LFG.HU

John J. Sherwood
novella

“- Anyámtól tudom, En’Otun volt az õ mestere – mondta késõbb Hariír Shennek. – Alig beszélt csak róla; valami történhetett vele.”
J.J.S.: Hõseposz, 78. o.

1.

Hajnalodott; lassan ébredezett az erdő. Az ártéri füzesben utószor még rikkantott az éji kuvik, aztán megmozdult az aljnövényzet: vaddisznócsalád tört elő a bozótosból, röfögve felszántották a harmatos avart, és nagy kedvvel belecsobbantak a vízbe.
Az unikornis csak jó órával később érkezett, mikor már élénken ragyogott a nap.
Óvakodva lépett csak ki a folyópartra, mintha megsejtett volna valamit. Ha így is volt, ő volt az egyetlen, mert még a vadkacsák is álmos nyugalomban pihentek a vízen.
Délceg állat volt, ezüstsörényű, pej nemes, az erdő előkelője. Megrázta a fejét, a levegőbe szimatolt, aztán prüszkölt egyet. Most nem érzett semmit. Talán tévedett előbb.
Odament egészen a vízhez. Egy darabig még ingatta fejét a folyó fölött, csontfehér, karnyi hosszú szarva mintha a szemközti part sűrű tüskebokrait figyelte volna.
Nem, ott nem rejtőzhet semmi sem. Nem bírná ki azt a sok kis vörös tövist.
Megint prüszkölt, ahogy beszívta a folyó friss illatát, s csak hogy biztos legyen, még jobbra is, balra is el-elnézett kicsit. Okos zafírszemei gyanakodva vizslatták a partot. A kacsák közül kettő épp összekapott valami eledelen, de nem látott semmi mást.
Valami mégsem volt rendjén.
Döntött: inkább nem iszik. Nem itt.
Elkésett.
Felsziszegett a levegő, valami az oldalába mart. Megugrott, felnyerített, de megmarták megint, ketten is. Odébb táncolt, az ellenfelet kereste; vérpatak folyt le oldalán.
Nem érezte a szagukat.
A vadkacsák nagy zajjal szárnyra kaptak, és elhallgatott a sok erdei madár; egy pillanatra fenyegetően teljes lett a csönd. Az ágaskodó unikornis a vízbe hátrált, szikráztak körötte a cseppek, de aztán felhő mögé bújt a nap, és megmozdultak a fák. Magas lények bújtak elő: csupasz volt a képük, csillogott a karmuk – és el tudták dobni azt.
Az unikornis dühödten nyerített, lendületet vett, aztán nekiugrott az ellenségnek. Felöklelte az egyiket, épp csak fel nem nyársalta. Szabad utat remélt, de észre kellett vennie, többen vannak, mint hitte volna. Falkában vadásztak, mint a farkasok, és szaporák lehettek, akár a nyúl, mert az eltiport helyett rögtön kettővel találta szemben magát.
Haragosan fújtatott, miközben egy pillanatra megtántorodott. Mintha megmozdult volna alatta a talaj.
Megrázta a fejét, felágaskodott. A hosszúkarmúak hátráltak, és ez felbátorította. Feléjük lépett, mellső lábaival fenyegette őket, és nagyot dübbenve ért földre ismét. Leszegte fejét, és előreugrott megint, sikerült is megsebeznie az egyik csupaszpofájút; a vére a szemébe fröcskölt.
Aztán megingott, hátsó lábai kibicsaklottak alóla, és oldalra dőlt. Hiába próbált feltápászkodni. Kétségbeesetten és haraggal nyerített, de a csupaszképűek köréje gyűltek.
Kitágultak a zafírszemek.

2.

Az elf könnyezve térdelt a holttest fölött. A tetemet belepték a legyek. Nem lett volna értelme elhajtania őket, úgyis visszajönnek.
A test még meleg volt, de a vér, a rengeteg vér, ami rozsdaszínűre festette a parti fövenyt, már megalvadt.
Reggeltájt történhetett, amikor inni jött – gondolta.
A nyomok világosan beszéltek. Ha csak pár órával korábban érkezik, megakadályozhatta volna. Mikor megérezte, mikor a szél elmesélte neki, még azt hitte, yrchek tették. Azt hitte, csak azok képesek ilyesmire. Tévedett.
Nem az yrch volt, hanem az emberfajzat. Amelyik újabban már beszélni is tud, és chramtainak nevezi magát. Csapdát állítottak neki, és gyanútlanul belesétált.
Az erdőhöz tartozott, hogy az állatok ölik egymást: élelemért, vagy – ritkán – haragból. Becsvágyból vagy trófeáért viszont sosem.
Lecsapták a szarvát.
Az elf szemében sötét lobot vetett a harag, ahogy felemelkedett. Háncsruhát viselt és puha bőrsarut, kékezüst hajába szőrfonatokat és madártollakat bogozott. Mindkét keze ökölbe szorult, ahogy lefelé nézett a folyón.
A halak azt mesélték neki, arra látták a vadászokat.

3.

A tábortűz csak alig füstölt, de az elf így is észrevette őket. Ezüsthajú, nyurga lény volt; az emberek rögtön lándzsáik után kaptak, ahogy megjelent, de megtámadni nem merték. Úgy tartották, a fák maguk állnak bosszút egy erdőszellem haláláért.
Volt nála fegyver: egy amolyan hajlított, megfeszített tárgyat hordott a zekéjéhez erősítve, és zöldtollú vesszők is voltak mellette – de mert egyiket sem vette elő, hagyták, hogy közelebb merészkedjen.
Egészen a tűz fényköréig jött előre, de még a rőt lángok mellett is roppant sápatagnak tűnt. Szarvasbőr zekét viselt, szűk nadrágot, kényelmes lábbelit. Az emberek megbabonázva figyelték: ők csak durván megmunkált irhákat hordtak, talpukon ujjnyi vastagságban csonttá keményedett a bőr.
Az elf megállt, és oldalra billentett fejjel figyelte őket. Kezeit kissé eltartotta magától, úgy jelezte, hogy nem akar bántódást senkinek.
Mogut, a legidősebb vadász láthatóan tanácstalanul nézte.
Négyen voltak: épp egy holdfordulónyi idővel korábban hagyták el a törzsvidéket, hogy új vadak után kutassanak itt a keleti erdőkben. A főnök és a sámán nagy reményekkel búcsúztak tőlük, bíztak a képességeikben – de az erdőszellemektől óva intették őket.
“Sok ész, hosszú élet, és éles minden fegyverük. Hogyha halni láttok egyet, lopjátok el a kését és a baltáját, aztán fussatok jó messzire, és hozzátok elibém” – mondta nekik a főnök. “Az lenne a legdicsőbb trófea, mióta Hazirru atya lehunyta a szemét.”
Márpedig az nagyon régen volt. A hajlított, zsinegelt fegyvert, amit halála előtt zsákmányolt, egy reggel nem találták többé – a nyomok szerint két erdőszellem lopta vissza éjjel a buckaházak közül. Legalábbis így tartották. Senki nem volt elég bátor, hogy kiderítse az igazságot.
Mogut lassan megvakarta bozontos üstökét. Húsz telet látott, tapasztalt vadász volt, de most semmi jó nem jutott az eszébe. A másik három idegesen figyelte.
- Talán elmegy magától – suttogta nekik, de azért rászorított a kőbalta nyelére.
Aztán az elf megmozdult. Nagyon lassan felemelte két kezét, majd összetette a tenyerét az arca előtt. Térdre ereszkedett, s kezeivel két irányban végigsimított a föld felett. Az emberek tisztán látták, ahogy mozdulata nyomán eltűnt a fű: visszahúzódott a föld alá.
Megrettentek, Mogut döbbenten felhördült. Eddig csak a sámánoktól láttak ehhez hasonlót.
Az erdőszellem rájuk nézett, és többször is jelzett nekik, hogy menjenek közelebb hozzá.
Tétováztak, de aztán Mogut megindult felé. Ő volt a legidősebb és talán a legbátrabb is négyük közül, ezért bármit tervezzen is a nyurga lény, neki kellett kitalálnia.
Az elf rajzolni kezdett a barna földbe. Egy vadászatot mesélt el neki. Többször elsimította a földet, hogy új és újabb jelenetet rajzoljon.
Mogut megértette.
- A hátasának gyilkosait keresi, akik meglopták – magyarázta társainak, mikor az elf felegyenesedett. – Egyszarvú volt, és letörték a szarvát. Azt akarja vissza.
Legfiatalabb társa bólintott. – A sámán mesélte, hogy a szarvával fel lehet támasztani a holtakat. Azért kellhet neki.
- Meglehet, Urihorr, igen – helyeselt a szőke Raa. Mindhárman felbátorodtak, most, hogy megértették a dolgot. – Új életet lehel a hátasába.
- Azt is mondta – folytatta Mogut -, hogy jobban kellene vigyáznunk, mert egy másik erdőszellem is jár erre, aki gonosz, és rosszat akar.
- Gonosz erdőszellem?
Vogut vállat vont. – Csúnya arcot rajzolt neki, és hajlított fegyvert meg vesszőket a kezébe. Halott Chram-fiút a lába elé.
- Talán fenyeget – vélte Urihorr.
- Nem hiszem – felelte Mogut. Oldalvást állt, az elfre nézett. Az ugyanúgy állt most, mint megérkezése után. – Nem hiszem.

4.

A közelben voltak. Látta a nyomaikat, érezte a szagukat, a bőrük kipárolgásait az erdő növényein. Otthagyták a mocskukat mindenen, amihez csak hozzáértek.
Nem kellett különösebben ügyesnek lennie, hogy megtalálja őket, mert ők maguk ügyetlenek voltak, vagy egyszerűen csak bolondmód elővigyázatlanok. Nem törődtek azzal, hová és hogyan lépnek, sem azzal, hogy elleplezzék az utat maguk mögött. Széles ösvényt törtek az erdőbe, ahogy keresztülcsörtettek mindenen.
A bokrok és a virágok még órákkal utánuk is reszkettek a félelemtől.
- Ne féljetek! Helyre teszek mindent, soha többé nem járnak erre – suttogta nekik nyugtatóan. – Sem ők, sem bármily más emberfajzatok.
Már nagyon közel járt hozzájuk. A szél elárulta őket, nem volt a barátjuk. Se a víz, a föld, vagy bármi más a természet erői közül. Narmiraen, a világ igaz lüktetése megvonta tőlük ezeket a szépségeket, és nem áldotta meg az embernépet. Kitaszította őket az erdő kegyéből.
Meglátta az egyiket. Épp könnyített magán.
Egy virágmező közepén mer vizelni!
Az elfben szétáradt a harag, rögtön célra emelte íját, és zöldtollú vesszőt illesztett az idegre.
Halk szó állította meg, épp mielőtt lelőtte volna az emberfajút.
- Nhurakla En’Otun…
Lassan kifújta a benntartott levegőt. Oldalra fordult: ezüsthajú, ifjú elf figyelte egy nyír tövéből, jó harminclépésnyire.
- Haniye ¶o, nhurakla Velias! – biccentett felé.
- Hagyd őket. – Nem felszólítás volt, mert valahol a második hangnál eltűnt az éle. Kérés és kijelentés volt egyszerre, a felnőtt tanítvány ellenkezést nem tűrő szembefordulása.
En’Otun halovány fintorral válaszolt: Undorító, amit tettek – ezt jelentette.
Velias alig láthatóan megrázta a fejét: Nem ők.
A másik biccentett: Ők. Emberfajúak.
- Azokat már megölted – felelte Velias.
- Ezek is megteszik, ha időt hagyok rá.
Velias elkomorult: Elcsábítottak a gonosz szellemek, nhurakla En’Otun. Ezt nem engedhetem.
- Tégy hát ellene!
En’Otun visszafordult az ember felé. Még mindig gyanútlanul álldogált, bár a vizelést már befejezte. A virágokat vizslatta éppen. Az elf megfeszítette a húrt – aztán megrezzent. Vessző reppent el a füle mellett, és feketerigókat rebbentett fel egy közeli lombkorona rejtekéből. Az egyik madár azonban némán alázuhant.
Hitszegő! – villant Veliasra En’Otun tekintete. Oktalan chramtai!
Új célra tartott, de egykori tanítványa leeresztette íját.
- Hogy mersz ártatlan madarakra lőni? – kiáltott neki En’Otun.
- Hogy tudsz ártatlan embereket ölni? – kérdezett vissza Velias.
- Narmiraen megtartója vagyok! Az erdőt kell megvédenem!
Velias oldalra billentette a fejét: Megvédi az magát.
En’Otun mellett megmozdult az avar, emberférfi ugrott elő. Fellökte és leteperte, s rögtön még két másik is érkezett, hogy segítsenek neki. Bozontos szakállú, szőrruhás fajzatok voltak, de olyan erősek, hogy az elf moccanni sem tudott a szorításukban.
- Megvédi az magát – ismételte meg Velias, most már szavakkal. Miközben közelebb sétált En’Otunhoz, koromszín rigó röppent a vállára. – Még ha olykor szokatlannak tűnnek is az eszközei.
A földre tepert elf tehetetlenül vergődött. Ahogy meglátta a rigót, összeszűkült a szeme: Megcsaltatok!
Velias a fejét rázta: Narmiraen járt túl az eszeden, meg ez a kicsiny rigó.
En’Otun ordított, hogy majd szétrepedtek a hangszálai. Az emberek megremegtek, de aztán csak még erősebben fogták, hiszen az erdőszellem megmutatta, hogy így kell majd tenniük. Mogut büszke volt magára: lám, minden úgy lett, ahogy az ezüsthajú elmagyarázta. A főnök pedig biztosan örülni fog a jutalomba kapott fényes késnek. Soha nem látott még hasonlót.
En’Otun még percekig erőlködött hasztalanul, aztán elernyedt. Elvesztette az eszméletét.
Velias odalépett mellé.
“Narmiraen megtartója vagyok!” – jutott eszébe.
- Nem – suttogta. – Már nem vagy az.

*Részlet a Sárkány és Unikornis c. készülõ novellafüzérbõl


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához