LFG.HU

Tim_Shaw
novellaCimkek

Az öszvér vontatta kordé nagyot zökkent, mikor az egyik kereke alá ökölnyi kő került. Laccieppo, a kalmár felriadt szendergéséből, vetett egy álmos pillantást unokahúgára, aki mellette bóbiskolt a bakon, majd elől az öszvérre, de aztán újra lecsukódott fáradtságtól elnehezült szemhéja. A derék igavonó magától is tudta az irányt, nem lett volna értelme nógatni.
A kietlen vidéken nem akadt sok látnivaló. Néhány szikkadt kóró állta csak a nap hevét, s néhol megsárgult fűcsomók. Itt, az Atlasz-hegység keleti peremén még mutatóban sem nőtt fa, mint ahogy északabbra, Carthagonál, ahol törpepálma és cédrus ligetek nyújtanak enyhet az utazóknak. Ám ezen az elátkozott tájékon csak olyankor látni zöldellő lombokat, amikor a fata morgana megcsalja a tikkadt vándorok szemét.
Laccieppo úgy számolta, még legalább két óra döcögés vár rájuk Thugga városáig. Az odavezető egyenetlen, sziklás út egy sivár völgyön vezetett keresztül, ahol jobban megrekedt az árnyék, mint a sivatagos környéken.
- Megállj!
Egy mocskos, rongyokba öltözött férfi toppant eléjük.
Laccieppo összerezzent a durva hangra és meghúzta a gyeplőt. Rémülten bámult a szakállas alakra. Nem magát féltette – hiszen szép hosszú élettel ajándékozta meg a mennyei atya -, és ezúttal portékát sem rejtegetett a vászon alatt; csakis unokahúga, a szépséges Athanea miatt töltötte el a szívét aggodalom.
Az idegen egyelőre nem viselkedett támadóan, noha jobb kezében vaskos husángot szorongatott.
Athanea reszketve bújt bácsikája mögé, onnan pislogott ki a vállai fölött. Laccieppo összeszedte a bátorságát.
- Mi dolgod velünk, jóember? – kérdezte. – Szólj, aztán engedj utunkra!
- Majd csak, ha én is úgy akarom – mordult fel az idegen. – De előtte megteszed, amit kérek!
Míg beszélt néhányszor a földhöz verte a husáng boldogabbik végét. emiatt kellemetlen gondolatok ébredtek a kalmárban. Arra azonban ügyelt, hogy ez ne érződjön a hangján.
- Rosszkor kérsz. Magad is láthatod, nem áruval jöttem.
- Nem kell az árud! Mihez kezdenék vele?
- Értem. Az erszényemben van néhány ezüst – kezdte óvatosan Laccieppo -, a tied lehet, csak hagyj minket békén!
- Alamizsna sem kell! – fortyant fel az ismeretlen. – Nem vagyok koldus!
Laccieppo végigmérte tetőtől talpig, de aztán jobbnak látta, ha nem vitatkozik az öltözetén.
Viszont az utolsó mondat nyugtalanította egy kissé. Ha legyilkolja őket ez a gazember, akkor is hozzájut a pénzükhöz. Zavarában végigsimított az állán. Azon töprenget, látott-e már valaha ilyen különös útonállót.
Mi az ördögöt akar éppen tőlem? Nincs nálam semmi, hacsak nem…
- Nem! Athanea-t verd ki a fejedből! Őt nem engedem bántani! – emelkedett fel harciasan. A szörnyű sejtelem felülkerekedett veszélyérzetén. Bár a lába még remegett, megpróbált határozottnak látszani. – Utoljára mondom, eressz, vagy megbánod! Ha kell, ledöflek, akár egy hiénát.
Azzal a bak alól előrántott egy rongyba bugyolált, görbe szablyát, amilyet a berberek használnak. A pohos férfiú mókás látványt nyújtott, amint fegyverével hadonászott. Láthatóan kevés köze volt a kardforgatáshoz. Azonban a szakállasnak nem derült fel a tekintete.

- Akkor végképp nem tágítok. Hiszen éppen ezt akartam kérni tőled – mondta kissé megenyhülve.
A kardomat? – hökkent meg Laccieppo.
- Nem! Hanem, hogy átsegíts a túlvilágra.
A döbbent csendet Athanea szakította félbe.
- Megőrült ez az ember, bácsikám? – kérdezte alig leplezett csodálkozással.
- Magam is úgy vélem, napszúrást kapott – súgta oldalra az öreg, de nem elég halkan.
Az idegen felháborodva mordult rájuk:
- Hitetlen kutyák! Talán nem hallottatok még Donatus követőiről?!
- Dehogynem! A legszédültebb szekta volt a keresztények között – húzta el a száját a kalmár. – Azt hittem, már mind egy szálig kipusztultatok.
- Egy szót sem értek, bácsikám!
- Circumcelliók! – köpött a földre Laccieppo. – Az volt a rögeszméjük, hogy a hitért feltétlenül vértanúhalált kell szenvedni, mert akkor rögtön a mennyországba kerülnek. És mindent megtettek, hogy ezt még siettessék is.
A különös idegen nem szakította félbe a kalmárt, csak hümmögve ingatta a fejét, mint aki nem teljesen ért egyet minden elhangzott szóval.
- Sose hallottam róluk – ámult a lány.
- Nem csoda. Néhány éve felebaráti segítségként egymást taszigálták le a szikláról. Eddig úgy tudtam, már mind megh… hm… megüdvözült – forgatta szemét sokatmondóan unokahúga felé. Aztán felbátorodva ráförmedt a rongyos alakra: – Na, tágulj innen jóember, amíg szépen mondom!
- Szánj meg, uram! Már csak én maradtam hittestvéreim közül. Ne tagadd meg tőlem a megváltást! – fogta könyörgőre az idegen. A szeme furcsán zavarossá vált. – Vedd az életem!
- Nem értem, hogy maradtál ki a megtisztelő szertartásból?
A toprongyos alak szégyellősen lesütötte a szemét; nehezére esett a vallomás.
- Én álltam a sor végén…
- Mi?! – A kalmárból majdnem kibukott a nevetés. – Most bizonyára tréfálsz.
- Ez nem mulatságos – dörmögte a remete. – Egyszerűen nem gondoltam rá, mi lesz az utolsóval… Most meg mit röhögsz?
- Ne haragudj, csak elképzeltelek, ahogy ott állsz a sziklán egymagadban, és tanácstalanul forgolódsz…
Az idegen bosszús pillantást vetett a kuncogó öregre.
- Most akkor megteszed, vagy sem?
- Ugyan, miért kellek én ehhez? Ugorj a szakadékba a társaid után!
- Nem lehet – csóválta fejét amaz. – Az egyház tiltja az öngyilkosságot.
- Az útonállást meg Constantinus császár törvénye – replikázott Laccieppo. Ám amikor a hitbuzgó férfi szemébe nézett, ismét elborzadt attól, amit látott.
A szakállas könnyedén átsiklott az ellentmondás felett.
- Ha nem segítesz át a másvilágra, akkor én leszek kénytelen megtenni ezt…
- Sok szerencsét hozzá!
- …veletek!
- Bácsikám, ne engedd! – sikoltott fel Athanea, és a szája elé kapta a kezét, mintha ez a mozdulat megóvhatná bármitől is.
- Hát legyen! – grimaszolt kelletlenül Laccieppo és lekászálódott a bakról. – Nem hagytál sok választást! De azt hiszem, számomra ez a kisebbik rossz.
Bizonytalanul közelebb lépett. Kardját esetlenül tartotta maga elé.
- Mondd, mit tegyek!
- Idetérdelek eléd és lehajtom a fejem, te pedig egyszerűen lecsapod – magyarázta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, aztán úgy is tett.- Az ég áldjon meg a jóságodért! – hálálkodott búcsúzóul.
Laccieppo ekkor ránézett a lányra és sokat sejtetően elhúzta néhányszor homloka előtt a befelé fordított tenyerét. Aztán megragadta a kardot és felemelte a magasba.
- Krisztus urunk nevében, akit háromszáz éve megfeszítettek, ezennel visszaadom lelkedet a Teremtőnek – szónokolt, hogy az ünnepélyesség látszatát keltse, majd lesújtott a fegyverrel.
Pontosan ott találta el a nyakszirtet, ahol tervezte. Mintha mindig is ezzel kereste volna a kenyerét. A remete nem érzett fájdalmat, nagyot puffanva dőlt el oldalra, mint egy zsák.

Athanea szörnyülködve nézte végig a különös “alamizsnát”. Egymást kergették fejében a zavaros gondolatok. Nem hagyta nyugodni egy kérdés. Leugrott a bakról és odaszaladt a kiterült idegenhez. Óvatosan megbökte a lábával, majd csodálattal nézett fel idős rokonára.
- Milyen agyafúrt vagy bácsikám! Úgy ölted meg, hogy nem is vérzik.
- Buggyant népség – mondta megvetően Laccieppo.
Kardját beledöfte a földbe, és sarkon fordult. Odalépett a kordéhoz, és megragadta a kecskebőr tömlőt, hogy néhány korttyal leöblítse a nagy riadalmat.
- Bácsikám, ez még él! – sikkantott fel mögötte a lány.
Laccieppo azonban hátra sem pillantott. Ravaszkás mosoly terült el a képén. Büszke volt magára. Hogyisne! Hiszen úgy szabadult meg az őrült útonállótól, hogy közben mégsem kellett kioltania az életét. A szónoklás közben megfordította a fegyvert és a rongyba csavart pengénél ragadta meg. Igyekezett éppen csak annyi erőt vinni az ütésbe, hogy a háborodott remete elveszítse az eszméletét. Úgy számította, mire magához tér, ők már rég Thuggában hűsölnek.
Újra szájához emelte a tömlőt és nagyot húzott a borból…
Aztán rögtön kiköpte, mikor meghallotta a gyomorforgató reccsenést. Villámgyorsan megpenderült maga körül, s döbbenten meredt az elébe tárult látványra.
Athanea ruháját apró vörös cseppek szeplőzték, s a sebből szökőkútként spriccelt a vér. A szikkadt talaj mohón itta be a friss nedvet.
- Uramisten! – kiáltott fel rémülten a sokat megélt kalmár, amikor felfogta, mi történt.

Nem győzte átkozni magát figyelmetlensége miatt, de most már nem tehetett semmit. Tudta, hogy elbukott.
Pedig mielőtt nekivágtak volna az útnak a sivatagon keresztül, megesküdött a fivérének, hogy Athanea-t épségben és ártatlanul adja át. Ám most már csak az egyik feltételt teljesíthetné. Megrökönyödve nézett hol a vérrel szennyezett kardra, hol a tetemtől elgurult fejre.
- Hogy tehetted? – nyögte. – Hisz’ ez égbekiáltó bűn!
- Hibáztál, de bennem erősebben munkál a hit – szólt a gyilkos. – Látod, így kellett volna.
- Félreértettél – szörnyülködött Laccieppo; még mindig nem akart hinni a szemének.
- Ugyan már! A kérés egyértelmű volt: mártírként a mennybe jutni.
- De akkor is…
- Keresztény kötelességünk teljesíteni felebarátunk utolsó kívánságát – hangzott a képmutató kioktatás.
- Na igen, csakhogy…
- Irgalmasnak kell lenni. Vagy talán nem így tanítottad, bácsikám?


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához