.
- Akkor jó. Azt volt a legnehezebb beszerezni.
- Visszaadom a kabátodat. – kezdtem levenni a ruhadarabot, de megállított.
- Tartsd meg! – legyintett nagyvonalúan Karl. Ez nem vallott rá. Bármit előteremtett, de ingyen semmit nem adott.
- Kösz.
- Semmiség. Olyan büdös lett, hogy azt már semmi ki nem hozza belőle. – tette hozzá vigyorogva. – Neked meg még szükséged lesz rá!
- Attól tartok.
- Honnan tudtad, hogy utálom a japókat? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában. Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. Szegény biztos azt hitte, hogy remekül leplezi!
- A többiekkel ellentétben én nem csak fedésnek használtam az ösztöndíjamat. Ha valaki ismer téged, könnyen rájöhet. A gesztusaid, a mimikád, miközben róluk beszélsz is meglehetősen árulkodó annak, aki tud olvasni a jelekben. Meg én véletlenül tudom, hogy sosem használsz japán terméket, ha egy mód van rá, viszont előszeretettel szervezel akciókat Renraku, Mitsuhama és Yamatetsu érdekeltségek ellen. És keresztnevén hívod az ojabunt.
Köteteket lehetett volna írni az ábrázatáról, de pár pillanat elteltével ismét úrrá lett arcvonásain. Ahogy az egy profitól elvárható.
- Mik a terveid? – kérdezte, miközben lezöttyent az egyik székre.
- Nem tudom. – feleltem. – Még nem gondoltam végig.
- Ha jelentkezel Shotozuminál, és beállsz mögé, vele bukhatsz.
- Tudom, nem véletlenül téged hívtalak és nem őket.
- Ezek szerint a másik oldalon állsz?
- Szerinted miért kellett eljönnöm Japánból? – néztem rá sokatmondónak szánt tekintettel. – Néhány túlbuzgó kölyök úgy gondolta, velünk kezdi az árulók megbüntetését. Ráadásul én gaidzsin is vagyok…
- Isten hozott a kirekesztettek világában. – állt fel Karl, és elindult az ajtó felé. – Ha kitaláltad, mit akarsz csinálni, hívj fel! – mondta hátra se nézve.
- Karl! – szóltam utána.
- Kéne egy autó is. – jellegzetes ork horkantás volt a válasz.
- Cimbora, a közvetítőd vagyok, nem a bankárod! – felelte, majd bezárta maga mögött az ajtót.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához