LFG.HU

Avenone
novella

VII.

Doki nem akart istent játszani. Eldöntötte, hogy átveszi Cammie kezelését, és mindent megtesz, hogy a lánynak a három hónap helyett, legalább három, szenvedés nélküli évet adjon. Az időnyerés volt a célja. Cammie-nek és Jonz-nak akart lehetőséget teremteni arra, hogy kiteljesítsék a szerelmüket.
Cammie elvesztése elnémítaná Jonz lelkének zenéjét, határozta meg küzdelmének tárgyát, s vele együtt a hangot is, ami rajongók millióinak ad reményt és okoz örömet nap, mint nap. Minden koncert arról tanúskodott, hogy a fiatalok értékelték és átélték a dalokat, amiket Jonz komponált, és nem engedhette, hogy a lány halála elhallgatassa a másoknak fontos zenét.
Kikérte Cammie leleteit a kórházból és beszélt a lány kezelőorvosával. Megdöbbentette a férfi hányavetisége, a mód, ahogy tanácstalanul széttárt kezével egyszerűen aláírta Cammie halálos ítéletét. Ez egy nagyon ritka betegség, többnyire nem halálos, de egy kivétel mindig akad, magyarázta az orvos. Doki nem értette, miért nem akarják megmenteni azt az egyet. A másik férfi arra hivatkozva, hogy túlságosan költségesek a kutatások, kevés pénzt fordítanak a finanszírozásra, és különben is, őt egy kezdő orvos csak ne faggassa, faképnél hagyta a tehetetlen fiút.
Doki magára maradt, és ez a tudat, még erősebben sarkalta a küzdelemre. Cammie vérmintáival és eredményeivel együtt bezárkózott a laborjába, és csak akkor bújt elő, mikor elérkezett az alvás ideje. Meglehetősen hamar rátalált a betegséget okozó vírusra, és ezt ismerve neki állhatott kikísérletezni a gyógyszert.
Jonz, ha érezte is a levegőben lappangó a titkot, nem nagyon kérdezgette. Doki a zenéhez nem értett, ő pedig a kémiához és az anatómiához. Nem kontárkodtak egymás munkájába. Lelke mélyén, és az ikre lelke mélyén gyanította, hogy baj van, de nem tudta megnevezni. Hogy ne kelljen a balsejtelmein tipródnia, új dalok írásába fogott és Cammie-vel töltötte az idejét.
Doki távolról figyelte a kettejük közt elmélyülő szerelmet, és a lehető legkevesebbet zavarta meg az együttléteiket. Egyszer-kétszer rábeszélte Jonz-t, engedje meg, hogy Cammie ott aludhasson, de az öccse minden egyes alkalommal az ő ágyában kötött ki. A lány egy darabig nem tett semmiféle megjegyzést erre, de egy idő után kedvesen visszautasította a meghívásokat. Doki megpróbált a lelkére beszélni, elmagyarázni a kettejük közti testvéri viszony határtalan mélységét, de Cammie egyke volt, és nem értette meg.
Doki valahol mindig is aggódott emiatt. Mindaz, amit ők természetesnek vettek, mások számára érthetetlennek, vagy egyenesen felháborítónak tűnt. Ikernek lenni egyedi állapot volt, egypetéjű ikernek lenni pedig egyenesen különleges. Közös, apró világuk az idegeneknek vastag fallal körülkerített bevehetetlen helynek tűnt, ahova mások csak nagyon ritkán nyertek bebocsátást.
Doki sosem gondolt arra, hogy Jonz-t megérinteni, megsimogatni, átölelni bűnös cselekedet lehet. Legalábbis a banda sosem éreztette vele. A testvére volt a legfontosabb dolog az életében, és a testi kontaktus éppúgy hozzátartozott az ikerségükhöz, mint az, hogy megkülönböztethetetlenül hasonlítottak egymáshoz. Tono, Pearl és Kay egyetlen egyszer sem tette szóvá a bensőséges viszonyt, ami köztük van, és ezért hajlandó volt azt hinni, mások is így viszonyulnak hozzájuk.
A bajok a lányokkal kezdődtek.
Külön iskolába jártak. Jonz a zeneakadémia padjait koptatta, Doki az orvosi egyetemét. Ha beszéltek valakinek a másikról, mindig a nevét mondták, vagy csak annyit: a bratyóm. Nem mintha titkolni akarták volna az ikerségüket. Csupán csak ők nem vették észre, hogy ez mások számára fontos információ lehet.
Jonz tehetsége a zeneszerzésre korán megmutatkozott, és a zenekarral, amit négyen alapítottak nemsokára komoly sikereket értek el. Doki a háttérből figyelte öccse karrierjének felívelését, idővel ő lett a leglelkesebb rajongója és buzdítója.
Még akkor is Jonz árnyékában tudott maradni, mikor a fiú együttese átütő sikert ért el az egyik dalukkal, és a showbiz figyelme Jonz felé fordult. A média felfedezte magának az ifjú tehetségeket, új lehetősége, kapuk nyíltak meg előttük és Doki létezésére hirtelen fényderült. Ha volt valami, amit Jonz mindennél jobban őrzött, az az ikertestvére volt, és mindent megtett, hogy Dokit ne érje hátrány.
Az első sikert egy másik követte, majd egy harmadik, és a végén már elhíresülve tiporták a zenei szolgáltatóipar taposómalmát. Lemezszerződés, videoklip forgatás, slágerlisták, élőelőadások, koncertek. Rajongók, autogramkérők, plüssmacik és fehérneműk.
És lányok.
Doki gyanította, hogy egyetemista tanuló társai az ikre miatti hasonlóság miatt keresik a társaságát, és néhányszor a lehetőséget. A lányok azonban nem értették meg Jonz iránti felelősségérzetét. És Jonz barátnői is ugyanígy voltak ezzel.
Ha a két fiú együtt volt, a lány, akinek valamelyikük épp udvarolt, gyakorta duzzogva rohant el. Doki minden erejét megfeszítve magyarázkodott, de Jonz csak megrántotta a vállát. Azt meg ő nem tudta elfogadni, ha a barátnője a fivérére féltékenykedett.
Doki egy idő múlva ismét a háttérbe visszakozott, teret engedve Jonz-nak, aki gondosan megválogatta a vele randizó lányokat. Vagyis sokáig nem csapta a szelet senkinek. Helyette hatalmas arénákat töltött meg sikoltozó rajongókkal, így több tízezernyi lánynak udvarolhatott egyszerre anélkül, hogy azok ellenségnek tekintették volna Dokit.
Cammie érkezésig tökéletes volt az összhang. A lány eltekerte Jonz fejét, és Doki örült, hogy végre ismét szerelmes, még akkor is, ha Cammie ugyan olyan furcsán szemlélte a kapcsolatukat, mint a többi lány. De úgy tűnt, idővel megszokja a köztük lévő szoros kötelék különlegességét.
Ezért is akarta megmenti Cammie-t.
Jonz-nak a lány megértésére volt szüksége. És Doki kedvelte Cammie-t, jobban, mint az öccse előző barátnőit.
Éjt nappallá téve kutatott a gyógymód után, amivel visszaadhatta volna a lánynak az életet, és kísérletei idővel biztató eredményeket hoztak. A kezdeti sikerek feltüzelték a lelkesedését.
Alig két hónappal később a kezében volt a kísérleti vakcina.
Cammie maga is megdöbbent, mikor Doki előállt a szérummal, és bár telve volt rettegéssel, hagyta, hogy a fiú kezelni kezdje vele. Eleinte nem nagyon bízott a gyógyulásban. Doki is aggódni kezdett, mikor a lány leleteredményei nem változtak semmit.
Négy hónappal később azonban Cammie még mindig élt és jól volt. Egykori kezelőorvosa tanácstalanul állt a tény előtt, de nem firtatta, nehogy leleplezze saját tehetetlenségét. Doki nem nagyon kérkedett.
Nem is tehette. A szérum lelassította a sejtek pusztulását, tünetmentessé téve a beteget, de nem volt elég erős ahhoz, hogy tökéletes gyógyulást hozzon. Cammie, ha már nem is haldoklott, de nem volt egészséges sem. Doki tudta, hogy akár évekig élhet még, anélkül, hogy a betegség ledöntené a lábáról, de egyedül nem tehetett többet. A nem államilag finanszírozott kutatások veszélyesnek minősültek, ezért kis mennyiségekben gyártotta a vakcinát. Amíg csak a lányt kezelte vele, titokban természetesen, senki nem vádolhatta törvényszegéssel.
De a kutatást továbbra sem hagyta abba. Bízott abban, hogy az eddigi eredményeket továbbfejlesztve megtalálhatja a valódi gyógyszert erre a betegségre. Egyetlen dolog vigasztalta csupán.
Megnyerte az időt Cammie-nek és Jonz-nak.

VIII.

Pearl javasolta a kirándulást. A családjának volt egy faháza a hegyekben, ami elég távolinak tűnt a nagyváros zajától. Az új album, a napi tizenkét óra munka és a siker nehézségei kikészítették a bandát, és mit találhattak volna pihentetőbbnek egy kis erdei hegymászásnál.
Jonz ragaszkodott Dokihoz, végül Cammie-t is vitték. Autóval kanyarogtak végig a hegyi úton. A csípős, tüdőt mardosóan tiszta levegő pirosra csípte az arcukat. A faház csiszolatlan falát sötétbarnára festették. Az ablakok porosan csillogtak a kelő nap opálos fényében.
Az első napjuk arra ment el, hogy felfedezzék maguknak a nomád életmódot. A fafűtéses tűzhelyet, a melegített fürdővizet, a pottyantós vécét és az ágy gyanánt szolgáló matracokat, amiken a hálózsákjuk volt az ágynemű.
Az emeleti szobák nem voltak szigetelve. A húzat hastáncot lejtett az ablakok nyílásán, ezért a fiúk a második naptól egyedül a tágas nappalit fűtötték, és oda rendezték be a közös hálószobát. De még így is ing, hosszú nadrág és vastag zokni volt a pizsamájuk.
Mindenkinek saját hálózsákja volt, pedig Cammie az út előtt elővigyázatosságból vett egy kétszemélyeset. Később belátta, feleslegesen.
Jonz sosem az ő karjában aludt el, és nem is ott ébredt.
A tény rányomta bélyegét a hangulatára, bár igyekezett mindenki elől elrejteni. Elvégre ez volt az egyetlen gond. Mert ennek ellenére a fiú kedves, figyelmes és odaadó volt vele szemben. Reggeli alatt mellette ült és a kezét szorongatta, sétálni hívta, virágokból koronát font neki és még a monogramjukat is belefaragta egy ősöreg fenyő fekete törzsébe.
A harmadik nap Tono és Kay, nem bírva tovább a civilizálatlanságot és a kosármeccsek hiányát, lement a legközelebbi kisvárosba, hat óra volt oda-vissza az út, hogy szerezzenek egy tévét és hozzá parabola antennát. Miután beüzemelték, az egész csapat letelepedett a tévé elé, és csak ropogtatni valóért mozdultak el előle.
Doki volt az, aki minden féle kreatív programot szervezett. Valamivel tehetségesebben olvasta a térképet, mint a többiek, így ő fedezte fel közeli a melegvizű gyógyforrás jelét. Addig erősködött, míg rávette őket, hogy keressék meg.
Csak félnapi járásra volt a háztól. Hegymászás közben még az időnként eleredő eső sem tudta elvenni a jókedvüket. Doki, Pearl, Kay és Tono ment elöl a kaptatón felfelé, Jonz és Cammie hátul kullogott, és a négy másik fiúnak néha-néha hosszú szüneteket kellett tartania, hogy bevárja őket.
Doki a páron tartotta a szemét. Cammie tünetmentessége okot adott a reményre, de nem szerette volna, hogy a lány kifárassza magát. A betegségbe való visszaesés lehetősége ott feszült minden lélegzetvételében. Csak akkor hagyta abba az aggódást, mikor Cammie észrevette, hogy figyeli őket.
A tónál kezdtek elromlani a dolgok. Dokinak nem volt kedve bemerészkedni a vízbe, és ezért Jonz is a parton akart maradni. Cammie minden igyekezetét bevetette, hogy elcsalja Doki mellől, aki belemerült valami könyvbe, és mindent Jonz-ra hagyott.
A lány rövid időn belül kijött a sodrából és a fiú nélkül, duzzogva követte a többieket. Végül Jonz is csatlakozott hozzájuk, és Cammie tudta, hogy Doki beszélte rá. Attól, hogy minduntalan osztoznia kell a fiúval a kedvesén, megkeseredett a nyál a szájában. Még a hála, amit Doki iránt érzett, is ostoba semmiségnek tűnt a féltékenysége mellett.
“Őket így kell elfogadnod” – magyarázta Kay. – “Jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, szétválaszthatatlanul.”
Cammie igyekezett megfogadni a másik három fiú tanácsait és lenyelni a keserűségét. Ha Jonz-t szereti, Dokit is szeretnie kell. Csak azt nem bánta volna, ha az ikrek néha elszakadnak egymástól.
IX.

Megmarkolta a sötétség. Körbefonta, mintha kúszóliánokból állt volna. Látómezejének szélén érzékelte a Rémkirálynő derengő alakját, orrában érezte saját félelmének szagát.
Volt valami idegen a rémisztő álombirodalomban. Valami nem oda való, amit nem tudott megnevezni. Homályos sejtés volt csupán, de fázósan borzongott tőle.
A gyémántkard pengéjéről alvadtan folyt le a kátrányszerű sötétség, ami az imént még egy iszonyatot árasztó éjlény volt. Még zihált a harctól, és a rémasszony felé fordult.
A fekete szemek, melyekben a hófehér szembogarak tágra nyíltak, őt méregették. Mintha először látna, futott át rajta a gondolat. Kiegyenesedett. Az álmok kínjából létező nőstény továbbra is ott lebegett a koromszínű valóságban, de nem közelített hozzá.
A mellkasában lappangó balsejtelem egészen elviselhetetlen lett.
“Eressz ki!” – kiáltott a Rémkirálynő felé.
A démon nő nem felelt. Fekete ruhájának tépett szélei fényes hullámok voltak a sötétség tetején. Hosszú arcának rezzenéstelen kifejezése gyanakodóvá tette foglyát. Opálosan halvány kezei ernyedten pihentek az oldala mellett. Máskor, ha győzedelmeskedett, az eleven rettenet átúszott hozzá a fénytelen téren, hogy hamuszürke karjaiba zárja és vértelen szájával megcsókolja. Most azonban távolságtartóan húzódott gyász-fekete birodalmának falához.
“Legyőztem a szörnyedet! Ki kell engedned!” – lépett előre.
A Rémkirálynő némasága fájóan visszhangzott a dobhártyáján. Zavarttá tette, hogy nem felel. Más alkalmakkor kéjesen tobzódott a testéből kicsapó félelemben.
Elszántan tett néhány lépést előre, bár a lábai alig vitték. A talpa alatti szénfekete massza úgy fogta vissza, mintha kezek tartották volna. A tér suttogott körülötte, hangok zöngése töltötte be a sötét birodalmat. Nyögések, sikolyok, sóhajok kísértettek a teste körül.
Egyre csak ment, de a távolság semmit nem csökkent közöttük. A Rémkirálynő alakja moccanatlanul imbolygott az álomvilág sötétjében, mint az éjszakában lobbanó gyertya magányos lángja. Aztán előre lebbent, akár az óceán türkizkék mélyében ringatózó hínárok. Átszelte a fojtogató sötétséget, mintha úszna benne, vagy egyáltalán nem létezne a gravitácó. Hosszú, ében haja úgy kavargott körülötte, mintha valóban vízben mozogna. Foglya érezte, hogy a tér leszűkül kettejük között.
A fogoly megtorpant, hogy megvárja, míg hozzáér. Borzongás járta végig, mikor a fekete szemek egészen közel kerültek az arcához. Olyan érzése támadt, hogy egy végtelenül mély kútba néz, aminek az alján sápadt lidércfény világlik. A nőből az éj hidege áradt.
Nem érintette meg, nem is szólt hozzá, amitől a rémület újabb hullámai fodrozódtak végig a bőre alatt. Mi lehet vele? Mitől ilyen furcsa?
Akkor vette észre, hogy rémálmainak úrnője egyenesen a szemébe néz. A mélységesen fekete tekintet el sem mozdult a pillantása elől. Emberi ösztönnel nézett félre, mint azok, akik észreveszik, ha valaki visszanéz rájuk.
A Rémkirálynő váratlanul elrebbent előle. Könnyedén felemelkedett a fénytelen levegőbe, miközben megperdült ruhája aljának foszlányai megkavarták a teret, mintha ujj kavarna a vastag füstbe. A szénfekete álomvilág páraként kezdett foszlani körülöttük.
A fogoly döbbenten nézett körül. A felszálló sötétség mögül saját hálószobájának homályossága ködlött fel.
“Mit akarsz itt?” – nézett riadtan a Rémkirálynőre.
A démon a széles franciaágy másik oldalán a két alvót figyelte, akik semmit nem érzékeltek az idegenek jelenlétéből. Egyikük mély, nyugodt alvásban pihent, a másik azonban – szemmozgásából ítélve – ijesztő rémálmokkal küzdhetett. Ez volt minden, ami megkülönböztette őket, amúgy tökéletes hasonmásai voltak egymásnak.
“Hogyan téveszthettél meg ennyi éven át?” – búgta a Rémkirálynő.
Kissé az ágy fölé hajolt, mire a másik előre mozdult.
“Miről beszélsz?” – kérdezte.
“Vajon, melyik lehetsz valójában te?”
“Tudod, ki vagyok.”
“Az vagy, aki álmodik, de az lehetsz-e, aki megálmodott engem?” – duruzsolta a Rémkirálynő.
Kinyújtotta haloványan fénylő jobbját, hogy megérintse az álmodót, majd másként döntött és a nyugodtan szunnyadó békés arcához érintette a kezét. Társa erre megmozdult és támadásra emelte a gyémántpengéjű kardot.
“Hogyan vakíthattatok el ennyire?” – vicsorgott rá a démoni nő.
Az álombirodalom rabja egyre növekvő kétségbeeséssel figyelte.
“Miért nem vettem észre, hogy ikrek vagytok?” – morgott a Rémkirálynő.
Rideg szépsége megtört egy pillanatra és torzságában vonásai borzalmassá váltak.
“Egyikőtök megálmodott engem. Rémálmaiból erőt nyertem és felépíthettem a birodalmamat” – mondta a nő, szurokszín szemei gonoszan összeszűkültek. – “Minden éjjel eljött a hívásomra és megküzdött a labirintus szörnyeivel, míg én félelméből táplálkoztam. És én mit sem tudtam arról, hogy éberségében nincs egyedül.”
A Rémkirálynő birodalmának lovagja megfeszült a lelkében növekvő elkeseredéstől. Hogyan szerezhetett tudomást a titkáról a démon?
“Gondosan eltitkolta előlem a másik létezését, hogy őt ne tehessem a szolgámmá, miközben rólam mindent elmondott neki” – folytatta tovább a Rémkirálynő. – “Kettőtök elméje képes összekapcsolódni, így győzhetett le az, aki létre hívott. Később, mikor visszanyertem az erőmet és újra eljöttem érte, már nem ő küzdött tovább, hanem a másik. Az ikertestvére.”
Miközben beszélt, egyre hevülő dühvel úszott fel-alá a valóság terében.
“Mert ti nem egyszerűen hasonlítotok egymásra, hanem egymás tökéletes másolatai vagytok. Ugyanaz a hajforma, ugyanolyan hegek a bőrötökön, még a tetoválásotok sem különbözik, és mindketten a jobb karotokon hordjátok. Mivel én nem tudtam a másik létezéséről, könnyű volt megtévesztenetek. Egyszerűen csapdába csaltatok!”
A vele szemben álló fiú néma maradt.
“Vagy, te csaltál csapdába, anélkül, hogy a másik tudna róla. Nem így van, Doki?” – nem hagyta, hogy a kérdezett megszólalhasson, rögtön folytatta tovább. – “Meg akartad kímélni az öcsédet a szenvedéstől, ezért az első győzelme után átvetted a helyét. Ő azt hitte, hogy a Rémkirálynő és a birodalma megszűnt létezni, de te tudtad, hogy ez nem igaz. Hogy csak erőt gyűjtök a visszatéréshez, és figyelted az álmait. Képes vagy arra, hogy szabályozd az alvásod, hogy pontosan abban a percben aludj el, amikor a fivéred teszi és épp addig légy álomban, míg ő van. Így árnyékoltad el előle a saját rémálmait, amikben te vívtál helyette. Megható a szereteted iránta…”
Épp csak egy pillanatnyi szünetet tartott és ismét őrjöngeni kezdett.
“Mindkettőnket megtévesztettél. És tökéletesen őrizted a titkodat, még a fivéred előtt is. Én sem vettem volna észre, ha valaki nem hívja fel a figyelmemet az egyetlen eltérésre, ami megkülönböztet benneteket. Nektek nem egyforma a szemszínetek. Annak, aki engem megálmodott, zafírkék szeme van, míg annak, aki minden éjjel megküzd sötét birodalmam arénájában, szürke. Szürke, mint a tiéd!”
Egészen közel suhant a fiú arcához és fekete tekintetét annak a pillantásába fúrta, amely valóban szürke volt. A fogoly önkéntelenül hátra lépett, elhúzódva a rémület lényétől.
“Felesleges hazudnod, mindent tudok rólad és a kis titkodról!” – jelentette ki a Rémkirálynő.
Jelentőségteljesen a háta mögé pillantott, jelezve, hogy forduljon meg. A fiú engedelmeskedett, és a döbbenet a torkára forrasztotta a kiáltást. Mielőtt még megragadhatta volna elárulóját, hidegen és kegyetlenül beszippantotta a sötétség.

X.

Arra riadt fel, hogy fuldokol. Mintha sűrű nyálka borítaná be a száját és az orrát, vagy ragacsos pókfonálba gabalyodott volna. Riadt ébredése után percekig küzdött az éltető levegőért, és ahogy zaklatott szívverése fokozatosan megnyugodott, rájött, hogy a rossz érzés semmit nem csillapodott a mellkasában.
“Doki” – súgta maga elé a sötétbe.
Hívására nem érkezett válasz. Ettől még nyugtalanabb lett.
“Doki, ébren vagy?”
A csend és a másik zaklatott lélegzése felelt a szólításra.
“Jules!”
Rémülten kutatott az éjjeli lámpa kapcsolója után az ágy melletti szekrénykén. A váratlan fény elvakította. Gyorsan a háta mögött fekvő ikertestvére felé fordult.
Valami nem volt rendben. Valami nem volt a helyén a kettejük közti kötelékben. Egyáltalán nem is volt már meg a kötelék.
Doki mozdulatlanul feküdt mellette. Csukott szájjal, lehunyt szemekkel, levegőért küszködő mellkassal. Zárt szemhéja alatt a mélyalvás zaklatott álmát jelentő gyors szemmozgás balsejtelemmel töltötte el Jonz-t.
Most már nem csak sejtette, de tudta is, hogy baj van. Finoman megrázta Doki vállát, ám a fivére meg sem moccant a keltegetésre. Mindig együtt ébredtek, ez már gyermekkoruktól szokásuk volt, de most a fiú fel sem rezzent.
Kissé erősebben ébresztgette, még mindig a vállát rázva, de továbbra sem történt semmi. Doki annyira mélyen aludt, hogy nem érezte meg kétségbeesett próbálkozásit. Hogyan aludhatott ilyen mélyen? Sosem szokott. Kettejük közül ő volt az éberebb, akár egy kis délutáni szunyókálásról volt szó, akár az éjszakai alvásról.
És a heves szemmozgás a szorosra zárt szemhéjak alatt? Miféle álom ragadhatta magával annyira, hogy nem ocsúdik fel, hiába ébresztgeti?
Több, mint fél órán át keltegette teljesen hiába. Doki légzése fokozatosan lecsillapodott, mígnem teljesen nyugodttá nem vált. Teste lehűlt, szívverése ütemesen lelassult, mintha az álma is csitult volna.
Jonz teljesen tanácstalan volt, és még jobban elkeseredett. Miután sehogy sem tudta felébreszteni Dokit, felhívta az ikre egyik egyetemi társát, aki negyed órával később, mentőautóval, érkezett.
“De mégis mi baja lehet?” – vakargatta a homlokát Kay.
A másik két fiú és Cammie határozatlanul megrántotta a vállát. Alig pislogták ki az álmot a szemükből, és az ágy melege még mindig ott hullámzott körülöttük. A kórház szag töményen fojtogatta a torkukat.
“Várjuk meg, míg Jonz kijön. Ő biztosan többet tud” – javasolta Pearl.
Nem mozdultak a vastag üvegablak mögül, amin át a betegszobába lehetett látni. Odabent Jonz és egy orvos között Doki feküdt az ágyon. Tökéletesen egészségesnek látszott, ebben mindnyájan egyetértettek, csakhogy valamiért nem akart felébredni. Ennyi volt az, amit Jonz sietve elhabogott, mikor megérkeztek egy órával ezelőtt.
Azóta csak toporogtak tétován, arra várva, hogy valaki elmondja, mi történt.
Mind a négyen a szobából kilépők felé fordultak.
“Nem eshetett el? Néha a legkisebb ütések is képesek vérömlenyt okozni az agyban” – kérdezte az orvos.
“Nem” – rázta a fejét Jonz. – “Arról tudnék. Elmondta volna, vagy… megéreztem volna valahogy…”
“Nem volt búvárkodni mostanság? A hirtelen nyomásváltozás okozhat hasonló eszméletvesztéses állapotot” – az orvos egyre reménytelenebb feltevéseket kovácsolt.
“Doki nem szeret úszni” – jelentette ki határozottan Jonz. Hangjában érezhető volt, hogy közel áll a totális összeomláshoz.
“Nos, jó, akkor én most megyek és megnézem a CT felvételeket, hátha akkor okosabbak leszünk” – a gyógyító köpenyének zsebébe süllyesztette a tollát és elsietett.
Jonz válla összeesett és Cammie hozzálépett, hogy átölelje. A fiú a lány hajába rejtette a könnyeit.
“Gyere, üljünk le és mondj el nekünk mindent!” – nógatta Cammie, és egy szék felé húzta.
A következő percekben Jonz elmesélte, miként riadt fel álmából és találta ilyen állapotban a fivérét, akit sehogy sem bírt felébreszteni. Az orvosoknak fogalma sincs, mivel állnak szemben. Doki minden lelete negatív, egyedül az agymonitor mutat szokatlanul magas tevékenységet az agykéregben, és a vérnyomása emelkedett meg, de saját maga lélegzik. A teste tökéletesen funkcionál. Makkegészséges… Csak alszik, nagyon mélyen alszik.
“Tehát nincs kómában?” – fordította magának Kay.
“Tulajdonképpen ez az állapot hasonló a kómához, csak éberebb annál, még akkor is, ha gyakorlatilag alszik” – már Jonz is kezdett belebonyolódni.
A négy fiatal csöndbe merülve üldögélt egy darabig. A fiúk nem tudták, mit mondjanak, és valahogy úgy látszott jónak, ha a vigasztalást átengedik Cammie-nek.
“Biztatnak valamivel az orvosok?” – szólalt meg egyszer csak a lány.
Jonz fájdalmasan ránézett.
“Szerintük nem beteg. Csupán csak alszik. Erre nincs gyógyszer. Ha valami afrikai nyavalyája lenne, olyan álomkórja, vagy mi, akkor kezelnék, de amúgy nem tudnak semmit sem tenni” – bökte ki. – “Lehet, hogy felkel magától pár nap múlva, lehet, hogy beletelik egy félévbe. Lehet, hogy soha többé…”
Sírástól elszoruló torokkal hallgatott el. Társai néma tehetetlenséggel meredtek maguk elé. Jonz magához szorította Cammie-t, hagyva, hogy a lány gyengéd szeretetébe burkolja. Szerette volna kimondani, hogy mekkora csönd honol a tudatában, hogy mennyire magányos lett, de arra gondolt, a többiek ezt nem értenék meg.
Doki gondolatainak hiánya kongott a koponyája belsejében. Hiába próbálta, nem tudott az elméjébe férkőzni, ahogy mindig is tette. Mintha vastag falat húztak, vagy barikádot emeltek volna kettejük agya közé, leárnyékolva a csatornát, amit az ikerségük köteléke épített ki közöttük.
Elveszett volt, és tanácstalan Doki nélkül. Hiába tudta, hogy képes az önállóságra, a fivére ösztönző szeretete már nem állt a háta mögött. Nem volt egyedül, számíthatott a srácokra és Cammie-re, mégis, a Doki elméjéből áramló finom rezgések elcsöndesedése kézzel fogható kínt jelentett a számára.
“Menjetek nyugodtan haza, én majd vele maradok” – sóhajtotta törődötten.
“Nem, az lesz a legjobb, ha felváltva virrasztunk az ágyánál” – mondta Cammie lágyan. – “Ti is benne vagytok, ugye srácok?”
“Cammie-nek igaza van” – bólintott Kay. – “Doki a barátunk, sokat jelent nekünk.”
“Nincs szüksége rátok! Neki csak rám van szüksége!” – mordult fel ingerülten Jonz.
Dühe előtt döbbenten tátogtak az együttes tagjai. Cammie gyengéden a két tenyerébe fogta a fiú könnymaszatos arcát.
“Semmi baj, Jonz, semmi baj!” – duruzsolta halkan, kedvesen. – “Megértjük a haragodat, de ne űzz el bennünket! Szeretjük Dokit, vele akarunk lenni, kérlek, ne tagadd meg tőlünk ezt a lehetőséget.”
A fiú nem tudott válaszolni, torkából gurgulázva tört elő a sírás, és szorosan magához ölelte a lányt. Amíg Cammie vigasztalta, Kay és Pearl beosontak a betegszobába.

XI.

A CT nem mutatott elváltozást Doki agyában. Az orvosok kérdően álltak az ágya mellett, és különböző kísérleti és fél hivatalos megoldásokat javasoltak Jonz-nak. A vizsgálatok eredménytelenségét látva végül úgy döntöttek, hogy a fiúnak egy elfekvőbe kellene rakatnia Dokit, ahol megfelelő ellátásban részesülhetne.
Jonz azt az éjszakát egy rendőrségi fogdában töltötte.
Saját felelősségére haza vitte Dokit. A betegszobát pontosan a hangstúdió felett rendezte be. Úgy gondolta, Doki hallja a külvilágot maga körül, tehát a zenét is, amit játszik. Csakhogy Doki nélkül már nem tudott komponálni. A dalok, amiket eddig hallott, elnémultak, mint ahogy nem zümmögtek már a fivére gondolatai sem az elméje mélyén.
Valahol a lelke mélyén tudta, és ehhez elég volt a fivére arcára néznie, hogy Doki nem egyszerűen alszik, hanem álmodik. Az agymonitor minden lázasan táncoló görbéje, a szívhang gép, minden egyes zaklatottan lüktető csippantása ezt jelezte.
Doki fogságba esett a saját álmában, és kétsége sem volt afelől, hogy nem volt egyedül. Ő is vele volt. A Rémkirálynő.
Ezt súgták a megérzései, ösztönösen érezte. Órák hosszat ült az ágy szélén és figyelte Dokit, ahogy moccanatlanul fekszik, és azon törte a fejét, hogyan szabadítsa ki a Rémkirálynő karmai közül.
“Miért nem mondtad el, hogy visszajött? Nem lett volna szabad egyedül szembeszállnod vele” – korholta Dokit. – “Ketten legyőzhettük volna!”
Doki meg sem rezzent, bárhogy kiabálhatott vele. Alvásának mélysége semmit nem változott. Egyedül arcvonásai árulták el, hogy szenved ott, ahová Jonz nem ért el.
A fiú képtelen volt Doki álmaihoz férkőzni. Eleinte rákényszeríttette magát az alvásra, hogy betörhessen Doki elzárt tudatába.
Éjszakákon át próbálkozott, remélve, hogy be tud lépni a Rémkirálynő sötét birodalmába de a falak áthatolhatatlanul vastagok voltak. Kiabált, de hangját elnyelte a sűrű, fojtogató feketeség, és nem érkezett rá válasz.
Nem élt többé, csak létezett. Napról-napra ugyanúgy. Magába fojtva a gyászát, közömbösen a világra. Doki hiánya felőrölte.
A többiek vigasztalták, ő mégis úgy érezte, úgy állnak mellette, mint a hivatásos siratóasszonyok. Reménykedésük előbb szétfoszlott, mint a pára a tó felett, és nem akartak mást, csak visszatérni a régi kerékvágásba. De Jonz nem akart visszatérni.
Nem akart elfeledkezni az ikertestvéréről, aki nap-nap után ugyanabban a mozdulatlanságban feküdt az ágy tetején, monitorokra kapcsolva, amiknek a hangja volt az egyetlen jelzés arra, hogy Doki nem halott. Csak rémálmokba süllyedt, ahonnan nem tudott kitörni.
Nem akadt senki, akinek a Rémkirálynőről mesélhetett. Ugyan ki hinné el, hogy létezik? Hogy nem egy megbomlott elme fantazmagóriája? Ez pontosan azt jelentette, hogy nem kérhetett segítséget senkitől. És ha kért is volna, ki tudna segíteni?
“Aggódom érte” – mondta halkan Cammie, mikor a többiek belesüppedtek a fotelekbe. – “Minden idejét Doki mellett tölti, már alig alszik valamit.”
“Tegnap beszéltem a kiadó főnökével” – emelte el szájától a poharat Kay. – “Irtó dühös, amiért Jonz lemondta az utolsó három koncertet.”
“Jó oka volt rá, nem?” – pillantott rá a szeme sarkából Tono. – “Doki nélkül semmi sem a régi.”
“Igen, de Doki nem halt meg” – figyelmeztette a lány. – “Alszik, él, itt van vele, annyi csupán, hogy nem beszél, de attól még nem kéne megállnia a világnak.”
Csak Tono nem bólogatott. Be kellett látniuk, hogy ha ez így megy tovább, és Jonz-ra egyáltalán nem lehet számítani, befuccsol a szépen ívelő karrierjük. Énekes nélkül az együttes éppolyan valószínűtlen, mint a hetek óta fekvő Doki.
“Nem tudnál beszélni vele?” – kérdezte reményteljesen Kay. – “Most te vagy az egyetlen, akire hallgat.”
Cammie gondterhelten felsóhajtott. Tulajdonképpen beszélhetne Jonz-zal, csak nem sokra mennének vele. A fiú elzárkózott előle, és hiába bújt az ölelésébe minden éjjel, mindezt egyetlen szó nélkül tette. Minden idejét Dokival töltötte, és nem törődött egyébbel, csak az alvó ikerfivérével.
“Teszek egy próbát, de nem ígérek semmit” – felelte a lány. – “Ma még nem is láttam, pedig én is ebben a házban élek.”
Kényszeredett csend állt be, amit a gépek pityegése tört csak meg. A ház levegője nehézkes volt a fertőtlenítő szagától és a némaságtól. Miután a fiúk lerótták kötelességszerű látogatásukat Dokinál, sietve eliszkoltak.
Cammie végigkutatta a házat Jonz után. Annyiszor járt már benne, hogy sosem vette észre, milyen nagy. Most mégis úgy érezte, már órák hosszat nyitogatja az ajtókat.
Jonz Doki laborjában ült. Cammie utoljára a kezelése kezdetén járt itt, és most elvakította a szoba kéksége.
“Szia” – dőlt az ajtófélfának. – “A fiúk jártak itt, téged kerestek. Meglátogatták Dokit, de sietniük kellett.”
“Miért nem mondtad, hogy beteg vagy?” – nézett rá a fiú.
Cammie kényszeredetten nyelt egyet.
“Már nem vagyok beteg” – felelte. – “Doki meggyógyított.”
“Szólnod kellett volna róla!” – fortyant fel Jonz.
“Doki azt kérte, ne mondjam el” – védte magát Cammie.
A fiú dühödten felugrott ültéből, és a füzetet, amit olvasott az acélborítású asztalnak csapta.
“Jogom lett volna tudni arról, hogy beteg vagy, nem?” – kiabálta.
“Hát persze, de nem az a lényeg, hogy már nem vagyok az?” – válaszolta Cammie. – “Doki megtalálta a gyógyszert.”
“De miért nem mondtad el?” – járkált fel-alá Jonz. – “Nem bíztál meg bennem? Nem érezted, mennyire fontos vagy nekem?”
Cammie-ben hirtelen elpattant valami. A hajszál a szerelem és a féltékenység között.
“Mit változtatott volna az, ha tudsz róla? Tán több időt töltöttél volna velem?”
Jonz megtorpant a lány dühének hallatán.
“Igen” – felelte könnyedén.
“Most nekem hazudsz, vagy magadnak?” – bökött feléje a lány. – “Hogyan töltöttél volna velem több időt, ha minden idődet Doki mellett töltötted?”
Jonz egész bensője remegni kezdett.
“De ha tudom, hogy beteg vagy, ha tudom, hogy… haldokolsz… Mindent másképp csináltam volna” – magyarázkodott.
A lány keserű mosollyal az ajkán rázta meg a fejét.
“Mit? Hazudod, hogy szeretsz, míg lassan elpusztulok, aztán Doki mellett szép lassan elfeledkezel rólam?”
“Miért mondasz ilyeneket? Szeretlek.”
“Ó, igen, de korántsem annyira, mint Dokit!” – fakadt ki a lány. – “Ő él, mégis úgy gyászolod, mintha halott lenne! Engem nem gyászolnál így!”
“Te is tudod, hogy ez nem igaz!”
“Itt élek, amióta Doki… szóval, amióta ilyen állapotban van, de észre sem veszel! Megeszed a főztöm, elmosogatsz, még takarítani is segítesz, de nem azért teszed, hogy a kedvember járj, hanem, hogy minél előbb Dokihoz mehess!”
“Miért nem érted meg, hogy nagyon hiányzik nekem!”
“Hiszen próbálom, a nap minden órájának összes percében, de csak azt látom, hogy még jobban elszakít tőlem!”
Elfulladt a hangja. Zihált a kiabálástól. Haragosan nézett farkasszemet a vöröslő arcú Jonz-zal.
“Most egészen úgy beszéltél, mint a többi lány” – mondta epésen a fiú. – “Azok, akik nem voltak képesek felfogni a Doki és köztem lévő kapcsolat mélységét.”
“Így van, Jonz, én is olyan vagyok, mint ők” – ismerte be Cammie. – “Téged szeretlek, és szeretem a bátyádat is (egy pillanatig várta, hogy Jonz félbeszakítja: ő nem a bátyám, hanem az ikertestvérem, de ez most elmaradt). De képtelen vagyok osztozni rajtad! Egyszerűen nem tudok!”
“Kérlek, legalább te ne mondj ilyeneket!” – tiltakozott Jonz. – “Ne kételkedj a szerelmemben, Cammie. Fogadj el úgy, ahogy vagyok! Dokival…”
A lány dühödten elfintorodott.
“Még most is csak ő számít! Hiába tettem meg mindent….”
Jonz-nak rossz sejtelme támadt, ahogy elharapta a mondat végét. Tett egy lépést előre, mire Cammie arcát vörös pír lepte el.
“Mit jelent ez, Cammie?” – kérdezte. – “Mit jelent az, hogy hiába tettél meg mindent? Mit tettél?”
“Semmit, kedvesem, semmit” – mentette magát a lány. – “Ez csak amolyan elszólás volt. Dühömben összehordok mindent.”
Jonz olyan gyorsan szelte át a kettejük közti távolságot, hogy szemmel alig érzékelte. A fiú megragadta a karját.
“Beszélj! Tudni akarom, hogy mit tettél!” – kiáltotta a rémült lány arcába.
Cammie minden keserűsége és elfojtott féltékenysége egyszerre tört elő. Miközben beszélt, torznak és rekedtnek hallotta a hangját.
“Tudni akarod? Igen? Hát akkor elmondom? Bejutottam az álmaiba, nem tudom, hogyan, de sikerült. És ott volt az a nő. Meg ott voltak azok a szörnyek, akikkel a bátyád küzdött. Először csak figyeltem, és le voltam nyűgözve tőle, az erőtől, amivel harcolt. Aztán rájöttem, hogy a nő azt hiszi, te vagy a harcos, a te neveden szólította Dokit…”
Jonz megszédült. Ahogy elsötétedett előtte a világ még szorosabban kapaszkodott a lányba. Egyáltalán nem akarta hallani, amit a lány mond, de tudnia kellett az igazságot.
“Cammie, ugye nem?”
“Rájöttem, hogy számunkra ez a megoldás” – folytatta a lány kíméletlenül. – “Megértettem, hogy ha Doki az álombirodalomba marad, végre együtt lehetünk. Reméltem, hogy nem fog meghalni, hiszen megmentett engem, de valóban azt kívántam, hogy ne legyen a közeledben!”
“Istenem, istenem, mit tettél?” – meredt rá Jonz, könnyekkel a szemében.
“Azt, ami a legnagyobb szolgálatot tehette a számunkra, elmentem a nőhöz. Elmondtam, hogy nem te harcolsz, hanem Doki. Persze, az elején nem hitt nekem, de én ismertem a kettőtök közti egyetlen látványos különbséget: a szemetek eltérő színét…”
Jonz úgy lökte el magától, mintha az érintése megégette volna. Cammie az ajtófélfának tántorodott.
“Hogy tehetted ezt? Hogy tehetted ezt, Dokival? Fogalmad sincs arról, hogy ki az a nő és mire képes!” – üvöltötte elkeseredetten a fiú.
“Csak azt akartam, hogy többet legyél velem, hogy jobban figyelj rám, de te csak Dokit vetted észre!” – zokogta vissza a lány. – “Neked adtam a szerelmemet, magamat, és olyan keveset vártam cserébe. De nem kaptam semmit, mert észre sem vettél! Csak Doki kedvét kerested!”
“Ez nem igaz! Ezt te sem hiheted!” – zihálta a fiú.
“Most már mindegy” – rántotta meg a vállát Cammie, és kezének élével letörölte a könnyeit. – “Doki kómája csak még jobban hozzá kötött téged! Felesleges volt az egész!”
Haragosan sarkon fordult, és elrohant. Jonz elképedve, földbe gyökerezett lábbal nézett utána.

XII.

A gyógyszer miatt volt az egész. Az állatkísérletek nem mutattak semmiféle mellékhatást, de csak egyetlen emberen lett tesztelve. Nem jelentkeztek a szokásos rosszullétes tünetek, nem volt émelygés, hányás, bőrviszketés, sem hasonlók.
Az egyetlen mellékhatás az agyat befolyásolta, mégpedig úgy, hogy a szövetkárosítás helyett inkább tökéletesítette a kéregállományt. Megemelte az agy rezgéshullámainak spektrumát, kiterjesztette a hullámhosszát.
Így tudott Cammie Doki elméjébe jutni, és később az álmai közé is. Valamiért, talán, mert nem volt ideje rá, a fiú soha nem vette észre, és ő megbújhatott a sötétségben. Figyelhetett, anélkül, hogy felfedezték volna. Az ötlet hirtelen pattant ki a fejéből, és féltékeny elvakultságában tökéletesnek tűnt. Egy alkalommal, miután a Rémkirálynő kiengedte Dokit a sötétségből, összeszedte a bátorságát, és a nő elé állt. Úgy leplezte a fiúk titkát, hogy közben alig érzet lelkiismeret furdalást. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: teljesen megszerezni magának Jonz-t.
A Rémkirálynő csalódott dühe, ami sötéten és iszonytatóan forrongott, engedékennyé tette a rémasszonyt. Könnyű volt megkötni vele az egyezséget: Doki örökre az álombirodalom foglya marad, és ő végre együtt lehet Jonz-zal.
Csakhogy nem számolt az ikrek különleges odaadásával. A magzatkorból eredő, kiismerhetetlen mélységű gondoskodással, ami a közös fészken való osztozásból fejlődött ki. A bizalmas szeretettel, amin nem hatolhatott át senki és semmi.
Jonz még akkor sem tudott megszabadulni Dokitól, mikor valóban csak a terhére volt. Hagyta, hogy Cammie vigasztalja, elfogadta a felajánlott szerelmet, de minden gondolata, még akkor, az intimitás édes perceiben is, csak a mélyálomban fekvő ikertestvére körül forgott.
Cammie valahol sejtette, hogy nem titkolhatja örökké, amit tett, de remélte, hogy minden könnyedén megoldódik, és a bűn, amit elkövetett a szerelemért, megbocsátást nyer. De Jonz nem volt megértő, és nem volt megbocsátó. Dühös volt és csalódott, és a lány lassanként el kellett, hogy ismerje, semmi sem fog rendbe jönni.
Három héttel később elfogyott a szérum, amit Doki a saját pénzéből készítetett neki. Senki nem volt, aki ismét kikísérletezhette volna, és Jonz a ház tájékára sem engedte, hogy legalább a feljegyzéseket elkérhesse. A fiú ridegen és lekezelően viselkedett vele, és belátta, jogosan.
Doki a negyedik hónapja feküdt a szokatlan álomkórban, mikor Cammie-nél újra kimutatták a betegséget, és ezúttal nem volt menekvés. A lány különös belenyugvással fogadta a hírt, és elutasította a felajánlott kezeléseket.
De még utoljára elment Jonz-hoz, hogy beszéljen vele, tisztázni mindent, ám a fiú nem nyitott neki ajtót. Cammie egyetlen esélyt látott arra, hogy helyre hozza, amit tett, de nem Jonz volt az, akinek el kellett nyernie a bocsánatát.
Fogalma sem volt arról, hogyan álljon neki, de elhatározta, hogy megpróbál ismét Doki álmai közé férkőzni. A fiú talán, ha még létezik ugyan, tud segíteni abban, hogyan tegye jóvá azt, amit elrontott. És akkor a gyógyszer még egyszer, utoljára, lehetővé tette, hogy beléphessen a Rémkirálynő birodalmába.

XIII.

Nem látott. Nem is hallott. A fény és a hang elnyelődött a tömött feketeségben, ami vastag falakkal határolta körbe az álom szörnyű birodalmát.
“Halló! Van itt valaki?” – kiáltotta maga elé.
Valami az arcához ért, suhogása végig karcolta a dobhártyáját. Akaratlanul is felsikoltott. A feje belsejében hallotta a saját sikolyát.
Remegve toporgott a sötétben, várva, hogy történjék valami.
“Doki? Hallasz engem?” – kiáltott megint.
Sokáig nem jött válasz, aztán a sötétség mélyén egy apró fénypont kezdett derengeni. Száraz torokkal nyeldekelte a félelmét, de tudta, nincs visszaút.
A fény nőni kezdett, ahogy csökkent a távolság, kék lett és egyre élesebb, de akkor is csak sápatag sugár maradt, mikor teljesen odaért.
“Doki” – lehelte.
A fiú falfehér volt. Sovány, beesett arcában lázasan csillogtak acélszürke szemei. Ruhája, mely egykor koromfekete lehetett, megkopva és cafatokban lógott róla. Épphogy csak élt. A fény a kezében tartott gyémánt pengéjű kardból jött, ami inkább tőrhöz hasonlított, mint kardhoz.
“Cammie?” – kérdezte bizonytalanul. Rekedt és erőtlen volt a hangja, kopott, mint a ruhája.
“Én vagyok az, Doki” – mosolygott rá félénken a lány.
A fiú még egy darabig úgy nézett rá, mintha délibábot látna, kósza lidércfényt a csillagtalan éjben, majd hirtelen a karjaiba ölelte és magához szorította.
“Cammie, Cammie, Cammie” – ismételgette a nevét egyre csak, szinte hozsannázva.
A lány megdöbbent a fogadtatáson. Azt hitte, hogy a fiú majd neki támad, és lekaszabolja, mint a szörnyeket, amiket a Rémkirálynő uszított rá.
“Hogy kerülsz ide!” – húzódott vissza Doki, hogy szemügyre vegye. – “Nem lenne szabad itt lenned!”
“Elfogyott a gyógyszer, Doki” – felelte a lány. – “Azt hiszem, éppen ezekben a percekben esem kómába.”
A fiú arcára hitetlenkedés telepedett.
“Nem lehet!” – motyogta inkább maga elé, mint a lánynak. – “Nem halhatsz meg! Mi lesz akkor Jonz-zal?”
A lány gyengéden megsimogatta az arcát. A fiú bőre érdes volt az ujjai alatt.
“Miatta vagyok itt” – mondta. – “Gyűlöl engem azért, amit veled tettem. Végleg elveszítettem, de nem akarok úgy meghalni, hogy nem teszem valahogy jóvá a hibámat. Van rá mód, hogy kijuss innen?”
“Innen nem lehet kijutni!” – dörrent rájuk egy hang a sötétség sűrűjéből.
Mindketten összerezzentek, de a rémületük akkor teljesedett ki, mikor a Rémkirálynő folyékonyezüst és szénfekete alakja kikristályosodott a semmiből.
“Ó, hát te vagy az?” – mosolygott hidegen Cammie-re. – “Azért jöttél vissza, mert tetszett neked itt?”
Gúnyos és közönséges búgása volt a hangjának. Akár egy rozsdás szélkakasnak.
“Érte jöttem” – jelentette ki a lány, és Doki elé lépett.
“Most viccelsz, ugye?” – villant meg a fekete tekintet. – “Innen nem lehet visszatérni! A kezemre adtad őt, tehát az enyém. Te megkaptad a másikat. Miért nem vagy boldog?”
Cammie szomorúan Dokira nézett. Jonz gyásztól megfáradt vonásait látta benne.
“Engedd el őt, itt maradok helyette!” – fordult a nő felé.
“Cammie, tudod te, miket beszélsz?” – suttogott a fülébe Doki.
A Rémkirálynő kíváncsian lebegett előttük, bár inkább közönyös volt a tekintete, mint érdeklődő.
“Felajánlom magamat Doki helyett” – ismételte meg a lány elszántan. – “Nézz rá, mennyire legyengült. Már nem sokáig tud küzdeni…”
“Akkor majd megszerzem magamnak a másikat” – vicsorgott a Rémkirálynő.
“De miért, ha egyszer itt vagyok én?” – erősködött Cammie. – “Téged bárki álmodhat, nem? Az én agyam új a számodra, igazi kihívás! Miért tétovázol?”
A rémbirodalom sötét úrnője egy szívdobbanásnyi pillanatig elgondolkodott ezen. A fehér pupillák Dokiról Cammie-re rebbentek, majd vissza a fiúra.
“Valóban, miért is tétovázom?” – hunyorgott kacéran, és hamuszürke kezével könnyedén csattintott.
A gyémántpengéjű kard hirtelen Cammie tenyerébe simult. Amikor a lány Doki felé fordult, látta, hogy a fiú távolodik tőle. Utolsó akaraterejével a fekete ruha után kapott, hogy pár pillanatra még megtartsa Dokit.
“Ha kijutottál, mond meg Jonz-nak, hogy sajnálom és bocsásson meg. Mindig szeretni fogom” – súgta neki. – “És Doki, ne hagyjatok szenvedni!”
A semmiből kinyúló fekete örvény magával ragadta a fiút, kiszakítva a lány markolásából. Mikor az az aprócska, szürke fényfoszlány is eloszlott a sötétben, ami addig Dokit jelentette, Cammie félelemtől összecsomósodott gyomorral fordult a Rémkirálynő felé.
“Felkészültél, harcosom?” – kacsintott rá a nő. – “Akkor kezdődhet az új küzdelem!”

XIV.

Doki ébredése olyan volt, mint a merülőé, aki fogást talált a mélyben, amin a felszínre húzhatta magát. Szemhéja kicsapódott, és szembogara éhesen szívta magába a fényt. Csecsemőhöz hasonlóan kapkodott levegő után a homályban.
Fokozatosan élesedett ki a környezete. A szoba, melynek plafonját nézte, a hangok, amiket furcsa gépek adtak ki, és Jonz, aki az ágya mellett bóbiskolt.
Doki megpróbált szólni neki, de nem jött ki hang a torkán, annyira régen használta már a hangszálait. Szomjas volt, a gégéje szárazon dörzsölődött össze, de ösztönösen megköszörülte a torkát.
Ez a hang, ami torz volt és érdes, végül felriasztotta Jonz-t, aki még így is pár pillanatig tanácstalanul keresgélte, honnan jöhetett. Aztán tekintete találkozott Dokiéval, és a rákövetkező öt percet ikertestvérének ölelgetésével töltötte.
“Cammie” – mondta Doki, miután vizet kapott.
Jonz dühöngött a kocsiban, mialatt Cammie lakásához vezetett. Doki szótlanul hallgatta a panaszáradatát, egyszer sem szakította félbe a fiút. Jonz minden szava haragból született, még nem fogta fel, amit a lány tett értük.
Cammie-t a padlón fekve találták, eszméletlenül. Doki még túl kába volt ahhoz, hogy megállapítsa, milyen súlyos lehet az állapota, ezért ugyanazt az egyetemi társát hívták hozzá, akit Jonz riasztott. A fiú félre téve a döbbenetét azonnal ott termett, és miután vetett egy pillantást Dokira, mentőt hívott a lányhoz.
A másik három fiú a kórházban csatlakozott hozzájuk. Doki, hogy időt nyerjen, azt mondta, később mindent elmesél nekik, de fogalma sem volt arról, milyen történettel fog előállni. Nem is foglalkoztatta annyira, inkább Cammie-re összpontosított.
“A betegsége” – mondta az orvosa. – “Utolsó stádium. Kómában van. Nem tehetünk semmit, gépről lélegzik, és fájdalomcsillapítókat kap. Nemsokára vége. Esetleg volt valami kívánsága?”
A fiúk riadt döbbenettel állták körbe az ágyat, és egyikük sem tudott megszólalni. Cammie betegségéről alig sejtettek valamit, csak Jonz elejtett szavaiból tették össze a lényeget.
“Egy darabig én felügyeltem a betegségét” – szólalt meg Doki. – “Nem kért orvosi segítséget, és elutasította az újra élesztést.”
Ahogy kimondta, megértette Cammie utolsó kérését. Ne hagyjatok szenvedni, mondta a lány. Arra gondolt, ne engedjék, hogy a Rémkirálynő foglya legyen. Miért ne lehetne ez a végső megoldás? Cammie mindenképpen halálra volt ítélve, még ha kómában elég sokáig életben is tudnák tartani. Ám miközben a külvilág felé csupán gépek segítsége által vegetáló porhüvely, az elméjében a Rémkirálynő szolgálója, létének táplálója. Nagyon is élő lény.
Doki még sosem mérlegelte ezt a lehetőséget. Ha valamelyikük meghalt volna, talán semmi sem változik, hiszen a Rémkirálynő egynek vette kettejük elméjét, de most nem az ő fejükben, nem az ő álmaikban élt. Az agyhalál vajon legyőzheti? Az örök álom összezúzhatja uralkodását? Hiszen nem létezhet, csak eleven álmodó elméjében. A halál pillanatában megsemmisülhet, akár az, aki távozik. Doki érezte, hogy gyorsabban zakatol a szíve.
“Gépek tartják életben, gép lélegezteti. Önök a legközelebbi hozzátartozói, vagy értesítsünk valakit?” – lapozott a kórlapon az orvos.
Cammie-nek nem éltek a szülei, egy idős nagynénje nevelte a nagykorúságáig, aki féléve szintén döntésképtelen állapotba került. Nem ismertek más rokonát. Doki Jonz-ra nézett.
“Te vagy a kedvese” – érintette meg szelíden az ikertestvére karját. – “Engem arra kért, hogy ne hagyjuk szenvedni. Teljesíted az utolsó kérését?”
Jonz érezte, ahogy Doki emlékei kitöltik az elméjét. A tudatuk közti kapcsolat kis híján helyre állt, úgyhogy ismét képes volt az ikre gondolataiban olvasni. Látta az emlékeit, és köztük Cammie-t. Felfogta, hogy a lány saját magával váltotta ki Dokit a Rémkirálynő fogságából. Áldozatot hozott értük, hogy megbocsátást nyerjen.
“Doki…” – hívta segítségül a testvérét.
“Ő odaát van, Jonz” – vonta félre Doki a fiút. – “Csak így tudott megszabadítani engem. A kómás álomban tovább harcol a Rémkirálynő szörnyeivel, de ha levesszük a gépről és hagyjuk elmenni, talán elpusztul a birodalom is.”
Jonz gondterhelten őrlődött a felelősség súlya alatt. Cammie arca nyugodt volt, de a szemhéja alatt a szeme úgy mozgott, hogy pontosan tudta, a lány a sötétség úrnőjének álmodik.
“Kérem, doktor úr, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha levesszük a gépről” – lépett vissza az ágy mellé.
Mindnyájan meglepődtek, milyen hamar vége volt az egésznek. Az orvos lekapcsolta a lélegeztető gépet, a monitorok tovább villództak, és a szívhangok is hallatszottak még néhány pillanatig, aztán egyenletes sípolásra váltott a pityegés, és a szívgörbe vízszintes vonallá simult.
A lány alig küszködött az életben maradásért. Tüdeje nem kapott levegő után, a kóma miatt a rekeszizom nem funkcionált rendesen többé, a szívének dobbanásai úgy maradtak abba, mint egy csituló hullám. Test mozdulatlanul és ernyedten feküdt, nem rántotta görcsbe a végső haláltusa. Talán a kóma miatt lehetett így, talán mert már útra készen állt a végső, de álomtalan sötétség birodalmába.
Az öt fiú megszeppenve állta körbe az ágyat. Cammie halála megrázta mindnyájukat, és a könnyek ösztönösen buggyantak ki a szemükből. Az ikrek a lány két oldalán egyszerre nyújtották ki kezüket a lány hideg kezéért. Lelkük mélyén bizonyosan tudták, hogy többet nem kell a Rémkirálynőtől tartaniuk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához