LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

1984-ben történt, körülbelül a nagy sikerű és kissé szokatlan felfogású Paranoia szerepjáték megjelenésével egy időben, hogy Greg Costikyan egy újabb játékkal rukkolt elő, amely szintén messzire rugaszkodott az akkoriban elterjedt sémáktól. A Toon ugyanis a rajzfilmek világában engedett játszani.

És akkor most rögtön az elején tisztázzunk valamit. “Rajzfilmek” címén nem a manapság divatos japánoid marhaságokat, vagy éppen a vastagon cukormázzal borított Disney-féle dalolászós unalmakat kell érteni. Nem kérem, itt a legigazibb rajzfilmekről van szó: arról a stílusról, amit legtisztább formában talán Chuck Jones és Tex Avery képviseltek. Azokról a pörgő, őrült, beteg humorú csodákról, amiben a macska meg az egér nem pszichológushoz megy, hogy megbeszéljék a problémáikat, hanem tekegolyókat vagdosnak egymáshoz. Ahol a szereplők felrobbannak, elüti őket autó és vonat, hogy aztán egy üllő zuhanjon a fejükre még az előző jelenetből. Ahol a prérifarkas ismét és ismét belezuhan a szakadékba, és sosem fogja meg a gyalogkakukkot, de attól még neki szurkolunk. És ahol teljesen normális dolog Marvin a marslakó részéről, hogy egy Illudium Q-36 töltet segítségével fel akarja robbantani a Földet, mert az zavarja a kilátást a Vénuszra.

És ahol nincsenek dalolászós zenei betétek. Kivéve parodisztikus célból. De általában nem szeretjük, ha egy rajzfilmben valaki nagyzenekari kísérettel dalra fakad. (Kivétel ha Michigan J. Frog teszi.)

Persze most valaki mondhatná azt, hogy kit érdekel egy 1984-es játék, és különben is, micsoda marhaság az alapötlet – nos a Toon a mai napig kapható, tehát közönsége is lehet. A Deluxe változat – a Steve Jackson Games árulja – magában foglalja az eredeti Toon szabálykönyvet (vagy inkább szabályfüzetet) valamint a Toon Silly Stuff, Son of Toon és a Toon Strikes Again kiadványok anyagát. És ha valami 21 éve gyakorlatilag változatlan formában jelen van a piacon, akkor az jelent valamit.

De miért is érdekes a Toon? Nos, főképp a rendszere miatt, ugyanis úttörő volt a játék valóságát és nem a valóság-valóságát szimulálni próbáló szerepjáték motorok között. A Toon persze több szempontból hasonlít a többi szerepjátékra. Ez is afféle “olyan, mint a rabló-pandúr, csak szabályokkal”, meg minden, koncepciója okán azonban van egy-két vaskos eltérés is. Ilyen az a tény, hogy a karakterek nem halhatnak meg. (Hülyén is hatna, ha például Taznak, a tasmán ördögnek rettegnie kéne a haláltól. Nem, kéremalássan, kissé fájni fog talán a feje, miután kikászálódott a rázuhant páncélszekrény alól – ilyenkor általában egy hajót kell ráejteni -, de rövid idő múlva összeszedi magát és ismét teljes agresszivitással pörög. És akkor a prérifarkas zuhanásaiba akár bele se menjünk.) Van ugyan életerő a játékban, de ezek elfogyása esetén a játékosnak mindössze három perc játékidőt kell várnia, és ennek letelte után a karakter teljesen felgyógyulva folytatja a játékot.

Ennek a halhatatlanságnak folyománya, hogy nem kell veszélyérzettel foglalkozni – nyugodtan lehetünk hülyék, bátran csókolhatjuk orcán a ránk támadó bölényt, sasszézhatunk balettlépésben a sörétes puskák zárótüze előtt, különösebb bajunk nem eshet. Ahogy a játék is fogalmaz: cselekedj, mielőtt gondolkodnál!

Mellékes folyomány: mivel nem kell félni a haláltól, nyugodtan el lehet felejteni a többi szerepjátékban kialakított túlélési stratégiákból született játékstílust is.

A pörgő akciót nagyban segíti, hogy a rendszer rendkívül szimpla – a karaktereknek van négy főtulajdonsága (izom, ész, rámenősség, ügyesség), van pár képzettsége (értékük a kapcsolódó főtulajdonságról indul) és képessége. A játékosnak két hatoldalú kockával kell az adott képzettség vagy képesség értéke alá dobniuk – nagyjából ennyi a rendszer. Ellenpróbáknál – verekedés, üldözések – mindkét félnek dobnia kell addig, amíg valamelyikük sikert dob, amikor a másik nem. (Vannak “bonyolultabb”, úgynevezett szupersztár szabályok is, de ezek sem túl komplex dolgok.)

Persze az értékek úgy vannak belőve, hogy gyakran ne dobják meg a próbákat. Elvégre mindig a bukások és a szívások a legjobb poénok.

Hogy a szabályok egyértelműek legyenek, a részletes ismertetőjük előtt kapunk egy mini-kalandot is, ami egy szimpla rajzfilmolimpia. Futóverseny – lehet egymást lőni a bírótól ellopott pisztollyal -, bokszmeccs, gerelyhajítás a számok, amelyekbe egy rakás, cirkuszból szökött aprómajom is belezavar. Nem egy különösebben nagy eresztés, de a hangulatot és a rendszer működését jól illusztrálja.

Maga a karaktergenerálás csak ezután következik. Első lépésben el kell dönteni, milyen fajú karakterrel indulunk – a választék bőséges, ugyanis bármivel mehetünk. Ha nincs ötletünk, dobhatunk a Faj táblázatból (nekem róka lett), a Hülye fajtáblázatból (bálna), Nagyon hülye fajtáblázatból (húsevő növény) illetve a Hihetetlenül hülye fajtáblázatból (vasaló – természetesen vasalódeszkával együtt).

Ha ez megvan, opcionálisan választhatunk/dobhatunk foglalkozást (bohóc lettem), eloszthatjuk/kidobhatjuk a tulajdonságokat (ezek függetlenek a fajtól), majd a karakter leírásának elkészítése után – pl. rókaszerű róka vagy inkább emberszabású? – meg kell választani a Természetes Ellenséget – rókánál értelemszerű a vadász, de lehetnek akár a szomszéd házban lakó marslakók is -, valamint a karakter meggyőződéseit és céljait. Utóbbiaknak nem kell bonyolultnak lenniük: részemről pl. a “Munka rossz” tökéletes meggyőződés, a célnak meg nagyszerű a “magyarázd meg a többieknek a világ dolgait”, főleg ha az ész tulajdonságot minimumra teszi az ember. A meggyőződések és célok kijátszása természetesen mesélő által pontokkal díjazott cselekedet.

A felszereléslista is eléggé ellazult: a karakterek kalandonként nyolc, teljesen tetszőleges tárggyal indulhatnak. Ebből négynek valami normális dolognak – habostorta, esernyő, lufi stb. – kell lennie, négy pedig lehet szokatlanabb cucc is – nagykalapács, Ronald Reagan maszk, viszketőpor, dinamit, üllő -, már ha a mesélő beleegyezik. A karakterek ezen kívül rendelkezhetnek induláskor egy joker-jellegű gizmóval is – ez olyan felszerelés, ami éppen az, amire az adott pillanatban szüksége van az embernek, például egy manikűrösasztal, mikor az őrült professzor kastélyában valamivel el akarjuk terelni a ránk rontó monszta figyelmét, a la Tapsi Hapsi. Egy gizmó egy kaland folyamán csak egyféle dolog lehet és nem is mindig megbízható, de a hasznát nem kell részletezni.

A képzettségek – 23 van belőlük – a négy főtulajdonsághoz kapcsolódnak, és olyasmik, mint Ajtó betörése, Nehéz dolgok felemelése, Veszélyes dolgok felismerése – kezünkbe nyomott, ketyegő tortáknál kifejezetten hasznos -, vagy éppen a Lehengerlő duma. A képességek már érdekesebbek: a mindent tároló táska – minden van benne, amit a karakter akar, már ha megdobja a próbát; ha nem, könnyen lehet, hogy mondjuk egy dühös krokodilt rángat ki belőle -, a természet törvényeinek befolyásolása – hogy be tudjunk rohanni a falra festett barlangba vagy éppen eltűntessük a rohamozó bikát a vörös posztóval -, de lehet teleportálni vagy éppen láthatatlannak is lenni.

A karaktergenerálás után jönnek a mesélői jó tanácsok, főleg a rajzfilmek világára kihegyezve. Amellett, hogy igencsak propagálják a rögtönzést, mint mesélői technikát, olyan játéktechnikai csemegék vannak itt, mint a logikátlan logika – pl. a szakadékba futó karakter NEM zuhan le, ha nem dobja meg intelligenciapróbáját és nem jön rá, hogy le kéne esnie -, a ledöbbenés – ez az, amikor a karakter álla a padlón csattan, majd a szeme általában a homlokától a bokájáig tágul, esetleg saját magának ötven mini változatára esik szét, melyek vadul össze-vissza rohangálnak – és hasonlók. A lapszéleken meg hasznos tanácsok találhatók a faágfűrészelésről és lyukvágásról – nem biztos, hogy nem a levágott faág marad a levegőben, mialatt mi kidőlünk a fával -, a karakterek vállán néha megjelenő lelkiismeret angyal-ördög párosról meg effélékről. De említésre kerülnek tipikus tárgyak – láthatatlan tinta, hordozható lyukak, dehidratált víz, meg a többi is.

A játéktechnika a mesélői tanácsokkal együtt kábé hatvan oldalt foglal a kétszázból – a többi mind kaland vagy kalandötlet. Olyan ötven oldalon kilenc kalandmodul – dzsungelexpedíció a ritka Foogle madár után, holdbeli akciózás a marslakók ellen, vámpírvadászosdi és hasonlók a témák. További negyven oldalt foglalnak el a sorozatkészítéssel kapcsolatos anyagok – ez gyakorlatilag világkészítés hosszabb játékok számára. Az általános tippek után három konkrét sorozatleírás következik, példakalandokkal. (Gondolom eredetileg más-más könyvből származnak a fejezetek, ennek köszönhető a furcsa szerkesztés.) Akinek ez nem elég, annak öt, egyoldalas kalandötlet következik.

És akinek ez sem elég, annak ott van a Toon kalandgenerátor táblázat, amellyel villámgyorsan hozhatunk össze kalandokat. Más játékokban talán elvetemült ötletnek számít az ilyen, de itt működik a dolog. Demonstációképp ihol két, most generált kalandmag:

Túlélési kaland lesz, amelyben a karakterek egy nemzeti parkban rekedtek, ahol egy Foogle madár zaklatja őket, miközben ők megpróbálnak túlélni és hazajutni. A Foogle madár egyébként titokban a karakterek birtokában levő vödörnyi konfettit próbálja megszerezni.

Nyomozós kaland, amelyben a játékosokat a főnökük elküldi, hogy vizsgáljanak meg egy időanomáliát, és találjanak meg ott valakit, mielőtt egy boszorkány megelőzi őket ebben. Az időanomáliát mellesleg valamiért kakasok lepték el.

További inspirációnak van húszoldalnyi helyszínleírás olyan dolgokkal, mint a robotgyár, jelmezbolt, állatkert vagy éppen a kísértetjárta ház. A zárófejezetben pedig néhány rajzfilmsztár adatai szerepelnek – no persze csak néhány játékkészítői karakter, nem valódi rajzfilmsztárok, szóval semmi értelme Porky malacot keresni. (Bár egyértelmű, hogy a Toont milyen rajzfilmek inspirálták, gondolom jogdíj megfontolások miatt gondosan kerülnek minden ilyen irányú említést.)

Zárásképp meg pár táblázat csak a teljes hülyeség kedvéért, például milyen jármű érkezik, ha az ember taxit hív – pl. lopott rendőrautó, amit szökött rab vezet – vagy éppen félresikerült alakváltások táblázata.

A Toont megérdemelten tartják sokan klasszikusnak, hiszen a kitűzött célt – rajzfilm-szerepjáték – tökéletesen teljesítette, ráadásul hasonlóan Costikyan többi játékához, valami teljesen újat hozott a játéktervezésben. A kivitelezésben negatívumnak talán az illusztrációkat tudnám hozni – kellemesek, de valahol kicsit kedvesaranyos feelinget hoznak, az eredeti Chuck Jones-féle stílus jobb -, illetve néhol a kalandok is kissé laposra sikeredtek – vagy csak nekem nem elég erőszakosak.

A Toonnal kapcsolatos legnagyobb probléma persze a játszhatóság kérdése: humort talán a legnehezebb feladat mesélni, nagyon nehéz úgy nekiülni egy játéknak, hogy akkor most röhögni fogunk, kéremszépen, lehet kezdeményezni – szóval megfelelően elszállt játékosok és kellően frappáns és jó dumájú mesélő nélkül igazán kellemetlen pofára eséseket tartogathat a játék.

Tooniversal Tour Guide

Az alapkönyvvel megegyező méretű kiegészítő a bevezetőjében előadott pár általános ötleten és egy új karakterlapon kívül kilenc kampányhelyszínt prezentál, amelyek szerepjáték- és műfajparódiák. Sorrendben:

Atomic Monster Theater: az ötvenes-hatvanas évek szörnyfilmjei rajzfilm-stílusban, gyakorlatilag a GURPS Atomic Horror paródiaváltozata. Karakteretípusok, helyszínek, kalandötletek – simán lehet játszani az óriásszörnyeket is.

CarToon Wars: Ez a Steve Jackson Games CarWars játékának paródiája, ami egy posztapokaliptikus, Mad Max stílusú cucc. Jármű-szabályok és fegyverek (vizeslufi-vető, pingponglabda-ágyú meg a többi), kalandötletek, NPC-k (The Toad Warrior) ilyesmik.

Crawl of Catchoolu: Höhöhöhöhö. Itt az eredeti játékhoz hasonlóan, szintén a csillagokból érkezett Nagy Öregek kavarnak, akik nyugdíjas otthonnak szánták a Földet, de összevesztek a részleteken. A karakterek természetesen nyomozók, akik ellenük meg a kultistáik ellen harcolnak, ami persze alaposan igénybe veszi az elméjüket. A rajzfilmszereplők ugyanis alapban kőhülyék, de a mítosszal való minden találkozás kijózanítólag hat rájuk – ha nem vigyáznak, előbb-utóbb unalmas, szürke átlagemberekké válnak, akik terveznek, logikus ötleteik vannak meg hasonlók. Ez egy nagyon hülye fejezet.

Dungeons and Toons: fantasy paródia, fix fajokkal (kutyák, mókusok – ők a természet gyermekei, kiváló vadászok és nyomkövetők -, borzok és egerek) és kasztokkal (harcos, tolvaj, varázsló). Van itt felszereléslista, fegyverek – mind pénzbe kerül, de ez nem gond, mert az ősök bölcsességének hála, a pénz ólomból van: mivel az sokkal gyakoribb az aranynál, így mindenki tök gazdag lehet. Kalandötletek, monszták (“Porcs are a foul and evil version of the noble Pig race…”), varázslatok meg a többi.

Mektoon: Mech-paródia, óriásrobotokkal – ez kicsit hidegen hagyott. Hiába, ez nagyon nem a klasszikus rajzfilm-éra.

Star Toon: Star Trek és társainak feldolgozása. Őszintén szólva ez is elég lapos.

Supertoon: no, ez már ismét okésabb rész – szuperhős paródiák. A szuperhősök lehetnek egyszerűen nagy rakás képességgel ellátva (ezekből egy csomó új van) vagy Batman-stílusban inkább egy csomó gizmójuk lehet. Főgonoszok – rejtekhelyüket általában hatalmas neonfelirat jelzi -, felszerelés és hülye táblázatok. (Pl. eredetnek kidobtam, hogy hősünk megivott egy téridő torzítót, névnek a Rózsaszín Bosszúálló jött ki, gyenge pontja pedig a fantasy trilógiák) A szuperhős kategória eleve kellemes téma a paródiákra, elég ha mondjuk a Powerpuff Girls sorozatot nézi az ember, ugye.

Toonpunk 2020 1/2: Kiberpunk paródia, melynek világa – már műfaji jellegéből adódóan – nagyon komoly hely. A főhősök természetesen lázadók, akik önnön hülyeségükkel támadják a rendszert és próbálják meg vidámabb hellyé tenni. Van itt nagy rahedli felszerelés meg ilyenek, de valahogy ez sem fogott meg.

Toony Tyke Adventures: gyerkőcök és társaik, amúgy Calvin and Hobbes és Peanuts stílusban. Valahogy ez sem az igazi – a tanárok, szülők, nagy testvérek és iskolai keménycsávók elleni kalandok messze nem annyira ütős koncepció, mint mondjuk egy gyalogkakukk-vadászat. Különben is, a fent említett képregények meg a Toon alapjául szolgáló rajzfilmek a látszattal ellentétben nagyon-nagyon messze állnak egymástól. Szóval kicsit eh-kategória.

Némi tárgymutató, valamint film-, játék- és irodalomjegyzék és vége a könyvnek. Ízlések és pofonok-kaliberű kiegészítő, vagy csak bizonyos koncepciók fölött járt el az idő az 1992-es kiadás óta. Attól még okésnak mondható cucc, a legnagyobb problémája talán az, hogy épp ezekkel az alternatív világokkal eltávolodik az eredeti forrástól, ami miatt kevéssé ütős néhány helyen.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához