LFG.HU

Avenone
novellaCimkek

Sötét volt az aréna. A reflektorok fekete vakságban várakoztak. A tömeg moraja türelmetlen zúgás volt a dobhártyáján. Az izgalom adrenalinja kupolává feszült a fejek fölött, és a levegő megtelt apró, elektromos szikrákkal.
Kezek verődtek össze bizonytalanul. Egy-egy kiáltás szállt fel néha, megtörve a sötétség vastag bársonyát. A szívdobbanások visszhangoztak a meleg térben, testek érintették meg egymást az átérhetetlen feketeségben. A tömeg feszült volt és boldog.
Hirtelen fény gyulladt. Egy reflektor a színpad bal oldalán. Ferde nyalábja láthatóvá tette az ezüst dobfelszerelést. Egy faütőt tartó kéz emelkedett a magasba mögötte, majd hullott le, hogy halk, de hallható pergetéssel verni kezdje a hártyát. A lábdob dübörgése megpattintotta az izgalom kupoláját. A tömeg felkiáltott.
A következő reflektor szintén baloldalon, de a színpad elején kapcsolódott be. Ahogy sárga fénye erőre kapott a basszusgitár mélyen megpendült. Hangja csatlakozott a dobéhoz, de nem kelt vele versenyre. Egyszerűen hozzásimult.
A kivetítőkön vibrált a két hangszer. A hangfalak körös-körül lüktették magukból a ritmust, átölelve vele a felajzott sokaságot. A taps sűrűbb lett, a kiáltások bátrabbak.
A ritmusgitár a harmincadik dobütésre lépett be. A lámpa jobbról, enyhén alulról világította meg, piros lakkozásán az aranyszín J betű feltüzelte a tömeget. A kiáltások egyetlen óriási, fülrepesztő robajjá nőtték ki magukat.
A három hangszer akkordjai összekapcsolódtak, a dallam az éterbe buggyant, beborítva a sikítozó fiatalokat. A zene dobolt, dübörgött. Az összecsattanó tenyerek kivörösödve visszhangozták a ritmust, ezernyi torokból tört elő egyetlen név.
A legnagyobb, legerősebb fényszóró az aréna végéből, a nép mögül villant fel, és pontosan a színpad közepére irányult. A mikrofon karcsú teste mögött a fiú kitárt karokkal és lehajtott fejjel állt. Nyakában a szólógitár elefántcsontfehér testét csillogóvá tette a sárgás fénynyaláb.
A dühöngő méhének mélyéből, harmincezer szájból szakadt ki a kiáltás, megremegtetve a ritmustól pulzáló hangfalak membránját. A fiú mozdulatlan maradt, három társának arcára azonban máris kiült a siker mámorának mosolya.
Jonz! Jonz! Jonz!
A tömeg a zenétől ittasulva zengte a nevet. Hódoltak az énekesnek, mintha valami hatalmas és dicső istenség lenne, akinek hangja megremegteti a földet. Miközben arra vártak, hogy megszólaljon, testüket beborította a várakozás örömittas libabőre.
A fiú lassan a gitárhoz emelte a kezét, balja lefogta a kezdő akkordot, jobbjával a húrokhoz érintette a pengetőt. Három társa elengedte a hangszerét egy pillanatra, átengedve a színpadot, majd a négy zenész egyszerre nyúlt a zeneszerszámuk után. És az énekes megszólalt.
Mély, erőteljes hangját felerősítette a mikrofon, szinte belerobbant a testektől fülledt levegőbe. Az aréna őrjöngeni kezdett. A hangerő nekifeszült az építmény falának, mint a megáradt folyó a gátnak.

“Sometimes I’m guilty of prejudice
Sometimes I’m guilty of fear
Sometimes I’ll be so unreasonable
Sometimes I just plain don’t care

’Cos I’m only human after all
I’m never made to claim to know it all
’Cos Love don’t conquer everything
Living in a world so full of hate…”

A fiú hangja betöltötte a termet, versenyre kelt a tömeg egyesült üvöltésével, ha lehet a végletekig hergelve az áthevült fiatalságot. A levegő szűk lett a rezgéstől és a hangerőtől, a testek összeverődtek, elcsúsztak egymáson, miközben a dalok a mellkasok bordáinak rácsában zakatoltak.

” For all the lives
I’ve tasted
Just looking for the truth
For all the dreams I’m chasing
What am I to do
With everything against me
The answers are all wrong
Open now, I’ll find out
It was working all along ”

Az aréna tombolása két órán át tartott. A dalok pergően következtek egymás után, hol andalogva, hol felpörögve. Az énekes hangja átitatta a fülek belsejét, szívekbe és elmékbe mart.

A színpadról a dühöngő egyetlen hatalmas testnek látszott, ami láthatatlan tengerben ringó hínárra hasonlított. A színes lámpák körbepásztázták a lenti embermasszát, elidőzve felemelt, csapkodó kezeken, izzadt lányarcokon, kiáltásra nyíló szájakon.
A fiú ujjai szánkáztak a gitár nyakán, a pengető repkedett a kezében, miközben teli torokból énekelt egyre lelkesebben, ahogy a rajongók szeretete magával ragadta. Azt akarta, hogy a hallgatói érezzék az örömet, amit ő érez, miközben énekel nekik.

“I’m one man to make a difference
I’m one soul all persistence
In a dark word, just trying to make things right
Choices we weren’t given
Any heroes, and our decision
Is to stand up and fight for ourselves

To be free
Is all we want to be
When everything seems so far out of reach
But I know, no matter where we go
I’ll never stop believing in me”

Az első sorban állók a kordonnak préselődtek, de szinte észre sem vették. A zene és az ének olyan helyre ragadta őket, ahol nem voltak határok, nem számítottak a gondok, a falakon túli valóság. Itt mindenki egy volt. Egy cél vezérelte. A rajongás. A fiú a színpadon. Dalainak sodró ritmusa, hangjának ereje.
Az énekes fölött a lézer különböző színekből újra és újra felrajzolta a Jonz feliratot, ami egyre erősebb üvöltésre hergelte a tömeget. A fiú mosolyogva figyelte az őrjöngést. A sorok közt alig tudott kivenni egy-egy arcot, de néha lehajolt, hogy megfogjon egy feléje nyújtott kezet. A road-ok és biztonsági emberek azonnal közbe akartak lépni, de egyetlen pillantással megállásra késztette őket.
Hagyta, hogy a tömeg éltetése beburkolja, mint a selyem, és minél ajzottabb lett a testek hullámzása, annál több erőt adott a dalokba.
Arra az arca véletlenül lett figyelmes. Ott állt teljesen mozdulatlanul az ugráló sorok közt. A vonásai közömbösek és ridegek voltak, mintha nem hallaná a zenét, nem értené a dalok szövegét. A szürke arcban egyedül a nagy fekete szem élt, melyben hatalmasra tágult a hófehér pupilla, és ami őt nézte éhes gyűlölettel.
Az énekes a döbbenettől eltévesztette a ritmust. Az akkordok elcsúsztak, a disszonancia elrontotta a másik három hangszer összhangját. A hangja megbicsaklott, elméjéből kiesett a dal szövege.
A fekete tekintet egyre csak nézte, belemártotta ujját a lelkébe és megrémítette. A fiú pislantott párat, remélve, hogy csak képzelődik, de az arc egyre csak ott ült a visító tömeg tetején. A rémület iszonyú súllyal nehezedett a fiúra.
“Jonz?”
A basszusgitáros bependerült a színpad közepére, a fiú elé, egy percre eltakarva előle a sikoltozó fiatalokat. A fiú bizonytalanul pillantott az ismerős arcba, először meg sem ismerve azt.
“Kay… Mi történt?”
“Ezt én akartam tudni, haver… Leblokkoltál.”
“Volt ott valami…” – bizonytalan félelemmel lesett ki a másik mögül a tömegre.
Az arc, s vele együtt a rémület érzése, sem volt már ott. Az aréna morajlott, a testek ringtak a szólóhangot vesztett zenére, épp csak észre véve, hogy valami nem stimmel.
Jonz a társára nézett. Kay volt az, ismerte őt. Fellélegzett.
“Most már minden oké” – mosolygott rá, és hogy bebizonyítsa újra fogást keresett a szólógitár nyakán.
A basszusgitáros rábólintott és visszatáncolt a helyére. A torkokból egyszerre röppent fel az énekes neve, újra és újra követelve a dalt. Jonz újból átadta magát a rajongók örömének, de a koncert maradék részében tekintete kikerülte az aréna egyik oldalát.
Nem akarta tudni, hogy az arc ott van-e még.

II.

A koncert után a szállodai szobában még sokáig áramlott az adrenalin. A zenészek fáradtan adták át magukat a masszőröknek, magukba döntve több liternyi ásványvizet, hogy megerőltetett és kiszáradt torkukat megnyugtassák.
Egy road hűs narancslevet nyújtott Jonz-nak, aki biccentve köszönte meg.
“Hallottad őket, doki?” – kortyolt az üdítőbe. – “Kis híján porrá zúzták az arénát.”
“Óriásiak voltatok, Jonz” – felelte a másik, és teljesre pumpálta vérnyomásmérőt.
Egy-két percig nem hallatszott más, csak a szerkezet sziszegése és a léptek csosszanása.
“Rendben vagyok, doki?”
A fiatal férfi lebontotta Jonz karjáról a vérnyomásmérőt és rámosolygott.
“Hát persze.”
Jonz viszonozta a mosolyt, majd oldalra fordította a fejét és belecsókolt a vállán pihenő lányfej puha, bársonyos hajába.
“Mi volt veled, öreg?”
Kay hangjára Jonz és a doki egyszerre néztek fel. A szobába néhányan elmosolyodtak erre.
“Történt valami?”
Jonz kényelmetlenül megmozdult. Doki a testbeszédéből tudta, hogy nem akar válaszolni.
“Semmi” – felelte a fiú. – “Csak egy kis áramszünet itt.”
Mutatóujjával játékosan a halántékához ért, ami félelmet ébresztett a dokiban. Nem szólalt meg. A kérdései nem illettek ide, sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő, hogy feltegye azokat. Egy pillanatig fürkészte Jonz arcát, de lesütötte a tekintetét, mikor a fiú rajtakapta azon, hogy őt nézi.
“Nincs semmi bajom, doki” – jelentette ki a fiú, és letette a kiürült poharat.
“Cammie, hoznál még egy adagot?” – bökött a pohárra az állával a doki.
A Jonz mellett ülő lány lassan ráemelte mélybarna szemét, és mikor látta, hogy nincs helye ellenkezésnek, engedelmesen felállt. Doki csak addig várt, míg hallótávolságon kívülre került.
“Mi történt a színpadon, Jonz?”
A másik fiú a fotel szélére csúszott, egészen közel a társához. Keze közé fogta a másik két kezét, és kedvesen a homlokához érintette a homlokát.
“Minden rendben bratyó” – mondta a lehető leghatározottabb hangon, még ha nem is így érezte. – “Csak elfelejtettem a szöveget. Ennyi. Nincs min paráznod.”
Tudta, hogy nem nyugtatta meg a fivérét. Gondolatai ott rezegtek a saját elméjében, pontosan kifejezve, hogy a másik aggódik. A kettejük közti kapocs egy pillanatra fojtogatóan tekeredett közéjük, és hogy elszakítsa, Jonz hátra húzódott.
Doki továbbra is ott maradt előre dőlve, a másikon tartva a szemét, egészen addig, míg Cammie vissza nem jött egy teli pohárral. Akkor ugyanazzal a mozdulattal, amivel az imént Jonz, hátradőlt a fotelben.
“Le sem tagadhatnád, hogy az ikertestvére vagy” – mosolygott a lány Jonz-ra és megcsókolta.

A koncert utórezgése lassan ülepedett a zenészekben. A road-ok lassan kiszivárogtak a szobából, hogy utoljára még ellenőrizzék a leszerelt színpadot. A négy fiú hangszerekkel a kezükben körbeülte az alacsony dohányzó asztalt egy kis örömzenélésre.
Cammie vékonyabb hangja belevegyült a fiúkéba. Doki a sarokban üldögélt egy könyvvel a kezében, néha-néha rájuk pillantva. A Jonz viselkedése miatti aggodalma nem hagyott alább. A különböző elméletek, amiket zaklatott agya gyártott, meg sem közelítették gyanújának valódi, félelmetes mélységét.
Összeszorult a gyomra, és hogy a feszültséget csökkentse, felkelt és a nyitott ajtón kisétált az erkélyre. Az éjszaka hűsen köszöntötte. A szálloda tetejéről láthatta a fekete égbolton hunyorgó csillagokat. Oda lent az aszfalton az autók fényszórói apró ezüst pontoknak látszottak csupán. Még csak fél egy volt, és az éjszaka most élt a legjobban.
A párkányra tenyerelt és a szélbe fordította az arcát. Bentről kiszűrődött a nevetés, ami mosolyra késztette. Minden olyan békésnek tűnt.
“Doki.”
Cammie hangjára hátra fordult. A lány félszeg mosollyal állt az ajtónyílásban.
“Későre jár” – jegyezte meg a fiú.
A tüllfüggöny foglyul ejtette a lány karcsú, formás alakját, ahogy a szél rángatta.
“Igen” – bólintott a lány. – “A srácok már pakolnak. Csak szólni akartam, hogy indulunk.”
A fiú ellökte magát a kőpárkánytól. A lány felemelte a kezét és megsimogatta az arcát. Doki a tenyerébe hajtotta a fejét. Összefonódott a tekintetük, de nem tartott sokáig. Cammie elpirulva húzta vissza a kezét.
“Sajnálom” – mondta halkan. – “Jonz…”
“Ne mentegetőzz!” – rázta meg a fejét Doki. – “Klassz csaj vagy, és ez számít. Jonz szerencsés, sose felejtesd el vele!”
Cammie röviden átölelte, aztán behúzta a szobába. Már csak Jonz volt odabent. Fejét a fotel támlájára hajtotta és a plafont bámulta álmos szemekkel. A lány odament hozzá és megcsókolta a homlokát.
“Pihennem kell” – sóhajtotta a fiú.
“Itt aludhatnék…” – felelte a lány.
Jonz átölelte a derekát és az ölébe húzta. A lány átfogta a nyakát, és arcát a bőréhez szorította.
“Ma inkább ne” – szórta teli apró csókocskákkal a haját Jonz, miközben a tincsek mögül Dokira nézett.
“Sosem engeded” – duzzogta a lány.
“Hé, ki kell aludnom magam, édes” – mosolygott rá a fiú, de a szeme továbbra is Dokin maradt.
Cammie észrevette, és a másik fiú felé fordult.
“Jaj, doki, igazán segíthetnél!” – csücsörített pajkosan, hogy meghassa az ikret.
“Jonz tényleg fáradt, ki kell aludnia magát” – tárta szét a karjait Doki.
A mozdulat egyszerre jelentette, hogy nem tehet semmit és azt, hogy ideje indulni. Cammie hátra vetette fehérre festett haját és megbántottan felsóhajtott. Visszafordult Jonz felé, és gyengéden megsimogatta az arcát a hüvelykujjával.
“Na, jó” – hajtotta le a fejét egy utolsó jóéjtpuszira.
Doki – nem puszta udvariasságból – félrenézett.

Volt az életüknek egy része, ahol minden ugyan olyan volt. Nem pusztán hasonlított, vagy megközelítette a másikat, hanem tökéletes másolata volt annak. A karórájuk, a farmerjaik, a kedvenc ételük, a fogkefe, amit használt.
Senki nem tudott róla. Senkit nem engedtek annyira közel magukhoz, hogy akár sejtésük lehessen róla.
“Doki!”
A fiú kiköpte a szájából a habot és kikiáltott.
“Mindjárt megyek, Jonz!”
Öblített, elmosta a fogkefét, rátekerte a kupakot a tubusra, aztán megtörölte a száját és kinyitotta a fürdő ajtaját. A benti lámpa sápatag fénye a franciaágyra vetült. Jonz félálomban hunyorgott a homályban.
Doki az ajtófélfának dőlve rámosolygott.
“Jössz?” – mormogta Jonz, és fellebbentette a takaró csücskét.
“Hát persze” – csapott a villanykapcsolóra a fivére.
A szoba nem borult teljes sötétségbe. A toronyházak fényreklámjainak villódzása átszüremlett a vékony sötétítőfüggönyön.
Doki az ágyhoz lépett, és könnyedén becsusszant a takaró alá. Jonz szinte azonnal a karjaiba bújt, mint minden éjjel a születésük óta. A fiú átölelte.
“Nem lesz semmi baj” – duruzsolta a fülébe, mikor érezte, hogy Jonz az alvás ellen küzd. – “Itt vagyok, vigyázok rád.”
“Szeretlek” – dörmögte az ikre.
Doki elmosolyodott, és tudta, hogy Jonz érzi ezt. A fiú a combjára csapott.
“Elmondod, mi volt a koncerten?” – kérdezte tőle.
Hazudni akart. A gondolatai átlátszottak Doki nyitott elméje előtt. Érezte, hogy az ikre őszinteséget vár, de nem akart beszélni.
“Tényleg semmi… Azt hittem, láttam valamit, de butaság volt” – mondta el a féligazságot.
Doki mély levegőt vett, tudva, hogy hiába kérdez többet, Jonz nem fog felelni. Ujjai a saját akaratukból kószáltak a fiú sötétbarna fürtjei között. Még egészen apró korukban szokott rá erre, és ha meg akarta nyugtatni Jonz-t, elég volt csak néhányszor végig simítania a kócos üstököt, hogy lecsillapítsa.
A fiú lélegzete már is nyugodtabbá vált. Doki a lassan csillapodó hangra koncentrált. Érezte, ahogy elnehezül a szemhéja. Ösztönösen hozzásimult Jonz mezítelen hátához, karjaival egészen szorosan magához ölelve az ikrét, aki már az álom határán járt.

Mindig zuhanással kezdődött. A teste súlytalanná vált a mélységes sötétben, de biztosan érezte, hogy lefelé mozog. Sosem rándult össze, mint azok az álmodók, akik rádöbbennek arra, hogy zuhannak. Igyekezett tökéletesen elernyedni, hogy csökkentse az esés sebességét, bár tudta, hogy a földre érés előtti pillanatban egy láthatatlan kéz elkapja.
Bizonytalanul a sötétségbe emelte a kezét. Sűrű volt, mint a szurok, reménytelenül fénytelen. A kibírhatatlan csöndben saját riadt szívverése volt az egyetlen hang, ami százszoros erővel dobolt a dobhártyáján. Szűk és száraz volt a torka, a fojtogató feketeségben zihálva kapkodott levegő után, de a világtalan tér híján volt az oxigénnek.
Tudta, hogy félelmében körbe fordul, és azt is, hogy nem lát semmit. Egyedül volt.
Legalább is eleinte. Nem látta, érezte, hogy megérkezett. Alakja úgy vált ki a sötétből, hogy továbbra is része maradt. A legrosszabb az volt benne, hogy egyáltalán nem látszott félelmetesnek.
“Ne…” – nyögte rekedten, bár hang nem jött ki a torkán.
“Lovagom” – mondta az újonnan érkezett.
Testének körvonala fényes feketén vált el a körben kavargó sötétségtől. Magas volt és karcsú. Törékeny. Csodálatosan szép.
Egy lélegzetelállító szörnyeteg.
A mandulavágású, fehér pupillájú szemek nevetősen hunyorogtak a szürke arcban, melynek saját fénye sápatagon derengett a feneketlen éjben. Földig érő fekete tincsei folyondárként repkedtek az érezhetetlen szélben. Félelem áradt belőle.
Nem volt menekvés tőle.
“Engedj!” – kiáltotta.
“Tudod, hogy nem lehet” – rázta meg a fejét.
Új fény villant. A kezében tartotta.
Úgy bámulta a gyémántpengéjű kardot, mint aki sosem látta még. Pedig minden áldott éjjel ugyanígy fogta a markolatát. A rémület jeges szorítása megragadta a szívét.
A nő átlebegte a teret. Úszott benne, mintha a sötét nem lenne más, csak egy hatalmas, fekete óceán. Egy karnyújtásnyira megállt előtte.
“Új kaput adok neked” – csupasz, szürke karjával széles, invitáló mozdulatot tett balra. – “Ha győzöl, elengedlek. Ha nem, maradsz…”
Kiáltani akart. Menekülni. Futni, ahogy a lába bírta, míg bírja szusszal. De nem tudott. Egy láthatatlan erő megragadta a vállát, arra kényszeríttette, hogy balra forduljon. Megfeszítette magát, ellenállt, de nem rázhatta le a késztetést.
A sötétségben fénylő csík jelent meg. Szemfájdítóan fényes volt, és a szeme elé kapta a kezét, míg a szembogara hozzászokott. A fény nem egyszerűen szétvált, hanem két oldalra kezdett tágulni, mint a két kézzel feszített liftajtó. Átható világosság tört elő, és mögötte máris felsejlett valami hatalmas.
Forróság áradt a nyíláson, kezében a kard hideg maradt. Az volt az egyetlen tárgy, amitől biztonságot remélhetett, ebben az álomvalóságban. A háta mögött a nő testének melege emlékeztette arra, hogy két ellenség közt áll.
“Harcolj, lovagom!” – a hosszú, kecses női karok átfonták a nyakát.
A teremtmény bődületes üvöltése áttört a ragyogáson, s vele tartott rettenetes erejének sejtelme is. A nő gyöngyözően felkacagott és szabályosan elrebbent a háta mögül.
Megmarkolta a kardot. Nem tehetett mást. Nem maradhatott alul. Nem halhatott meg itt.

III.

A turnébuszban halkan zümmögött a légkondicionáló. A kerekek ruganyosan szelték az aszfaltot, az ablakon túl összemosódott a táj. A turné véget ért, a zenészek hazafelé tartottak.
“Kér valaki narancslevet?”
Cammie két kezében poharat tartva egyensúlyozott az ülések mellett.
A busz olyan volt, mint egy kettészakított világ. Az egyik végében léteztek a zenekar tagjai, a másikban az ikrek. Közöttük a tér volt a határ.
Kérdésére halk nem volt a válasz. A fiúk felé indult.
“Hova mégy?” – szólt utána Kay, és a szoknyája sarka után kapott.
“Megkérdezni Jonz-t, hogy nem kér-e” – felelte a lány természetesen.
A szőke fiú megrázta a fejét, és az anyagnál fogva visszahúzta Cammie-t a félkör alakúra kialakított bőrüléshez.
“Hagyd most őket” – mondta Pearl. – “Ülj ide közénk!”
Cammie a válla felett az ikrekre pillantott, majd tehetetlenül lehuppant a többiek közé. Néhány pillanatig rosszkedvűen bámulta az ölébe pihenő kezeit.
“Ne vedd a szívedre” – szólalt meg Pearl, és ütőivel kopogtatni kezdte az asztal sarkát. – “Mi sem zavarjuk őket ilyenkor. Majd megszokod.”
A lány nem volt ennyire optimista.
“Titeket tényleg nem zavar, ahogyan viselkednek?” – kérdezte halkan.
A dobos fiú az ikrek felé pillantott.
A hátsó ülés egyik sarkában Doki ült, magasra tartott kezében könyvet tartott. Jonz végig heveredett az ülésen, feje ikre ölében pihent, aki kedveskedve cirógatta a haját. A fülén levő discman halk dorombolása egészen a busz elejéig elért. Lehunyt szemmel feküdt, de nem aludt, időnként elmosolyodott, és olyankor Doki mintha viszonozta volna a mosolyát.
“Miért, hogyan viselkednek?” – fordult hozzá Kay, és megtekerte a gitár nyakán a hangolót.
Cammie zavartan elvörösödött.
“Túl bizalmasan” – bökte ki aztán.
Pearl, Kay és Tono a busz hátsó része felé fordította a fejét.
“Hiszen ikrek” – magyarázta Kay. – “Az ikrek mind így viselkednek.”
A lányon látszott, hogy nem nyugtatja meg a válasz. Számára ez nem volt ennyire egyszerű.
“Azt tudtátok, hogy együtt alszanak? Egy ágyban?” – tudakolta.
A három fiú elnézően elmosolyodott. Cammie új volt a társaságban.
“Miért ne? Az ikrek közt ez szokás” – pengette meg gitárját Kay.
“Ma reggel együtt zuhanyoztak” – mormolta ingerülten a lány. – “Szerintem, ez még ikrek közt sem normális.”
Három társa most először sejtett meg valamit harapósságának valódi okáról. Némi megütközéssel néztek egymásra, lopva, hogy a lány ne vegye észre.
“Nyugodj meg” – felelte Pearl. – “Az a szeretet, ami köztük van, sokak számára érthetetlen. Jonz szeret téged, de néha jobb neki Doki mellett. Ő így pihen.”
A lány tanácstalanul ránézett. Bántotta, hogy közönyösnek érezte Jonz-t.
“Csak fura ez a… kötődés” – magyarázta.
“Ők ikrek, nem pusztán testvérek” – fejtegette Kay. – “Te most már Jonz-hoz tartozol, de sosem lesz teljesen a tied. Ő és Doki még akkor is elszakíthatatlanok lesznek, mikor az unokáitokat fogjátok tologatni.”
“És ha épp ez az, amit nem szeretnék?” – kérdezte sértődötten Cammie.
“Meg fogod szokni a helyzetet” – nyugtatgatta Pearl. – “Hidd el, előbb-utóbb észre sem veszed Dokit.”
“Igazad lehet” – mosolygott rá a lány.
Pearl felvette a narancsleves poharat és belekortyolt.
A busz túlsó felében Jonz lehalkította a discman-t. Doki, hallva, hogy a szerkezet vesztett a hangerejéből, lepillantott rá.
“Mi az?” – kérdezte.
“Szerinted visszajött?” – kérdezett vissza csendesen Jonz.
“Kicsoda?”
“Hát ő? A Rémkirálynő?” – Jonz suttogta a szót, mintha attól félne visszhangot kelt a csendben.
Doki elgondolkodva nézte ikerfivérének zafírkék szemét. A két, tiszta tó volt csupán, ami megkülönböztette őket.
“Őt láttad akkor a koncerten?” – tudakolta finoman.
Jonz lenyomta a discman-t, és Doki óvatosan lehúzta a fejéről a fülhallgatót.
“Nem tudom… Nem tudom biztosan” – válaszolta a fiú. – “Visszajöhetett?”
“Nem” – rázta meg a fejét Doki. – “Legyőzted, emlékszel?”
Jonz azt akarta felelni, hogy emlékszik, de nem volt benne száz százalékig biztos, hogy tényleg így van.
“Különben is, sosem engedném a közeledbe” – mondta Doki. – “És Cammie sem. Most, hogy ő itt van, nem bánthat téged.”
Jonz elmosolyodott.
“Akkor nem kell a gyógyszert szednem, ugye?” – egyes pillanatokban a fiú reménytelenül gyermekinek tűnt.
“Dehogy is!” – borzolta meg a haját Doki. – “Szomjas vagy. Kérsz valamit inni?”
“Egy kis narancslé jó lenne” – bólintott Jonz.
Doki kibújt alóla.
“Ideküldöm Cammie-vel, rendicsek?” – guggolt le az ülés mellé.
Jonz tiltakozni akart, de ikre egyetlen feddő pillantásával beléfojtotta a szót.
“Ne veszítsd el őt!” – figyelmeztette Doki.
Jonz némán bólintott, Doki pajkosan megrángatta az orrát, és ellépett mellőle. Látta a lányon, hogy alig várta kedvesének hívását, szinte repült hozzá. Ha volt valaki, aki elvonhatta a fiú figyelmét a rémálmokról, Cammie volt az.
Erősebben kell küzdenem, gondolta, miközben bekuporodott a fiúk közé. Egy pillanatra odalesett a szerelmes párra, akik boldogan olvadtak egybe a hátsó ülés gondos ölelésében. Nem hagyhatom, hogy a Rémkirálynő újra betörjön Jonz valóságába, döntötte el.

IV.

A terasz szélesre tárt ajtaján melengetően áradt be a nyári nap fénye. A madárcsicsergés a gitár hangjára felelt, ahogy a visszhang verseng a kiáltóval. Frissen nyírt fű zöld illata lengedezett a szellő hátán.
Doki az étkező asztalra tenyerelve olvasta a legújabb orvosi lapot, elmélkedve a kutatások egyre fejlettebb eredményein. Bögréjében még gőzölgött a karamella, amit Jonz készített neki az előbb. Kevés cukorral, ahogy szerette.
Az étkező üvegajtaját félig behajtotta, hogy némi privát szférát teremtsen Jonz-nak és Cammie-nek. Észrevette, hogy a lány nem tud rendesen feloldódni, ha ő a közelben van. Zavarta a kettejük közti bensőséges kapcsolat. Több időre volt szüksége, hogy megértse.
Akarta, hogy működjön a lány kapcsolata Jonz-zal, ezért visszavonult.
A fiú nevetése kizökkentette az olvasásból. Felnézett. Az ajtó résén át belátott az elfüggönyözött nappaliba.
Jonz az öblös plüssfotelben terpeszkedett, Cammie ült az ölében. A fiú egy új dalt próbált eljátszani a lánynak, de az nem nagyon hagyta. Az igyekezet hevült ölelésbe fulladt. A két fiatal éhes szenvedéllyel marcangolta egymást.
Doki elkapta a pillantását, és újra az újságba temetkezett. Azt sem hallotta, mikor a hálószoba ajtaja halkan bekattant a szerelmesek háta mögött.
A bizsergés az ajkán kezdődött. Úgy meglepte, hogy kis híján kiesett a kezéből a pohár. Letette a bögrét az asztallapra és megérintette a száját.
Belesett a nappaliba, és észrevette, hogy a fotel üres.
Jonz!
Cammie megcsókolta a fiút. Doki a nyelvén érezte mentolos rágójának ízét.
Dőlj hátra, bátyus!
Megpróbált nem odafigyelni. A betűkre meredt, de nem fogta fel, amit olvasott. Érintés kísértett végig a bordáin, és az agyába tolult tőle a vére. Lehunyta a szemét. Cammie mezítelen teste rajzolódott ki a szemhéja mögött. A lány rugalmas, tökéletes melle csikálta a tenyerét, de valójában Jonz kezébe simult.
Nyögve gyűrte össze az újságot. Amikor Jonz ujjai végigsiklottak Cammie gerincén, Doki beharapta a száját. Mikor a lány kicsi keze az ikre combjai közé siklott, a fiú a szobájába menekült.
Végig dőlt az ágyán és a plafont bámulta. Cammie csintalanságokat sugdosott Jonz fülébe, majd a hangja elhaló nyöszörgéssé csitult, és Doki elkínozva kapaszkodott a párnája csücskébe. A hálószoba sötétjében Jonz ugyan ezt tette.
Cammie az egyesülésükre várt, és míg Jonz becézte, nyelvével a fiú tetoválását cirógatta. Doki a saját tetoválásán érezte a langyos hús csiklandozását. Állatias nyögés gurgulázott elő a torkából, ami visszapattant a tojásszín falakról.
Már meg sem próbált ellenállni. Ellazult és hagyta, hogy Jonz elméje eluralkodjék a sajátján, teljesen alárendelve magát az ikertestvérének.
Cammie kéjes nyögése végig vibrált a bőre alatt, épp ezt a hatást váltva ki az öccsénél is. Egyszerre emelték meg a csípőjüket. Jonz magában nevetett, és a nevetése ott kavargott Doki agyában.
Doki száját összeharapva kapaszkodott a párnába, mikor Cammie először megmozdult. Csukott szemhéja mögött kiélesedett a lány meztelen, igéző alakja. Jonz nyitva tartotta a szemét, hogy ő is láthasson. Ritka ajándék volt ez tőle, de különösen becsülendő.
Cammie csípőjének érzéki tánca áthullámzott a kettejük közti láthatatlan köteléken. Jonz kitárta tudatát, hogy Doki pontosan azt érezhesse, amit ő. Ez a képesség egyike volt azoknak, amiket senki még csak nem is sejtett. Az ikrek titkai közül egy volt a leghasznosabb.
Jonz visszatartotta a gyönyört, és nem csak Cammie-t kényeztette vele, de Dokit is a puszta észvesztés határára sodorta. A fiú tehetetlenül egyensúlyozott az érzéki élmény kínzóan jóleső, még is zavaróan nyers határvonalán. A lány ujjai Jonz hajába markoltak, ajka hevülten harapta kedvesének száját, és Doki bőrének minden receptorán ott égett az érzés.
Együtt nyögött fel Jonz-zal, egyszerre kaptak levegő után, mintha a zárt ajtók, a vastag falak puszta pergamenből lettek volna, amiken át a benyomások és érzetek úgy hatolnak át, mint a lángok a jégen. Jonz szenvedélyének falánk tüze ott égett az ő bőre alatt, felajzva és elvéve a kéjt, amit tulajdonképpen a másik gerjesztett.
Mindkettejük medencéjében ugyanakkor tört át a gát. A gyönyör áradata egyszerre robbant ki az ágyékukból, de csak egyikőjüknél lelt fészekre egy másik testben. A kielégülést követő lanyha hullámzás alatt a tudatuk ismét szétvált.
Miközben Doki zihálva kuporodott össze az ágya tetején, Jonz mosolyogva húzta magához Cammie-t. A lány hozzá bújt és majdnem dorombolt a fiú dédelgető érintéseitől.
Ezért még számolunk!
Üzente Doki szavak nélkül Jonz felé, ám az nem felelt. Agya nem vette már az adást, vagy csak nem figyelt fel rá. Új érintések kísértettek végig a testén. Az újonnan ébredő vágy rezgései elnyomták Doki hiábavaló berzenkedését.

V.

Mindig azon törte a fejét, mekkora lehet a labirintus. Néha azt hitte, nem a mérete nagy, hanem a mélysége. A lábai egyre csak taposták a szurokszerű sötétséget, és úgy érezte, sosem fog kikeveredni belőle.
Egy idő után rájött, hogy nem lehet.
A pillanat, mikor agya az álom eljöttekor kikapcsolja a külvilágot, egy másik világba vezette. Egy helyre, amiben nem volt fény, nem volt igazi levegő, csak sűrű, masszaszerű éjszaka. Ez volt a Rémkirálynő birodalma.
Talán buta név ez az álombeli asszonynak, akinek puszta lényéből irtózat áradt és nem volt igazán rém. Hatévesen nevezte el így, miután legelőször találkozott vele, és soha többé nem hívta máshogy.
Nem tudta, ki ő, honnan jött, ki hívta létre, és miért nem hagyja békén. Ezeket sosem kérdezte meg tőle. Nem volt rá ideje. Minden alkalommal, mikor átzuhant – így nevezte az álomba való átkelést – ott várt rá a Rémkirálynő, ébenfekete labirintusbirodalmának terében lebegve, hogy egy új szörnyet uszítson rá. Minden rém más volt, és mindegyik a félelmeiből táplálkozott.
Amikor gyerek volt, a szörnyek éppolyan aprók voltak, mint ő, ám ahogy nőtt, vele együtt lettek nagyobbak a bestiák is. A Rémkirálynő lovagnak nevezte és egy kardot kapott tőle. Gyémántpengéjének hasonló belső fénye volt, mint az asszonynak, és ez volt az egyetlen dolog, amivel legyőzhette a rémületet, ami a hatalmába kerítette az álom rettenetes világában.
Eleinte megpróbálta megérteni, miért kell küzdenie. Mi a célja vele a Rémkirálynőnek. Talán a félelméből él? Talán a szenvedésébe volt szerelmes? Talán a rettegés tartotta életben? De sosem fejtette meg a titkát. A Rémkirálynő belőle élt, belőle táplálkozott. Az alvás mélyén töltött kétségbeesett harc elszívta az erejét, és átszivárgott a sötét királyság úrnőjébe, aki minden éjjel visszatért, hogy szénszínű világának fenekére rántsa.
Nem tudott ellenkezni. Az egyetlen megoldás az maradt, hogy nem alszik. Az átvirrasztott éjszakák azonban sokkal nagyobb kínt jelentettek, mint az álmok. Nem merte lehunyni a szemét, rettegett attól, hogy elszunnyad, és ismét csapdába esik a másik világban. Ha tehette lefoglalta magát, de a Rémkirálynő az éberség óráiban sem hagyta nyugodtan.
Az őrület határán ahhoz fordult, akivel eddig is minden titkát megosztotta. Az ikertestvéréhez. Ő volt az, aki nem nevezte bolondnak, és ő volt az egyetlen, akit magával tudott vinni a Rémkirálynő birodalmába. Tudatának erejével képes volt elrejteni őt az asszony fekete szeme elől, és a harc sokkal könnyebbé vált, hogy tudta, nincs egyedül.
A testvére és saját lelke közti kötelék tartotta vissza attól, hogy feladja a küzdelmet, mikor a karja elnehezült. Az ő szava volt az, amitől minden erejét összeszedve végső csatára hívta a Rémkirálynőt, és az ő akaratereje segítette abban, hogy győzelmet arasson felette.
De sosem volt biztos abban, hogy végleg megszabadult tőle. A félelem nyálkás íze minden éjjel kísértette, és csak akkor múlt el, mikor az ikertestvére meleg, biztonságot jelentő teste hozzásimult a takaró alatt. Mellette bizakodva hajtotta álomra a fejét, reménykedve, hogy szeretetének ereje távol tartja tőle rémálmainak nyomasztó úrnőjét.
Megesett, hogy a fáradtság béklyójában agya újra létre hívta a Rémkirálynőt. Ilyenkor ikertestvérének halk, nyugtató hangjára emelkedett ki a sötét ingoványból, még ébredés előtt elfeledve a rossz álom keserűségét. És később ugyanez a hang ringatta álomtalan alvásba, azt ígérve, hogy nincs mitől félnie.

VI.

A laborban minden halványkék volt. A csempe, az asztalok, a sterilizálógép, de még a mikroszkópok fémváza is. Egészen közönséges kutatószobának építették. Kicsi, csupa üveg és rozsdamentes acél. A duplán szigetelt falakat mélyen a föld alá húzták fel, és gondoskodtak arról, hogy elhárítsák az esetleges veszélyhelyzeteket. Persze, sosem akadtak veszélyhelyzetek.
Igaziból, itt nem folytak rizikós kísérletek. Minden vizsgálat csupán szárnypróbálgatás volt, és a helyiség inkább szolgált rendelőként, mint laboratóriumként.
Ez itt Doki felségterülete volt. A ház másik részén a hangstúdió pedig Jonz-é. A két épületszárnyban a párhuzamosság volt az egyetlen közös vonás. Az egyik helyen a sterilitás, a másikon a rend teljes hiánya viszont a különbség.
Doki dudorászva hajolt a mikroszkóp fölé. A lencse alatti üveglapon egy kisgyermek vércseppje terült szét. A nagyítás alatt jól látszott a vörös vérsejtek egészséges formája. A fiú elégedetten csettintett a nyelvével. A siker büszkesége majd szétvetette.
Székével átgördült a kisfiú kórlapjához, ami a másik asztalon feküdt kinyitva és hümmögve beleírta az eredményeket. A feje fölötti polcon a CD-s rádióból ritmusos rockzene szólt halkan. Miután végzett a beírással, visszalökte magát a mikroszkóphoz.
Levette a tárgylemezt, és tisztítószeres vízbe áztatta, majd egy másikat vett elő és a pipettába új oldatot szippantott. Miután megnézte, vaskos könyve fölé hajolva értelmezte a látottakat.
Nem vette észre, Cammie mikor jelent meg a labor üvegajtaja mögött. A lány halk kopogtatásra nézett fel, és azonnal felállt, hogy mágneskártyájával beengedje.
“Nem zavarlak?” – kérdezte Cammie, és beóvakodott a tökéletesen kifertőtlenített szobába.
“Nem, dehogy is” – rázta meg a fejét a fiú. – “Csüccsenj le!”
Cammie félénken letelepedett az egyik azúrkék gurulós székre és a fiúra emelte nagy, gesztenyebarna szemét.
Doki a pillantásából érezte, hogy mondani akar valamit, de nem tudta, miként kezdjen bele. Ő szólalt meg elsőként, hogy enyhítse a feszültséget.
“Összekaptatok? Te és Jonz?”
A lány némán megrázta a fejét.
“Bármit is mondott, ne vedd komolyan” – vigasztalta Doki. – “Néha nagyon lehetetlen tud lenni…”
“Haldoklom.”
A fiú torkára forrt a szó.
“Tessék?” – nyögte ki nagy sokára.
Cammie sötétbarna szemei könnyben úsztak, mikor ismét ránézett.
“Haldoklom, Doki” – ismételte meg újra, kissé hangosabban.
Hirtelen összeesett a válla, mintha mázsás súlyokat pakoltak volna rá.
“Mi? De hogyan? Mitől?” – hebegte döbbenten a fiú.
“Az orvosok sem tudják pontosan” – felelte a lány szipogva, amitől Doki ösztönösen a papírzsepis doboz felé fordult. – “Nem rák, nem AIDS és semmi ilyen nyavalya. Valami vírus, ami lassanként felemészt. Azt mondták, legfeljebb három hónapom lehet hátra.”
Doki letaglózva nézte a lány keskeny, sápadt arcát. Hogy-hogy nem vette észre eddig, hogy beteg? A következő gondolata Jonz volt.
“És Jonz, ő tudja már?” – szakadt ki belőle az aggódó kérdés.
Cammie fájdalmasan nemet intett a fejével. Doki kétségbeesve gondolt arra, hogy Jonz nem fogja kibírni, ha elveszti a lányt.
“Még nem mertem megmondani neki” – sóhajtotta Cammie. – “Teljesen lefoglalta a turné és az új album. Aztán meg annyira szeretem, nem akartam fájdalmat okozni neki…”
Elveszett a hangja a vegytiszta levegőben. Törékenynek látszott, és Doki nem mert megmozdulni, nehogy a légáramlat, amit keltene, elsodorja. A lány hosszúkás arcán kristálytisztán gördültek le a könnyei.
“Milyen kezelést javasoltak az orvosok?” – gördült közelebb hozzá a fiú.
Cammie kifújt az orrát és hangosan szippantott párat.
“Akut fájdalomcsillapítást” – válaszolta keserűen. – “Mivel fogalmuk sincs, mivel állnak szemben. Úgy találták túlságosan előre haladott az állapotom, így meg sem próbálnak gyógymódot keresni a bajomra. Szerintük nem érném meg, mire kikísérletezik a megfelelő gyógyszert, és mivel ez legfeljebb minden tízezredik emberrel végez, nem éri meg kidobni a pénzt a kutatásra.”
Dokinak görcsbe rándult a gyomra. Sajnálatán és keserűségén rögtön felülkerekedett a gyógyításra tett esküje. Óvatosan a keze közé fogta Cammie vékonyka kezét. A lány könnyein át ránézett.
“Megmondod neki, Doki?” – nem tudta megakadályozni ajkainak remegését. – “Én képtelen vagyok rá. Nem akarom szenvedni látni.”
A fiúnak dobolt a halántéka. Úgy meredt a lányra, mintha váratlanul átlátszóvá vált volna.
Cammie nem halhat meg, zümmögte az agyában egy hang. Ő volt Jonz zenéjének ihletője. A múzsája, az istennője. Nem tűnhet el most az életéből. És nem így.
A dalok, amiket Jonz szerzett, nem egyszerűen a fiúból születtek, hanem az érzésekből, amiket a lány iránt táplált. Cammie volt a legnagyszerűbb dolog, amit Jonz az élettől kaphatott, és a neki hódolt a zenéjével, amit úgy adott át a rajongóinak, hogy ők is részesülhessenek a boldogságából.
“Kell, hogy legyen valami gyógymód!” – kiáltott fel elkeseredetten Doki.
“Nincs” – mondta a lány beletörődötten.
Doki önkéntelenül is magához szorította Cammie-t. A lány megadóan bújt az ölelésébe. A rádióból szóló zene mögül ólomsúllyal nehezedett rájuk a fertőtlenített csend.
“Úgy sajnálom” – suttogta csendesen a fiú. – “Bárcsak tehetnék valamit érted.”
“Csak legyél mellettem, amíg tart” – sóhajtotta Cammie. – “Bátor leszek Jonz kedvéért, megígérem.”
Doki hátra húzódott. Két keze közé fogta a lány keskeny arcát, és kedvesen cirógatta a bőrét a hüvelykujjaival. Cammie hálásan mosolygott rá.
“Nem adjuk fel ilyen hamar!” – mondta Doki. – “Harcolunk. Együtt, te és én, rendben?”
“Nincs értelme” – felelte a lány lemondóan. – “Az orvosok is megmondták. El lehet húzni az időt, de a véget nem lehet elkerülni. Nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy elcsúfítson.”
Doki megértette Cammie szenvedéstől való félelmét, de nem tudta elfogadni a lány közönyösségét. Neki mindig volt remény, még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Ráadásul, mint orvos, elképzelhetetlennek tartotta, hogy a betege ne fogadjon el segítségét. Ismerte ezt az önzőséget magában, de gyakorta látta hasznát.
“Félek, Doki” – vallotta be a lány. – “Félek a fájdalomtól. Félek, hogy megcsúnyulok és Jonz elfordul tőlem. Félek a haláltól.”
“Jonz sosem fog elhagyni” – mondta a fiú. – “És én sem. Veled leszünk, amíg tart, nem hagyunk magadra.”
Cammie zokogásától elszorult a torka.
“Ne mondjuk még el neki” – javasolta egy idő után Doki. – “Ne szóljunk róla, míg meg nem bizonyosodom, hogy valóban nincs gyógymód a betegségedre!”
Cammie beleegyezett, bár nem sok értelmét látta. Ő és Doki hosszú időn keresztül üldögéltek a laboratórium vegytiszta békéjében.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához